Ars Hungarica, 1981 (9. évfolyam, 1-2. szám)

2. szám - Tanulmányok - Galavics Géza: A történeti hagyomány képzőművészeti hordozói

Galavics Géza A TÖRTÉNETI HAGYOMÁNY KÉPZŐMŰVÉSZETI HORDOZÓI Az 1780-1830 közötti korszak magyarországi művészetét bemutató kiállításon, amely­hez a mai vitaülés is kapcsolódik, egyik feladatom a magyar történeti téma 1780—1830 közti szereplésének vizsgálata volt. Mind az egyes katalógustételek képelemzéseinél, mind pedig a témát összefoglaló bevezető tanulmány megírása közben állandóan szembe kellett nézni azzal a ténnyel, hogy ebben a témakörben a hazai hagyománynak oly mesz­szire, néhol a középkorba nyúló szálai hatnak még a 19. század első évtizedeire is, ame­lyekkel egyetlen más témakör feldolgozásánál sem találkozhattunk. A hagyomány fogalma alatt történeti és képzőművészeti hagyományt egyaránt kell értenünk, a kettő közül azonban a képzőművészeti hagyományt inkább csak a 17. sz. elejéig volt célszerű visszafelé követni. A magyar rendiség ugyanis ekkor kötötte meg Béccsel, az uralkodó II. Mátyással azt a kompromisszumot, amelyet bár a későbbiekben számos alkalommal kísérelték meg mindkét oldalról felbontani, lényegében a követke­ző két évszázad során mindvégig fennmaradt. A korszak viszonylagos egységét a művé­szettörténet saját anyagán is jól érzékeli, mivel a magyarországi művészeti anyagban a történeti hagyományt őrző és közvetítő műalkotások egyértelműen jelzik, hogy a kései feudalizmusnak ebben a szakaszában a történeti hagyomány, tehát a magyar múlt érté­kelése és értelmezése meghatározó tendenciáit tekintve mennyire állandó, s mily kevés­sé változik. Az a feudális-nemzeti szellemű történetkoncepció, amelyet a nemesi kivált­ságait mindenek fölé helyező, a nemesi nemzet ősi dicsőségére hivatkozó szemlélet lét­rehozott, rendkívül szívósan élt tovább még a 19. században is. Továbbélt annak ellené­re, hogy a 18. század első felében már megindult egy nagyszabású, kezdetben főként a jezsuiták által szorgalmazott fonásfeltáró munka, s Magyarország múltjáról az ismerete­ket sokszorosára növelte. Mégis inkább csak az ismeretek elmélyüléséről, új témakörök és kutatási módszerek előtérbe kerüléséről beszélhetünk, mert a magyar múltról kialakí­tott összkép lényege szinte alig változott.­ A történeti hagyomány képi megfogalmazásakor e hagyomány fogalma bizonyos mértékig még tovább egyszerűsödött, mivel az általában szélesebb közönség számára készült ábrázolásoknál a magyar múltnak legtöbbször azokat a majd mindenki számára ismert momentumokat, illetve alakjait emelték ki, amelyek általánosan ismertek voltak, s így utalásaik, s az általuk közvetített mondanivaló is könnyebben értelmezhető volt. Mindez vajon azt jelentené, hogy a magyar múlt képzőművészeti ábrázolásai nem töb­bek, mint sajátos formában, képi nyelven megfogalmazott történeti közhelyek s mint ilyenek, aligha jelentenek többet, mint pl. a kor tudományos színvonalán álló, általában Ars Hungarica 1981/2

Next