Századok – 1960
Tanulmányok - Széchenyi István. (Halálának 100. évfordulójára) 257
SZÉCHENYI ISTVÁN (Halálának századik évfordulójára) A Széchenyi kérdés múltja Száz éve nyugszik nagycenki sírjában Széchenyi István, s még vagy három évtizeddel régibb a kérdés: mit jelentett ő nemzetének? A kérdés mindmáig kérdés maradt, ötnegyed évszázad publicisztikája, történetírása nem tudott rá megnyugtató, elfogultságtól és egyoldalúságtól ment választ adni. Törekvései már a kortársak körében is szinte egyidejűleg váltották ki a lelkes helyeslés és a merev elutasítás megnyilvánulásait: reá hivatkoztak a haladni akarók, de érvelhettek nem egy igéjével azok is, akik a mozdulatlanság barátai voltak. A levert forradalom légkörében egyéniségének konzervatív, forradalomellenes, a 40-es évek Széchenyijét jellemző vonásai kerültek előtérbe: azok, akik 1848/49-et bánnivaló, tragikus megtévelyedésnek tartották, szívesen hivatkoztak Széchenyi „felelősségérzetére", „politikai éleslátására", amellyel a negyvenes években a forradalom felé haladó fejlődés elé vetette magát. A kiegyezés korának nemzedéke már az utóbbi Széchenyi-képet vette át a kortársaktól, s ezt fejlesztette tovább önmaga igazolására, mintegy koronatanúként politikai megalkuvása és társadalmi maradisága mellett. Az első világháború meghozta a Habsburg-monarchia széthullását, az általa oly sokáig konzervált társadalmi rend azonban túlélte nemcsak az összeomlást, hanem 1918/19 hősies forradalmi erőfeszítéseit is, és anakronisztikus létének igazolására még konzervatívabb Széchenyire volt szükség: így történhetett meg, hogy az a Széchenyi, akinek eszméi egy évszázaddal korábban a forradalomhoz vezető fejlődést segítették nagy mértékben élő, egy ellenforradalmi korszak hőse lett, kultusza minden korábbinál magasabbra csapott, s eszméivel a korszak ideológusai egy elavult, régen pusztulásra ítélt társadalmi rendet igyekeztek megtámogatni. A két világháború közötti évtizedek Széchenyi-kultusza tudatos, jól alkalmazott eszköze volt az uralkodó politikai rendszer ideológiai hadviselésének; a merész reformer Széchenyi elhomályosítása, a megtorpanó, forradalomellenes, dinasztiához hű Széchenyi előtérbe állítása, a forradalmat vezető Kossuthtal való éles szembeállítása a harmincas évek méhében érlelődő társadalmi forradalom elleni harc céljait szolgálta. Ezt a Széchenyi-képet népszerűsítette a történettudomány, az iskola, a sajtó, s ez a kép nyomódott be annak a nemzedéknek a tudatába, amellyel az ellenforradalmi rendszer összeomlása után új társadalmat kellett építeni. Ilyen körülmények között érthető, ha nem is helyeselhető az a tartózkodás, amelyet a felszabadulás utáni évtized történetírása egy ideig Széchenyivel szemben tanúsított. A korszakról írt marxista munkákban kezdeményezései ugyan általában értéküknek megfelelő helyre kerültek, életművének átfogó értékelésére azonban nem került sor, a történeti munkák egynémelyike