Tarsadalmi Szemle – 1988.

6. szám - Az MSZMP országos értekezlete - Felszólalások: - Pozsgay Imre: Az egész néppel folytassunk párbeszédet

POZSGAY IMRE: Az egész néppel folytassunk párbeszédet Annyi okos szó és fontos gondolat elhangzása után mind szűkebb térre szorulnak azok, akik még valami újat, fontosat akarnak mondani, így aztán egyre többen leszünk, akik a változás szándékát megerősítő hitvallást vállalják inkább, mint újabb javaslatok megté­telét. Hiszen tudjuk, hogy milyen keveset érnek azok a javaslatok, alternatívák, amelyek mögött szervezett erőket és szervezeteket nem tudnak felsorakoztatni. Éppen most van itt az ideje, hogy elkötelezzük magunkat az új szervezeti elvek mellett, amelyek az egység görcsös és bénító követelményei helyett a vitában, az áramlatok küzdelmében, a kisebb­séget is védő, alkotó környezetben alakítják ki az új minőségű egységet. Ehhez elegendő, ám nélkülözhetetlen is a mély meggyőződés, s annak a nagy önuralmat kívánó türelem­nek a megteremtése, amely tiszteletben tartja mások jogát az önálló gondolkodásra. Ahol az egység rituális és monolitikus, ott az nem a haladás, hanem a hatalom szolgája, ilyen helyen a vita a démon, mely az ellenség nevet kapja; ahol az egység alkotó, ott a vita a megújulás eszköze. Jussanak eszünkbe Engels szavai, aki azt mondta: „Minden párt életéhez és gyarapodásához hozzátartozik, hogy kebelében mérsékeltebb és szélsősége­sebb irányzatok fejlődnek ki, sőt harcolnak egymással, s aki a szélsőségesebbeket rövid úton kizárja, ezzel csak növekedésüket segíti elő." Bajaink méreteit s azok legfőbb okait ismerjük. A tavaszi pártviták és a társadalom megnyilvánulásai tudósítottak bennünket arról is, hogy nemcsak az elégedetlenség nőtt az országban, hanem a felelősségérzet és a cselekvőkészség is. A párttagok és a pártonkí­vüliek sajátos öntudatosodása ment végbe, amely negatív közmegegyezéssel kezdődött, éreztetve, hogy a dolgok a régi módon nem mehetnek tovább. Hamarosan folytatódott ez annak az igénynek a bejelentésével, hogy a párttagság és az állampolgárok részt akarnak venni a hatalom gyakorlásában. Nem puszta tárgyai kívánnak lenni az ügydön­tésnek és csupán végrehajtói a rajtuk kívül, részvételük nélkül elhatározott feladatoknak. Ma az emberek elutasítják azokat a viszonyokat, amelyek között leginkább csak a végrehajtás felelősségét kérik számon, a döntését nem; különösen akkor nem, ha ezek a döntések központi eredetűek. A magyar politikai élet a maga bonyolultságában ma a megosztottság jeleit mutatja. De éppen ezért tartalmazza a haladás lehetőségét. A fennálló viszonyok elutasításában ugyanis ma már nemcsak a népgazdasági és a háztartási veszteségek miatti elégedetlenség munkál, hanem az a hit is, hogy lehet ezt másképpen is csinálni. Persze, hogy ez a bírálat viharát is meghozta. Félreérthetetlenül kinyilvánították a bizalmatlanságot, a rendszer hivatalos intézményeinek működőképessége iránt. Zengett az ország a felelősség számon­kérésétől, a garanciák követelésétől. De gondoljuk csak végig, hogy a rossz közérzetnek mi volt a valódi és általános oka. Úgy hiszem, legfőképpen a késlekedés és a tehetetlen­ség. Ezt erősítette meg a létbizonytalanság, a távlatnélküliség. Mégis, a gazdasági veszte­ségek, a morális lealacsonyodás miatti elkeseredés nem az önfeladás, hanem az öntudato­sodás felé vitte társadalmunkat. A nép végrehajtotta a fordulatot! Most van megvaló­sulóban nálunk az a lenini alapgondolat, hogy a nép érdekeire hivatkozó kormányzást fel kell váltania a nép által való kormányzásnak. Ebben a fordulatban semmivel nem helyettesíthető szerepe volt a párttagságnak, mert miközben a pártnak mint szervezetnek csökkent a tekintélye, megcsappant iránta a bizalom, a párttagság és a pártonkívüliek, a kommunisták és a nép, a nemzet egymásra találtak. Kiderült, mint annyiszor, hogy egymástól nincs mit félniük. Félni csak attól kell, hogy a politika a csendes, de mégis forradalmi értékű változásoknak csupán a hordalékát

Next