A Hét, 1973. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)

1973-07-06 / 27. szám

Kis kalauz — nagy hibákkal A Turisztikai Könyvkiadó Váro­sok és Fürdőhelyek sorozatában kis útikalauz jelent meg nemrég Ma­rosvásárhelyről — magyar nyelven. (Szerzője Onisie Hossu.) Noha er­re vonatkozóan nincs semmi uta­lás, a magyar szöveget románból fordította — valaki. Elismerést érdemel a kiadó hasz­nos, helyes kezdeményezéséért. Egy ilyen könyvecskét nemcsak a hoz­zánk látogató vendégek vesznek kézbe érdeklődéssel; mi, az ideva­lósiak is sokat megtudhatunk be­lőle. Még mindig nem készült el a Marosvásárhely múltját és jelenét átfogóan, hitelesen bemutató mo­nográfia, noha ennek szükségessé­gét senki sem vonja kétségbe. A fiatalabb nemzedékek alig-alig is­merik a város múltját, művelődési hagyományait. Persze, egy kis úti­kalauz fölöttébb vázlatosan tár­gyalhatja ezeket a kérdéseket, ép­pen csak dióhéjban foglalhatja ösz­­sze a legfontosabb tudnivalókat. Je­len kötet szerzője arra törekedett, hogy ennek az igénynek a lehető­ségek határai között eleget tegyen. A történeti összefoglalásból és az azt követő részletesebb tájékoztató­ból nem hiányoznak a Marosvásár­hely nevezetességeire vonatkozó u­­talások. Hiányzik azonban néhány jelentős művelődéstörténeti mozza­nat és kiemelkedő személyiség em­lítése. Sehol nem esik szó például Aranka Györgyről, hiányzik Tolnai Lajos, a Kemény Zsigmond Társa­ság ... Amikor a város környékét, sőt a távolabbi Segesvárt is bemu­tatja a szerző, még utalás sem tör­ténik Fehéregyházára, Petőfire. Hol­ott mellékesebb eseményeket ismé­telten hangsúlyoz. A részletező mo­nografikus tárgyalást, persze, nem kívánhatjuk az effajta kiadványok­tól. Helyénvaló lett volna azonban legalább a történelmi-művelődés­történeti tényanyagot arányo­sabban csoportosítani. Kiváló szak­emberek nyújthattak volna segítsé­get ilyen tekintetben; Farczády Elek vagy Bözödi György, esetleg mások közreműködésére, úgy hiszem, min­den hasonló esetben számítani le­het. Valamennyi útikalauz elsősorban a vendégek megnyerésére törekszik. Azaz, előadásmódjával, kivitelezési formájával­­ is hívogat, bizalmat kelt, jó értelemben vett „propagan­dát csinál“. Biztos azonban, hogy a meghökkentő, már-már groteszk és fülsértő stílusfordulatok a legke­vésbé alkalmasak ennek a nemes célnak a szolgálatára. Mert joggal csóválhatja a fejét a Vásárhellyel ismerkedő turista, ha azt olvassa ebben a kis kalauzban — a képtá­rak, régi házak, egyéb érdekessé­gek felsorolása után —, hogy végre a főtér „közepén valami igazán mű­vészt készteti megállani az arra ha­­ladót: a virág­óra...“ És mit szóljon a somostetői állatkerthez, „amely­nek oroszlánjai különleges ketre­ceikből már messziről köszöntik bőgőjükkel a látogatót“. (Én min­denesetre visszariadnék ezen ket­recek megközelítésétől...) Megtudha­tó aztán, hogy Eminescu miként emlékezett meg Déda vidékéről a „lírikus írásaiban“. Megtudható, hogy a Művelődési Palota előcsar­nokának festményei „antifeudális célzatúak“. Olvashatunk itt a hős­költeményről, „amelynek számok­ban kifejezett szóképei“ vannak. Tárgyi tévedések is előfordulnak: a kis kalauz szerint az Orvosi és Gyógyszerészeti Főiskolán, valamint­ a Pedagógiai Főiskolán „magyar az előadási nyelv“. (Helyesen: román és magyar.) Az „Országos Írószövet­ség“ ismeretlen fogalom; a városban nem Írószövetség, hanem Írói Egye­sület működik. Olvasunk itt „az 1972-ben rendeltetésének átadott új marosvásárhelyi színházról“, — mely 1973 júniusában még megkö­zelíthetetlen a látogató — és a vá­sárhelyi közönség — számára. („Az Apolló-palotától jobbra szélesen és levegősen tárul elénk a municí­­pium legutóbbi városrendészeti re­meke: a Színház-tér..." Helyénva­lóbb lett volna jövő időt használ­ni.) A görög-keleti székesegyházat pedig nem a század negyvenes, ha­nem harmincas éveiben építették. S a Várban nem római katolikus, hanem református templom áll. Ha arra gondolunk, hogy egy útikalauz legfőbb erénye a megbízhatóság szokott lenni, ezek a felületességek, bizony, kellemetlen benyomást kel­tenek a tájékozódásra vágyó látoga­tókban, és nem csupán bennük. Aligha lehetünk elégedettek az is­meretlen fordító munkájával; kö­vetkezetlenségei, felületességei sok zavart okoznak. Nincs ezúttal tér az összes ilyen hibák elősorolására; csak mutatóban említek pár példát. Véleményem szerint helytelen — megengedhetetlen — az olyan tör­ténelmi fogalmak „átfordítása“, mint Mihai Viteazul neve. (Több ízben Vitéz Mihályként szerepel, sőt „Vitéz Mihály negyed“­­ről is tudomást szerezhetünk. U­­gyanakkor „Mátéi Corvin-tér“ -ről történik említés,­­ amit viszont nyugodtan Korvin Mátyás térnek lehetett volna fordítani. Senki sem tudná megmondani Marosvásárhe­lyen és környékén, hogy merre te­rül el a „Vasman erdő“. (Ha csak nem a Vácmány erdőt kell sejteni e titkozatos név mögött.) Szovátán, ugyebár, a Patakmajor név közis­mert, kár volt legalább zárójelben nem említeni. Üdvös, ha megtudja a turista, hogy Vásárhelyt „a görö­gök Agropolisnak (Gabonavásár­hely), s végül a magyarok Maros­­vásárhelynek nevezték“, de az sem haszontalan, hogyha egy kiadvány, amellyel vendégeket hívogatunk és látogatókat tájékoztatunk, pontos­gondos szövegével nyeri meg min­den olvasója bizalmát. A Turisztikai Könyvkiadó bizo­nyára folytatni kívánja Városok és Fürdőhelyek sorozatának megjelen­tetését. Remélhetőleg napvilágot látnak itt más magyar nyelvű úti­kalauzok, egyéb hasznos, szükséges könyvek is. Ezek szövegének tisz­taságára azonban feltétlenül több gondot kell fordítania ezentúl. A névtelen tollnokok még soha sem­milyen ügynek nem tettek jó szol­gálatot. NAGY PÁL NAPIRENDEN Kérdőív Ki ne hallott volna Zilahon a Verőfény dombról. Ki hallott Zilahon kívül a Verő­­­fény dombról ? Ki hallott arról, hogy a zilahi ve­rőfény dombon kivágták a régi szőlőtők­éjcet és gyümölcsfákat ül­tettek helyükbe ? Van-e különösebb hagyomány Zilahon ? Ha van, mi az, amit ér­demes rejtekéből a fényre újra ki­csalogatni ? H a nincs helyébe, mit lehet teremteni ? ...Dűli Magdáék házának abla­káig hatol a kisvárosi szürkület. Különös azonban, hogy itt bent a holt anyag elevensége szabadít meg mindenfajta merevségtől, szoron­gástól, a legzavarosabb színű szür­kületből is képes kimenteni a fel­villanó gondolatokat. Itt e lakásban — bár a varrottasokkal, kancsókkal, tányérokkal, dobozokkal, faragott székekkel csuda módon megférnek — nagyobb meglepetést okoztak ezek a „gyökerű­ szobrok, mintha először kiállításon pillantottam volna meg őket. A megilletődés csak a hang­erőt tompítja, a szenvedélyt nem. Visszatér a megválaszolatlan (megválaszolhatatlan ? !) kérdés : ki hogyan temetgeti, vagy támasztgatja a hajdani kisvárosi napok­­fényét", zamatot ? Él a régi kisiparosgárda Zilahon, s hovatovább nemcsak a Szilágyság­ban nő a híre a csizmadiáknak, fa­zekasoknak, tímároknak, szabóknak. De emlék már a szőlőtőke és szőlő­lével, hiányzik a savanykás lé s az andalító árnyék. Sehogysem ízlik a hagyományos hétvégi találkozás így, üzleti bor mellett, hiszen csak em­lékekkel ámít... Dali Magda úgy emlékezik, hogy továbbképzel. Pontosabban: bele­képzeli az anyagba, amit átélt, amit érez. Emlékei sokban megegyeznek a szőlőtőke-sorok közelében felnőtt sok zilahiéval; a szobrok anyaga sem gyökér miójában, legtöbbször öreg töke. „Apám szőlősgazda volt; amikor kivágták a tőkéket, akkor készült el az első munkám: a halál és az élet megszemélyesítése. Tulaj­donképpen emlék — tőle és neki.­" öreg megcsonkult alak — s vele egy tőről fakadt nyers fölfeleivelés! Az élet megy tovább... Nem szu­­bujkálás a fában, nem menekülés, meddő kesergés nála ez a kény­szerré vált munka, inkább néma beszéd, gondolkodás a fával, a fa segítségével. Nem minden fa tartós anyag hát még a halott szőlőtőke — mondhatná valaki. Az ő vála­sza : „Számomra minden szőlőtőke egy darab képzelet.“ Mégsem ha­lott szőlőtőkéről van hát szó, a földből kihajtott hajdani végtag épp azáltal kapott életerőre, hogy megcsonkították, kivágták. Egy arasznyi csak a távolság e két szobor között, mégis ott feszül közöttük a mozdulatlanságtól a mozgásig fokozott vágy, a felmér­hetetlen végtelen. Egy másik kísér­let puszta csontváz csupán, mióta elhullatta díszes tollazatát, vagy ta­lán letépték róla — a páva az el­pusztíthatatlan büszke méltóság tar­tásába merevedett. Szomszédságá­ban a forgó nő­alak már erő, szinte szárnyalás, ám földön (nemcsak földközelből). Múlt és jövő közt vil­lámló remény. De súlyos, hűség ter­hét hordó, akár a szőlőtőke. Nem­­ könnyű, kitalált lebegés. Ki hallott Zilahon Dali Magdá­ról 7 Ki látta a nem gyökérből készült „gyökér"-szobrokat ? Ki nem nézte meg.. .7 És ki nem látta. . . !­­A hiányos kérdések tetszés szerint kiegészít­­hetők.) LÁSZLÓFFY CSABA KI A HIBÁS? A Hét azon olvasói közé tartozom, akik általában el­olvasnak minden cikket, így jutottam el Rónai Ist­vánnak A Hét 26. számában Tréfáljuk meg a kompu­tert? című cikkéhez, mely tollragadásra késztetett, an­nál is inkább, mert némileg szakmabeli is vagyok. Sze­rintem a számítógépet ért támadás igazságtalan. Abból az egyszerű tény­ből kiindulva, hogy egy szá­mítógép csakis olyan fel­adatokat tud megoldani vagy végrehajtani, melyet mate­matikailag meg lehet fogal­mazni, s ennélfogva be lehet programozni az illető szá­mítógépnek, könnyen le le­het vezetni, hogy ha egy feladatot a számítógépünk nem tud kielégítően megol­dani, ebben egyáltalán nem ő a hibás, hanem az ember. Az ember, aki tervezte és készítette, vagy az ember, aki programozta. Hogy miért?! Azért, mert a szá­mítógép — bár egyesek ter­mészetfeletti tudományos csodának tartják — csak emberkészítette eszköz, mely az ember segítsége nélkül semmire sem képes. Ha az ember majd eljut oda, hogy be tudja progra­mozni saját képességeinek összességét, akkor majd a számítógép is végre tudja hajtani ugyanazt, amit az ember, csak némileg gyor­sabban. Egy ilyen számító­gép a szükséges adatok bir­­tokában másodpercek alatt old meg a cikkben említett vagy ahhoz hasonló felada­tokat. FELMERI PETER : Jó VICC1 A Hét 26 os számában kö­zölt Tréfáljuk meg a kom­putert? című cikk készte­tett írásra. Jó vicc megtéveszteni egy számítógépet, csak éppen az a kérdés, mi ebből a haszon? Nekem a cikkben l­írt tréfa egy nebulót jut­tat eszembe, ki szörnyen büszke, hogy sikerült be­csapni az ősz hajú, pápasze­mes tanítóbácsit. Ez a „tréfás“ oldala a cikknek, de van egy ennél komolyabb is. Elég elter­jedt vélemény a számító­gépről, hogy egy csodálatos, mindent tudó valami, amire misztikus tisztelettel és féle­lemmel kell nézni. Ez felte­hetőleg a sci-fi műfaját művelő írók lelkén szárad. De mi történik akkor, ha a számítógép hibázik? Fel­háborodás áradata zúdul a számítógépre: „lám­lám mégsem olyan tökéle­tes ez a szupermasinéria“. Az még elmegy, ha a számítógép a hibás, de mi igazolja a felháborodást, ha a számítógépet szánt szán­dékkal tévesztik meg? Mindezt attól eltekintve, hogy a számítógép nem le­het „hibás“. Hogy miért nem? Azért, mert emberek tervezik, kivitelezik és programozzák. Ha a szer­szám nem tökéletes, azért nem a szerszám, hanem az alkotója a hibás. De tekintsünk el a fen­tiektől és ajánlok egy kí­sérletet, amin el lehet gon­dolkozni. Adva van egy, a zenei tudományok terén tel­jesen tudatlan, egyébként jó intellektuális képességekkel rendelkező ember és egy üres memóriájú számítógép. Mindkettőnek ugyanazokat az adatokat bocsátják ren­delkezésére, zeneszerzők stí­lusáról Az információk fel­dolgozása után fel kell is­merniük különböző zene­szerzők műveit. Az a kér­dés, ki ad pontosabb vála­szokat. Én a számítógép mellett szavazok. BÍRÓ LÁSZLÓ HANGOK A CSÚSZÓS PÁLYÁN... „Esik az eső, süt a nap. Ez majdnem naponta is­métlődik.“ Kár! Minden megragyá­­sodik. „Az első fél év utolsó hó­napjának első harmadában vagyunk ...“ Vagy egy hónappal ké­sőbb, mondjuk, 1973. július 5-én. Amely dátum még így írható: a huszonegye­dik előtti század második felének első fele utolsó e­­lőtti évének eggyel előbbi évében a második fél év első hónapjának első tizedében az ötödik napon vagyunk. ..Cs. I. megbízhatósága inkább akkor vevődne ész­re, ha valami okból hiányoz­na.“ Hiányozzon egyszer. Meg­éri. „A színházteremben zsú­folt ház tapsolt..." Bement a ház az abla­kon ... „A hangot egy pohár sa­vanykás borral hamarabb be lehetett olajozni, mint az emlékezetet. Előfordult, hogy a melódia nem talál­ta a szavakat.“ Mert megcsúszott az ola­jos pályán. ..S a gépek is. . . kerül­getik az éneklő kalászokat.“ No, csak bátran belevág­ni, nincs most idő enyeleg­­ni! Laptársakból szemelgette: RÉTHY ISTVÁN „TETSZETT* Olvasók Írják a múlt heti szám képes első olda­láról . A közvéleménykutatáskor azt írtam, hogy a lap el­ső része nem tetszik. A mai lapról azt írhatom, hogy kb. így képzeltem el. Szeret­ném, ha folytatnák ezt az újítást, hogy az első oldalt kitölti egy művészi fény­­képfelvétel Állandó olvasó­juk: KOMÁROMI ERNŐ Szeretnék gratulálni az ötlethez, hogy lapnagyságú művészfotót közöltek a 26- os számban. Ezzel a lap grafikája nyer és a fotómű­vészet iránti figyelem is nő. A kezdeményezést nem kel­lene abbahagyni, hiszen sok fotóművész van... csak „edző“ nincs. BARTN­A ÁRPÁD De így nem. Mert a meg­jelent kép — a gyatra nyomdatechnikai kivitelezés­nek „köszönhetően“ — az eredeti gazdagon árnyalt természeti képből vajmi keveset árul el. Maradt hát az ötlet és a szándék, a­­melynek megvalósítása — ebben egyetértünk a levél­írókkal — megéri a további újító fáradozást. (Szerk.) M. L. a trónon Az (becsületszavunkra) még nem lenne baj, hogy M. L. (a váradi Fáklyában) nem tudja. Kosciuszkót nem Kosciuskónak ír­ják az azonban már kissé kínos, hogy szerinte a tévé magyar mű­sorának Cantemir-filmje „az or­szág és Európa kapcsolatának bonyolult kapcsolataira“ mutatott rá. Valamint magára Cantemir­­re, aki „egész életében a népet szolgálta... Tette ezt a trónon (sic!) és száműzetésben egy­aránt .. Még ez sem lenne baj , ha M. L. eldöntené magában, miért akadályoznák a nyelvbotlások az egysíkúságot. Mert tessék csak idefigyelni, mit ír a műsor egyik riporterének filmjéről: „Gyermekegészségügyi problé­mákra figyelmeztetett, kissé egysíkúan, amiben a nyelvi, fo­galmazási botlások is AKADÁ­LYOZTAK.“ Ezért M. L.-t az egysík-futási akadályverseny győztesének ki­áltja ki a HETES A HÉT, IV. ÉVF., 27. SZÁM

Next