A Hét, 1975 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1975-01-03 / 1. szám

Majdnem krimi Rutinfeladat: cikk kell, fegyelmezet­len fiatalokról, az ifjúsági szervezet ez irányú nevelő munkájáról. Gyárból! Szemben az üzemi KISZ-titkár: ál­talában jól mennek a dolgok, egy-két rendetlenkedő akad, de... Elmúlik. Egyiket ki is tettük... No lám, ki az? És kerekedik a történet, egy nyakas fiúról, aki annyi gondot adott a gyár vezetőségének, hogy a termelés ügye mellette kismiska ... Mestere jön, va­lósággal tüzet okád: a szemtelen­ gép­rongáló! A szülőket is behívtuk, de nem jöttek... Képzelje, voltak a me­gyétől, feleselt velük, ki kellett hogy tegyük ... Két volt munkatárs, vállvo­­nogatva: nem volt az komoly fiú... Cikk lesz, riport lesz? Gyorsan az apához: fodrász. Az álmos kliensen szá­radni hagyja a szappanhabot, úgy men­­tegetődzik, kicsúszott a fia a keze kö­zül, nem hallgat rá, az anyja egyre csak védi. Nem törődik ő már velük. Csak bosszúság az egész élet... A szipogó anya ebédet főz: jaj, ne tessék kiírni az újságba, rossz ám a fiú, nem tudom mi­nde, olyan jó gyerek volt, csak palija a pénzt, a férjemet is behívatták a gyár­ba, de nem ment, azt mondta — én aj­­nározom, én menjek... Kitették... Másik gyárban dolgozik. Nem tudom, merre van, de ne tessék megírni, any­­nyira szégyellem... Éjszakás a lelkem, ott ráakadhat... A portás két röpke álom között int: szabad az út. A műhelyirodában fiatal szolgálatos mérnök: hogy hívják az il­­letőt? Nézzük csak, Balogh, Buruiana, Binder... na, ott nincs! Mi ügyben ke­resi? Nem, nem dolgozik nálunk__Mi­csoda átverés! De ha már idefáradt, menjünk a mesterhez, ő jobban... A mester fáradtan hunyorog, sokan vagyunk ... Vannak újoncok, nem is­merhetem mind... Krimit szimatolok. A fiút kitették túlnan, s tán nem is dolgozik, csak a szüleit hintáztatja? S közben valahol? De hol? És honnan veszi a pénzt fél­­havonta? Az anyjának becsülettel el­számol... Bandába keveredett? Jó vol­na elkapni a „tettest“. Indulnék, ám egy hallgatózó srác, a Lasi? Itt van nő, a harmadik gépnél. Gyors szemrevételezés: olajfoltos, riadt kamaszarc villan az esztergán ve­szettül forgó darab mögül... Baj van? ... Ugyan, cikket írok, s azt mond­ják magáról a másik üzemben ... A nyomozás véget ért. Nehezen nyug­szom bele, hogy a kriminek lőttek. Lali szerényen kuncog a történteken: igen, hát nagy a pofám, nem szeretek hall­gatni, de azért kitenni az embert... Nem baj, itt jó fiúk vannak, befogad­tak... A mester bólogat, csodálkozik, nem is hiszem a Lajiról... Ez mese ... Bólogatunk, forog a gép, Laji a mű­szaki rajzba temetkezik ... írhatna ró­lunk valami jót... Hiszékenységem, csóró fantáziám átkozva, szégyenkezve lógok meg az utolsó éjszakai járattal. Reggel le kell adnom a cikket CSEKE GÁBOR FÓRUM „Az egykor fényes Várad itt puszta rom“ Nem replikázni kívánok vá­­radi bírálóimmal, akik a nagy­váradi képtárról írt cikkem e­­gyik-másik kitételével nem ér­tenek egyet, vagy elírásra, pon­tatlan adatra hivatkoznak (A Hét 1974. 49-es számában). (Ha­tározottan rokonszenves, ahogy városuk műemlékeit, művelő­dési hagyományaikat számon tartják.) Nem annyira érveket sorakoztatok fel tehát, mint in­kább a magam szempontjait. Mikó István és Király Mária azt kéri számon tőlem, hogy a szecesszió előtti korszakból mi­ért csak barokk emlékekre hi­vatkozom. Miért állítom azt, hogy a török időkben (főleg a visszavétel ostroma alatt) a vá­ros minden korábbi építészeti emléke megsemmisült. Holott a váradi vár barokknál korábbi építmény, s melyet Balogh Jo­lán „Közép-Európa legimpozán­sabb reneszánsz várának“ tar­tott. Miért tehát .. .? A cikk inkriminált kezdő mondata így hangzik: a Ka­nonok-sort, a katedrálist, a­­holdas templomot- nézte meg a látogató, ha Váradra érkezett, s ha történetesen érdekelték a műemlékek." A hangsúly itt a­­zon van, mit néz meg a látoga­tó, vagy az éppen Váradra ér­kező idegen, a turista. Hogy az egykori várat nem említettem, az nem annyira „kihagyás ” nem emlékezetzavar. De turista szemmel (akár idegenvezetői szemmel) én mégis az előb­biek megtekintését választanám. (Mint ahogy nem vinném el idegenvezetői minőségben a lá­togatót a Rhédey-kriptához sem, melynek gazdátlanságára egy pár év előtti Utunk-cikkben magam is figyelmeztettem.) A „kihagyás“ okát akaratlanul Ki­rály Mária fogalmazza meg, mikor ezt írja: „Tény és való, hogy a váradi vár maradvá­nyainak megfelelő gondozása az eddiginél több törődést kíván." Hogy nem maradt jóformán semmi a városból a török idők elmúltával, azt továbbra is fenn­tartom! — Kaiserfeld Mátyás, a Véradót ostromló hadsereg táborkari főmérnöke 1692. má­jus 20-án vetette papírra a pusztítás elszomorító képét. „Az egykor fényes Várad itt puszta rom" — írja e rajz nyomán Bíró­ József, a kiváló váradi művé­szettörténész (Nagyvárad ba­rokk és neoklasszikus művé­szeti emlékei c. könyvében). „Templomainak, palotáinak nyo­ma sincsen már, a királyszob­rok a török foglalását sem él­ték túl. 1720-ban 216 polgára volt Váradnak, s a XVIII. szá­zad első évtizedeiben is még csak mintegy tíz kőből épült há­za“ (Bíró József i.m.71.). Az ostromlott reneszánsz vár romjai megmaradtak ugyan — csakhogy város és vár akkoriban nem voltak természeti-földrajzi egységben. Gazdái is mások voltak —, a vár fejedelmi bir­tok a török foglalásáig. A várparancsnokság még 1711- ben is gondoskodott arról, (vé­delmi, óvatossági szemponto­kat figyelembe véve), hogy a vár védelmi vonalától 500 lé­pésre — miként Bíró József is leírja — minden házat lebontsa­nak! Ipolyi Arnold halálának éve valóban 1886 és nem 1835 (a­hogyan a cikkben szerepel), Gyalokay Lajos neve pedig y­­nal és nem i-vel helyes Igaza van Indig Ottónak: elírásomért az sem mentség, ha a használt forrásmunka­­pontos megneve­zését hiányolja, itt adom hál. Coriolan Petranu: Muzeele din Transilvania, Banat, Crişana şi Maramureş — Bucureşti, 1922. 116­­.) közli azokat tévesen. A Bihar megyei és Nagyváradi Régészeti és Történelmi Egylet alakulásának éve 1872 és nem 1871 (még ha a nagyváradi mú­zeum ’71-ben ünnepelte is az a­­lapítás centenáriumát) — az én elírásom. Elnézést érte. MURADIN JENO Tisztelt szer­kesztő elvtárs, olyan gyermekjátékdal- és nép­dal-példatár összegyűjtésével, foglalkozom, melyben a zenei ábécé minden hangjához leg­alább egy megfelelő minta len­ne. Ehhez a munkához a helyi fölöttes tanügyi és művelődési szervek támogatását is meg­kaptam Minthogy a munka e­­lőzeteseként Szatmár megye Szocialista és Nevelési Bizott­sága és a Népi Alkotások és Művészeti Tömegmozgalom Me­gyei Irányító Központja meg­jelentette a Zolcsák Miklóssal együtt végzett munkánk ered­ményeként összeállított Darai népdalok című kiadványunkat. „A tematika szerint rendezett népdalokból álló gyűjtemény a szamosdarai nép életkörülmé­nyeinek, hangulatának, lelkivi­lágának tükörképe__“ — idé­zem a bevezetőből. A 62 dalla­mot Jagamas János ellenőrizte. Úgy érzem, a kötet nemcsak a megyei iskolák, tanárok, ének­karok érdeklődésére számíthat. Ezért szeretném a levelemmel is felhívni rá a szélesebb közön­ség, kiadóink figyelmét. FEJ£R KÁLMÁN zenetanár: Szatmár Egy tanító nyugdíjba vonulására Bakos Géza 1939 szeptember elsejétől volt Holtmaros tanítója. Nem kinevezéssel került oda, még csak nem is úgy, hogy ő választott. A falu kérte őt taní­tójául. És most, 1974 őszén nyug­díjba vonult. — Annyira szerettem a peda­gógusi pályát — mondja Géza bácsi —, hogy mind a négy lá­nyomat erre a pályára irányí­tottam. Márta és Olga óvónő, Ágota tanítónő, Erzsébet pedig képzőművészetit végzett és most Csíkszeredában tanít. 1947-ben nyolcvantagú férfi­kórust szervez, járja vele a vi­déket. Élete legszebb időszaká­nak ezeket az éveket tekinti. Ta­nít, igazgatóskodik az iskolában is, a művelődési otthonban is. Soha egy tanulóját sem kellett megbuktatnia. — Többször volt alkalmam itt­hagyni Holtmarost, de nem tud­tam megválni az emberektől. Éreztem, hogy ők is szeretnek. Sokszor mondtam munkatársa­imnak, akikkel jó ideje megosz­tom gondjaim, hogy ne csak a gyermekeket, ne csak az iskolát, hanem a fiatalokat is, a felnőt­teket is, az egész falut szeres­sék. Géza bácsi szép házat épített Holtmaroson. Az építkezésnél naponta negyvenen is segítettek. De „házat“ épített a falu lakói­nak szivében is. Nyugdíjba ment hát egy ta­nító. — Szép kerted van, virágok, gyümölcsfák, méhes. Nem fogsz unatkozni — szólok vesztemre. — Nem.. Nem fogok unat­kozni ... De nagyot tévedsz­, ha azt hiszed, hogy most visszavo­nulok a kert fái, virágai közé. Ha nem váltam meg Holtmaros­­tól akkor, amikor az élet na­gyon nehéz volt, akkor éppen most tenném?! Nyugdíjasként is a falu tanítója kívánok marad­ni. Társadalmi munkában ... JEtl­y ISTVÁN NAPIRENDEN Gondolatébresztő előadások A népi egyetemek létjogosult­ságát bizonyítják azok az elő­adások, amelyeknek az utóbbi időben tanúja voltam. Bretter György előadása Korszerű esz­mék — korszerű emberek címen az aradi népi egyetem magyar nyelvű kurzusán az izgalmas té­­mafelvetés mellett érdekfeszítő­nek és a gyakorlat szemszögé­ből értékesnek bizonyult. Kéz­zelfogható példa továbbá a Kis­­iratoson rendezett szimpózium a XI. pártkongresszus határo­zatairól. Matekovits Mihály ta­nár a tudomány és technika fej­lődéséről beszélt, illetve annak a termelést elősegítő hatásáról az elkövetkezendő időszakban. Baász Imre képzőművész vá­zolta a festészet útkeresési szán­dékát is annak életközelítő tö­rekvéseit a realitás és a műal­kotás szubjektív benyomása függvényébe. Bretter György a nagy gondolatok megszületésé­ről, azok kibontakozásáról és társadalmat formáló erejéről v­r­­tekezve ragadta magával a népi egyetem helyi értelmiségből és főleg termelőszövetkezeti ta­gokból álló hallgatóit. Nemcsak felvillantotta minden rétegű és kategóriájú hallgató előtt a jövő keresztmetszetét, hanem olyan gondolati újdonságot is nyújtott, amiről eddig keveset vagy sem­mit sem hallottak. KOCSIK JÓZSEF Nemo propheta... Utóbbi években Szathmári Pap Károly festőművész emléke a sok évtizedes feledésből új élet­re kelt. Sorozatosan jelentek meg róla cikkek a román és magyar nyelvű sajtóban és szin­tén mind a két a nyelven köny­vek, amelyek művészi jelentő­ségét újraértékelve, nemcsak a múlt századbeli román festőmű­vészet első sorában jelöltek ki helyet számára, hanem kellő tu­dományos alátámasztással élet­rajzában és pályafutásában több olyan tévedést igazítottak hely­re, amelyek a múltban felülete­sen folytatott kutatások alap­ján születtek meg és rögződtek be a köztudatba. Így például az RSZK Akadémiája által kiadott Studii şi Cercetări de Istoria Artei (Seria Arta plastică, 19/ 1972. 141—146 o.) tanulmányt kö­zött Szathmári Pap Károlyról s ebben hiteles életrajzi adatok­kal szolgált. Mindezek után vár­ható lett volna, hogy a szakin­tézmények felfigyelnek ezekre a tudományos megnyilatkozá­sokra és igyekeznek kiigazítani saját házuk táján legalább az olyan hibákat, amelyek a kö­zönséget tévútra vezethetik. Nemrég Kolozsvár-Napocán jártamban meglátogattam az ot­tani Szépművészeti Múzeumot. A történelmi levegőtől áthatott, nagyszerű barokk épületben fel­­kerestem a XIX. századbeli ro­mániai úttörő képzőművészek tárlatát is. őszintén megvallva azt hittem, hogy egész külön Szathmári Pap Károly-termet találok, amit teljesen indokolttá tett volna az a körülmény, hogy a művész ebben a városban szü­letett és 1843-ig, azaz harminc­egy éves koráig — leszámítva a külföldi tanulmányutakon töl­tött éveket — ennek a városnak a lakója volt. Sajnos várakozá­somban csalatkoznom kellett: a korabeli festők, Chladek, Rosen­­thal, Minu Popp, Lecca művei mellett Szathmári P. Károlynak csupán egyetlen olajfestményét fedezhettem fel. És ez az egy szál kép sem a legsikerülteb­bek közül való, idillisztikus va­lószínűtlenséggel pihenő, keleti nőket ábrázol. Mellette kis réz­tábla tünteti fel, hogy a festő 1818—1888 (!) között élt (meg­halt: 1887-ben). Ismeretes, hogy Szathmári P. Károlynak nem az olajfestés volt az erősebbik oldala, mara­dandót akvarellben és ceruza-, tus-, toll-, krétarajzokban alko­tott. George Oprescu megállapí­tása szerint egyik nagy érdeme, hogy a realista román festészet hajnalán a dunai fejedelemsé­­gekben is megismertette az ak­­varellfestészetet, amelyet addig előtte itt nem gyakoroltak. Ak­varelljeinek egy része ma is va­lóban meghökkentően „mo­dern", vérbeli művészre valló alkotás. Illene tehát, hogy a mú­zeumot látogató közönség a mű­vészete javát képviselő ilyen­fajta festményeivel is megis­merkedjék. De ha már itt tartunk, ön­kéntelenül eszünkbe jut a régi, latin mondás: „Saját hazájában senki se próféta“. Ugyanis úgy tűnik, Szathmári P. Károlyról ebben a pillanatban talán töb­bet­ tudnak az ország többi ré­szén, sőt külföldön is, mint sa­ját szülővárosában.­­Az angol fővárosban nemrég tanulmány­­kötet jelent meg a fényképezés történetéről és ebben külön he­lyet szentelnek Szathmári mél­tatásának. Bukarestben a szo­cializmus éveiben a Vörös Gri­­vica-kerületben utcát neveztek el róla.) ÁRVÁT ÁRPÁD Kiegészítés a tapló-cikkhez Seres András: A Hét 43-es számában a taplófeldolgozás történetéről ír. Előre szeretném bocsátani: hozzászólásomnak nem az a célja, hogy eldöntse a Brassó melletti Krizba vagy Korond ilyen vonatkozású el­sőbbségét, hanem kiegészíteni, helyesbíteni szeretném a tapló köröndi térhódítására vonatkozó adatait, s a kört kitágítani a­­zokra a falvakra is, ahol ma már nem foglalkoznak taplófel­dolgozással. Seres András Do­mokos Józs­if postamesternek tulajdonítja a tapló köröndi meghonosítását (pedig a kora­beli dokumentumok Filep János postamesterről, mint folytatóról beszélnek), a kortársak pedig másról emlékeznek meg. Hadd idézzük Barabás Endre székely­udvarhelyi „képezdei" tanárt, aki „Udvarhely vármegye köz­igazgatási leírása" című, 1904- ben megjelent művében a kö­vetkezőket írja a taplóról: Taplóipar főleg Korondon és Farkaslakán elterjedt. Ezt a há­ziipart néhai Borszéky Lina szé­­kelyudvarhelyi tanítónő honosí­totta meg a XIX század hetve­nes éveinek elején. A finomabb munkákból sokat visznek Né­metországba, Ausztriába, sőt egy kereskedő révén Brazíliába is. A többit a hazai fürdőkön és városokban értékesítik. A marosvásárhelyi kereske­delmi és iparkamara 1894. évi jelentésében olvassuk a taplófel­dolgozásról: „Az időjárás ked­vezett a nyersanyagnak, s 1893- ban Filep János köröndi posta­mester kilenc embert foglalkoz­tatott taplógyűjtéssel. (...) A finomabb taplóanyagot a neve­zett taplókészítő Németországba szállította, ahonnan újabb meg­rendeléseket kapott. A taplót Sók kórházban sebészeti célokra használják. (...) A Felméri nő­vérek 1893-ban Farkaslakán négy munkásnő segítségével 5000 darab taplóipari cikket ké­szítettek, melyeket a fürdőkön, Brassóban, Szebenben, Kolozs­váron adtak elő. Borszéky Lina neve többször is szerepel a kamara jelentései­ben. A későbbi jelentések pedig arról számolnak be, hogy a tap­lófeldolgozás a múlt század vé­gén nagyon elterjedt volt a Har­gita megyei Oroszhegyen is. Farkaslakán pedig évekig a falu jelentős része foglalkozott tapló­­gyűjtéssel. A század végére a taplóipar is — mint annyi házi­ipar — csődbe jutott, s Farkas­lakán már nem tudták fizetni azt a 20—22 lányt, aki taplófel­dolgozással foglalkozott. Az első világháborútól kezdve már csak Korondot tartják szá­mon ... TÓFALVI ZOLTÁN Zsílvölgyi válasz Sok még a Zsílvölgye értelmi­ségére váró feladat. Érthető hogy erre a következtetésre ju­tott Salamon Árpád köröndi ta­nár és eszmefuttatásának (Zsil­­völgyi értelmiségiek dolga, A Hét 1974. 50. sz.) minden olva­sója. A cikk szerzője ismeri az itteni helyzetet, a petro­zsényi középiskola diákjaként aktív népnevelői szerepet vállalt. Az­óta (1959) sok minden megvaló­sul az általa felsorolt felada­tokból. 1968-ban ünnepeltük Zsílvöl­gye ipari szénkitermelésének századik évfordulóját. Ez alka­lommal készült el és jelent meg a Petrozsényi Bányászati Mú­zeum kiadásában a szénkiter­melés monográfiája Valea­ Jiu­­lui — file de istorie címen. U­­gyancsak az évfordulóra készí­tették el a petrozsényi közép­iskola szaktanárai Zsílvölgye gazdasági földrajzának mono­gráfiáját. A művelődési élet múltjának egyes kérdéseit a zsílvölgyi színház monográfia­vázlata öleli fel. Az évforduló tiszteletére készült el N. G. Munteanu és Gh. I. Ioniţă mo­nográfiája a völgy munkásmoz­galmáról. Zsílvölgye művelődési ás tár­sadalmi múltját magam mértem fel A petrozsényi középiskola monografikus adataiban, ebből részletek a líceum Mărturisiri című folyóiratában jelentek meg. A helyi pártszervek irányítá­sával széles körű felmérés folyt és folyik a zsílvölgyi ifjúság problémáiról (szabad­idő-gazdál­kodás, a munkásifjúság művelő­dési igényei, pályaválasztási kérdések stb.), a környezet­szennyeződésről és -védelemről, az alkoholizmusról, a családvé­delemről, a családi költségve­tésről és több más időszerű kér­désről. Nem kevés tehát, amit meg­oldottunk, és még több a meg­oldásra váró feladat. Van hozzá szükséges erő is, hiszen csupán a pedagógusok száma meghalad­ja az 1300-at. Amit sürgetnünk kellene, í’ az erők összefogása. paal jt ! *

Next