A Hét, 1972. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1972-07-07 / 27. szám
NAPIRENDEN 2 Számolunk-e az ismeretek kopásával ? Bodó Barna cikke (A szabad idől nyomában — A Hét 1972. 17. sz.) késztetett alábbi gondolataim kifejtésére. Úgy érzem, hogy szólanom kell a kezdő szakembereket érintő kérdésekről, mégpedig a kezdő orvosok gondjairól. Gyermekgyógyászatot végeztem, színes lélekkel erre a pályára készültem. Ám a borszéki körbe általános orvosnak neveztek ki, nem gyermekgyógyásznak. Szülőotthon és mintegy 800 ipari munkás tartozik ide. Szülészeti-nőgyógyászati klinikán összesen egy fél évet dolgoztunk, az ötödév első szemeszterében. Kihelyezésem pillanatában tehát mintegy másfél év távolából kellett felelevenítenem azt a rendkívül fontos, és fél év alatt (főleg gyakorlati szempontból) csak nehezen elsajátítható ismeretanyagot, amit annak idején szereztem. Hasonló a helyzet a sebészettel, ennek minden ágát összesen fél évig tanultuk, negyedéven. Természetesen nem bonyolult műtétekhez kellene értenünk, de a mindennapi életben oly lényeges kissebészeti, traumatológiai beavatkozások is elég távol álltak tőlünk a kihelyezés pillanatában. Talán hatékonyabb lenne, ha a régebbi orvosképzés példájára, az egyetem utolsó éveiben a hallgatók szintetizált oktatásban részesülnének, egy-egy hónapra megfordulnának minden főbb klinikán. Így a kezdő orvosok nagyobb biztonságérzettel foglalnák el új munkakörüket. Az orvostudomány szakosodik. Két-három évtized alatt alakult ki belgyógyászati, sebészeti komponenseivel a mai kardiológia, az idegsebészet, a klinikai immunológia stb. A szakosodás okozta dezintegrációtól sokan féltik az egészségügyet, aggódnak, hogy a beteg ember elvész a specialisták között. Hogy ez az aggály jogos-e, azt a jövő fogja megmutatni. Széles körű statisztikai felmérések alapján készült becslések szerint a gyógyszertanban az ismeretanyag 2 százaléka évente elavul. Az orvostudomány más ágazataiban 3-4 százalékos évi veszteséggel is számolnak. Ez más szavakkal azt jelenti, hogy az 1978-ban végző fiatal orvos 2000-re az egyetemen szerzett tudásának 60-80 százalékát vagy újjal helyettesíti, vagy elveszti orvosgyógyászi minőségét. Ezért kell tehát a továbbképzést magas szinten biztosítani, enélkül az értékes szellemi kapacitás elkopik, használhatatlanná válik. A hagyományos egyéni továbbképzés, a szakkönyvek, monográfiák és folyóiratok olvasása egyre kevésbé kielégítő, mert mind több információ jelenik meg, mind nehezebb a szelektálás, de ugyanakkor az átfutási idő is nő. Egy ma megjelent monográfia a 30 év előtti ismereteket nyújtja, anyagának 9- 12 százaléka már megjelenése pillanatában túlhaladott. Tehát az egyetemen kapott ismeret nem egész életre elégséges útravaló, azt napról napra, hétről hétre ki kell egészíteni. A nagy kérdés: mikor? Hiszen a szabad idő, főleg a közorvosok számára, oly kevés. Továbbképzésünk szempontjából rendkívüli szerepe van az idegen nyelvek ismeretének. Véleményem szerint nagyon fontos lenne, még az egyetemi években a nemzetközi (nagyobb részt latin) orvosi nomenklatúra elsajátítása. Ezzel könnyebbé válna az idegen nyelvű szaklapok tanulmányozása, és nemzetközi érvényű recept felírása nem hozná zavarba a gyakorló orvost. Tudtommal jelen pillanatban csak a vásárhelyi Orvostudományi Egyetem fordít gondot az ilyen irányú képzésre. Végül fontosnak találom fölvetni a szakképesítés egy, talán csak formaságokból adódó nehézségét. Az egyetemi években kevéssé különbözik az általános, illetve gyermekgyógyászati hallgatók képzése. A későbbi szakképesítés során azonban nagy közöttük a megkülönböztetés. Íme egy konkrét példa: sok általános orvosit végzett kolléga kerül olyan körbe, ahol nincs szülőotthon, s a jelenlegi rendelkezések értelmében bármikor jelentkezhet ilyen irányú szakosításra. Ha viszont pediátert helyeznek olyan körbe, ahol szülőotthont is vezet — és ilyen eset is sok van —, több éves szülőotthont ellátó tapasztalattal sem szakosodhat ebben az irányban, mert annak idején gyermekgyógyászatot végzett. Jogosan merül fel a kérdés: ha egy körorvos szeretné továbbfejleszteni magát szakmailag, de gyermekgyógyászként nincs rá szükség, miért nem szakosodhat más irányban? Társadalmunkban orvostanárt és hallgatót, szakorvost és kezdő körorvost közös cél vezet: megóvni az emberek egészségét és meggyógyítani a beteget. E cél érdekében talán nem ártana közvéleménykutatást végezni a gyakorló orvosok körében, hogy a megfelelő következtetéseket levonva, jövendő medikusaink olyan kiképzésben részesülhessenek, hogy a századfordulón is versenyképesek maradjanak. GALL KATALIN Borszék A Művelődés naptára A Művelődés az egyetlen romániai magyar folyóirat, amelyik rendszeresen számon tartja a jeles napokat, történelmi fordulókat, nagy elődök évfordulóit vagy neves kortársak születésnapjait. Napilapjaink egy része közöl ugyan naptári jelzéseket, de ezek szürkeségükön, lakonikusan egyszerű fogalmazásukon kívül, mintha fényévnyi távolságban születnének az olvasóiktól. Nemzetiségi szempontból egyenesen használhatatlanok: nem foglalják magukban a román néppel együttélő romániai magyarság legfontosabb kulturális évfordulóit, múltunk eseményeit, amelyek önismeretünkbe beleágyazódva a jövőt szolgálhatják. E jellegtelen háttér előtt még inkább kitetszik a Művelődés évek óta rendszeresen közölt naptári jelzéseinek gazdagsága, színes változatossága, teljességre törekvése. Az elmúlt három esztendő alatt — különben éppen három esztendeje jelenik meg új köntösben, megfrissülten a folyóirat; egyebek között ez juttatta eszembe naptár figyelőjét is — a naptári rész állandóan bővült és lassan igazi lexikoni jelleget kapott. Sőt, nem is lexikoni rövidséggel szól egy-egy „címszaváról", hanem valóságos tömör traktátumot olvashatunk írókról, képzőművészekről, politikusokról, a romániai művelődés úttörőiről és mai jeles munkásairól, magyar és román írókról s a világirodalom igazán számottevő nagyjairól egyképpen. Az utóbbi időben a költők születési vagy halálozási évszámán, jelentőségének felvillantásán kívül bibliográfiát kapunk műveikről (magyarul megjelent munkáikról mindenképpen), néha egy-két versét is olvashatjuk az életrajzi sommázás után, vagy újításként fényképet is közöl a naptár idei májusi számában a gidófalvi születésű Czetz János 48-as tábornokot, születésének 150. évfordulója alkalmából. E bibliográfiai ízelítők alapján és főként az életrajzi cikkeket kibontva, művelődési otthonainkban akár előadásokat is rögtönözhetnek az ünnepeltről. Nem tudom, hol s miképpen használják fel a Művelődés naptári anyagait. A szerkesztőségbe érkező elismerő levelek, közművelődési irányítók, könyvtárosok köszönete azt bizonyítja, hogy művelődési életünk felfigyelt erre a gazdag forrásra. Lapjaink közül eddig tudtommal csak a Brassói Lapok hasznosította a folyóirat megbízható adatszolgáltatását. Ifjú Szabó T. Attila tudományos kutató egyik leveléből idézek: „A dokumentum-értékű cikkeket, a Naptárt nézve, az Enciklopédiát (a Művelődés egyik rovata — szerk. megj.) lapozva arra is gondoltam, hogy hasznos lenne — bár nagy különmunkát jelent egy (negyed) évenkénti név- és tárgymutató összeállítása...“ Világrátekintésű naptár a Művelődésé, de természetesen elsősorban az ország életére, hagyományaim s ezen belül a romániai magyarság irodalmára, művészetére, múltjára és jelenére tekint. Irodalom-centrikus, pontosabban: kultúra-centrikus, de a közművelődés havi folyóirata lévén, nem is lehetne más. Néha egy-egy kuriózummal is meglep, persze szorosan a tárgyához kötve publikációit. Így Petőfi egyik olyan levelét adta közre, amelyet 1955-ben közölt először Pándi Pál. Láthatjuk e levél eredetijét, vagyis Petőfi kézírását is. Évek óta V. András János írja, tartja észben, szerkeszti a naptárba kerülő „címszavak“ zömét, az utóbbi időben munkatársai is akadnak ebben, például Gergely Géza (színházi közlemények), Benkő András (zene) vagy Büchl Antal tanár Temesvárról. A munka java azonban továbbra is V. András Jánosra hárul. Sok száz sornyi havi naptárközleményeiben szorgalmas búvárkodás, cédulázás érik cikkekké. A Művelődés a jövőben még szélesebb munkatársi kör előtt akarja megnyitni kapuit a naptáranyagok összeállításában. A folyóirat ezzel újabb fórumot kínál — rendszeresen közölt ilyen vonatkozású cikkein túlmenően — egyebek között a romániai magyar helytörténeti kutatóknak és kutatásnak. BEKE GYÖRGY Több megyéből jelezték, hogy a most kezdődött negyedévre lapunkra elölietni szándékozók közül sokan elestek ettől a lehetőségtől, mert miután szabadság, késlekedés vagy más ok miatt. Június 16-ig nem rendezték az esedékes előfizetést, és a megszokott negyedév végi meghosszabbításra számítva később akartak előfizetni, a postai sajtóterjesztő már nem vehette figyelembe kívánságukat. Ismételten felhívjuk tehát olvasóink figyelmét, hogy lapunkat akkor kaphatják megszakítás nélkül, ha a tankézbesítő külön felszólítására nem várva, minden hónap 15-ig megújítják a következő hónaptól esedékes előfizetést. Közöljük azokkal, akik júliusra már nem fizethettek elő, hogy nem kell negyedév végéig várniuk, e hónap közepéig előfizethetnek az augusztus 1-vel kezdődő bármely időtartamra, s hogy addig se maradjanak lap nélkül, pénteken délután, illetve szombaton még megvásárolhatják a lapot az újságárusoknál, aminek elősegítésére ebben a hónapban, a lehetőség szerint, több példányt juttatunk azokra a helyekre, ahol tudomásunk szerint igénylők maradtak előfizetés nélkül, önt is kérjük, tájékoztassa szerkesztőségünket, ha ilyen természetű észrevételei vannak. Vállalt feladatunkhoz híven változatlanul szeretnénk minden olvasónk igényét kielégíteni. A SZERKESZTŐSÉG A „ Tőzsér-posta “ jelentkezik A könyvterjesztés — régi szóval: könyvkereskedelem — ügyei mind inkább a hetilapok, napilapok hasábjain, a köz színe előtt kerülnek megvitatásra. Hiszen alig van művelődési életünkben ennél jelentősebb közügy: hová jut és hová nem jut el a könyv. Egyelőre a kérdés inkább az, hová nem jut el, vagy hová nem jut kellő mennyiségben magyar könyv, melyik városba, megyébe. Jelentős, alapos cikkek mérik fel a helyzetet, ha talán még jelentősebb az olvasók azonnali megszólalása: mi is kérünk, nekünk se jutott ebből vagy abból az új munkából. Egy szociológiai tanulmány talán csak ezekből a sajtólevelekből levonhatná a tanulságot, hogy soha ilyen igény nem mutatkozott a magyar könyv iránt Romániában, mint éppen az utóbbi években, napjainkban. A könyvterjesztő emberei eddig — sajnos, kezdtünk hozzászokni — mintha nem hallották volna meg ezeket az olvasói kéréseket. Úgy tűnt, hogy fantomokkal csatázunk. Mostanában válasz is érkezik a levelekre, az olvasói igényekre. Lám, alig érkezett el Gyergyóba A Hét közvetítésével Nagy Béla levele, hogy Nagyváradra nevetségesen kevés példány érkezett Marx György Gyorsuló idő című könyvéből s a Hargita megyei szövetkezetek gazdasági vállalatának könyvterjesztője, a folyóiratunkból is megismert Tőzsér József — lásd: Beke György Tőzsér-posta című írását idei 10. számunkban — írta is a válaszát: Náluk még található ebből a könyvből, szívesen küldenek postán utánvéttel. „Ezen kívül a Kriterion és a Dacia 1972-es könyveit is megrendelheti tőlünk az olvasó.“ Közérdekű jelentkezés, örömmel közvetítjük Nagy Bélának Nagyváradra és minden olyan olvasónknak, aki egyikmásik könyvhöz nem jutott vagy nem jut hozzá. Tőzsér Józsefek vállalatának pontos címe: IJECOOP. „Cartea prin Poştă“, Strada Tătarului nr 151, Oraşul GHEORGHENI, Judeţul Harghita. HETES Örömmel veszi tudomásul a szerkesztő, hogy a lap körül valami érdekes, együvétartozásból, szolidaritásból, egymás sorsa, gondolatai iránti érdeklődésből összetevődő szellemi légkör alakul ki, amit csak azért nem mer családiasnak nevezni, mert a fogalomhoz, bensőséges hangulatán túl talán valami melodramatikus is tapad. A tény viszont örvendetes, még ha a szerkesztőségnek többletmunkát is jelent olykor és bizonyos vonatkozásban. Amikor mondjuk egy cikk megjelentével harmincöt olvasóval kell levélben közölni a cikíró címét, vagy amikor lapban nem közölhető információkat kérnek, tanácsot (még házassággal kapcsolatosakat is...) stb. Nem beszélve a bíráló levelekről, amelyek — javarészt — szintén a bizalom jelei. Nos ezt a sok és sokféle levelet szinte szintetizálja az a nem kevés, amit Gubán-ügyben kaptunk. Az emberek először is elmondták: örvendtek, hogy megismerhették a kiváló feltaláló és menedzser életét, hisz olyan sokat hallottak róla. Képcsere ügyben azonban nem ismernek tréfát. A hiba megesett, az önkritika helyén volt — hiányzik a pont a mondat végéről. A kép. Az igazi Gubán Balázs arcképe. Ennek az olvasói igénynek teszünk most eleget örömmel. Főleg, hogy a szerkesztőség több tagja azóta a Gubán gyárba is ellátogatott, s a kiváló szakember sokoldalú munkájáról ismételten megbizonyosodott. A KÉT, III. ÉVF., 27. SZÁM