A Hét, 1976 (7. évfolyam, 1-53. szám)

1976-01-02 / 1. szám

óévi lista Rosszkedvűen ültem le az íróasztalom­hoz. Bosszankodtam, merkeltem, nem ér­demes elmondani, miért. Nem várt csa­lódások értek, ráhökkentem egy addig hozzám közel álló kolléga harcias önzé­sére, kupom­ságára, átfutottam egy mo­csokkal szivárgó névtelen levelet stb. stb. — nem érdemes elmondani, miért kese­redtem neki, miért hittem dühösen és olyan határozottan, amilyen határozott Csak egy tém­a, egy szablya, egy adóhiva­tali ítélet lehet: a következő százezer esz­tendő sem lesz elegendő az emberiség egy foknyi jobbítására. És dühösen nekiültem megírni a listát, kinek kell újévi üdvözletét írnom. A hivatali lajstromon kívül csak azok­nak küldök, akiket szeretek. Akikben meg­bízom. Akikre számíthatok. Akik számít­hatnak rám. Akikhez bajba jutott embere­ket és bajba jutott ügyeket bízvást és bár­mikor küldhetek. Akikre rábízhatnám a gyerekeimet. Akik rámbízhatnák a gyere­keiket. Akik többes számban gondolkod­nak... És dühösen elkezdtem írni a név­sort Az a régeni tanárnő. Gergely bácsi Agyán. Az a szármak kicsi ember a Duna partján. Cosma Eugen professzor a Mikó utcában. Az a bányászvilág Erzsébetbá­­nyán. Paliék Besztercén. Egy egész sor okos, bátoreszű ember Vásárhelyen. Bras­sóba. Galacon. Temesváron. Aradon. Vá­radon. Bukarestben. Vajdahunyadon. Írom a térképet. Szeszélyesen kanyargók a vá­rosok, emlékképek között, egymást adják kézről kézre, arcról arcra, érzelemről érze­lemre az emberek. Az egyik jóságáról a másik becsületessége jut az eszembe. A kórházi éjszakákról: orvosok, betegek, nő­vérkék. Az a szép fekete kicsi asszony a la­borból. Az a szovátai asszisztens és a fe­lesége, akik naponta négyszer ölben cipe­lik kezelésre a béna Moldován Margaré­tát. Azok a sohasem fecsegő emberek, akik az élet feladatainak nagyobb részét elvégzik. Éjjel két óra. A lajstrom szüntelenül gyarapszik nevekkel. Egyik-másik helyen nem is név, csak egy emlékeztető szó, mondat, jelzés áll. Mert a névre már nem is emlékszem. Csak egy gesztusra, tettre, íróra, arcra, hangra, helyre. írom a sorát azoknak, akikre számítha­tok, akik számíthatnak rám — száz név, kétszáz, kétezer, de lesz talán húszezer és kétszázezer és kétmillió és ... Azt hiszem, az újévi üdvözleteimet idén sem küldöm el. Nem tudok ennyit meg­írni, megcímezni. Valami kollektív címzésen töröm a fe­jem. És már fogalmam nincs, mitől voltam rosszkedvű és kiben csalódtam és mire haragudtam. BODOR PÁL SZILÁGYI ANDRÁS Gyalogos emlékeimből A prágai fiú Mielőtt a prágai fiúval megismerkedtem volna, megcsapott az eső, de mire a ke­­resztúthoz értem, a kamasz felhők már el­vonultak, és angyalian langy idő volt me­gint. A cseh fiú a földön hevert, félig föl­könyökölve a tavaszi kökörcsmnek és ta­valyi füvek között, biciklijét a Krisztus­kereszt kerítésének támasztva, bicskájára négyszögletes kenyérdarabkákat vágva, nagy lendülettel evett. — ölj le, testvér, szárítkozz meg, majd adok valamit enni is. Az iménti ítéletidő, a lezúduló, földet szabdaló villámok, a bőrigázás, mintha i­­gaz se lett volna — vége volt, mese volt —, forrón, merőlegesen, szemetfájdítón sü­tött a nap. A szőke üstökű ragyogó hom­­lokú fiú, a borostájával, az ádámcsutká­jával, a bicskára fölspékelt kenyérfalat­kájával, annyira odaillett, mintha egyenesen ezen a vidéken született volna. Hibátlanul beszélt németül, de a szavak háta mögül meghallottam a szlávot, a csehet, sőt egy kicsit a prágait is. — Dobryden soudruzi, miuvíte hezky n S­­mecky (Jó napot elvtárs, szépen beszél németül) — szólottam váratlanul csehül, s a szavakat annyira magyarosan ropog­tattam, és annyira idegenszerűen, neki mégis oly kedves hangsúllyal, hogy a fiú arca megnyúlt a meglepetéstől, ádámcsut­kája az álláig szaladt föl, mintha egy zsi­nórpadlásnak a gombja lett volna. Barátion lehúzott maga mellé. Megcsó­kolt. J­ó, testvér, milyen okos vagy, és mi­lyen ügyesen kinyitottad azt a sötét do­bozt, amelynek lélek a neve. Csakugyan cseh vagyok. De ki vagy te? És honnan tudsz csehül? Elkezdtem lázasan beszélni, az elmúlt, elfelejtett, mégis oly közeli prágai diák­esztendőkről, meg arról, hogy lányoktól tanultam csehül, és tulajdonképpen lá­nyoknak köszönhetem, hogy a kezdeti szo­morúságom elmúlt, és közlékeny lettem és vidám szivű. Sok szóról még ma is tu­dom, hogy ez Jarmilától, amaz Bozenótól, és az a nehezen kiejthető, sok mással­­hangzós mégis dallamos, kicsinyítőképző­vel szépített, aranyhalízű szavacska Manótól származik. Más szavak és egész mondatré­szek viszont már szervesen beleállottak em­lékeim nyírfaerdejébe, egyes szavak vi­szont integetnek és bólogatnak felém, mint ragyogó mákföldek az irtások szélein. Az én szememben Prága mindig a vén házak, a szobrok, a sötét, csókolózásra teremtett lépcsőházak városa marad. — Ó, hát ha te így szereted Prágát, ak­kor mit szóljak én, aki ott születtem, a szénfüstös Zizkov negyedben, egy kerítés­sel és virággal övezett Nepomuk-szobor közelében, egy 500 éves házban, ahol ál­lítólag Husz János volt kosztos diák, s aho­vá most biciklivel megyek vissza, az özvegy édesanyámhoz, az én kicsi Jarmilámhoz. — Csakugyan Jarmilának hívják? Ez igaz? — Biz' isten? — Érdekes. Az én első prágai szerel­memnek szintén Jarmila a neve. Neki mer­tem először prágai nyelven szerelmes sza­­vakat a fülébe súgni. — Ez komoly? Nemcsak kitalált dolog? — Véresen komoly. A fiú belső zsebének öbléből ti­roli ru­hás, szőke cseh lány fényképét húzta elő, hátsó oldalán ott volt a Jarmila neve és a fotográfia dátuma: 1940. április 17. — Most pedig egyél, margarinos kenye­reket a jóllakásig, és igyál hozzá jó édes, cukros teát. Nagyokat és vidámakat haraptam a ré­gi és mégis oly ízletes kenyerecskéből, a kulacsból teát is ittam, s csak akkor é­­reztem meg igazán, hogy milyen kies ez a völgy, és milyen szépek és nyulacskasze­­müek körös-körül a barkák és virágok. S mellettem, egészen közel hozzám, egy pil­langó épp keresztezte egy szitakötő útját, egymásba ütköztek, összegabalyodtak, a­­mi érthető is volt, hiszen a levegőnek nem voltak közlekedési rendőrei. S valahol cso­­bogott-csepegett valami. Talán a béke lisztjét őrölte egy láthatatlan malom. A cseh szavak a múlt homályából visszarö­pültek hozzám és életre keltek megint. — Jóllaktál? — Jól bizony. — Komolyan mondod, vagy csak illen­dőségből? — Komolyan. •— Na, akkor daloljunk egyet. És a fiú elkezdte énekelni a Kde domov mus-t, én meg engedelmesen terceltem neki, előbb bátortalanul, aztán egyre de­­vajabbul, ám az én koncentrációs táborból megmentett tenorom semmiség volt az ő dalárdában edzett, iskolázott baritonjához képest. Aztán a Tece voda** következett és lassanként jóllaktunk dallal. A bajor rét, virágaival, fűzfabarkáival. Lia Manoliu olimpiai gondjai — Amikor kezdtem — szép volt, amikor abbahagytam — nehéz. Szavai nem a pályakezdet szépségé­re és nem a példátlan pályafutást kö­vető búcsúzás szorongására utalnak. Hanem a világ sportmozgalmának át­­lényegülésére. Abban a szép, romanti­kus korban kezdte, amikor még a spor­tolónak is ünnep volt a világverseny, nemcsak a nézőnek. Amikor pedig bú­csúzott, a teljesítménysport az önkín­zás küszöbére ért. Lia Manoliut talán fölösleges is be­mutatnunk: a világ egyetlen sportolója, aki 1952 és 1972 között valamennyi o­­limpiai játékon indult Diszkoszvető­nőnk Mexikóban aranyérmet, Rómá­ban és Tokióban bronzérmet nyert , és sohasem végzett a kilencedik hely­nél lejjebb. Megkapta az UNESCO fair-play-díját, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság bronzérmét ... És a ver­senyzést abbahagyta, de most már az egész román olimpiai szereplés neheze­dik a vállára. A Román Olimpiai Bi­zottság alelnökeként az olimpiai előké­születek egyik irányítója. — A nagy változás — folytatja — 1968-ban, Mexikóban következett be. A tudományos edzésmódszerek bevezeté­se, az afrikai sportolók berobbanása az élvonalba, felborította az addigi érték­rendet. S a tévéközvetítés olajat ön­tött a tűzre. — Nem ártalmas jelenség ez? Nem jelenti Coubertin ama ismert elvének a végét, hogy a részvétel a fontos, nem pedig a győzelem? — Coubertin hitvallása, korunkhoz igazodva, ma is időszerű. Ugyanis ma­napság már maga a részvétel színvo­nalat jelent. Csapatjátékokban például selejtezők folynak. S hogy csak a leg­frissebb példát említsem: Jugoszlávia női kézilabda-csapata nem jutott ki Montrealba, pedig képvisel valamit eb­ben a sportágban. — Sokan aggódnak, hogy az olimpiai játékok túlméretezése miatt megfenek­lik az eszme, hogy egy adott méreten túl, már egész egyszerűen nem lehet megszervezni a játékokat. — Én nem féltem az olimpiai játé­kokat a giganticizmustól. Sőt, vélemé­nyem szerint ott a helye minden olyan sportágnak, amely eleget tesz az olim­piai követelményeknek, például 35 or­szágban űzik. Mi is megküzdöttünk a­­zért, hogy a női evezést, a női kézi- és kosárlabdát iktassák be az olimpiai programba. Igazságtevés ez, hiszen még így is csak 49 női szám szerepel a 149 férfi szám mellett Hogy aztán meg is lehessen szervezni a játékokat, ahhoz a benevezési feltételeken kell szigorí­tani, selejtező tornákkal például, aho­gyan a csapatsportokban történik. — A sport jövőjét sokan az elgépie­­sedéstől, a tudomány szerepének túl­­növésétől, az emberi tényező kiiktatá­sától féltik. Mi erről az ön véleménye? — Amikor még sportoltam, minden kerek szám, a 45, az 50, az 55 méter visszarettentett. Nehezen, kitartó mun­kával léptem túl rajtuk. Nos, a mai fiatalok más lelki alapállásból indul­nak, már eleve magasabbra törnek. S ez a sportlélektannak köszönhető. Én magamon kísérleteztem. S egész évi munka is kellett ahhoz, hogy lépjek egyet Nekik ezt a folyamatot meg­könnyítik a tudományos edzésmódsze­rek. A gépek? Ha én egy olyan kom­putert kapnék, amely percek alatt köz­li, mi a teendő, ha a sportoló érvelése 120-ra szökik fel... Nem aggasztana az ember szerepének a csökkenése. Hiszen tanácsait úgyis emberek alkalmaznák. Az újabb olimpiai év köszöbén be­szélgetünk — olimpiai reményeinkről kérdezem. A két világháború között Románia olimpiai szereplése jelképes volt csupán. 1952-ben kezdődött a si­keres és a tömeges szereplés. Azóta hat olimpiai játékon 69 érmet (ebből 18 aranyat) szereztek Románia sportolói. — Mit ígér a folytatás? — Erről még korai beszélni. Egyelőre kibővített olimpiai kerettel dolgozunk. Nyilvántartunk minden számba jöhető sportolót. A keret fokozatosan csökken­ni fog — sok sportolónak még bizonyí­tania kell a hátralevő hónapokban. Az eddigiekhez méltó szereplést várunk a birkózóktól, a kajakosoktól és kenu­soktól (főleg, hogy műsorba iktatták az 500 méteres számokat is), az atlétáktól, az ökölvívóktól, a sportlövőktől, a ví­vóktól, felfejlődtek a világ élvonalába tornászaink és öttusázóink, jó rajtot ▼árunk női evezőseinktől és kézilabdá­­sainktól Benevezésre számíthatnak­ még a vízilabdázók és a súlyemelők. Labdarúgó- és röplabda-csapatunknak selejtezőkön kell kivívnia a továbbju­tást. Tehát legjobb esetben tizennégy nyári sportág versenyeire nevezünk be, ha... VAJNOVSZKI KÁZMER FÓRUM Kedves A Hét ! Azért nem írom, hogy „tisztelt“, mert bár valóban tisztelem lap­jukat, de még inkább kedvelem, s ezért nekem kedves A Hét. Minden hét végén türelmetlenül várom érkezését s ha egy­szer a postás valahogyan elsinkófálta, nem találtam helyemet. Már volt egy levélváltásunk, amikor én valamiért oktalanul megbíráltam a szer­kesztőséget, amire kaptam akkor A Hét­től egy nagyon rokonszenves válaszleve­let. Azóta is hűséges olvasója-előfizetője vagyok, és ismétlem, szeretem a lapot. Év végéhez, új esztendő kapujához kö­zeledünk. Alkalom ez arra, hogy az olvasó megköszönje azoknak a munkáját, akik rendszeresen ellátják szellemi táplálék­kal. Ami, ez esetben, nemcsak sokoldalú információ, de az összetartozás nagyon jó érzése is. A köszöneten kívül hadd mondjak né­hány szót arról is, hogy mit szeretek ol­vasni a Hétben, s mi az, ami kevésbé tet­szik. Nagyon jó a bő információ. Nagyon jó az, hogy általában véve mindenről ír a lap. Nagyon jók a tudományos cikkek. Talán-talán azt kifogásolom, hogy egyes tudományos cikkek főleg a szaktudo­mányban magas képzettségű olvasó szá­mára érthetőek mindenben. Amit a lap az irodalomról, művészetről ír, azt mind megértem, az mind hozzám is szól. De a tudományos cikkekről nem mindig ez a meggyőződésem, még ha maguk az illető témák érdekelnének is. Lehet az is, hogy nincs igazam, hiszen a nyugdíjas korosz­tályhoz tartozom, s lehetséges, hogy az én nemzedékem reáltudományos felké­szültsége gyenge a mai fiatalság ilyen­irányú képzettségéhez viszonyítva. Min­denesetre, kérem, fontolják meg ezt a kérdést. Más. Nagyon érdekesnek és fontosnak találtam egyes városok, vagy tájegysé­gek sajátos problémáinak felvetését. Gon­dolom, helyes volna folytatni az ilyensze­­rű bemutatásokat. S egy-egy kis monog­ráfiát is közölni, amelyből hol egyik, hol másik érdekes táját és embereit ennek a szép országnak megismerhetné az olva­só. Nemcsak gazdasági leírásra gondolok, de minden vonatkozásúra , történelmi, földrajzi, társadalmi, művészeti megvi­lágításra. Sok szép ilyen írás jelent meg eddig is a lapban, de a jövőben szívesen olvasnék még többet belőlük. Ami a rádió­ és televízió műsorainak ismertetését illeti, először az volt a véle­ményem, hogy fölösleges. Időközben be­láttam, hogy az a mód, ahogyan A Hét felhívja a figyelmet például a magyar nyelvű adásokra, nagyon is hasznos. S most kívánok az egész szerkesztőség­nek jó egészséget, munkakedvet és min­den szépet és jót az 1976-os évre. HATÉ LENKE Nagyvárad Csillogó-villogó üdvözlőlapok. Az új év küszöbén rokonaimat és barátaimat kö­szönteni szoktam a hagyományos módon, a hagyományos és megszokott szövegek állandó — talán néha banális — kombi­nációival. Szeretem a szép és hangulatos újévi üdvözlőlapokat : ünnepi, meghitt, kellemes hangulatot varázsolnak az em­ber életébe. Most viszont jócskán meggyűlt a ba­jom az üdvözletekkel. Nem tudom, más városban milyen volt a „felhozatal“, de Kolozsvár-Napocát az idén elárasztották a jó ízlést valósággal sértő, aranyporba mártott, tarka-barka csodalapok. A giccs­­dümping az utcán hömpölyög, úton-útfé­­len kínálják, és ami a legszomorúbb — veszik. Ha jobb nincs... Én viszont el­határoztam, hogy az idén lemondok eddi­gi újévi szokásomról. Teszem azt addig, míg nem lesz javulás ebben a nyilván nem életbevágó, de a közízlés-nevelés szempontjából lényeges ügyben. NAPIRENDEN Grafikus és fotóművészeink, remélem, egyetértenek velem. BENEDEK ISTVÁN Kolozsvár-Napoca Toronypéterrel szólva... Az Ismeretlen medgyesi faragómester, meg a víz, a szél — ötszáz esztendő foga alakította olyanná Toronypétert, ahogyan azt lefényképez­tem, és újesztendei üdvözlő kártyaként szerteküldtem a nagyvilágba. A Hét szer­kesztősége megtisztelt azzal, hogy elmúlt szilveszteri számában közölte a képet. _ Mint később kiderült, ez idáig a Torony­péterrel arattam legnagyobb sikeremet. Rengeteg helyen állították ki — no nem a nemzetközi tárlatok falain, de barátaim lakásában, könyvespolcokon, íróasztalok üveglapja alatt. Gondolom, hasonló ta­pasztalatokra tettek szert Marx József, Szabó Tamás, sokan a fotósok közül. Nem Toronypéternek akarok reklámot csinálni e sorokkal. Van épp elég gondom közeli barátaim képigényléseinek teljesítésével. (A vásárhelyi vár bejárata alatt geszte­nyét sütő néni — B. barátom „monopó­liuma*. H.-nak egy mosolygós kofa ju­tott... Jómagam Toronypétert, meg egy salzburgi utcaseprőt választottam ki...) Ám a sok visszatérő igény több, mint sze­mélyes ügy. Barátaim nyilván az üzletek­ben vásárolható, s olykor a fantáziátlanság csúcsait súroló sablon-képeslapok, üdvöz­lő kártyák elleni tiltakozásul részesítik előnyben az amatőrképet. Nálunk még nem dívik, de Salzburg ünnepi játékain, az előcsarnokban láttam Karajan-fotókat árusítani. Két-három schillingért a nyom­dai reprodukciókat, húszért az eredetit, amelyen külön pecsét igazolta, hogy X. Y. fényképész laboratóriumban előállított munkája... Nem látom be, miért ne le­hetne nálunk is három-négy lejes áron, a Képzőművészeti Alap üzleteiben forgal­mazni legjobb művészeink alkotásait? ERDÉLYI LAJOS Marosvásárhely 2

Next