Tolnai Világlapja, 1941. január-március (43. évfolyam, 1–13. szám)
1941-01-15 / 3. szám
CLti nine* a A Dardanellák I a A Dardanellák tengerszorosa, amely a jövőben alighanem újra a világesemények első vonalába kerül, földrajzi tekintetben egy keskeny, néhol csak 1300 m széles viziút, amely Európát Ázsiától választja el. De talán nem zajlott le a világhistóriának annyi sorsdöntő eseménye olyan kis helyre összeszorulva, mint ennek a vízi átjárónak mentén, amelynél két világ ütközött mindig össze, amióta az emberiség emlékezete tart. Nevét valamilyen mitikus görög királytól, Dardanosztól kapta, aki saját fivérét legyilkolta s ezért a vérbosszú elöl Kisázsiába kellett menekülnie. Itt a trójai király leányát vette feleségül s apósa felépítette számára a tengerszoros mentén, ahol az a legkeskenyebb, Dardania városát. A rómaiak, akik ennek a helynek stratégiai és gazdasági jelentőségét korán felismerték, jogcímet kerestek a hely meghódítására: ennélfogva a Dardanoszról szóló régi görög legendát továbbszőtték s Dardanosz egyik unokájává tették meg a Hómát alapító Aeneast , ezzel megvolt a mitikus jogcímük a Kisázsia felé való terjeszkedésre. Az arany-bárányfelhír meséje volt azonban a Dardanelláknak egy másik, ugyancsak régi és legendás neve is, amely persze megint csak vérontással függött össze. Hellészpontosznak is nevezték, vagyis „Hellé tengerének”. Ennek a története pedig azzal kezdődik, hogy egy Athamasz nevű görög királynak felesége volt Nefelé (a felhők istennője), akitől két gyermeke, Phrixosz és Hellé született. Athamasz azonban kiszeretett a felhő-istennőből, aki erre bánatában eltűnt. Helyette mostohaanyát kapott a két gyerek. A mostoha addig kínozta a két gyereket, amíg egyszer az igazi anyjuk, Nefelé megszánta őket s aranygyapjas kost (bárányfelhőt) küldött értük. A „mentőexpedició” éppen jókor jött, mert a mostoha mesterséges éhínséget idézett fel azzal, hogy a parasztoknak bemagyarázta, hogy a búzamagot vetés előtt meg kell pörkölniök , amire persze a búza nem kelt ki. Most aztán férjeurának azt ajánlotta, áldozzák fel Phrixoszt az isteneknek, akkor megszűnik az éhínség. Phrixosz azonban, mint mondottuk, az aranygyapjas bárányfelhőn idejében elmenekült kis húgocskájával, Mellével, egyetemben. Mire azonban a Dardanellák fölé értek, itt Mellé leesett az arany felhőről s beleveszett a tengerszorosba, amelyet azóta ,,Hellé tengere” néven is emlegetett a szóhagyomány és a legenda. Phrixosz, a jó kis fivér, utánaugrott húgocskájának, de megmentenie nem sikerült, ő azonban maga átúszott a Dardanellákon, elvitte magával az aranygyapjút valahová a Fekete tengeren túlra, ott felakasztotta légy templom falára, ahol is valamilyen szörnyű sárkány őrzi éjjelnappal a drága kincset. Egy sánta küllő úszórekordja Ez a legenda azóta sem hagyja az emberiséget nyugodni. A sportkedvelőket mindenekelőtt az izgatta, vájjon emberi erővel csakugyan át lehet-e ezen a tengerszoroson úszni. Évezredeken keresztül a legnevesebb úszók megtették a legendás viziutat, de talán egyikük sem volt olyan híres, mint a sántalábú angol poéta, lord Byron, aki 131 évvel ezelőtt, vér és arany álfa 1840 május 10-én úszta át keresztben a „Hellé tengerét.” Valljuk meg: világhírét akkoriban még nem a költeményeivel, hanem ezzel a sportteljesítményével alapozta meg. De talán még ennél a sportrekordnál is jobban izgatta az emberiséget az eltűnt aranygyapjú. Már Athamasz király saját unokaöccse, Jázon is külön expedíciót vezetett a felkutatására, éspedig az „Argosz” nevű, eladdig ismeretlen nagyméretű hajóján. Mindenféle kalandok után sikerült Jázonnak a sárkányt legyőznie, bár annak minden elhullott fogából egy-egy vad fegyveres katona nőtt ki a földből. Útban visszafelé a mostanában annyit emlegetett Líbiába is elhajtotta Jázon hajóját a vihar, s végül sem örülhetett sokáig az aranygyapjúnak, mert amikor végre Görögországban partot értek volna s hajójukat kihúzták a szárazföldre, a hajó teste ráesett Jázonra és agyonzúzta. A realisztikus legenda-magyarázat sok mindenféle értelmet iparkodott ebből az aranymítoszból kihámozni. Többek között például azt is, hogy az egész történet a görögöknek azt a törekvését példázza, amellyel a Kaukázus felé, az Aranyország felé törtettek, ahol a benszülöttek az aranyat úgy mossák ki a hegyi patakokból, hogy báránybőr gyapjún keresztül hagyják a vizet folyni, s az arany aztán lerakódik a gyapjú szőrében : ettől válik „arannyá”. Egy szerelmes herceg Az „aranygyapjú” legszebb értelmét azonban bizonyára Jó Fülöp burgundi herceg találta meg 1429 január 10-én. Ezen a napon esküdött ugyanis örök hűséget portugáliai Izabellának Brüsszelben. Házassága előtt azonban volt egy gyönyörű aranyhajú barátnője, Rambrugge Mária, akit Jó Fülöpnek illett ezen a napon valamivel kibékítenie, amiért az undok politika kedvéért otthagyja őt a faképnél. Fezért ró Fülöp Mária aranyhajának emlékezetére, amely számára olyan kincset jelentett, mint a régi görögök számára az aranygyapjú, megalapította az aranygyapjas rendet, a világ legelőkelőbb rendjelét. Igaz, hogy vannak realista magyarázók, akik megint csak rút anyagi érdeket keresnek a dolgok mögött, s a flandriai hercegek nagy kincsét jelentő gyapjúszövésben keresik a rend alapításának alapgondolatát. Megöltek ezzel egy szép legendát. A Dardanellák szorosa azonban nemcsak az aranynak, hanem a vérnek országútja is volt. Itt ment végbe az ókor egyik leghíresebb hadieseménye, amikor is Xerxes, a perzsa hadvezér, hirtelen vetett hadihad segítségével dobta át egész óriási hadseregét az egyik partról a másikra. Az oszmán törökök, amikor Konstantinápoly még nem volt a birtokukban, innen kezdték meg Európa meghódítását. A krími hadjárat egyik legfontosabb stratégiai kérdése volt a Dardanellákon való szabad közlekedés problémája s az 1856-i párizsi békekötés nem hiába mondotta ki, hogy idegen hadihajó egyáltalán nem, kereskedelmi hajó pedig csak napvilágnál mehet a szoroson végig. Az első világháború legvéresebb harcai Itt játszódtak le a „Szép városnál” (Gallipoli, voltaképpen Kallipoli, vagyis „szép város’’). A Dardanellák kérdése főként Oroszországot érdekli a legközelebbről. Sámánemlékek Salzburgban. Az osztrák farsangi szokások érdekes jelenete ez a kép, amely élénken emlékeztet a mi Mohács-vidéki busójárásunkra. Ősrégi sámánszokások öröklődtek át ebben a maskarajárásban : a farsangoló ember, mint az ázsiai sámán, állatalakot ölt s ezzel próbálja embertársait halálra rémíteni. A jókedvet el kell rejteni, nehogy a Végzet megirigyelje. Ezek a mozgó óriásbábuk akár valahol Közép-Afrikában is járkálhatnának. Igazában Heidelbergben vették fel őket. Értelmük az, ami a farsangi fekete dominó-ruháé, amely a mulatozó embernek még az arcát is eltakarja : a kacagást el kell rejteni, nehogy a Halál meglássa. A halálra ítélt „stróman”. Az egész farsangi bohóckodás legbelső értelme a halál kikacagása. Mulatunk, mint a középkori „Haláltáncok" víg figurái, csak azért, hogy elfelejtsük, mennyire a sír közelében táncoljuk meg az életünket. Végül pedig a „pagliaccót”, vagyis a szalmabábut (németesen : stróman-t) el is égetjük. TOLNAI VILÁGLAPJA 5