Ars Hungarica, 2004 (32. évfolyam, 1-2. szám)

1. szám - Szemle - Jékely Zsombor: Négy könyv magyarországi freskókról

feltárni belőle. A könyvben viszonylag nagy terjedelmet kap Gelence. Itt a diadalív szerin­tem az 1500 körüli új szentélyhez tartozik. A déli falon szereplő­ nő­i szent egész biztosan Szt. Katalin, a Jézussal (nem a Madonnával) való misztikus eljegyzés csak az ő­ legendájában szerepel, és a hitvita is. Töröljük végre a téves Margit azonosítást, amely Huszka nyomán kísért mindmáig a szakirodalomban! Kár, hogy a „teljesség igénye" mellett is számos jelentős emlék kimaradt a kötetből. Ezek közül megemlítendő­ Sepsibesenyő, ahol a Huszka József másolataiból ismert, és elpusztult­nak hitt Szent László legenda néhány részlete nemrég előkerült. Szintén az újabb leletek közé tartozik a kászonimpéri (kászonaltízi) freskó, ahol a freskókat ugyan embermagasságig a vakolattal együtt leverték, de afölött megvannak. Szintén hiányzik a marosszéki Bereke­resztúr, a hatalmas középkori templomban pedig több freskós töredék is van. Érdemes lett volna legalább függelékként közölni azokat a freskókat is, amelyek elpusztultak ugyan, de másolatból jól ismertek (pl. Homoródszentmárton, Erdőfüle, Maksa, Marosfelfalu). A hiány­ként említett falképek többségéről természetesen a szerző is tud, amint az a 12. oldalon sze­replő listákból kiderül. Tudomásunk szerint a Székelyföld falképfestészetének teljes reper­tóriuma gyakorlatilag készen áll, és az azt összeállító Jánó Mihály eredményei egy részéről be is számolt már - még ha Horváth Zoltán György erről nem is tud.­ Jánó tollából várhat­juk tehát a székelyföldi gazdag freskókincs modern, tudományos feldolgozását. Néhány egyéb hiba is becsúszott a kötetbe, például egy nyomdahiba a 98. oldalon, ahol a szöveg egy olyan mondat közepén kezdődik, amelynek az eleje sehol sem található. A kö­tethez csatolt bibliográfia (169-170. o.) ugyan deklaráltan csak 'tájékoztató,' de olyan alap­vető művek hiányoznak belőle, amelyek ismeretével a szerző számos hibát kiküszöbölhetett volna. Hiányzik például Radocsay Dénes falképkorpusza (A középkori Magyarország falképei, Budapest, 1954), Entz Géza teljes munkássága (leginkább fájó hiány az Erdély középkori építészetének két kötete), vagy Prokopp Mária katalógussal kiegészített falképmonográfiája (Italian Trecento Influence on Murals in East Central Europe, Particularly Hungary, Buda­pest, 1983). Sajnos a kötetben közölt színes képek minősége is kifogásolható, amatőr jellegük erő­sen érezhető. Alig van példa arra, hogy egy képen egy teljes kompozíciót tanulmányozni lehessen, vannak életlen és elferdült, torzító képek is. Néhány képen azonban szépen kijönnek a részletek, és ha ez színhelyességgel is párosul, akkor egész jó képet nyújtanak a falképek jellegéről. A tudományos dokumentáció követelményeinek azonban semmiképpen sem felel­nek meg, bár ez talán nem is volt cél. A könyvvel kapcsolatban felhozható legsúlyosabb probléma az egész mű szellemisége. A mottóként szereplő idézetek, a felhasznált grafikai elemek, az 'ún. szakembereket' ostorozó mondatok, a kötet végén szereplő önéletrajzi vallomás valami egészen furcsa egyveleget al­kotnak. A ma használatos román helységnevek tendenciózus fel nem tüntetése szintén hiá­nyosságnak tekinthető, és a kötet egyébként is gondosan kerüli annak a ténynek az említé­sét, hogy a feldolgozott terület ma Romániában fekszik. Nem sokat segít a tájékozódásban az elöl lévő Nagy-Magyarország térkép sem, és a hátul lévő Székelyföld térkép is használha­tatlan, mert sem megyehatárok, sem utak vagy egyéb nincs rajta jelölve. Ezzel a hozzáállással azt sikerült csak elérni, hogy a könyv idegen nyelvű összefoglalói és térképei alapján tájéko­zódni próbáló külföldi utazó még csak nem is fogja tudni, hogy a mai Európának melyik részén keresse ezeket az emlékeket. De nem folytatom. Az ilyen kritikára a választ a szerző már előre megfogalmazta az előszóban, ahol „az úgynevezett szakembereknek" az erdélyi művészet jelentőségét kisebbítő munkáiról ír. Nyilván közéjük tartozik pl. a bibliográfiából hiányzó Entz Géza, Kelemen Lajos vagy Prokopp Mária is. Kár, hogy a szerző műveiket nem forgatta, mert számos tévedéstől óvhatta volna meg magát és művét. Végezetül csak egy kérdés: Valóban ez lenne legjobb módja kulturális örökségünk népszerűsítésének? A fent kifogásolt kérdésekkel kapcsolatban példamutatóan járt el a gömöri freskóknak szen­telt kötet. Ez is elsősorban művészeti albumnak, és nem tudományos monográfiának készült. A szerző, Prokopp Mária, már 1969-ben tanulmányt jelentetett meg a gömöri freskókról. Az 1969-es tanulmányban - amely deklaráltan csak a 14. századi falképekkel foglalkozott - 11 templom szerepelt,6 a téma legteljesebb feldolgozásának tekinthető 1989-es monográfiában

Next