Ars Hungarica, 1998 (26. évfolyam, 1-2. szám)
2. szám - Szemle - Markója Csilla: Az „örökkévaló pillanat” (Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások III. h.)
ciák bajnoka (s épp ez az érzéki fogalomképzés vált a posztmodern egyik legelviselhetőbb vívmányává), hanem evidensen találta meg a mindig éppen következő fogást anyagán - evidensen, nem pedig valamiféle spekuláció útján. Ha Popper azt írja: „mert csak ott érti meg a lélek a formát, és csak ott akar benne lakozni, ahol a forma megértette az anyagot", - ez még csak valamiféle formalizmus kiépíthető rendszerét sem rejti magában. Ez a megállapítás lesz a Rodin/Maillol tanulmány anyaga, anyaga, nem rendszere. Az, amit Popper csak úgy csuklóból odavet a súly és az erő a képzőművészetekben betöltött szerepéről, az az utóbbi évtizedekben kulminálódik olyan revelációkban, mint Gilles Deleuze a festő Francis Baconról írott nagyhatású könyve, amely tulajdonképpen arra a tételre épül, hogy Bacon vektoriálisan „a testre ható erők eredőjét" festette. S egy egész vonulat előzi meg az erők interferenciáiról szóló könyvecskét, az érzékelés fenomenológiájával foglalkozók, Merleau-Pontytól Maldiney-n át a kortárs Marc Richirig. Népművészet és a forma átlelkesítése c. írását így kezdi Popper: „Bizonyos konstellációk révén, amelyek nem kevésbé véletlenszerűek, de nem is kevésbé tárgynak megfelelőek, mint egyéb konstellációk, amelyek értékeléseinket meghatározzák, most a népművészet áll a művészeti érdeklődés gyújtópontjában. És egy sajátosan mély félreértés révén képesek vagyunk arra, hogy a népművészetben sok végső követelmény teljesítését lássuk, és hogy a kérdésekre adott egyszerű válaszokat stílusnak tekintsük. Mert ahová mi hosszú tévelygések után egészen kifinomult érzékekkel megérkeztünk - a tárgy nélküli kifejezés és az átlelkesített dísz súlyos problémáinak körében - ott már készen állt és várt minket a népművészet (...)"10 Nem nehéz belátnunk, hogy Fülöptől, aki később népművészeti tárgyakkal vette körül magát, népdalokat énekelt, s aki az „etnikai jellegben" valamiféle biztosítékát látta annak, hogy a magyar művészet valóban saját szólamára találjon a „népek nagy kórusában", végtelenül távol állhatott Popper a hermeneutikát előlegező félreértés-elmélete. Amikor Izsóról ezt írja: „Izsó a magyar nép testi világán és ideálján keresztül ért el a maga európai érvényű szobrászi feladataihoz. Sajátosan nemzeti, mert csak ez az etnikai ideál adott kellő alapot az ő idejében olyan értelemben vett nemzeti művészet teremtéséhez, ami az övé."11 akkor egy olyan spekulatív gondolkodói gépezet indul be, melynek kérlelhetetlenül hegeliánus, történetfilozófiai motorja felmorzsol minden olyan, nem szükségszerűségekben hanem véletlenszerűségekben, pláne véletlen és tárgyszerű konstellációjában gondolkodó (a későbbiekre vonatkozóan bármennyire is inspiratív) attitűdöt, mint a Popperé. És senki nem állíthatja, hogy nem elég intenzíven működik a gépezet. A Magyar művészetet nem lehet letenni. Teljesen meggyőző. Hiába, hogy az ember tudja, hogy a nemzeti művészet maga is történelmi kategóriává vált, hiába ad hitelt Sturcz azon - bár ki nem mondott — észrevételének, hogy a művészettörténész Fülep „csúsztat" Izsó Táncoló parasztjainak