Ars Hungarica, 1981 (9. évfolyam, 1-2. szám)

2. szám - Tanulmányok - Galavics Géza: A történeti hagyomány képzőművészeti hordozói

latinul közzétett történeti munkák nem túl igényes magyar nyelvű népszerűsítői? A tendenciájában alig változó történeti hagyomány képzőművészeti megjelenítői tehát csupán a történeti közgondolkodás mozdulatlan kövületei lennének? Hogy ez nem így van, azt elsősorban az bizonyítja, hogy a történeti ábrázolások vé­gig a 17—18. században s a 19. század első évtizedeiben folyamatosan változnak s nem is elsősorban tematikájukat, nem is mindig képi nyelvezetüket, hanem legfőképpen megjelenési formájukat és társadalmi szerepüket illetően. Ez pontosabban annyit jelent, hogy a különböző időszakokban dominánsan más és más megrendelő réteg nyúl a törté­neti témához, más és más az ábrázolás típusa, amely az adott mecénásrétegnek a magyar múltról vallott felfogását közvetíti, más a megjelenés környezete, s más az a közönség is, amelyhez ezek a művek szóltak. Ez pedig azt bizonyítja, hogy a műfaj élő­, a kor vál­tozásait érzékenyen követő kifejezési forma volt, amely nemcsak önmaga történetéről, hanem kora társadalmáról, abban a hagyomány szerepéről és értelmezéséről is képes sa­ját eszközeivel, másképpen meg nem szerezhető információkat közvetíteni. S ez akkor is igaz, ha ezek a műalkotások a különböző korszakokban tematikailag gyakran ugyan­arról beszélnek is, mint pl. honfoglalásról és Árpád-korról, szent királyokról, vagy a tö­rök korról. Mert pl. egy templom mennyezetére festett, Szigetvár elestét ábrázoló kép egyáltalán nem biztos, hogy édes testvére vagy szellemi rokona egy később készült, mondjuk egy múzeum falaira, vagy egy almanach érzékeny olvasóközönségének szánt Szigetvár eleste ábrázolásnak, s túl azon, hogy a téma állandó jelenlétéről tudósítanak, akár homlokegyenest ellenkező jelentést is hordozhatnak. A téma megjelenítése sokszor önmaga nem is vall a képi ábrázolás jelentéséről, s az csak a kép mecénásának, funkció­jának, megjelenési formájának és a keletkezés és fogadtatás körülményeinek ismeretében bontható ki igazán. Milyen tendenciák figyelhetők meg tehát a 17. és 18. században, il­letve a 19. század első évtizedeiben, a történeti hagyomány képzőművészeti megjelení­tésében, milyen rétegek és műfajok hordozzák e hagyományt s hogyan változik a meg­közelítés módja az egyes korszakokban, ezt szeretném itt, csak jelzésszerűen felvillan­tani. A történeti hagyomány e közel két és fél évszázad folyamán nem egyforma intenzi­tással van jelen a hazai képzőművészetben. Folyamatosságához ugyan kétség aligha fér­het, határozottan kiemelhető azonban belőle három olyan — általában alig egy-két évti­zedig tartó — periódus, amelyben mintegy összesűrűsödnek a képzőművészeti jelenségek s egy-egy határozott karakterű, önálló arculatú szakasz képe rajzolható meg, részben a szakasz műalkotásain, részben pedig a köztes periódusok változásain keresztül. E három szakasz közös jellemzője, hogy mindegyik esetben egy-egy meghatározott társadalmi ré­teg került a körülmények olyan szorításába, amelyből a kivezető utat részben a művé­szet segítségével vélte megtalálni. A képzőművészet azért válhatott számukra rendkívül fontos önkifejezési formává, mert a műalkotás a kiélezett társadalmi szituációban egy­szerre szolgálhatott fogódzóként, sugallatta a megoldás lehetőségét, folyamatosan és hatásosan reprezentálhatta a megrendelő álláspontját. A magyar történeti hagyomány képzőművészeti megörökítésének három sűrűsödési pontján felfogásunk szerint azok a művek állnak, amelyek először az 1650-60-as évek­ben világi és egyházi megbízásból törökellenes harcot hirdettek, majd azután azok, ame­lyek az 1780-90-es években a katolikus egyház különböző funkciójú épületeiben két­ségkívül a felvilágosodás szorításában születtek, végül pedig az 1820-as években az új

Next