Pesti Napló, 1936. december (87. évfolyam, 275–298. szám)
1936-12-25 / 295. szám
72 Péntek PESTI NAPLÓ 1931. december 25 SPORTNAPLÓ Budapest, 1936 december 20 -24 Milyen következményekkel járna nálunk az angol játékstílusra való áttérés kísérlete? Bécs, december. Válogatott csapatunk 6:2-s veresége fájdalmasan érintette a magyar labdarúgás híveit. Ez az eredmény lehetővé tette stílusforradalmáraink számára egy újabb offenzíva megindítását. Hogyan hangzik a legfrissebb célkitűzés! Körülbelül így: »Térjünk át az angol stílusra!* Indokolás: a középeurópai csatárjátékból hiányzik az erő és a lendület. Csatáraink játéka kimerül a céltalan tologatásban. Nem képesek céltudatosan játszani és taktikánk is nélkülözi a tervszerűséget stb. Ezzel szemben az angolok játéka duzzad az erőtől és lendülettől. Az ő csatáraik nem pepecselnek, hanem minden helyzetből bombázzák az ellenfél kapuját. Az angolok gyorsak, határozottak és nem feledkeznek meg a hatásos védőtaktikáról sem, stb., stb. Ezt az indokolást a legkülönfélébb változatokban olvashattuk és az ellenvéleményeket is jól ismeri a magyar futball sorsáért aggódó sportemberek tábora. Sajnos, ebben a szenvedélyes stílusvitában még nem vetődött fel az az alapvető kérdés, vajjon mire vezetne, ha a középeurópai futball tényleg áttérne az angol stílusra. Szerény véleményünk szerint ilyen irányú stílusátnyergelés Közép-Európában nem vezethetne a kívánt eredményhez, mert mifelénk hiányoznak azok az alapfeltételek, amelyek Angliában az »erő és lendület játék« magas fokra való fejlesztését lehetővé tették. Az angol stílusra való áttérés akadályai »Közép-Európa labdarúgósportja a nemzetközi futballkonkurrenciában csakis minőségalapon tarthatja meg előkelő pozícióját, mert nálunk a labdarúgósport anyagi eszközei és az utánpótlás arányai igen szük keretek között mozognak« — jelentette ki. a londoni angol-osztrák mérkőzés után Meiss Hugó a brit újságíróknak és az osztrák futballvezérnek ez a tömör megállapítása alapos megfontolás eredménye volt. , Ahhoz ugyanis, hogy az angol játékstílusra áttérhessünk, elsősorban angol viszonyokra volna szükségünk. Szinte korlátlan anyagi lehetőségekre, amelyek lehetővé tennék klubjaink számára a játékosok racionális igénybevételét. Az angol profik a csaknem három hónapig tartó holtszezonban alaposan kipihenhetik a ligakonkurrencia fáradalmait. Nem kell végigtúrázniok a »holtszezont«, és nem kell szezon közben sem bevételvadászatot folytatniok a külföldön. A brit játékstílus alapja: a tökéletességet megközelítő kondíció. Ez teszi lehetővé az angol profik számára az erő és lendületjáték kultiválását, amelyre különben fizikai adottságuknál fogva is alkalmasabbak, mint a középeurópai háború utáni generáció. Az »erő és lendületstílus« a játékosanyag vészes arányú elhasználódásához vezetne még Angliában is, ha a brit profik egyrészt nem juthatnának a megerőltető ligaszezon befejezése után megfelelő pihenőhöz és másrészt, ha nem küzdenének abszolút sportszerű eszközökkel. Az angol játékos még álmában sem gondol arra, hogy ellenfelétől szándékos rúgást kaphat , amely esetleg megfoszthatja őt kenyerétől. A brit profi jól tudja, hogy a mérkőzéseken csak a szabályos remplizésnek van kitéve az ellenfél részéről, ami legrosszabb esetben szorosabb kapcsolatba hozhatja őt az anyafölddel, amelynek puha pázsitjára zuhanni azonban nem is olyan kellemetlen dolog. Jók a pályák, tisztességesek az ellenfelek, a munka racionalizálva van, az életmód sportszerű, a bírók vigyáznak a szabályok betartására és akkor ne legyen egészséges bokája, rettenhetetlen bátorsága, töretlen lendülete és kirobbanó játékkedve az angol profinak olyai közé sorozhatók: a középeurópai bírók speciális szabásmagyarázata, — amely a zemplizést szabálysértésnek minősíti, a csatárokat viszont az ellenük irányuló csontvadászattal szemben nem részesíti kellő védelemben — továbbá a középeurópai közönség túlzásba menő sovinizmusa, amely a mérkőzések jelentőségének mértéktelen túlbecsüléséhez vezet és végül játékosaink és meccslátogatóink érettebb részének mentalitása, amely a futballban is csak a szépért, a minőségért és a művészetért tud lelkesedni. Stílus és a rúgótechnika De elképzelhető-e, hogy a szigorúan kritikus magyar vagy osztrák közönség — amely állandóan a régi nagy MTK vagy a bécsi »Wundermannschaft« emlékén rágódik — ellenkezés nélkül beletörődne a stílusreformba! Dr. Sárosinak teljes mértékben igazat kell adnunk, amikor azt állítja: »szoffi végzetes útra lépne a magyar futball, ha letérne a stílusos és szép játék, útjáról. Ez nemcsak dr. Sárosinak a meggyőződése, hanem ez az alaposan megfontolt véleménye az ismételten Angliában járt osztrák kollégámnak és az angol futballt nem egyetlen és rövid londoni tartózkodás benyomásain keresztül megítélő bécsi labdarúgó vezéreknek is. És igaza van Schaffernak is, amikor azt állítja, hogy a gólhelyzetek értékesítése vagy kihasználatlanul hagyása tisztára a lövőképesség kérdése és annak semmi köze sincsen a játékstílushoz. Azt pedig, hogy játékosaink rúgótechnikája és csatáraink lövőképessége javításra és fejlesztésre szorul, egyetlen szakember sem vonta sohasem kétségbe. Ez azonban olyan feladatot jelent, amelynek megoldása nem stílus , hanem tréningkérdés. Maradjunk meg tehát a Közép-Európában szükségszerűen kialakult játékstílusnál, amely célszerű, mert nem véletlenül adódó gólhelyzetekhez vezet és amelynek eredményessége is ki fog bennünket elégíteni, ha csatáraink megfelelő bírói védelemben fognak részesülni és ha játékosaink rúgótechnikájának fejlesztése érdekében az illetékes faktorok következetes nevelőmunkára határozzák el magukat. Becske Frigyes. Ha mi is angol stílusban játszanánk . .. Mindebből már könnyen következtethetünk arra, hogy mire vezetne, ha a középeurópai futball áttérne az angol stílusra. Eltekintve attól, hogy jelenlegi játékosanyagunknak ilyen gyökeres stílusátnyergelése keresztülvihetetlen volna (mert a félmunka csak a brit játékrendszer torzképéhez vezethetne!), a Közép-Európában uralkodó labdarúgóviszonyok és a nálunk kialakult sportfelfogás — amely a mérkőzések Angliától lényegesen és kellemetlenül elütő atmoszférájában is jellegzetes kifejezést nyer — eleve kudarcra ítélne minden ilyen irányú stílusreformkísérleteket. Még ha a háború utáni középeurópai játékosgeneráció fizikai teljesítőképesség tekintetében a brit futballistaanyaggal fel is vehetné a versenyt és ha az utánpótlás szempontjából sem maradnánk el olyan kifejezhetetlen mértékben az angol futball mögött, még akkor is végzetes következményekkel járna Közép-Európában a brit játékstílusra való átnyergelés. Egy esztendő alatt sorra letörnének játékosaink, mert többek között a középeurópai klubok nem engedhetik meg maguknak azt a »luxust«, hogy futballistáikat három hónapra szabadságolják. Végigjátszani az esztendő négy évszakát pedig csakis olyan játékmódszerrel lehet, mely gazdaságosabb az angol stílusnál, azaz nem támaszt maximális követelményeket a játékosok fizikumával szemben. Az angol stílusra való áttérésnek további akadt Négy úszó tréningrendszere A magyar úszósport történetének legsikeresebb esztendeje után érdekes összefüggést lehet megállapítani az év legtöbbet szereplő négy úszójának tréningrendszere és eredménye között. A magyar IX.200 m stafétáról van szó, amelynek két tagja rövidtávúszó, kettő pedig hosszútávúszó. A rövidtávúszók életük legjobb formáját úszták a berlini olimpiászon, míg a hosszútávúszók némileg formán alul szerepeltek. Csik Ferenc az év elejétől kezdve úgyszólván állandóan »formában volt«. Egyenletes és megbízható úszónak bizonyult, aki éppen akkor érte el a legjobb eredményeket, amikor azokra szükség volt. Amikor nem volt jelentősége annak, hogy milyen lesz az idő, nem törekedett kiváló eredményre. Télen át minden délben ott volt a Nemzeti Sportuszodában és szinte unalomig róta a hosszakat, csinálta a lábtempót, gyakorolta a startot és a fordulót. Ebben az időben nem zavarták jóakarók és magántudósok, hanem a maga jól kidolgozott és átszűrt stílusával és tréningrendszerével dolgozhatott. Időnként rész vett az esti tréningeken is, ennek azonban csak az volt a jelentősége, hogy megszokja a délutáni úszást. Nyáron az olimpiász beosztásához alkalmazkodott és ennek megfelelően volt vízben. De talán lelkiismeretes tréningjénél is fontosabb volt, hogy nagyon vigyázott testi kondíciójára és mint orvostanhallgató, alaposan megfigyelhette magát. Abay Nemes Oszkár két esztendei stagnálás után kezdett hozzá az év elején a tréningekhez. A két esztendő alatt szerzett tapasztalatok nyomán nagyon lelkiismeretessé vált és annak ellenére, hogy télen és tavasszal minden nap késő délutánig el volt foglalva, esténként órákat töltött a Nemzeti Sportuszodában. Nyáron az egész nap rendelkezésére állott, de nem esett túlzásba, nem vette át mások tréningrendszerét átgondolás nélkül. Fokozta ugyan az adagokat, de nem szakított a maga hagyományaival. Ennek az lett az eredménye, hogy versenyről versenyre javult és éppen Berlinben érte el legjobb eredményeit. A berlini verseny után bevégezve feladatát, belátta, hogy tréningje hosszú formatartásra nem alkalmas és távolmaradt a versenyektől. Lengyl Árpádnak, a hosszútávúszónak a japánok szolgáltak példaképül. Lengyel Árpád mindig eleget trenírozott, de neki megártott a berlini olimpiai falu konyhája. A faluban nagyszerű volt a koszt, de nem versenyzőknek való. A jógyorrú polgárember pompásnak találta azokat a falatokat, amelyeket a magyar étteremben eléje tettek. Az ideges versenyzőnek azonban nem tettek jót, de különösen ártott a koszt Lengyel Árpádnak, akinek gyenere gyomra volt. A 400 m előfutamok előtt az ebéd töltött paprika volt burgonyával és metélttel. Másfél órával az ebéd után starthoz kellett állni. Meggyőződésem, hogy ha kellő gondot fordítottak volna az olimpiai faluban Lengyel Árpád gyomrára, sokkal jobb lett volna az eredménye. • Gróf Ödönnél másutt volt a hiba. A késő délutánig elfoglalt, igen erős fizikumú úszó a télen határozottan keveset trenírozott. Nyáron, nagyon helyesen, hozzálátott a mulasztottak pótlásához, ami különösen a júliusi berlini tapasztalatok után történt meg. Győrben ragyogó formában nyerte a 800 m magyar bajnokságot, sőt az olimpiai versenyek kezdete előtt két nappal is 2 p 14 mp körüli időt úszott 200 métere. Azonban a rövid tréning után gyorsan formába jött versenyző képtelen volt tartani jó formáját és éppen az olimpiász idején ért mélypontra. Ekkor, sajnos, az olimpiai szereplés szempontjából későn jött az a párnapos pihenő, amit tartott, de elegendő volt arra, hogy a túltrónirozottság a japánok budapesti szerepléséig elmúljon és itt ismét nagy formában legyen Gróf. Az újpesti úszó össze ismét ritkán járt tréningre, emiatt nincs meg benne az az állandó tudásmennyiség, ami Csikben és Lengyelben, a sok tréninget tartó úszókban megvan, így esett, hogy Zólyomi megverhette. A négy úszó tréningrendszerének rövid összehasonlításából az a tanulság, hogy a kondíciótréning legalább olyan fontos, mint az úszótréning. A versenynaptárnak összhangban kell lenni a rendelkezésre álló tréningidővel és az úszóknak minden nagyszerű külföldi példa ellenére is hagyományokra van szükségük. Dr. Bárány István A pénzdíjazás az olasz tenniszsportban Modena, december. 10—15 évvel ezelőtt Olaszországban a tenniszsport — mint sport — teljesen ismeretlen volt. Rómában 3, Firenzében, Milánóban, Modenában 1—2 pályán, magánosok villakertjében játszottak — szórakoztak — Angliában, Párizsban egyetemet végzett vagyonos arisztokraták, míg ma io0O versenyjátékost tart nyilván az olasz tennisz szövetség. Ma Olaszországban a tennisz tömegsport. Ezt a nagy lendületet a sport nemzetnevelő és fejlesztő hatásának felismerésén kívül, kétségtelenül a négy év előtt bevezetett bon-, illetve pénzdíjazás eredményezte. Amikor látták az olaszok, hogy Wimbledonban a győztes 50 fontot és egy kis emlékérmet, Párizsban 2000 frankot, Svájcban 2 300 frankot kap, ők is bevezették a pénzdíjazást és ezzel egy csapásra kiemelték a tenniszt az excluzivításból. Itt is voltak ellenvetések, sőt még most is vannak klubelnökök, kik serlegekért, szobrokért írnak ki versenyeket, de a részvétlenség leszerelte ezeket is. Itt a fiatal tehetségek a sok II. és III. osztályú versenyen meg tudják nyerni az ütőt, a nadrágot, a cipőt, de a nevezési díjat is egyik másik versenyre. A mai gazdasági viszonyok között csupán a vékonyrétegű jobbmódúakra egy sport jövőjét nem lehet alapozni. A nevelő klubok mind nagyobb mértékben veszik magukra a terheket és látják el trénerrel, labdával, ütővel a fiatal, szegény tehetségeket, de hogy ez mire vezet, látjuk jól odahaza Mi most már a nagyobb profeszionizmus, ha játékosaink állásért, de legtöbbször ütőért, labdáért, sokszor ebédért, lakásért, először körpróbálkozást végezve a klubok között, végre a legtöbbet ígérőhöz átlépnek, vagy ha függetlenül klubja adományaitól, ha tehetséges, szorgalmas, megnyerheti a sportjához nélkülözhetetlen felszerelési tárgyakat? Nem jobb-e ha egy 50 pengős ezüstserleg vételára kerül a játékos kezébe, mint zálogházon keresztül 15 pengő. Ma már oly nagy a világkonkurrencia a tenniszben, oly példátlan szorgalmas, időt, fogcsikorgató küzdelmet követel, tehetségen kívül, egy jobb nemzetközi eredmény elérése, hogy az amatőr becsvágy itt már igen gyenge motor. Milliomosok még egy országnak se nyertek Davis Cupot, de nyertek nincstelenek, labdaszedő-gyerekből bajnokká fejlődött sportemberek, akik előre tudták, hogy életkarrierjüket csupán sporteredményekkel alapozhatják meg. Kétségtelen, hogy ez a felemás helyzet, az amatőr ideálokhoz való ragaszkodás híveit nagy hátrányba veti a másik oldallal szemben. Az északi országok, Svéd, Norvégia, Belgium — ahol hozzánk hasonlóan — talán még tisztább amatőrszellemben sportolnak és ahol az éljátékosoknak mint nálunk »mellékfoglalkozásuk« is van, amennyiben mérnökök, orvosok, hivatalnokok és akik játékereje éppúgy, mint nálunk, közepes amatőrnívón mozog, megpróbálták az idő kerekét megállítani. Közös beadvánnyal fordultak a nemzetközi tenniszszövetséghez az amatőr szabályok szigorítása érdekében. Még a Davis Cup-től való visszalépéssel is fenyegetőztek. Az eredmény egy tessék-lássék bizottság, csomó kérdőív szétküldése, de maradt minden a régiben. Ugyanakkor a bizottság tagjaitól gúnyos cikkek olvashatók a francia és angol lapokban azon kérdéssel, hogy várjon e jámbor északiak azt hiszik, hogy az ő amatőr tudásuk mértékére »lezüllesztett« versenyeket látogatni fogja-e az a 10—15.000 néző, aki eddig ott tapsolt, elhozva pénzét, a sport éltető elemét. De hogy a sokat emlegetett és elátkozott nyugati álamatőrizmus még a legjobbak részére se lehet két oldalt megkent vírsaskenyér, mutatja a profi táborba történő állandó átlépések sorozata. A 20—50 vagy maximum 100 pengős díjak végeredményben nem is a játékosnak, hanem az apáknak, a nevelő kluboknak jelentenek könynyebbséget, mert higgyék el, hogy sok gyönyörűen indult magyar tenniszkarrier törött meg egy elszakadt tenniszütőn, kilyukadt tenniszdlvén vagy a neveléti díj hiányán, Göncz Lajos.