A Hét, 1971. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-01 / 1. szám

Lukács György nyilatkozik A HÉT-nek (6—7 oldd) A tudomány és technika nagy lépései a 7. évtizedben (16—17 oldal) Sőt évtized. Egy öreg évszázadban, amely sokat látott. Sok jót. Sok rosz- szat. Ha ember volna, bölcs volna már. és erényes, és meggondolt, és hosszan nézne a kisszékről a pislákoló parázs­ba, idézve a múltat, miközben valahol, amit a költők lelke mélyének neveznek, tudná, hogy az óesztendő meggyűlő sö­tétje és az új esztendő fakadó fényes­sége csak jelkép, s az élet megy to­vább. és inna egy pohárral és bemen­ne a fiatalok közé a nagyszobába és rágyújtana egy nótára, és másnap fáj­lalná a fejét... Nem, nem ember. Csak idő. Türel­mes és türelmetlen, létező és megfog­hatatlan. Örök és múló. Olyan, mint a szín. Csak bennünk van, meg a virág­ban. és nem tűnik el velünk, és nem tű­nik el a virággal sem. Mindig volt és mindig lesz. Mint ahogy anyag is volt meg fény is. Mindig. Hiába találtunk ki annyi szép történetet arról, hogy mindent mi hoztunk létre. Hiába volt Prométheusz kínja, hiába a valláshábo­rúk sora, hiába oly sok névtelen zseni vi­lágteremtő meséje. Az idő, a fény, az anyag, a világ, a mindenség — volt. Nélkülünk volt. A mi közbenjárásunk nélkül. A mi hozzájárulásunk nélkül. Akkor is, ha ő, az anyag ezt nem tudja és akkor is, ha ezt mi, emberek tud­juk. Mit tegyünk? Cseréljük el halandó voltunk a szikla halhatatlanságával? Hervadásra ítélt virágainkat a fénybe zárt színek összességével? Aprócska em­beri titkainkat a kozmosz zord titokza­tosságával? Gyarló emberségünket az elemi erők érzéketlenségével? Melyikünk vállalná? Ki mondana le a fenyő illatáról meg arról a csodá­latos kényszerképzetröl, hogy fülledt nyárestéken tapsikolnak a jázminok. Arról, hogy egy kislány beléd karoljon és azt mondja: apám. és arról, hogy van Tolsztoj, Leonardo, Niagara, szánkó, töltőtoll és lesipecsenye. Ki mondana le a világ minden kincséért, nagyságáért és öröklétéért arról, amit mi, emberek magunk között úgy hívunk: élet, lét, gondolat, szépség, öröm, boldogság, munka meg minden, ami még idetart. Ezért mondom: ha ember volna, inna még egy pohárral (bár tudná, másnap­ra megfájdul a feje) és büszke volna. Arra, hogy ember. Bár volt háború, és volt rossz, és volt hazug ember is (maradt is), és volt betegség, és lesz ez­után is. Büszke volna, mert azt monda­ná, vastag bajuszát megpődörve: 70 év alatt annyi minden történt, mint más­kor két-három évszázad alatt, és mi em­berek, esendők, gyengék, csak kidug­tuk a fejünket a világűrbe, és a világűr, a hatalmas és halhatatlan, csak nem látott a mi csodálatos emberségünkbe. és eltaláltuk a Venust, mint egy nyulat. és az érzéketlen természet ellenére, m baj és csalódás ellenére a becsületes­ség akarásának gondolatát hagyomá­nyozzuk a gyermekeinkre, és bízunk annyi balszerencse közt, és szeretünk annyi apa után, aki gyerekét temette el. és akarjuk a jót és örülünk a szép­nek. Ha ember volna, pontban tizenkettő­kor felállna a Mont Blanc tetejére, hogy mindenki lássa. (El lehetne intézni az ügyet a déli félteke érdekében • televízióval.) és amikor úgy érezné,hogy mindenki látja, felemelné a poharát. (Neki nagy pohár járna.) és azt mon« daná pontban tizenkét órakor: Testvé­rek, hát hogy is fejezzem ki: ö«ven­dek. és legyetek, hogy is fejezzem kis emberek. Emberek legyetek, hiszen es­küszöm, nincs ennél szebb a világmin­denségben. Aztán kiinná azt a poharat és azt mondaná: nyomás, jöhet a következői HÚSZAK SÁNDOR ■p£'« Nagy Pál Zápor

Next

Sign up Sign up
/
Thumbnails
Contents