Színházi Élet, 1938. január 23–29. (28. évfolyam, 5. szám)

1938-01-23 / 5. szám

LORSY ERNŐ írta: A három bajtárs: Robby, Gottfried és Ottó, ismerőseink a »Nyugaton a hely­zet változatlan«-hól. Hobby beszéli el az egész történetet, első személyben. Tu­lajdonképpen az ő története a regény és Paté, a leányé. A három bajtárs a flandriai lövészárkokból ismeri egy­mást, ott váltak egy életre megjegyzett, szomorú férfiakká, ott váltak materia­listákká és ott ismerték meg azt az ér­zést, ami szinte egyedül ad erőt nekik, hogy az 1931­-as Berlin bizonytalanságát elviseljék: a szavak nélkül is megbíz­ható bajtársi hűséget. Sok viszontagság után valahogyan összeverődtek itt, egy autója­vítóm­űhelyt alapítottak, adnak, vesznek, javítanak, még­is és jól-rosszul megélnek, versenyeznek Mind a hár­man túlságos nagy erővel érték meg a háborút ahhoz, hogy a­kár most, tizen­két év múltán is, higgyenek a boldog­ságban. Úgy érzik, hogy akkor elvesz­tették és soha vissza nem nyerhetnék azt. sághoz ami az élethez nem, de a boldog­szükséges: a biztonságot. Most napról-napra élnek, ha nem csurran, cseppen és örömet, bánatot, valamint a pénzt is bajtársiasan megosztják egy­mással, mint egykor a fronton. Pesti szemmel nézve, nem is élnek rosszul. Homéroszi lakomákat csapnak. A front­katona annyit koplalt, hogy öntudatla­nul túlhangsúlyozza a táplálkozás érté­két. Rengeteget isznak is, főleg rumot. A rumról a régi angol tengerészregé­nyek óta nem írta­k oly megértő szere­tettel, mint ebben a német kö­nyvben. De a három bajtárs igazi szenvedélye az autó. Megvettek bagóért egy rozoga kocsit, amelynek motorjában azonban egy hős lelke lakik, kitatarozzák és rendikívüli izgalmak után komoly autó­versenyt nyernek vele. Ez az autó Kari, az országút kísértete. Ő a negyedik baj­társ. Karllal húznak le az országúton egy pökhendi Buiokot, a­m­el­y alkalommal megismerkednek egy nyugtalanítóan szép leánnyal. Pattal. Robby, az elbeszé­lő, mingyárt beleszeret, csak nem meri neki és magának még­­kevésbé meri megvallani, de a lánynak éppen az ő fél­szeg­, fiús vadsága tetszik és Hobby ámulva meg azt, amit már ismeri kive­szettnek hitt ebből a szo­morú világból, a boldog­ságot. A fiúk befogadják Patot, ő lesz az ötödik bajtárs. Üdvöskéjük lesz Pat, kis diadalokat arat­nak, pénzük van, esznek, isznak, felejtenek. A szerelem gyönyörű, rövid nyári hetei után Paton a tenger mellett ki­tör régi tüdőbaja, Ottó. Remarque a főbajtárs,­­Karle-lal siet segítségére, nyaktörő tempóban viszi le a tengerhez Pat régi orvosát, és az még egyszer meg tudja a lányt menteni. Meg egypár jó i­ét következik, a szerelmesek a kö­zeledő vég soha ki nem mondott érzé­sében úgy összeborulnak, annyira eggyé válnak, mint ahogy két szegény ember­ijeik csak megadatott. De jön a Ködös ok­tóber. Patnak be kell vonulnia a svájci szanatóriumba. Ott is hal meg, Robby karjaiban. Pat, a könnyű, a bájos, a vidám, szomorú, a titokzatos, a modern német­­ irodalomnak egyik legszebb női figu­rája. Nagyon nehéz belé nem szeretni. És kemény ember legyen az, aki könny nélkül olvassa azt a lapot, amikor a be­havazott svájci szanatóriumban felhúz­zák a rádiót, keresik Budapestet és az ágyban fekvő, szépsége összeomlását kétségbeesetten rejtegető lány sírva fa­kad, mert eszébe jut, hogy soha többé nem fogja meglátni azt a várost, mely­nek életéről a cigányzene hoz hírt neki. Ha mást nem teremtett volna Re­marque, mint Patot, költő volna. De itt vannak a bajtársak is, akiket úgy szí­vünkbe zárunk, mint Dumas atya há­rom testőrét. Paripáik is vannak, mint a régi hősöknek, autóik a paripák és ez a regény egyebek közö­tt az aposza. Van itt egy Ford és van autók egy Cadillac, amelyeket nem lehet elfelej­teni. Általában sok mindent nem­ lehet elfelejteni, ami ebben a regényben van. Kevés ilyen könyvet olvastam az utolsó években. Amikor a­ berlini Leherl-konszern ki­adóhivatali tisztviselője nyolc évvel ez­előtt — egy elsüllyedt világban — meg­írta a »Nyugaton a helyzet változat­lan«-t, amelyet előbb nem akartak ki­adni, azután ötmillió példányban kap­kodtál­ el: azt mondták a bölcsek, hogy i­tl il jó regényt min­denki írhat. Nos, a »Három bajtárs« nyomába ér az első könyvnek. Eléri az élmény általános érvénye és intenzitása te­kintetében; eléri a szín­adás gazdagságában, a bursikóeus nyelv egy­szerűségében, a fojtott pá­toszban , regényszerűségben felülmúlja. Ez a regény él és lélekzik és lüktet, ennek szíve van, amely dobog. Ezt nem kiagyalták, ezt meg­élték. Ezt nem rögtönöz­ték, ezt megérlelték. Nem­ lepne meg, ha azt halla­nám, hogy a szerző öt­ezer oldalból sűrítette, mint Céline az »Utazást az éjszaka mélyére«. Igen, Célinere kell gondolni és néha Dickensre is. Milyen furcsa. 64

Next