Uj Idők, 1917 (23. évfolyam, 27-52. szám)

1917-09-16 / 38. szám - Zilahy Lajos: Rózsika / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

238 Rózsika írta ZILAHY LAJOS SZEMÉLYEK: A méltóságos úr, Az új inas, A méltóságos asszony, Két betörő.­­ A méltóságos úrék most fogadják az új inast. A méltóságos úr az íróasztalnál ül, a méltóságos as­­szony egy karosszékben kézimunkázik. Az új inas a szoba közepén áll, kis batyu van a kezében. Késő esti órák.) Az úr: A dohányzónak legkésőbb nyolc órára ... Az asszony: Legalább félnyolcra... Az úr: Mondjuk félnyolcra késznek kell lenni. Inas: Félnyolcra. Igenis kérném szépen .. . Az úr: Legjobb­ lenne, ha úgy osztaná be magá­nak, hogy azután az ebédlőt és a szalont. Az asszony: Jobb szeretném, ha a szalon a leányra maradna. A hálószobát meg a szalont kitakarítja majd a szobalány. Az úr: Helyes. Marad tehát. . . Az inas: Méltóságos uram, ha szabadna esedez­nem valamit közbevetőleg megjegyeznem. Nem tudom kérném szépen, hogy a parkettkeféléssel hogy leszünk. Az asszony (ridegen): A parkettet maga fogja kefélni. Az inas: Méltóságos asszonyom, csókolom a ke­zeit, de a lábaim . . . Tetszik tudni, egy kicsit már öreg vagyok és fájósak a lábaim... Köszvényesek kérném­szépen egy kicsit. .. Az asszony: Lárifári. . . Ismerem az ilyen inas­betegségeket. Ez mind csak azért van, hogy kihúzzák magukat a dolog alól. Nagyon sajnálom, akkor nem fogadhatjuk fel. Az úr (részvéttel): Nagyon fájnak a lábai? Az inas: I­át bizony, méltóságos uram, meglehe­tősen. Néha nagyon rágjön, oszt egy félnapig sem áll ki belőle. Az úr: Mondd, kérlek szépen, nem lehetne ezt úgy elintézni . . . Az asszony: Nem lehet. Sehogysem lehet. A lány­nak nincs ideje parkettet kefélni, én meg ezért külön cselédet nem fogadok. Hát még mit? Az úr: Ez igaz. Hát ez igaz. Ezen nem lehet segíteni. Az inas: Hát akkor elvállalom, méltóságos uram. Nem szeretném, ha emiatt borulna fel a dolog. Meg­próbálom. Legfeljebb, ha nagyon beleáll a fájás, egy kicsit félbehagyom. Az úr: Az még jót is fog tenni magának, ha mozgatja egy kicsit a lábát (Gondolkozik:) Na igen. Az ebédnél, fiam, maga fog felszolgálni, de ebbe nem fog beleszakadni, mert csak ketten vagyunk és ven­dégek nem igen vannak. Délután (a feleségére néz) . . . azt hiszem, délután egy órára kimehet. Az asszony: Nem mehet. Elég bosszúságom volt a legutóbbi inassal is, mert mindig akkor mászkált oda, amikor pont szükség lett volna rá. Az inas: Ó, méltóságos asszonyom, csókolom a kezét, biztosan fiatal volt. De én már, tetszik tudni, öreg vagyok kérném szépen ... Az asszony: Mindegy. Ne feleseljen. Nem va­gyok barátja az ilyen délutáni kimeneteleknek. Meg­kapja hetenkint a félnapi kimenőjét, azután slussz. (Ingerülten:) Nézze, ha magának minden ellen ki­fogása van . . . Az inas: Én nem, kézit csókolom ... Az úr: Hát szóval délután nem mehet ki. Igaz­sága van a feleségemnek, persze, erre nem is gondol­tam. Különben délután is mindig akad valami tenni való. A ruháimra különösen figyelmeztetem. Ez nálam a legfontosabb. Az inas: Ó, méltóságos uram, méltóztassék azt csak rambizni... Az úr: Na igen .. . Nézze, itt van a szekrény (kinyitja az ajtó melletti üres ruhaszekrényt), mind­járt oda is adom a kulcsot, majd az előszobából ide át fogja hordani a ruhákat. Nem szeretem, ha a ruháim az előszobában állanak. Az asszony: A bérrel hogy leszünk? Az inas: A méltóságos úrral már megállapod­tunk. Harmincöt forint, kézit csókolom. Az asszony: Mondtam, kérlek, hogy én nem adok annyit. Huszonöt forintnál többet egy krajcárral sem. Az inas: Méltóságos asszonyom, a legutóbbi he­lyemen, a Peltey báró úrnál már volt harminc fo­rintom. Az asszony: Nagyon sajnálom, itt felényi dolga lesz. (Ingerülten:) Nézze, ha nem tetszik... Az úr (int az inasnak, hogy hagyja rá): Marad­jon csak egyelőre a huszonöt forintnál, később aztán, ha jól viseli magát, felemeljük a bérét. Az inas: Hát kérném szépen . . . Megnyugszom az ítéletben. Az asszony: Figyelmeztetem, hogy az első napok­ban sok dolga lesz, mert sem szobalányom, sem sza­kácsnem nincs . . . Az inas (felcsillan a szeme): Egyedül leszek? Az asszony: Egyelőre egyedül. Az inas: Nem baj az kezit csókolom, majd helyt­állok én addig. Az úr: Na igen, hát ez csak átmeneti állapot, legfeljebb egy-két napig tart. Nézze, most menjen be az inasszobába, rakja le a cókmókját és öltözzön át. Kidőlt a budai hegyek történeti hírű normafája

Next