A Hét, 1971. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-01 / 1. szám

NAPIRENDEN 2 A mi mindennapi kultúránkat marasztottak, nagyon marasztottak Csíkszeredában. „Legalább vasárnapig maradj, akkor lesz Ditróban a kórusok találkozója, akkor rendezzük Szeredában a pionírok kulturális fesztiválját ... írnod kellene róluk.. Maradtam, szívesen maradtam volna. Minek is bizonygatták, hogy nem bánom meg, tudtam én ezt anélkül is. Nem bánom meg, ha maradok — találkozhattam volna Petres Náci bácsival, a 103 éves gyergyóditrói kórus messzi nyugdíjhatáron túl is fáradhatatlan vezetőjével , meg az apa nyomdokaiba lépő Lajos fiával, akit gimnazista kora óta nem láttam. Felelevenítettük volna a huszonéves emlékeket, amikor kultúrforradalmunk nagy rohamozásában a ditrói dalosok az állandóságot, a múltat és a jövendőt is egyaránt képviselték. És találkoztam volna Holló Gabi barátommal, a zenebarát gyímesi iskolaigazgatóval, aki nélkül idestova húsz éve nincs és nem lehet zenei esemény ezen a tájon. Gál Árpit, az all-round muzsikust is új oldaláról ismerhettem volna meg : láttam zongora mellé ülni, saját dalait játszani, láttam zenekar élén, láttam kottaírás közben — száztagú kórust vezényelni azonban még nem láttam. Ditróban így az ő beintésére hallgathattam volna meg Kodály örökszép Mátrai képekjét és Ion Vidu ismerősen hazai Zúga Körösét. Mindezt elmulasztottam, ahogyan a 900 pionír színes-szép vetélkedőjén sem vehettem részt. Láttam viszont a Hargita népi együttes (miért nevezik kevésbé találóan művészegyüttesnek ?) bemutatkozását; láttam a Székelyudvarhelyre átköltözött megyei tárlatot, bepillantottam a Caragiale színjátszó fesztivál megyei szakaszára készülő csoportok előkészületeibe (jaj, hogyan szabad kerek egy esztendővel a körzeti versenyek után lebonyolítani a megyei szakaszt — hát nem gondolnak arra, hogy egy év alatt a lányok férjhez mennek, a legények bevonulnak katonának, az akkori darabokat nem lehet műsoron tartani ennyi ideig némely színházban sem, hogy lehetne akkor az öntevékeny színjátszóknál). Szóval egy hét alatt éppen eleget láttam ahhoz, hogy a ditrói rangos esemény kihagyásával is (bármennyire sajnálom magát a mulasztás tényét) elég okom legyen örvendezni a kultúra mindennapi aktív jelenlétén Hargita megyében. A népi együttes, pártot köszöntő bemutatkozó műsorával, megindul félprofesszionális szinten serkenteni a megye városaiban és községeiben a helyi kedvet és kezdeményezést; a 900 gyermek muzsikáló kedve újabb hívek toborzásának a biztosítéka ; a kórusok és színjátszók megkezdett munkát folytatnak... És belőlük mindenüvé jut talán hírmondónál is több. Sokan emlékszünk még arra az időre, amikor ugyanaz a tíz-tizenöt lelkes ember képviselte egy-egy faluban a kultúrát, akár színjátszásról, akár rigmus-brigádról, akár dalosokról volt szó. Annak a maroknyi magvetőnek a munkája érik most be ezzel a permanens kultúrával, amely már külön névsoron tartja nyilván a különböző öntevékeny műfajok művelőit. S ha akad is gond bőven — amire alkalomadtán jobbat akaró hevességgel vissza is térünk majd — egy megye decemberi művelődési eseményeinek a számbavételénél örömünk szabja meg az alaphangot. Mert valamennyi gond és nehézség és értetlenség és formalizmus és kapkodás számára a hátteret lényegében a mi mindennapi kultúránk szolgáltatja. VÁRADI KÁROLY Nagy rols.O.b. Szerkesztés közben Egy fiatal munkatárs problémái Az öreg szerkesztő magához hivatta a fiatal szerkesztőt és így szólt: — Kellene valamit írni az újévi számba... ebbe az új rovatba... mondjuk, valami ilyesmit: hogyan indul az új évnek a fiatal szerkesztő, aki egyszerre kezdi az újévet és a szerkesztést?... milyen problémái vannak?... hogyan látja ezeket?... Szóval vállalja? A fiatal szerkesztő vállalta. Leült az írógéphez és gondolkozni kezdett. Egy óra múlva szörnyű dologra döbbent rá : fogalma sincs, milyen problémái vannak, fogalma sincs mit érez szerkesztés közben, fogalma sincs, hogyan indul a szerkesztésnek és az újévnek ! Pedig akkor már néhány hete szerkesztett, átment a kezén jónéhány kézirat — a jókat dicsérte, a rosszakat szidta de problémái nem nagyon akadtak. Vagyis nem jutott eszébe semmi szerkesztés közben, vagy ami eszébe jutott, annak semmi köze nem volt a szerkesztéshez. A fiatal szerkesztő nagyon elszomorodott, mert úgy érezte, egy szerkesztőnek kutyakötelessége, hogy problémái legyenek, már csak azért is, hogy megírhassa őket az olvasónak. Arra gondolt, talán idősebb kollégái segíthetnének rajta valami jó ötlettel. Sorra megkérdezte mindegyiket, hogy mit érzett, mire gondolt annak idején, amikor ő is fiatal szerkesztő volt? Az egyik már nem emlékezett, a másik valami gorombaságot válaszolt, a harmadik aggódva nézett rá : - Nézd... izé... mondd, nem akarsz egy korboxint? A fiatal szerkesztő elkeseredetten ült vissza az írógéphez. Szerencsére most már kezdtek gondolatai támadni. De csapongó, kusza gondolkodású fickó volt, sohasem tudott a lényegre koncentrálni. Most sem arra gondolt, hogy mire gondol szerkesztés közben, hanem mindenféle haszontalanságokon járt az esze. — Tegyük fel, hogy most eszembe jutna, milyen gondjaim vannak, és meg is írnám ! De vajon érdekelné-e az olvasót? Tudna ez az írás bensőséges kapcsolatot teremteni köztem és az olvasó között? Hiszen nemrég olvashattuk A HÉT című hetilapban, hogy érzelmeink inflációba jutottak . De mi lenne, ha az olvasó ennek ellenére együttérezne velem? Levelet írna, amiben megvigasztal, bátorít, esetleg elpanaszolja saját problémáit. Az orvos, aki a beteg vakbele helyett mondjuk a gyormát vette ki, megírná : „Hogyan látom az orvos hivatását". A futballista, aki a kapu torkából fölérúgja a labdát, cikket írna a labdarúgás nehézségeiről, hogy meleg, emberi közelségbe kerüljön szurkolóival, és még sokan írnának levelet - az átlagember beszélne a házsártos feleségéről, a tekergő fiáról, a goromba főnökéről. Nekem pedig együtt kéne éreznem mind a tízezer olvasóval, hiszen ők is együttéreztek velem ! Sőt, az illendőség azt kívánná, hogy közöljem is mind a tízezer levelet ! A fiatal szerkesztő - jellemző módon — már azt számítgatta, hogy heti hányszáz oldalon kell majd megjelenjen a lap. Miután pedig rájött, hogy semmit sem tud írni a saját gondjairól, lázongani kezdett. Abba a naiv hitbe lovalta magát, hogy az olvasó úgysem a szerkesztőre kiváncsi, hanem a lapra, és az unalmas cikkeket akkor sem fogja lenyelni, ha közben a szerkesztővel parolázhat. A dolgok természetes rendjével azonban nem lehet ilyen anarchikus módon szembeszállni . A fiatal szerkesztő meghasonlott egész környezetével, végül önmagával is — és megírta a cikket. Így indult a szerkesztésnek, és az újévnek. HUSZÁR VILMOS Oeconomicus Boldog... öt esztendőt! Miért is ne kívánnák magunknak a hagyományos bort, búzát, békességet egyszerre öt évre?! Csak azért, mert időtlen idők óta egy évre előre tesszük ugyanazt?! Nemrégen Henri Coanda, a nagy román tudós, a televízió egyik riporterének kérdésére válaszolva, az időnek fölötte sokatmondó velejárójára villantotta rá gondolata fényét. „Az idő? — mosolygott bölcsen a tudós, szinte ízlelgetve a szót. — Az idő relatív fogalom, ha mégoly anyagi és konkrét is. Az ötéves gyermek szemében egy év nagyon sok, hiszen élete egyötöde. Míg számomra, nos, számomra, életem nyolcvanötöd része.“ Szocialista gazdaságunk nyelvezetére átfogalmazva a gondolatot, az év — mint idő és mint távlat — sok volt, hosszú volt, míg az elején tartottunk, és viszonylag rövid ma — huszonöt év után, amikor érettkorúvá változtattuk építőmunkánkat. Persze, ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy az év, a naptári év tartalmában, azaz gazdasági igényeiben és hozamában egyaránt, ma sokszorosa a húsz-huszonöt évvel ezelőttinek. És mert ez így igaz, ha jól meggondoljuk, lassan már nem is számtani arányokban kell mérnünk a különbségeket, hiszen már nem csupán és nem elsősorban mennyiségiek azok. Például: az 540 milliárd lejes beruházás öt év alatt, ami mennyiségileg az előző tíz év teljesítményével egyenlő, vajon csak menynyiségi tény? Nyilván, hogy nem, amikor a számok mögé az ipar belső struktúrájának korszerűsítése kerül alapgondolatként, s ennek eredményei pedig a nagyobb technicitású és öszszetettebb munka termékei lesznek. Vagy: az elmúlt ötévi 323 ezer és a következő ötévi 500 ezer lakás, a két szám, a két tény csak mennyiségi különbségek kifejezője? Nyilván, hogy nem, hiszen itt a több egy civilizálódási — tehát minőségi — folyamat magasabb szintjének a velejáróit vetíti elénk. Az igények megfogalmazása és még inkább az alkotás, amely tényekké avatja azokat — ezért nem fér egyetlen naptári esztendőbe. A szocializmusnak maga alkotta időszámításra van szüksége ahhoz, hogy a jó öreg esztendő értékét megsokszorozhassa. Oeconomicusi szemmel ítélve most kezdődő szocialista esztendőnk — az új ötéves terv — méreteit, ami elsősorban ránk vár, az a magasabb szellemi „termelékenység“. Azaz: a rangunkhoz, ahhoz, amit folyamatosan megalkotunk újra és újra hozzá kell nőnünk. Ismét egy televíziós példa jut eszembe, s ezzel zárnám is ezt az újévi rendhagyó gondolatsort. A magyar adásnak az udvarhelyi háromszázéves kollégiumot éltető-köszöntő riportja végén a kis székely lurkók egyike, a kérdésre — mit jelent neked a háromszáz év? a gyermeki gondolatfogalmazás sokszor meglepő mélységével válaszolta: „Azt jelenti, hogy még olyan sokat kell tanulni“ Ekkora hatalma volna a hagyományoknak? ! Mindenesetre: erőt, egészséget! BLONESI ERNŐ A HÉT, B. ÉVF. 1. SZ.