A Hét, 1976 (7. évfolyam, 1-53. szám)
1976-01-02 / 1. szám
óévi lista Rosszkedvűen ültem le az íróasztalomhoz. Bosszankodtam, merkeltem, nem érdemes elmondani, miért. Nem várt csalódások értek, ráhökkentem egy addig hozzám közel álló kolléga harcias önzésére, kupomságára, átfutottam egy mocsokkal szivárgó névtelen levelet stb. stb. — nem érdemes elmondani, miért keseredtem neki, miért hittem dühösen és olyan határozottan, amilyen határozott Csak egy téma, egy szablya, egy adóhivatali ítélet lehet: a következő százezer esztendő sem lesz elegendő az emberiség egy foknyi jobbítására. És dühösen nekiültem megírni a listát, kinek kell újévi üdvözletét írnom. A hivatali lajstromon kívül csak azoknak küldök, akiket szeretek. Akikben megbízom. Akikre számíthatok. Akik számíthatnak rám. Akikhez bajba jutott embereket és bajba jutott ügyeket bízvást és bármikor küldhetek. Akikre rábízhatnám a gyerekeimet. Akik rámbízhatnák a gyerekeiket. Akik többes számban gondolkodnak... És dühösen elkezdtem írni a névsort Az a régeni tanárnő. Gergely bácsi Agyán. Az a szármak kicsi ember a Duna partján. Cosma Eugen professzor a Mikó utcában. Az a bányászvilág Erzsébetbányán. Paliék Besztercén. Egy egész sor okos, bátoreszű ember Vásárhelyen. Brassóba. Galacon. Temesváron. Aradon. Váradon. Bukarestben. Vajdahunyadon. Írom a térképet. Szeszélyesen kanyargók a városok, emlékképek között, egymást adják kézről kézre, arcról arcra, érzelemről érzelemre az emberek. Az egyik jóságáról a másik becsületessége jut az eszembe. A kórházi éjszakákról: orvosok, betegek, nővérkék. Az a szép fekete kicsi asszony a laborból. Az a szovátai asszisztens és a felesége, akik naponta négyszer ölben cipelik kezelésre a béna Moldován Margarétát. Azok a sohasem fecsegő emberek, akik az élet feladatainak nagyobb részét elvégzik. Éjjel két óra. A lajstrom szüntelenül gyarapszik nevekkel. Egyik-másik helyen nem is név, csak egy emlékeztető szó, mondat, jelzés áll. Mert a névre már nem is emlékszem. Csak egy gesztusra, tettre, íróra, arcra, hangra, helyre. írom a sorát azoknak, akikre számíthatok, akik számíthatnak rám — száz név, kétszáz, kétezer, de lesz talán húszezer és kétszázezer és kétmillió és ... Azt hiszem, az újévi üdvözleteimet idén sem küldöm el. Nem tudok ennyit megírni, megcímezni. Valami kollektív címzésen töröm a fejem. És már fogalmam nincs, mitől voltam rosszkedvű és kiben csalódtam és mire haragudtam. BODOR PÁL SZILÁGYI ANDRÁS Gyalogos emlékeimből A prágai fiú Mielőtt a prágai fiúval megismerkedtem volna, megcsapott az eső, de mire a keresztúthoz értem, a kamasz felhők már elvonultak, és angyalian langy idő volt megint. A cseh fiú a földön hevert, félig fölkönyökölve a tavaszi kökörcsmnek és tavalyi füvek között, biciklijét a Krisztuskereszt kerítésének támasztva, bicskájára négyszögletes kenyérdarabkákat vágva, nagy lendülettel evett. — ölj le, testvér, szárítkozz meg, majd adok valamit enni is. Az iménti ítéletidő, a lezúduló, földet szabdaló villámok, a bőrigázás, mintha igaz se lett volna — vége volt, mese volt —, forrón, merőlegesen, szemetfájdítón sütött a nap. A szőke üstökű ragyogó homlokú fiú, a borostájával, az ádámcsutkájával, a bicskára fölspékelt kenyérfalatkájával, annyira odaillett, mintha egyenesen ezen a vidéken született volna. Hibátlanul beszélt németül, de a szavak háta mögül meghallottam a szlávot, a csehet, sőt egy kicsit a prágait is. — Dobryden soudruzi, miuvíte hezky n Smecky (Jó napot elvtárs, szépen beszél németül) — szólottam váratlanul csehül, s a szavakat annyira magyarosan ropogtattam, és annyira idegenszerűen, neki mégis oly kedves hangsúllyal, hogy a fiú arca megnyúlt a meglepetéstől, ádámcsutkája az álláig szaladt föl, mintha egy zsinórpadlásnak a gombja lett volna. Barátion lehúzott maga mellé. Megcsókolt. Jó, testvér, milyen okos vagy, és milyen ügyesen kinyitottad azt a sötét dobozt, amelynek lélek a neve. Csakugyan cseh vagyok. De ki vagy te? És honnan tudsz csehül? Elkezdtem lázasan beszélni, az elmúlt, elfelejtett, mégis oly közeli prágai diákesztendőkről, meg arról, hogy lányoktól tanultam csehül, és tulajdonképpen lányoknak köszönhetem, hogy a kezdeti szomorúságom elmúlt, és közlékeny lettem és vidám szivű. Sok szóról még ma is tudom, hogy ez Jarmilától, amaz Bozenótól, és az a nehezen kiejthető, sok mássalhangzós mégis dallamos, kicsinyítőképzővel szépített, aranyhalízű szavacska Manótól származik. Más szavak és egész mondatrészek viszont már szervesen beleállottak emlékeim nyírfaerdejébe, egyes szavak viszont integetnek és bólogatnak felém, mint ragyogó mákföldek az irtások szélein. Az én szememben Prága mindig a vén házak, a szobrok, a sötét, csókolózásra teremtett lépcsőházak városa marad. — Ó, hát ha te így szereted Prágát, akkor mit szóljak én, aki ott születtem, a szénfüstös Zizkov negyedben, egy kerítéssel és virággal övezett Nepomuk-szobor közelében, egy 500 éves házban, ahol állítólag Husz János volt kosztos diák, s ahová most biciklivel megyek vissza, az özvegy édesanyámhoz, az én kicsi Jarmilámhoz. — Csakugyan Jarmilának hívják? Ez igaz? — Biz' isten? — Érdekes. Az én első prágai szerelmemnek szintén Jarmila a neve. Neki mertem először prágai nyelven szerelmes szavakat a fülébe súgni. — Ez komoly? Nemcsak kitalált dolog? — Véresen komoly. A fiú belső zsebének öbléből tiroli ruhás, szőke cseh lány fényképét húzta elő, hátsó oldalán ott volt a Jarmila neve és a fotográfia dátuma: 1940. április 17. — Most pedig egyél, margarinos kenyereket a jóllakásig, és igyál hozzá jó édes, cukros teát. Nagyokat és vidámakat haraptam a régi és mégis oly ízletes kenyerecskéből, a kulacsból teát is ittam, s csak akkor éreztem meg igazán, hogy milyen kies ez a völgy, és milyen szépek és nyulacskaszemüek körös-körül a barkák és virágok. S mellettem, egészen közel hozzám, egy pillangó épp keresztezte egy szitakötő útját, egymásba ütköztek, összegabalyodtak, ami érthető is volt, hiszen a levegőnek nem voltak közlekedési rendőrei. S valahol csobogott-csepegett valami. Talán a béke lisztjét őrölte egy láthatatlan malom. A cseh szavak a múlt homályából visszaröpültek hozzám és életre keltek megint. — Jóllaktál? — Jól bizony. — Komolyan mondod, vagy csak illendőségből? — Komolyan. •— Na, akkor daloljunk egyet. És a fiú elkezdte énekelni a Kde domov mus-t, én meg engedelmesen terceltem neki, előbb bátortalanul, aztán egyre devajabbul, ám az én koncentrációs táborból megmentett tenorom semmiség volt az ő dalárdában edzett, iskolázott baritonjához képest. Aztán a Tece voda** következett és lassanként jóllaktunk dallal. A bajor rét, virágaival, fűzfabarkáival. Lia Manoliu olimpiai gondjai — Amikor kezdtem — szép volt, amikor abbahagytam — nehéz. Szavai nem a pályakezdet szépségére és nem a példátlan pályafutást követő búcsúzás szorongására utalnak. Hanem a világ sportmozgalmának átlényegülésére. Abban a szép, romantikus korban kezdte, amikor még a sportolónak is ünnep volt a világverseny, nemcsak a nézőnek. Amikor pedig búcsúzott, a teljesítménysport az önkínzás küszöbére ért. Lia Manoliut talán fölösleges is bemutatnunk: a világ egyetlen sportolója, aki 1952 és 1972 között valamennyi olimpiai játékon indult Diszkoszvetőnőnk Mexikóban aranyérmet, Rómában és Tokióban bronzérmet nyert , és sohasem végzett a kilencedik helynél lejjebb. Megkapta az UNESCO fair-play-díját, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság bronzérmét ... És a versenyzést abbahagyta, de most már az egész román olimpiai szereplés nehezedik a vállára. A Román Olimpiai Bizottság alelnökeként az olimpiai előkészületek egyik irányítója. — A nagy változás — folytatja — 1968-ban, Mexikóban következett be. A tudományos edzésmódszerek bevezetése, az afrikai sportolók berobbanása az élvonalba, felborította az addigi értékrendet. S a tévéközvetítés olajat öntött a tűzre. — Nem ártalmas jelenség ez? Nem jelenti Coubertin ama ismert elvének a végét, hogy a részvétel a fontos, nem pedig a győzelem? — Coubertin hitvallása, korunkhoz igazodva, ma is időszerű. Ugyanis manapság már maga a részvétel színvonalat jelent. Csapatjátékokban például selejtezők folynak. S hogy csak a legfrissebb példát említsem: Jugoszlávia női kézilabda-csapata nem jutott ki Montrealba, pedig képvisel valamit ebben a sportágban. — Sokan aggódnak, hogy az olimpiai játékok túlméretezése miatt megfeneklik az eszme, hogy egy adott méreten túl, már egész egyszerűen nem lehet megszervezni a játékokat. — Én nem féltem az olimpiai játékokat a giganticizmustól. Sőt, véleményem szerint ott a helye minden olyan sportágnak, amely eleget tesz az olimpiai követelményeknek, például 35 országban űzik. Mi is megküzdöttünk azért, hogy a női evezést, a női kézi- és kosárlabdát iktassák be az olimpiai programba. Igazságtevés ez, hiszen még így is csak 49 női szám szerepel a 149 férfi szám mellett Hogy aztán meg is lehessen szervezni a játékokat, ahhoz a benevezési feltételeken kell szigorítani, selejtező tornákkal például, ahogyan a csapatsportokban történik. — A sport jövőjét sokan az elgépiesedéstől, a tudomány szerepének túlnövésétől, az emberi tényező kiiktatásától féltik. Mi erről az ön véleménye? — Amikor még sportoltam, minden kerek szám, a 45, az 50, az 55 méter visszarettentett. Nehezen, kitartó munkával léptem túl rajtuk. Nos, a mai fiatalok más lelki alapállásból indulnak, már eleve magasabbra törnek. S ez a sportlélektannak köszönhető. Én magamon kísérleteztem. S egész évi munka is kellett ahhoz, hogy lépjek egyet Nekik ezt a folyamatot megkönnyítik a tudományos edzésmódszerek. A gépek? Ha én egy olyan komputert kapnék, amely percek alatt közli, mi a teendő, ha a sportoló érvelése 120-ra szökik fel... Nem aggasztana az ember szerepének a csökkenése. Hiszen tanácsait úgyis emberek alkalmaznák. Az újabb olimpiai év köszöbén beszélgetünk — olimpiai reményeinkről kérdezem. A két világháború között Románia olimpiai szereplése jelképes volt csupán. 1952-ben kezdődött a sikeres és a tömeges szereplés. Azóta hat olimpiai játékon 69 érmet (ebből 18 aranyat) szereztek Románia sportolói. — Mit ígér a folytatás? — Erről még korai beszélni. Egyelőre kibővített olimpiai kerettel dolgozunk. Nyilvántartunk minden számba jöhető sportolót. A keret fokozatosan csökkenni fog — sok sportolónak még bizonyítania kell a hátralevő hónapokban. Az eddigiekhez méltó szereplést várunk a birkózóktól, a kajakosoktól és kenusoktól (főleg, hogy műsorba iktatták az 500 méteres számokat is), az atlétáktól, az ökölvívóktól, a sportlövőktől, a vívóktól, felfejlődtek a világ élvonalába tornászaink és öttusázóink, jó rajtot ▼árunk női evezőseinktől és kézilabdásainktól Benevezésre számíthatnak még a vízilabdázók és a súlyemelők. Labdarúgó- és röplabda-csapatunknak selejtezőkön kell kivívnia a továbbjutást. Tehát legjobb esetben tizennégy nyári sportág versenyeire nevezünk be, ha... VAJNOVSZKI KÁZMER FÓRUM Kedves A Hét ! Azért nem írom, hogy „tisztelt“, mert bár valóban tisztelem lapjukat, de még inkább kedvelem, s ezért nekem kedves A Hét. Minden hét végén türelmetlenül várom érkezését s ha egyszer a postás valahogyan elsinkófálta, nem találtam helyemet. Már volt egy levélváltásunk, amikor én valamiért oktalanul megbíráltam a szerkesztőséget, amire kaptam akkor A Héttől egy nagyon rokonszenves válaszlevelet. Azóta is hűséges olvasója-előfizetője vagyok, és ismétlem, szeretem a lapot. Év végéhez, új esztendő kapujához közeledünk. Alkalom ez arra, hogy az olvasó megköszönje azoknak a munkáját, akik rendszeresen ellátják szellemi táplálékkal. Ami, ez esetben, nemcsak sokoldalú információ, de az összetartozás nagyon jó érzése is. A köszöneten kívül hadd mondjak néhány szót arról is, hogy mit szeretek olvasni a Hétben, s mi az, ami kevésbé tetszik. Nagyon jó a bő információ. Nagyon jó az, hogy általában véve mindenről ír a lap. Nagyon jók a tudományos cikkek. Talán-talán azt kifogásolom, hogy egyes tudományos cikkek főleg a szaktudományban magas képzettségű olvasó számára érthetőek mindenben. Amit a lap az irodalomról, művészetről ír, azt mind megértem, az mind hozzám is szól. De a tudományos cikkekről nem mindig ez a meggyőződésem, még ha maguk az illető témák érdekelnének is. Lehet az is, hogy nincs igazam, hiszen a nyugdíjas korosztályhoz tartozom, s lehetséges, hogy az én nemzedékem reáltudományos felkészültsége gyenge a mai fiatalság ilyenirányú képzettségéhez viszonyítva. Mindenesetre, kérem, fontolják meg ezt a kérdést. Más. Nagyon érdekesnek és fontosnak találtam egyes városok, vagy tájegységek sajátos problémáinak felvetését. Gondolom, helyes volna folytatni az ilyenszerű bemutatásokat. S egy-egy kis monográfiát is közölni, amelyből hol egyik, hol másik érdekes táját és embereit ennek a szép országnak megismerhetné az olvasó. Nemcsak gazdasági leírásra gondolok, de minden vonatkozásúra , történelmi, földrajzi, társadalmi, művészeti megvilágításra. Sok szép ilyen írás jelent meg eddig is a lapban, de a jövőben szívesen olvasnék még többet belőlük. Ami a rádió és televízió műsorainak ismertetését illeti, először az volt a véleményem, hogy fölösleges. Időközben beláttam, hogy az a mód, ahogyan A Hét felhívja a figyelmet például a magyar nyelvű adásokra, nagyon is hasznos. S most kívánok az egész szerkesztőségnek jó egészséget, munkakedvet és minden szépet és jót az 1976-os évre. HATÉ LENKE Nagyvárad Csillogó-villogó üdvözlőlapok. Az új év küszöbén rokonaimat és barátaimat köszönteni szoktam a hagyományos módon, a hagyományos és megszokott szövegek állandó — talán néha banális — kombinációival. Szeretem a szép és hangulatos újévi üdvözlőlapokat : ünnepi, meghitt, kellemes hangulatot varázsolnak az ember életébe. Most viszont jócskán meggyűlt a bajom az üdvözletekkel. Nem tudom, más városban milyen volt a „felhozatal“, de Kolozsvár-Napocát az idén elárasztották a jó ízlést valósággal sértő, aranyporba mártott, tarka-barka csodalapok. A giccsdümping az utcán hömpölyög, úton-útfélen kínálják, és ami a legszomorúbb — veszik. Ha jobb nincs... Én viszont elhatároztam, hogy az idén lemondok eddigi újévi szokásomról. Teszem azt addig, míg nem lesz javulás ebben a nyilván nem életbevágó, de a közízlés-nevelés szempontjából lényeges ügyben. NAPIRENDEN Grafikus és fotóművészeink, remélem, egyetértenek velem. BENEDEK ISTVÁN Kolozsvár-Napoca Toronypéterrel szólva... Az Ismeretlen medgyesi faragómester, meg a víz, a szél — ötszáz esztendő foga alakította olyanná Toronypétert, ahogyan azt lefényképeztem, és újesztendei üdvözlő kártyaként szerteküldtem a nagyvilágba. A Hét szerkesztősége megtisztelt azzal, hogy elmúlt szilveszteri számában közölte a képet. _ Mint később kiderült, ez idáig a Toronypéterrel arattam legnagyobb sikeremet. Rengeteg helyen állították ki — no nem a nemzetközi tárlatok falain, de barátaim lakásában, könyvespolcokon, íróasztalok üveglapja alatt. Gondolom, hasonló tapasztalatokra tettek szert Marx József, Szabó Tamás, sokan a fotósok közül. Nem Toronypéternek akarok reklámot csinálni e sorokkal. Van épp elég gondom közeli barátaim képigényléseinek teljesítésével. (A vásárhelyi vár bejárata alatt gesztenyét sütő néni — B. barátom „monopóliuma*. H.-nak egy mosolygós kofa jutott... Jómagam Toronypétert, meg egy salzburgi utcaseprőt választottam ki...) Ám a sok visszatérő igény több, mint személyes ügy. Barátaim nyilván az üzletekben vásárolható, s olykor a fantáziátlanság csúcsait súroló sablon-képeslapok, üdvözlő kártyák elleni tiltakozásul részesítik előnyben az amatőrképet. Nálunk még nem dívik, de Salzburg ünnepi játékain, az előcsarnokban láttam Karajan-fotókat árusítani. Két-három schillingért a nyomdai reprodukciókat, húszért az eredetit, amelyen külön pecsét igazolta, hogy X. Y. fényképész laboratóriumban előállított munkája... Nem látom be, miért ne lehetne nálunk is három-négy lejes áron, a Képzőművészeti Alap üzleteiben forgalmazni legjobb művészeink alkotásait? ERDÉLYI LAJOS Marosvásárhely 2