Pesti Napló, 1936. május (87. évfolyam, 100–125. szám)

1936-05-24 / 119. szám

Vasárnap PESTI NAPLÓ 1936 május 24 526 A NAGY DOSSENA Meghalt Aleeo Dossena, a szob­rász, aki úgy tudta utánozni a re­neszánsz nagy szobrászait, mint senki más. 1928-ban derültek ki ha­misításai, kidobták őket a múzeumok­ból, Dossena pedig világraszóló per­rel támadta meg a műkereskedőt, aki rajta meggazdagodott. (Római távirati A nagy Dossena meghalt. Nagynak nevezte a Szakma, mint ahogy az artisták is megadják a nagy jelzőt az akrobatá­nak, akinek csillaga soká és fényesen tündöklik a cirkusz egén. Az ő szak­mája a szoborhamisítás volt, ebben nem múlta felül senki a kortársak közül. Szobrokat és dom­borműveket faragott Dossena, márványba, kő­be és fába, ezeket adták el, de nem Dossena, ha­nem például Donatello neve alatt. Egy napon kiderült a hamisítás. Hogy miben különbözött Dossena hamisított Do­natellója egy eredeti Do­natellótól, a mai napig senkinek sem sikerült kideríteni. Aki ezt meg tudná mondani nekünk, pontosan és meggyőzően, a sűrű fátyol egy csücs­két lebbentené fel, amely a művészet lényegének titkát fedi. Nem lehetetlen, hogy szobrászatban szegény korunk kevés nagy szobrászának egyike szállt sírba ezzel a leleplezett hamisítóval. Ez a furcsa, démoni olasz talán egy Mesztrovics pályá­ját futhatta volna meg, ha máskép fordulnak a dolgok és főleg, ha akarja. De nyilván nem is akarta. * A nagy leleplezés napjaiban a lungoteverei műterem reggeltől estig látogatókkal volt tele. Ott állt az ötvenéves, magas, szélesvállú, szürkehaj­ú mester a római újságírók gyűrűjében és nagy, kerek, csak néha nekivaduló gesztusokkal magya­rázott. Lombard dialektusban mesélte, isten tudja hányadszor, hallatlan esetét. — Igenis, uraim, az ember, alá Donatello volt, itt áll önök előtt! Én csináltam ezt és ezt is (go­noszul villámló pillantása odavág a sarokban po­rosodó nagy szarkofágra és egy édes, kis primitív madonnára) és, ha akarják tudni, Mino da Fiesole is én voltam és Giovanni Pisano is! Már nem jegyeznek az újságírók, már alig hall­gatják, a szarkofágot és a madonnácskát nézik, a Psychét, a sótartót, a hamvvedret, meg a kis lo­vast, az árnyékba száműzött márványvilágot, ame­lyet most, az ablakfüggönyt dühösen félrerántva, hideg fényárban füröszt meg mestere. — Az én dolgaim! — mondja halkan és kissé eszelősen és az urak orra alá tolja nagy, kidolgo­zott, piszkoskörmű hüvelykujját.— Ennyi maradt az én dolgaimból! A többi a newyorki Metropoli­tanban áll, ha ki nem dobták, meg az ördög tudja, hol. Talán annak az ördögnek a raktárában, akit meg fogok ölni. Ezt megírhatják, uraim! Csontos öklét magasra emeli, majd leejti, er­nyedten. * 1Az igazság az, hogy soha senki nem rendelt Dossenánál Dossenákat, ő maga sem. Már szülő­városában, Cremonában ügyes mintázószámba ment, bár, mint a műipariskola igazgatója egy interjúban kiemelte, az osztály legelső tanulói közé nem tartozott. Tagadhatatlan, hogy már fiatalon benépesítette Cremonát a síremlékek, kutak és kapukariatidok tucatjaival, a nagy cin­quecentisták valamelyikének modorában és sok cremonai szalon kandallópárkányán állnak ma is csodálatos patinájú szobrocskái, amelyekben való­színűleg legjobb műveit alkotta meg. Megélt a munkájából, bár gazdag sohasem volt, korán el­vette fiatalkori szerelmét, az hat gyereket szült neki — az utolsó Donatellóknál ifjabb Dossena már derekasan inaskodott — Parmába, majd Bo­lognába költöztek és már éppen kezdtek tollasodni egy kicsit, amikor kitört a világháború. Dossena már közel járt a negyvenhez és a légi csapatok tartalékához vonult be. A családnak akkor rosszra fordult a sora, az apa, aki addig legalább száz aranyu­rányit összemintázott egy héten, katonai szolg­álata mellett negyvenre is alig bírt menni. 1919 januárjában Alceo barátunk a territoria­lik gyűrött egyenruhájában, oly sok leszerelt baj­társával együtt, a semmi előtt áll. Rómában áll, a Tibet partján. A folyó felett, ahol máskor annyi ragyogás van, most könnyű ködök úsznak. Már az Angyalvár körvonalai is elmosódnak. Ekkor lép oda Alecóhoz egyik küldönce a szúkirálynak, aki Mefisztója és Shylockja lesz egyszerre. A szúkirály, il­le del tartó, természetesen nem más, mint Palesi, a firenzei és bolognai Palesi, aki egy dolgot tud, de azt az egyet jobban mint bárki a világon: vegyszerekkel vagy más, titok­zatos módon úgy elváltoztatni valamely modern fafaragványt, mintha már évszázadok óta rágta volna a szú. Palesi megszimatolta a műhamisítás háború utáni nagy konjunktúráját, nagy ügy­nökhálózatot épített ki, felfedezte Dossena sajá­tos tehetségét és kemény szerződést kötött vele. Mikor az első Vecchietták és Mino da Fiesolék drága pénzért Hollandiába és Németországba mennek, a szúkirály merengve látja kalászba szökkenni legmerészebb reményeit és legott kor­látolt felelősségű társaságot alapít Dossenára. Szántója a cinquecento, kivált Siena, gőzekéje Alceo inspirált hüvelykujja, esője az európai in­fláció, napfénye az amerikai prosperitás, trá­gyája az egész világ sznobizmusa. Bécsi bankárok ostromolják a szakirályt, hogy mindenesetre és amíg nem késő, fedezzék magukat Simone Martini plasztikájában. Simone Martinit a művészettör­ténet eddig ugyan­csak festő mivoltában ismerte, Simone Martini, a szobrász, a szakirály alkotása. Simone Martini szobrász híre nőttön nő, a lungha­teverei atelier gazdáját senki sem ismeri, Palesi rohamosan gazdagodik. • De jön a frankcsata, a szúkirály középeurópai klientérája csődbemegy, ő pedig Giovanni Pisanóival, Simone Martinijeivel és az első Donatellókkal nekiiramodik a nagy ug­rásnak, át az óceánon. A lungoteverei műterem­ben éjjel-nappal arca verejtékében dolgozik Dos­sena. A szúkirály el-ellátogat Rómába, szép kis kerek összegeket fizet neki. Fiatján kiviszi az egyszerű embert a Castelli Eomanihoz, francia pezsgőt bontat és szépasszonyoknak is bemutatja. 15.000 pengőnél soha nem adott neki többet egy esztendőben. A korlátolt felelősségű társaság első évi tiszta nyeresége 750.000 pengőre rúg. Ha nem jön közbe semmi, Amerika ezt a nye­reséget legalább is meg fogja háromszorozni. A bostoni, a clevelandi múzeumok, a newyorki Met­ropolitan Museum már a vevők sorába léptek, egy nagy kötés Donatellókban és Simone Marti­nikben most fog lebonyolítódni a newyorki Frick­gyűjteménnyel. Az igaz, hogy Ellen, az acél­király unokája, a komité elnöknője, kemény fel­tételt szabott a szúkirálynak: egy éven belül elő kell terjesztenie szobrai keletkezésének, vándorlá­sának és előkerülésének hiteles történetét, külön­ben visszamegy a vásár. A szúkirály alkalmas közvetítővel azt szuggeráltatja az acélkirály uno­kájának, hogy valamennyi szórót egy Don Mario nevű paptól kapta. Don Mario, duruzsol a közve­títő, valami régi okmányban megtalálta a Monte Amiátának azt a helyét, ahol valamikor apátság állott. Titokban, éjnek idején felásatta ezt az apátságot, sok szobrot talált, amelyek valamikor a sienai dómból kerültek oda és most ezeket a szobrokat magas, sőt legmagasabb egyházi ható­ságok tudtával, az egyházellenes olasz állam (a lateráni szerződés előtt vagyunk) éberségének kijátszásával külföldre szállíttatja. Egyszóval — a közvetítő nem mondja, csal­ a szeme — maga a pápa adatja el a­ szobrokat és hízik az acélkirály unokájának diszkréciójában. Az acélkirály unokája el van ragadtatva, mindazáltal műtörténészeket és detektíveket küld a Monte Amiatára és Sienába. A műtörténészek és a detektívek mindent gondosan átkutatnak: az apátságnak, ásatásoknak, Don Mariónak nyoma sincs. Az acélkirály unokája egyszavú olasz táv­iratot küld a közvetítőnek: Storno! Mégis (»Őszentségére való tekintettel) segít eltussolni az ügyet. De most Balboni, a közvetítő, akinek ve­lencei palazzojában állnak a hazatoloncolt Dona­tellók, határozza el, hogy mindenáron belenéz a szakirály kártyáiba. Elmegy Rómába, a lungho­feverei műteremben Dossenának gazdag vevők megbízottja gyanánt mutatkozik be, megmutatja neki utolsó Donatellói egyikének fényképét és könnyen kicsalja belőle a vallomást: — Ezt én csináltam! És amikor Balboni még sok-sok fényképet mutat Dossenának, amikor bebizonyítja neki, hogy művei amszterdami mecénásoknál, bostoni, philadelpphiai múzeumokban a nagyok neve alatt állnak díszhelyen, amikor megnevezi neki az ösz­szegeket, amik a szúkirály zsebébe folytak értük, akkor az öregedő férfi sírva fakad és bosszút es­küszik. Kilenc év alatt összesen 650.000 lírát ka­pott, de hol van ez már? Másfél esztendeje, ami­óta a Frick-üzlet kútba esett, nem küldött neki a szakirály egy vörös centesimót sem. * — Akarják látni a pénztárkönyvet? Tessék, uraim! — Dossena még egyre szónokol. Egy bo­nyolult rovásrendszert mutat a műterem falán, szobrász véső­vel írt könyvvitelét. — Tízezer lírát adott a szúkirály a bambinós madonnáért. Három hónapig dolgoztam rajta két segéddel. Igaz-e Fabrizio, igaz-e Giorgio? És azok az urak egymillióért adták el az én madonnámat, Dossena madonnáját, Donatello gyanánt! Engem pedig, Alceo Dossenát, lelöktek az Orcusba, az ismeretlen névtelenség Hádeszébe, elnyomtak mint egy rabszolgát, ehhez a sötét lyukhoz láncol­tak, azt sem árulták el, hol állanak a dolgaim, hogy néhanapján megnézhetném őket, segédeim­nek meg azt mondták, öregszem, már remeg a kezem, hát igen, remeg, Michelangelóé is reme­gett — de én csak dolgoztam, dolgoztam nekik mint egy néger, tizenöt, tizenhat, húsz órát na­ponta és ők tudták, hogy így fogok dolgozni ne­kik örökre. — Tudták a gonoszok, hogy imádom a mi régi nagy művészeinket. Én másolok, restaurálok is, utánzom azt, aki az utánzást megérdemli, főfyvész­ösztönöm hajt reá. Én dühbe jövök, ha a mi vado­natúj szobrainkat látom. A márvány patina nélkül meztelen. A patina az idő nemes köntöse. Nem, nem, hát megvallom, az én kezem alól nem Dona­tellók, nem Verrochiók, nem Vecchietták kerültek ki, hol vagyok én ezektől, de nem kerültek ki mo­dern szkulpturák sem és erre én, Aleeo Dossena, büszke vagyok. — Bolond vagyok. Belebolondultam a rinas­cimentóba. Igaz, igaz. Azt mondják, hogy az én művészetem­ passatismo. Lehet. Az én passatis­­móm, az én multimádatom, uraim, olyan erős, olyan érzékeny, hogy, ha tehetem, még a modern városrészeket is elkerülöm. Nézzék csak ezeket a tagolatlan, szégyentelen, nagy fehér felületeket, nézzék az új Róma házait, szobrait , idegeimre mennek. Nos hát, itt maradtam ebben a lyukban és dolgoztam húsz órát, nekik! 1928 december 12-én a bíróság elé állt Aleco Dossena, kihúzta magát és vallott: — Én hamisítottam! — De az én szón volt a hangsúly. E naptól fogva az ember, aki Donatello volt, Dossena akart lenni és az is lett. 1932-ben, négy évvel az affér után, már olyan névre tett szert a hozzáértők között, hogy Párizsban Dossenát hami­sítottak, nem hamisított Dossenát, hanem igazit. Ügyes csirkefogók hamisították a legnagyobb ha­sító immár eredetinek szánt műveit. Erre a bonyo­lult csalásra azonban rájöttek csakhamar. Egy Dossenát jól hamisítani, ehhez legalábbis Dosse­nának kellett volna lenni. Amikor én Alceót megismertem, még egészen a nagy leleplezés hatása alatt állt. Berlinbe jött, ki akarta hívni az olasz reneszánsz szobrászat leg­elismertebb szaktekintélyeit, egyre azt követelte, mutassák meg neki, de szobrászilag, voltaképpen mi a különbség a reneszánsz mesterek művei meg az övéi között. Nem nagyon álltak szóba vele és Alceo verte széles mellét, hogy csak azért nem ereszkednek le hozzá a nagyurak, mert vaj van a fejükön. Az egyiknek — meghalt már azóta — egy rá nézve igen megtisztelő szakvéleményét, hogy, hogy nem megszerezte és állandóan zsebé­ben hordta. — Uram, — rajongott, spaghettis villájával hadonászva az anhalterstrassei kis olasz kocsmá­ban — szobrásznak lenni rossz üzlet, de nagy gyö­nyörűség. Mintázni munka és ugyanakkor erőn kéj is. Ma láttam a Régi Múzeum római császár­szobrait és megint éreztem: anch­io sono scultore. A szúkirály kifosztott, de ezt tőlem elvenni nem tudta. Ezért hagytam életben. Lorsy Ernő: Dossena Vásárolni bizalom dolga. — Bármely orvosi recept után is készít szemüveget Mayor Sándor spécsi­ látszerész, IV., Kossuth Lajos ura 15. az udvarban. J­avításokat pontosan és olcsón készítek saját műhelyemben szolid árak. — Postai megrendeléseket azonnal elintézem Műves fohásza Írta: Fodor József Oh, akaratom: minden percemen Dolgozó márvány-kéz: oh, Terv, minek Eszköze: lényem: verd ki életem Műveddé! Bennem nem rezzen ideg, S szál-ér, mely nem magasabb életet Vár. Oh, magam ellen kelt durva-víg Erőszakom: gyűrd lehetetlenek Almától izzva lelkemet: amíg Csattogó ütésedre műremek Széken, vagy szent dühöd nem bírva, híg, Buta anyagként kezed közt széttörik! SZABÓ LŐRINC 3­60PENGŐ ATHENAEUM

Next