Tarsadalmi Szemle – 1991.
1. szám - Pataki Ferenc: A rendszerváltás parlamentje. Szociálpszichológiai jegyzetek
PATAKI FERENC A rendszerváltás parlamentje Szociálpszichológiai jegyzetek Aligha akad manapság kedveltebb téma a honi publicisztikában és az időszerű politológiai elemzésekben, mint a parlament munkája feletti évődés, ironikus-kritikai vagy éppen aggodalmaskodó elmélkedés. Nem csoda a nagy érdeklődés. Az országban lezajló társadalmi-politikai átalakulás (a rendszerváltás) lényege mintegy megtestesülni látszott a parlamentarizmus újjáteremtésében, a hosszú cezúra utáni első szabad választások aktusában. A parlament mindennapi munkássága reflektorfénybe került. Rendkívülit ugyan senki sem remélt, de - meglehet - illúziókat nem kevesen tápláltak az „okos gyülekezet" lehetőségei felől. Holott parlamentünk minden tekintetben „újszülött", még igencsak az elején tart egy huzamos, együttes „tanulási-szocializálódási" folyamatnak. A parlament emberi dimenziói és autoritása A parlament nem egyszerűen politikai intézmény, hanem egyéni sorsokból szövődött emberi együttes is: emberi viszonylatok szövevénye; egyéni remények, törekvések és ambíciók foglalata; tapasztalatok, kompetenciák, képességek versengő és együttműködő összegeződése. Egyebek közt ezért is jogosult lehet, hogy a szociálpszichológus a maga sajátos eszközeivel szemügyre vegye a parlament emberi dimenzióit. De egyéb okok is felkelthetik ez irányú érdeklődésünket. A parlament munkája - az európai hagyományban némileg szokatlanul - folyamatosan ország-világ színe előtt zajlik. A nézők valamiképpen médiaprodukcióként is szemlélik üléseit és szereplőit. A személyes rokonszenvek ma még gyakorta a szereplési effektus erővonalait követik, mintsem a kevésbé látványos szakszerűség és a józan tárgyszerűség keltette benyomásokat. Feltehetően maguk a képviselők is küszködnek az ebből eredő dilemmákkal. Hiszen egy egész országgal együtt maguk is tanulgatják a demokratikus, nyilvános közszereplést, a pártpolitikusi szerep kötelmeit és mozgásterét. Merőben elütő lélektani helyzetben nyilvánul meg a képviselő, ha zártabb, véges létszámú publikumhoz szól, amelyet egybefog a helyzeti együttesség ereje, mint ha valaminő nyitott, anonim és szétszórt tömeg a feltételezett „hallgatóság". Ráadásul a parlamentben jórészt politikai „homo novus"-ok ülnek, akik döntő többségükben még nem a helyi és az országos politika, az eleven és tartósan működő civil társadalom fórumain tűntek és választódtak ki huzamos tapasztalatszerzés és megmérettetés útján. (Ez az átmenet jelenlegi viszonyai között egyszerűen elkerülhetetlen; a megállapítás tényt szögez le, nem pedig értékítéletet.) Ám ebben a helyzetben az érintettekben erőteljesen működik (olykor nem is tudatosan) az utólagos szereplési és önigazolási késztetés: „Akarom, látva lássanak főképpen választóim, párthíveim, de ország-világ is. Tudják, méltóra esett választásuk!" Parlamentünkben a „képviselő" ideáltípusának, nyilvános képének kidolgozása is