A Hét, 1972. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)

1972-07-07 / 27. szám

D. M.: Kedves Maros László, ha már ilyen vé­letlenül összehozott a sors, áruld el, hogy mi­lyen körülmények között és miért pont egy Ma­ros menti kisvárosban. Régenben született meg az egyik legelső, felszabadulás utáni magyar és román nyelven írott kommunista lapunk? M. L.: A háború, tehát a véletlen sodort erre a vidékre, de szerintem mégsem a véletlen szül­te ezt az újságot. 1944. október 15-én maradtam le a századunktól. Társam jól ismerte a Maros vidékét, így aztán rábíztam máran. Sze­­resés lépés volt. Néhány nap múlva elértük az immár felszabadult Régent, és én ideiglenes jelleggel ott telepedtem le. D. M.: Ha jól emlékszem, annak idején egy lé­n­g lerombolt, a háborútól megrongált és eléggé elhagyatott városka volt. M. L.: Igen, siralmas kép fogadott. A lakosság egy része elmenekült. Így aztán a kisváros e­­gyik napról a másikra megfosztotta magát ere­deti nevétől is, Szászrégenből az új, a valóság­nak megfelelően Régen lett. Ha Itt most szerény­telenül is hangzik, de a lap javasolta ezt a név­­változtatást. D. M.: No lám, még egy apró, de érdekes tör­ténelmi adalék. De menjünk tovább. 1944 októ­ber végén tartunk. M. L.: Természetesen azonnal jelentkeztem a város vezetőségénél, a helyi pártbizottságnál. Elmondtam, hogy újságíró vagyok, baloldali lap­nál dolgoztam, és konkrét javaslattal jövök: in­dítsunk egy helyi újságot. „Itt Régenben? — né­zett rám kétkedően dr. Anton Mera, az első pol­gármester. — Kivel, mivel és hogyan?" — sze­gezte nekem a kérdést. — Azt bízza rám — fe­leltem túlzott önbizalommal. — Felfedeztem egy tanítót, aki újságíróskodni szeretne. Két ember elég ahhoz, hogy megindítsuk a lapot D. M.: És valóban elég volt... M. L.: Elég, mert első pillanattól kezdve tá­mogatott a párt, és bevontuk az olvasókat a lapcsinálás munkájába, sőt az új demokratikus városvezetőséget is cikkírásra késztettük. D. M.: Hogyan lett kétnyelvű, tehát magyar és román nyelvű a lap? M. L.: Az igazság az, hogy a helyzet, a kö­rülmények, tehát maga az élet diktálta ezt a megoldást. Két lapot kiadni ugyanis nem lett volna erőnk, pénzünk. Időnk, másrészt Régen la­kosságának összetétele is igényelte a kétnyel­vűséget, a célunk pedig az volt, hogy minden­ki kezébe lapot adjunk­ . Ilyen értelmű javas­lattal mentünk a párthoz. Helyesnek tartották az elképzelésünket D. M., így jelent meg tehát 1944. november 15-én a lap 1. évfolyam 1-es száma. Ezen a vi­déken az elsők között is első? M. l.s Tudtommal. Igen. De lehet, tévedek, a felszabadult Kolozsvárnak is volt már lapja. Ab­ban viszont biztos vagyok, hogy ez volt a fel­szabadult Észak-Erdély első román—magyar, te­hát kétnyelvű demokratikus újságja. D. M.: Az első szám mégis a Felhívás—Apel fejlécet viselte. Mi volt annak az oka? M. L.: Megvan a története. Ugyanis már be volt tördelve a lap, és készen állottunk arra, hogy indítsuk a kézihajtású nyomógépet, ami­kor kiderült: nincs hivatalos lapengedélyünk. Mi­vel háborúban voltunk, felvonulási területen él­tünk, a katonai parancsnokságtól kellett volna írásbeli engedélyt kérnünk. Így átváltozott... felhívássá. Lapkinézésű felhívássá! ... D. M.: Érdekes mozzanat sajtónk történetében. M. L.: A 3. számtól kezdve végre felkerült az eredetileg elképzelt és szimbolikus jelentőségű cím: Egyenlőség—Egalitate. Tulajdonképpen programadó elnevezés volt ez, különösképpen sokat mondott azon a történelmi őszön, amikor még csak pár hetes volt Romániában a szabad­ság, a szomszédunkban háború folyt, és minden alakult, változott, le kellett raknunk egy új világ alapjait. D. M.: Ha jól emlékszem, kettős fogalmat tük­rözött a fejléc: részben öt társadalmi igazságte­vésre utal az egyenlőség, de ugyanakkor az itt élő románok és magyarok egyenjogúságára is. M. L.: Így gondoltuk mi is. Jobban mondva nemcsak gondoltuk, hanem az első szám vezér­cikkétől kezdve egészen az utolsó számig a leg­következetesebben hirdettük ezeket az eszmé­ket. Persze, most ez, közel harminc esztendő táv­latából, igen könnyű feladatnak tűnik. De képzel­jük csak el magunkat negyvennégy őszének egyik kisvárosában, nagyrészt elszakadva a köz­ponttól, a saját fejünkre és gyér tapasztala­tunkra hagyva... D. M.: Szerencsére tapasztalt pártmunkások kerültek a város vezetőségébe. No, meg Maros­­vásárhely sem volt olyan messze. M. L.: Valóban, a párt irányításával lehetett azzá a lap, amivé lett Mert rengeteg indulat gyűlt fel azon az őszön. Vigyázni kellett arra, hogy mit írunk, ki ellen küzdünk — milyen esz­közökkel. Jó érzés arra gondolni, hogy lapunk kiállta az idő próbáját. D. M.: Ma is szinte a lap valamennyi cikkét érdeklődéssel, élvezettel, ahogy mondani szokás, felszisszenés nélkül el lehet olvasni. Különösen az elvi jelentőségű írások szólnak a példázat erejével mihozzánk. Riportjaitok nemcsak ábrá­zoltak, de jelentettek is valamit. A helyi való­ság megelevenítése, hűséges szolgálata éltető­­eleme volt a lapnak. M. L.: Talán ezért nőtt egyik hétről a másikra újságunk példányszáma. Az ezres példányszám­­ról felugrottunk kétezerre, a hetente egyszeri megjelenésről a hetente kétszerire. Immár szer­dán vagy csütörtökön ás vasárnap kiabálták a rikkancsok azt, hogy „megjelent az Egyenlőség!“, „citiţi Egalitatea!“ D. M.: A lapotok melyik cikkére, riportjára, rovatára emlékszel vissza a legszívesebben? M. L.: Nem a hosszú lélegzetű, míves írások jellemezték a mi szerény újságunkat. A lénye­ges összefüggések megértéséhez szerettünk vol­na a magunk módján hozzájárulni és szívvel­­lélekkel azért dolgoztunk, hogy a román nép és az együttélő nemzetiségek közötti természetes kapcsolatot, barátságot, testvériséget elmélyít­sük. Egyébként szerkesztőségünkben is egyaránt dolgoztak magyarok és románok, a pár által meghirdetett szellemben. Ezt tükrözte például a Hidak is hidak című vezércikkünk vagy a Fél­re a fasisztákkall című írásunk, amely többek között a következőket hirdette „Majdnem két hónap telt el a felszabadulás nagy pillanata óta... és vele együtt új korszak állott be: a testvériség és az egyenlőség korszaka Mert e­­gyik fő célunk az itt élő lakosság megbékélése és békés együttélése.“ Vagy ugyanez az építő szellem hatotta át azt az írásunkat, amely első ízben adott hírt a régeni Állami Iskola megnyi­tásáról. „Felvilágosítunk minden szülőt — írta a lap —, hogy az iskola két tagoza­tal rendel­kezik: egy magyar tagozattal, ahol magyarul, magyar tanítók foglalkoznak a gyermekekkel és egy román tagozattal, ahol román tanerők ro­mán nyelven tanítanak ... “ A 7 es számban je­lent meg Hősk­öltemény cím alatt az a riportunk, amely dr. Nicolescu Vazul főorvos áldozatteljes munkáját ábrázolta a háború sérültjeinek, áldo­zatainak megmentéséért. Mint ahogy most is em­lékszem a dr. Groza Viktorral készített inter­júnkra és az Egyórás régem beszélgetés, fehér asztal mellett Antalffy Endre alispánnal cimil írásunkra. Természetesen állandóan beszámol­tunk a bukaresti politikai eseményekről, és első oldalunkon köszöntöttük a Groza-kormány ura­lomra jutását. D. M.: Kik voltak a szerkesztőség legtevéke­nyebb tagjai? M. L.: Alexandra Negrea tanító volt kollektí­vánk legszorgalmasabb tagja és Lauber Imre gépmester, aki partizánként harcolt a háború­ban ... Velük együtt hoztuk ki az első szabad május elsejét köszöntő ünnepi számunkat — vö­rös fejléccel — és azt a különkiadást, amely öles betűkkel adta hírül a háború végét, a győzel­met, a beköszöntött békét. „Milliók hő­vágya beteljesült: Éljen a győzelem és a béke!...“ D. M.: Nagy öröm lehetett ezt a különkiadást írni és szerkeszteni. M. L.: Soha olyan sikere nem volt lapunknak mint ennek a különkiadásnak. Valósággal meg­ostromolták a nyomdát. M­idenki látni, olvasni akarta, és legtöbben el is tették emlékül ezt a példányt. D. M.: Mikor szűnt meg a lap és miért? Hány szám jelent meg belőle összesen? M. L.: 1945. május 31-én hoztuk ki az utolsó számot. Akkor már országszerte megjelentek a miénknél sokkal nagyobb lehetőségekkel rendel­kező lapok. Harmincnégy száma jelent meg en­nek a régeni kommunista lapnak, összesen 132 oldalnyi terjedelemben. D. M.: Százharminckét oldal az újjászületés, a testvéri barátság szolgálatában. Úgy érzem, ked­ves ex-főszerkesztő elvtárs, hogy ennek a lap­nak történeti múzeumban a helye. M. L.: Épp ezért ajánlottam fel ajándékként a magyar, illetve a román párttörténeti intézetnek. Örömmel nyugtázták. D. M.: Mi is l­ezt a beszélgetést DÁNOS MIKLÓS Budapest egyik szerény szerkesztői szo­bájának sarkában, a befűzött-bekötött lap­­gyűjtemények között fedeztem fel egy szá­munkra különösen érdekes újságkollekciót. .Szerény külsejű, vékonyka gyűjtemény, lap­jai immár töredeznek, sárgulnak, minden sora a múltat, a történetiséget leheli, de u­­gyanakkor az úttörés és egy kicsit a mara­­dandóság érzését is. Az­ Egyenlőség—Egari- S­taté kétnyelvű lapot tartottam a kezemben. 1944 őszén jelent meg Régenben. Első pilla­natban egy romantikus hevületű gesztusnak tűnik az egész, de mondatainak éles sar­­kítása, harcos hangvétele rögtön tovább mutat. A kollekció átböngészése után pedig úgy érezzük, hogy nemcsak múlt­ismeretünk gazdagításához járult hozzá, hanem nagyon is mai mondanivalója van ennek a gyűjte­ménynek — a nemzetközi testvériségről, a barátság eszméjéről, a Maros menti kom­munisták harcáról tanúskodik. Ezért kutat­tam tovább, és a szóban forgó kollekció­val együtt , ráleltem az úttörő lap egykori főszerkesztőjére, Maros László elvtársra, az Esti Hírlap főmunkatársára. Így kerülhetett sor az alábbi beszélgetésre. 3 A HÉT INTERJÚJA

Next