Színházi Élet, 1938. január 23–29. (28. évfolyam, 5. szám)
1938-01-23 / 5. szám
LORSY ERNŐ írta: A három bajtárs: Robby, Gottfried és Ottó, ismerőseink a »Nyugaton a helyzet változatlan«-hól. Hobby beszéli el az egész történetet, első személyben. Tulajdonképpen az ő története a regény és Paté, a leányé. A három bajtárs a flandriai lövészárkokból ismeri egymást, ott váltak egy életre megjegyzett, szomorú férfiakká, ott váltak materialistákká és ott ismerték meg azt az érzést, ami szinte egyedül ad erőt nekik, hogy az 1931-as Berlin bizonytalanságát elviseljék: a szavak nélkül is megbízható bajtársi hűséget. Sok viszontagság után valahogyan összeverődtek itt, egy autójavítóműhelyt alapítottak, adnak, vesznek, javítanak, mégis és jól-rosszul megélnek, versenyeznek Mind a hárman túlságos nagy erővel érték meg a háborút ahhoz, hogy akár most, tizenkét év múltán is, higgyenek a boldogságban. Úgy érzik, hogy akkor elvesztették és soha vissza nem nyerhetnék azt. sághoz ami az élethez nem, de a boldogszükséges: a biztonságot. Most napról-napra élnek, ha nem csurran, cseppen és örömet, bánatot, valamint a pénzt is bajtársiasan megosztják egymással, mint egykor a fronton. Pesti szemmel nézve, nem is élnek rosszul. Homéroszi lakomákat csapnak. A frontkatona annyit koplalt, hogy öntudatlanul túlhangsúlyozza a táplálkozás értékét. Rengeteget isznak is, főleg rumot. A rumról a régi angol tengerészregények óta nem írtak oly megértő szeretettel, mint ebben a német könyvben. De a három bajtárs igazi szenvedélye az autó. Megvettek bagóért egy rozoga kocsit, amelynek motorjában azonban egy hős lelke lakik, kitatarozzák és rendikívüli izgalmak után komoly autóversenyt nyernek vele. Ez az autó Kari, az országút kísértete. Ő a negyedik bajtárs. Karllal húznak le az országúton egy pökhendi Buiokot, amely alkalommal megismerkednek egy nyugtalanítóan szép leánnyal. Pattal. Robby, az elbeszélő, mingyárt beleszeret, csak nem meri neki és magának mégkevésbé meri megvallani, de a lánynak éppen az ő félszeg, fiús vadsága tetszik és Hobby ámulva meg azt, amit már ismeri kiveszettnek hitt ebből a szomorú világból, a boldogságot. A fiúk befogadják Patot, ő lesz az ötödik bajtárs. Üdvöskéjük lesz Pat, kis diadalokat aratnak, pénzük van, esznek, isznak, felejtenek. A szerelem gyönyörű, rövid nyári hetei után Paton a tenger mellett kitör régi tüdőbaja, Ottó. Remarque a főbajtárs,Karle-lal siet segítségére, nyaktörő tempóban viszi le a tengerhez Pat régi orvosát, és az még egyszer meg tudja a lányt menteni. Meg egypár jó iét következik, a szerelmesek a közeledő vég soha ki nem mondott érzésében úgy összeborulnak, annyira eggyé válnak, mint ahogy két szegény emberijeik csak megadatott. De jön a Ködös október. Patnak be kell vonulnia a svájci szanatóriumba. Ott is hal meg, Robby karjaiban. Pat, a könnyű, a bájos, a vidám, szomorú, a titokzatos, a modern német irodalomnak egyik legszebb női figurája. Nagyon nehéz belé nem szeretni. És kemény ember legyen az, aki könny nélkül olvassa azt a lapot, amikor a behavazott svájci szanatóriumban felhúzzák a rádiót, keresik Budapestet és az ágyban fekvő, szépsége összeomlását kétségbeesetten rejtegető lány sírva fakad, mert eszébe jut, hogy soha többé nem fogja meglátni azt a várost, melynek életéről a cigányzene hoz hírt neki. Ha mást nem teremtett volna Remarque, mint Patot, költő volna. De itt vannak a bajtársak is, akiket úgy szívünkbe zárunk, mint Dumas atya három testőrét. Paripáik is vannak, mint a régi hősöknek, autóik a paripák és ez a regény egyebek között az aposza. Van itt egy Ford és van autók egy Cadillac, amelyeket nem lehet elfelejteni. Általában sok mindent nem lehet elfelejteni, ami ebben a regényben van. Kevés ilyen könyvet olvastam az utolsó években. Amikor a berlini Leherl-konszern kiadóhivatali tisztviselője nyolc évvel ezelőtt — egy elsüllyedt világban — megírta a »Nyugaton a helyzet változatlan«-t, amelyet előbb nem akartak kiadni, azután ötmillió példányban kapkodtál el: azt mondták a bölcsek, hogy itl il jó regényt mindenki írhat. Nos, a »Három bajtárs« nyomába ér az első könyvnek. Eléri az élmény általános érvénye és intenzitása tekintetében; eléri a színadás gazdagságában, a bursikóeus nyelv egyszerűségében, a fojtott pátoszban , regényszerűségben felülmúlja. Ez a regény él és lélekzik és lüktet, ennek szíve van, amely dobog. Ezt nem kiagyalták, ezt megélték. Ezt nem rögtönözték, ezt megérlelték. Nem lepne meg, ha azt hallanám, hogy a szerző ötezer oldalból sűrítette, mint Céline az »Utazást az éjszaka mélyére«. Igen, Célinere kell gondolni és néha Dickensre is. Milyen furcsa. 64