Vasárnapi Ujság – 1868

1868-12-06 / 49. szám - Japán irodalma és könyvkereskedése (képpel). S. L. 587. oldal / Általános nép- és országisme

Márvány-hegységek képezik e vidéket, fehér csillámló márvány, melyet kék és vörös szalagok csíkoznak át meg át, varázsolja valóban nagyszerűvé. Az érczdús hegysége­ket, melyekben a bányászat foly, e márvány­hegylánczolat választja el más vidékektől, más völgyektől, és oly óriás falat képez, hogy azt hiszed, lehetetlen áttörni e lánczon, hogy más vidékre juthass. Csak egy kis patak s az évek ezrei törtek egy szakadást e hegy­lánczolaton; és csak e szoroson át juthatsz ki ama bérezek tömkelegéből, hol a bányá­szat foly. De e szoros a legveszedelmesebb út; már­ványszikláról márványsziklára kell leugra­nod, vagy fölmásznod, ha meg akarod bá­mulni szépségeit, ha be vagy ki akarsz jutni. Igy tesz a kristály-patak is, mely egyedüli kalauzod, és mely roppant esésekben zuhog alá szirtről szirtre, úgy hogy csak szétszórt utakon juthatnak le tagjai a völgybe, hol ismét egyesülnek. Az ezredévek folytán, néhol óriás mélyedéseket vájt be a szirtek közé. A márvány-sziklák csúcsairól be sem láthatod a rejtélyes szakadások titkait, csak a zuhogó patak alvilági moraja, s az odúk és barlangok tévetegein átsurranó szellő hangzik feléd. E regényes helyet nyaranként sokan szokták meglátogatni; az utazók kedvéért tehát hidakat vertek e szakadások fölé. De az átkötő gerendák bizonytalanul támasz­kodnak a sziklákra, egy vihar, vagy felhő­szakadás, mely oly gyakori e vidéken — mindannyiszor elsepri e lélekvesztőket,­és járhatlan, m­egközelíthetlen lesz ismét a K­ecs­kekő vidéke. Ezen helytől félt leginkább Miron. Kön­­nyűnek tetszett előtte az egész út eddig, de mikor sikamlani kezdtek lovai, és érzé, hogy alatta sem biztos a talap, meg sem állt keze a sok kereszthányásban. Nemsokára kibuk­kant a kis patak is, s a karaván majd annak medrén, majd a hegyoldalra kapaszkodva folytatta útját. Elveszett előttük minden nyom, minden ösvény. A kis patak elágazott, — ágai különféle irányban vették útjukat. Valóságos szikla­erdő állt előttük; a kis pataknak pedig sokkal csekélyebb volt ereje, mintsem eldönthette volna a szirteket, melyek elvágták folyását. Feloszlott tehát és ka­nyarogva, kerülve csörömpölt tovább minden egyes ág a szikla-erdő közt. Itt volt a tulajdonképeni piátrá kapri. A számtalan szikla között különösen kettő emelkedett ki óriás magasságban, és ezeket nevezte el a nép a „kecske kövének." Pedig még a kecskék sem igen kisértik meg ügyes­ségüket a nyúlánk két sziklán. Úgy állnak ott, mint óriás gúlák; mellettök eltörpülnek a többi sziklák és a fenyők. A nép csak egy esetet ismer, hogy megmászták volna a magas sziklák egyikét. Az is rég történt, talán nem is igaz, — az ember hajlandóbb kétkedni benne, ha nem látna a csúcson egy egyszerű fenyőfa-keresztet, mely mégis em­beri kéz munkája. Azt, ki ily hihetetlen dolgot művelt, — a szerelem ragadta oda; egy havasi rózsát akart szakítani kedvesének azon törül, mely a sziklacsúcson virult. A rózsát leszakitotta, a csúcson egy keresztet faragott a fenyőből, mely ott vert gyökeret, jeléül annak, hogy fönjárt ott, hol eddig csak sasok szokták széttépni a prédát, —­ de leszállani nem bírt többé, és mikor kétség­beesésében leugrott, darabokra tört teste. E veszélyes sziklák közt vezetett el az út. A sötét éj elvett sokat azok borzalmas­ságából, mert nem tűntek föl a leeséssel fe­nyegető sziklatömegek, s a jobbra-balra tá­tongó mélységek, melyek az ott veszett vad­állatok és emberek hulláitól bűzhödt léget leheltek ki. Az út veszélyeihez járult a babona is, melynek inkább tömjénez a bányász, mint bármely más halandó. A vidék népe nagy­apáról unokára hagyta a babonát, hogy e hely meg van átkozva. Ros­ szellemek, a föld gyomrának minden undok állatai űzik­­ itt a gyarló emberrel játékukat. Itt lakik a bányarém is, folyton lesve a fütty szavát, mely valamely bányába hivná. Nekem meg­mutatták a barlangot is, melyben­­ szerin­tök a bányarém lakik. A pásztorfiú, ki elve­zetett e barlanghoz, a világ minden kincséért nem mert volna belépni, s óva intett hagy­nék fel a fütyüléssel. Furulyaszót vagy füttyöt nem hallasz e vidéken, s ha valamit egymásnak értésére akarnak adni a hegyol­dalakon juhaikat legeltető pásztorfiúk, át­kiáltanak egymásnak egyik hegytetőről a másikra. Babonás félelem fogta el Miront, midőn e barlang mellett elhaladt, hallva azokat a sajátságos hangokat, melyek onnan kitörtek. Eszébe jutott egyszerre a sok rémtörténet, melyet e helyről meséltek, hogy aranyat e helyen át még soha senki sem szállíthatott haza, ember, ló, arany minden oda veszett, egyik karavánt egy lezuhanó szikla törte össze, a másikat a mélységbe taszították a barlangok gonosz urai, a harmadik meg el­veszett nyom nélkül, senki sem tudta, hova lett ember, ló, arany. Azt sem Mironnal, sem bármelyik bányás­szal nem lehetett volna elhitetni, hogy azok a sajátságos hangok, melyek kihallszanak a barlangból, nem a szellemek rész zenéje,­­ hanem egyszerű cseppkő-képződés. Hogyan is csepeghetne a kő! A gonosz szellemek úgy látszik nem vet­ték észre Miron közeledtét. A karaván előtt nem volt semmi újabb nehézség az út ve­szélyein kívül. Már tova hagyták a barlan­got, törpülni kezdtek a sziklák is, a patak ágai összefolytak megint és együtt folytak tovább. Az út is sokat veszített már veszélyessé­géből. Szénégetők járnak már erre, s azok utat vájtak a hegyoldalba, és hogy biztosít­sák a felhőszakadások s a rakonczátlan víz­omlások ellen, szép szálas fenyőfákkal pa­dozták ki végig. A márvány-vidéket egy mély hegysza­kadás választá el egy más hegycsoportozat­tól. A szakadásban egy patak hömpölygött alá,­­ és ezzel egyesült egy óriási zuhanás után az a kis kristály-patak is, mely az ércz­dús hegységektől fogva eddig karavánunk hű kalauza volt. A szénégetők egy hidat vertek ezen szakadáson át, hogy a hegyol­dalon aztán a városba vihessék az érczol­vasztók számára szükséges szenet. Ez volt egyszersmind az egyedüli út, mely a hegy­ségek közül a városba vezetett. A híd a mély szakadás fölött olyan volt a minő épen szükséges, hogy megterhelt szekér alatt össze ne roskadjon. Mert ha lezuhanna, nem maradna élve ember, állat. Két vastag fenyőt vetettek át a két szikla­falra a szénégetők, — s így rakták reá a hidat. Miron és bányásztársa aggodalom nélkül léptek a hídra,lankadtan c­ammogtak utánuk a megrakott lovak is. Egyszerre a híd meg­ingott, recsegett egyet,­­­ s egy pillanat alatt alá hullott a borzasztó szakadásba, híd, ember, ló, arany. A szénégetők, kik hajnalban leszálltak a mélységbe, hogy lássák nem valamelyik társuk járt-e szerencsétlenül, — mit sem találtak ott egyebet, — mint három ló hul­láját. ,. 1846-ban egy igen érdekes per vette kez­detét a megye törvényszéke előtt. Két szegény bányász lépett fel, a vidék legtekintélyesebb földesurai és bányabirto­kosai ellen. Vádolták őket azzal, hogy midőn a két szegény bányász haza akarta szállítani a hét folytán, keserves munka árán nyert nemes érct tartalmú köveket bányájokból, — a sö­tétben ezen urak megtámadták őket, elra­bolták tőlük szerzeményüket, s életüket is csak az isteni gondviselés csodatettének kö­szönhetik. És a mendemonda szájról szájra járt, hogy ezen urak egy szervezett bandát ké­peztek, mely jól fizetett kémei által rende­sen értesült minden aranyszállítmányról, s azonnal kiveté gaz hálóját, hogy körmei közé kerítse azt. E bandának lett­ áldozata Miron is, és „áldása." De a bandára, melynek jelszava volt: „fogd meg a szerencsét!" — nem sikerült reá bizonyítani semmit. Fejei különös szere­pet játsztak az 1848-as időkben e vidéken, s ekkor a két bányász eltűnt nyom nélkül, nem volt többé ki bizonyítson, ki vádoljon. És kit lepett volna meg épen e két bá­nyász eltűnése, a mikor annyi százan és ezren vesztek el amaz évben­ Japán irodalma és könyvkereskedése. Többször említettük már, hogy Japánt a maga nemében tökéletesen művelt, polgárosult államnak tarthatjuk. Azért mondottuk, hogy „a maga nemében mert műveltsége lényegesen különbözik a nyugati országokétól, de azért mégis csak műveltség az, oly magas fokú műveltség, hogy e tekintetben Ázsiának egyetlen állama sem mérkőzhetik Japánnal. A polgárosodással az iro­dalom is karöltve szokott előrehaladni, s nem túlozunk, ha azt mondjuk, hogy Japánnak telje­sen kifejlődött irodalma és virágzó könyvkeres­kedése van. E pillanatban még felette bajos dolog volna végérvényes ítéletet mondani a japáni irodalom­ról. Az európai tudósoknak, a­kik abban fáradoz­nak, hogy azt velünk megismertessék, eddigelé csak a legsürgősebbekre volt idejük és alkalmuk kiterjeszkedni, t. i. a szükségesebb, hasznosabb művek fordítására, melyeknek tanulmányozása iparszorgalmunk vagy művészetünk valamelyik ágára közvetlen jó befolyást gyakorolhat: ilyenek a selyemhernyó tenyésztésének mesterségéről, to­vábbá a porczellánnak ugy Khinában, mint Japán­ban használt készitésmódjáról irt munkák, melyek 1848 óta Európában is megjelentek. Japáni szépirodalmi művekből Európában még nagyon kevés látott napvilágot, s átalán véve a forditók választását sem igen mondhatnók sze­rencsésnek.Mélyebb,komolyabb kutatások bizon­­nyal kedvezőbb eredményekre fognak vezetni, kivált ha majd sikerülni fog a japáni polgárság legbelső életébe hatolni és az ki fogja zárni szin­darabjainak, hitregéinek, tündérmeséinek, haza­fias és családi panasz­dalainak, ünnepi énekeinek egész gazdag kincstárát. Hajdan Kioto vala Japán irodalmának gyú­pontja. A régi papi városnak még most is meg­vannak a maga különös miniatűr- album féle rit­kaságai, még most is ott jelennek meg a Da'iri évkönyvei, a vallásos könyvek, a regények és köl­temények velin papíron, mely arany­porral van sűrűen behintve. De ujabban Yedo nyomdái kiad­ványaiknak száma, változatossága, népszerűsége s roppant kelendősége által régóta túlszárnyalták a régi szent várost. A főváros irodalmi újdonsá­gainak legnagyobb része az egyetem tanárainak vagy pedig a főbb tanodák jelesebb növendékei­nek ecsetje alól kerül ki (mert Japánban is, mint Khinában, nem írják, hanem festik a betűket, ille­tőleg fogalomjelző jegyeket). Majd minden munka oktató jellegű, de praktikus irán­nyal és hasznos czélt tartva szem előtt. Vannak művek, melyeket a tudományok évkönyvének, a fölfedezések és talál­mányok szemléjének, Európa és Észak-Amerika államai statisztikájának, az újkori történelem kézi­könyvének , a természettan és természetrajz, a gyógytan, tengerészet, erőműtan és hadászat év­könyveinek lehetne czimezni. A régi encyklopae­diai munkákat, melyek néha 200, sőt annál is több t

Next