A Hét, 1979 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1979-01-05 / 1. szám
NICOLAE CEAUȘESCU ELVTÁRS újévi rádió- és televízióüzenete (Folytatásai 1. oldalról) szabadság-, függetlenségi és társadalmi haladás eszményei szolgálatában, az összes nemzetek közötti békés együttműködés, az enyhülés és a biztonság új politikájának világméretű előmozdításáért. Ebben az évben is határozottan kitűnt a nemzetközi élet ellentmondásos alakulása, igazolva pártunk és államunk helyes külpolitikai elemzését és orientációit. A tapasztalat azt mutatja, hogy a haladás erői együttes harccal megfékezhetik az uralom és az erőszak imperialista és kolonialista politikáját, megakadályozhatják a nemzetközi légkör súlyosbodását, újabb háború kirobbanását, és biztosíthatják a tartós békét szerte a világon. Azzal a szilárd elhatározással lépünk az új esztendőbe, hogy még fokozottabban és aktívan együttműködünk az összes nemzetekkel az emberiség bonyolult problémáinak megoldásáért, az enyhülés és a béke megszilárdításáért. Mindent megteszünk az összes szocialista országokkal való barátság, együttműködés és szolidaritás szüntelen fejlesztéséért, tovább bővítjük sokrétű kapcsolatainkat a fejlődő országokkal, bővítjük kapcsolatainkat a fejlett tőkés országokkal, a világ összes államaival, tekintet nélkül társadalmi berendezésükre. Akárcsak eddig, továbbra is, nemzetközi kapcsolatainkat a teljes jogegyenlőségre, a nemzeti függetlenség és szuverenitás tiszteletben tartására, valamennyi nép ama jogának tiszteletben tartására építjük, hogy önaállóan rendezze sorsát, továbbá a belügyekbe való be nem avatkozásra, a kölcsönös előnyökre, az erőszak és az erőszakkal való fenyegetés mellőzésére, és harcolni fogunk ezeknek az elveknek az általános érvényesüléséért az egész nemzetközi életben. A többi európai néppel együtt határozottan munkálkodni fogunk, hogy az új esztendő előrelépést hozzon kontinensünk biztonságának és békéjének a helsinki dokumentumok szellemében történő megvalósítása terén. Különlegesen fontos, hogy 1979 folyamán fokozott erőfeszítések történjenek az európai katonai készültségcsökkentés irányában — hiszen jelenleg kontinensünkön összpontosították a legtöbb hadsereget és fegyverzetet, beleértve a nukleáris fegyverzetet is —, továbbá egy olyan légkör megteremtéséért, amelyben egyetlen nemzetnek sem kell tartania külső beavatkozástól vagy agressziótól, s valamennyi gazdasági és társadalmi haladásának szentelheti erőit. A következő esztendőben fokozni kell az akciókat a világon még fennálló konfliktusok tárgyalásos rendezéséért — a tárgyalás az államközi vitás kérdések helyes és tartós megoldásának egyetlen ésszerű módja lévén —, fokozni kell az akciókat továbbá az összes feszültségi gócok felszámolásáért, az erőszak végérvényes kirekesztéséért nemzetközi kapcsolatokból. Ilyen keretek között elsősorban biztosítani kell a tartós és méltányos közép-keleti béke megteremtését. Az általános haladás és béke érdekei megkövetelik, hogy 1979 az egyre határozottabb akciók éve legyen az emberiség legnagyobb részét érintő gyengén fejlettség felszámolásáért, a régi, imperialista, kolonialista és neokolonialista, ama politika megszüntetéséért, amely szegényekre és gazdagokra tagolta a világot, egy új gazdasági világrend megteremtéséért. Ezúton biztosítani lehet ugyanis a valóban méltányos államközi együttműködést, az összes nemzetek szabad és független fejlődését, széles körű hozzájutását— különösen az elmaradott nemzetek széles körű hozzájutását — a korszerű tudomány és technika, a modern civilizáció vívmányaihoz. A jövő évben is a népek legforróbb törekvése a fegyverkezési hajsza megfékezése, a leszerelés, elsősorban a nukleáris leszerelés megkezdése lesz. Éppen ezért, szavatolva az biztonságát sem veszélyeztető egyik fél egyensúlyt, mindent meg kell tenni az összes országok, és különösen a legnagyobb katonai potenciállal rendelkezők katonai kiadásainak rendszeres és lényeges leszorításáért, csapatállományuk és fegyvertáruk csökkentéséért. Az összes nemzetek létérdeke, hogy 1979- ben még határozottabban munkálkodjanak a katonai költségvetések csökkentéséért, az idegen katonai támaszpontok és a katonai tömbök felszámolásáért, egy fegyverek és háborúk nélküli világ megteremtéséért. Minden okunk megvan, hogy derűlátással, azzal a meggyőződéssel tekintsünk a jövőbe, hogy a népek, a haladó erők kiharcolhatják a nemzetek közötti egyenlőség és tisztelet, az összes államok szabad és független fejlődése, az egyetemes együttműködés és béke jegyében fogant új politika érvényesülését szerte a világon. Románia szilárd elhatározása a jövő esztendőben is intenzíven és szoros szolidaritásban az összes antiimperialista erőkkel, az összes népekkel küzdeni az egész emberiség legszentebb haladás- és béketörekvéseinek diadaláért. Kedves elvtársak, barátaink! Azt kívánom, hogy az új esztendő hozzon újabb nagy sikereket a szocialista Románia felvirágoztatásában, az egész népünk legmagasztosabb haladástörekvéseinek megfelelő pártprogram teljesítésében ! Azt kívánom, hogy 1979 hozzon újabb diadalokat valamennyi nép számára a szabad és független fejlődésben, a békéért, egy jobb és igazabb világ megteremtéséért folytatott küzdelemben ! Kívánok, valamennyiüknek, kedves honfitársaim, további sok sikert a haza haladása szolgálatában, kívánom jobbra-szebbre törekvéseik és kívánságaik maradéktalan teljesülését, jó egészséget és boldogságot! Tiszta szívből intézem mindenkihez a hagyományos jókívánságot: Boldog új esztendőt! A kérdőívek számbavételével megbízott szerkesztő boldog. Nemcsak azért, mert a tavalyihoz mérhető ütemben érkeznek a kitöltött űrlapok, hanem mert — úgy tűnik — olvasóink felismerték, hogy kérdőívünk túlmutat a lap közvetlen érdekein. Felismerték, hogy nemcsak az érdekel bennünket, ezúttal hogy ebben az évben melyik rovatunk, sorozatunk vagy cikkünk érdekelte leginkább. Hogy nemcsak első Évkönyvünkről, a TETTről és a Könyvbarátról szerzünk felbecsülhetetlenül értékes adatokat (amelyek ismerete nélkül egyébként értelmetlen lenne egész munkánk). Egyszóval olvasóink ismét felismerték, hogy alkalmuk nyílt véleményt nyilvánítani nemzetiségünk művelődési intézményeiről, a sajtóról, a rádióról, a tévéről, a könyvkiadásról. Számunkra azért fontosak ezek az adatok —■ s ezért örvendünk minden egyes kérdőívnek —, mert nem lehet lapot szerkeszteni anélkül, hogy ne ismernénk olvasóink véleményét a többi nemzetiségi intézmény tevékenységéről is. Ám ezek az adatok önmagukban is jelentősek. Oly gyakran hangoztatjuk a közösségi önismeret fontosságát, a nemzetiségi öntudat, kultúra fejlődését, de (a közismert statisztikák kivételével) rendkívül ritkán fordul elő, hogy bárki adatot mutatna fel érvei alátámasztására. Kérdőívünk tárgyilagos kitöltése és beküldése — példányszámunk nagysága okán — jó alkalom lehet kultúránk önvizsgálatára is. Ezért várjuk tehát a kérdőíveket valamennyi — rendszeres vagy alkalmi — olvasónktól, és ígérjük, hogy — akárcsak a múlt évben — az idén is részletesen beszámolunk az eredményekről. S végül azért is örvend a szerkesztő az asztalán halmozódó kérdőíveknek, mert (ha igaz egyes szociológusok állítása) a kitöltött kérdőívek visszaküldése mindig egy adott közösség civilizációs fokmérője is. ROSTÁS ZOLTÁN Vallomásos kiállítás Az óév utolsó, elgondolkoztató számvetésekre késztető napjaiban a Román Irodalom Múzeuma a Kriterion Könyvkiadóval és az Akadémiai Könyvtárral együttműködve kiállítást rendezett. kiállítás tárgya: azoknak a szellemi kézi fogásoknak a láncolata, amelyekkel román, magyar, német és más nemzetiségű írók szolgáltak és szolgálják az együtt és egymás mellett élők kölcsönös megismerésének, megbecsülésének, szóértésének ügyét. A megnyitó ünnepség maga is újabb láncszem ebben a sorban: három nyelven hangzottak fel az egymás műveiből készült versfordítások a könyvekkel, beszédes képekkel, kéziratokkal zsúfolt terem visszhangossá vált falai között A szónokok, a költők szavai és a kiállított egybehangzóan vallottak arról, tárgyak hogy ennek az évszázados hagyományú szellemi hídverésnek milyen sokrétűek az eredményei és a tanulságai is. A kiállítás természetesen az eredményeket sorakoztatja fel, és éppen ezzel lerkent a tanulságok érvényesítésére.A kölcsönös műfordítások jelentősége r mindig túlmutatott az irodalmon: a közössé vált értékek a közös érdekeket, az egymásnak tolmácsolt üzenetek az egymásrautaltságot segítenek megérteteni. Az ellentmondásos történelmi események bonyolult sodrában a humanista írástudók szava és magatartása mindig azt tudatosította, hogy minden nacionalista, soviniszta bajkeveréssel, szavarkeltéssel, előítélettel szemben a kölcsönös megismerésen alapuló megbecsülést kell erősíteni, az összefogás, a Szóértés szükségességét kell tudatosítani. A klasszikusoktól a kortársakig ível az a sor, amely a szellemi értékek cseréjével a testvériség egymáshoz közelítő és megtartó hídját építette. A Román Irodalom Múzeumának kiállításában örömmel fedezhetjük fel ennek a munkának az elismerését s a buzdítást arra, hogy a szocialista társadalom megteremtésének folyamatában mindezt szervezettebben, a kedvező körülményeket okosan hasznosítva mélyítsük tovább — minden oldalról, közös felelősségünk jegyében. A több mint hat évtizedes romániai magyar irodalom kötelező hagyományokat folytatva felmérhetetlenül sokat tett és sokat tesz a szellemi kapcsolatok hatékonyságának előmozdításáért. A kiállított könyvek, folyóiratok, levelek meggyőzően tanúsítják, hogy irodalmunk legjobb képviselői mindig elsőrendű hivatásuknak tekintették a tolmács szerepének vállalását, a sajátos értékek megismertetése révén a kölcsönös megbecsülés szolgálatát. Irodalmunk történetének és jelenének szinte minden jelentős alkotóját fel kellene sorolnunk, ha akárcsak megközelítő képet is kívánnánk nyújtani ennek munkának az arányairól és a minőségéről. Egyetlen példát említek csak: az egy évvel ezelőtt fájdalmasan váratlanul elhunyt Szemlér Ferencet, akinek tiszteletet parancsoló jelentős életművéhez szervesen hozzátartozik az anyanyelvünkön megszólaltatott klasszikus és mai román írók és költők műveinek egész sora. A megnyitó ünnepséget bevezető szavaiban a nagy román költő, Mihai Beniuc, József Attila fordítója arról beszélt, hogy az egymás felé nyújtott kezeknek az irodalomban, a szellemi életben mindig találkozniuk kell. Ez a kiállítás ahhoz járul hozzá, hogy az ilyen találkozások jellemezzék művelődésül mindennapjait. Befejezésül, a kölcsönös fordításaik ügyét szélesebb összefüggések közé lesztve, hadd idézzük a Miorita — Bárányka — egyenértékű magyar szövegének alkotóját, aki a szellemi szóértéknek az irodalmon túlmutató jelentőségéről szólva így összegezett: „A remény az, hogy az emberiség általában észre tér: különbözőségeiből nem ellentét lesz, hanem hasznos kiegészülés; üdvös béke tehát.“ A Román Irodalom Múzeumának tanulságos kiállítását óév végén és új év kezdetén ennek a reménynek a jegyében szeretném köszönteni. GÁLFALVI ZSOLT A pálya bére örömet is ad a riporteri pálya. A visszaigazolás elégtételét. A leírt szó visszhangját olvastuk, értettük, várjuk. Nem a kritika hivatásos vagy éppen hivatalos igazolására gondolok ezúttal, hanem egyszerűbbre, őszintébbre: riporthősök szóbeli válaszaira vagy váratlan leveleire. Ha hosszú ideje van már pályán a riporter, emlékezhet szorító visszhangokra is, amelyek kedvét szegik, hogy legszívesebben kiállana a csapatból. Gyimesbükki igazgató-tanár őszintén mesélt maga és faluja életéről. Riporter megírta. Fél év se telt bele, az igazgató már nem volt igazgató. Ugyan, nem azért, mert a riporternek fecsegett, hanem mivel esztendőkkel azelőtt elfelejtett valamilyen vizsgát letenni. Vagy . . . De minek folytassam? Nem a keserű tapasztalatokat akarom számba venni most, esztendő végén, nem a toll tehetetlenségére gondolok, hanem a váratlan visszhang örömére, ami kedvet ad a további játékra a pályán, a csapatban, a csapatért. Az elmúlt esztendőben Nagykendről kaptam ilyen biztató-bizakodó levelet. Ez a község közismerten Maros megyében található, de az üzenet Fehér megyei barangolásaimra válaszolt. Bethlenszentmiklóson, az emlékíró falujában nemcsak a történelmi múltra emlékezhettem, de a magam riporteri múltjára is, egy jó két évtizeddel ezelőtt tett szentmiklósi látogatásomra és akkori ismerőseimre. Éppen tanítónapon jártam ott először, 1957-ben, persze, hogy az akkori tanítókat kerestem meg abban a faluban, ahol az első iskolamester a Hód Péter Magyar Athenasában is emlegetett Uzoni Balázs volt. Fülöp Istvánban egy más faluból legyökerezett tanítót ismertem meg, aki Szentmiklóson házat épített magának, még előbb szellemi otthont az anyanyelvi művelődésnek. — Itt maradt volna ő mindörökre — mondta most az egyik kollégája —, de a fiúi kötelesség hazaszólította falujába. Amit azonban itteni munkájával a lelkekben felépített, az nem omlik le úgy, mint a későreneszánsz kastély mennyezete és ékességei . . . Krónikámra váratlan választ kaptam Fülöp István családjától Nagykendről. „Megnépesedett ünnepi vacsorára készülődött házasságunk családunk 25. fordulóján — így Fülöpné —, 81 éves édesanyám, testvérek, gyermekek, unokák érkeztek meg, a távolabb élők táviratot küldtek. Ekkor érkezett meg a Beke György riportja, amelyben bennünket keres ... Mi nagyon szerettünk Szentmiklóson, ott ismerkedtünk össze férjemmel, ott létesítettem magyar nyelvű óvodát. Éjjel-nappal csak az iskola, a művelődés volt ügyünk, célunk. Nem fárasztott ki, ha este még kéthárom órát énekeltünk is a 120 tagú kórussal. Éjszakába nyúltak a próbák. De nemcsak az utcák voltak sárosak, a nép műveltségét is száraz partokra kellett vezetnünk, s ezért a helyi értelmiség szívvel-lélekkel összefogott . . .“ Majd a levél a nagykendi évekkel folytatja: további közművelés, próbák, a kultúrotthon tatarozása, vegyeskórus szervezése, amelynek végül már 140 tagja volt, sikeres szereplések művelődési versenyeken . . . „Most családunkról is szeretnék szólni néhány szót. Férjem 1974-től már nem iskolaigazgató, mivel tanár vette át a helyét, de megmaradt tiszteletbeli művelődési igazgatónak. Nagyobb lányunk, Olga a marosvásárhelyi zenei középiskolában érettségizett, majd a iași-i konzervatórium elvégzése után 1977-től a régen( zenei középiskolában tanít. Férje, Szigeti András az ottani faprés és -lemezgyár mérnöke. Kisebb lányunk, Ildikó, a iași-i mérnökkarra akart felvételizni, de ebből végül esküvő lett, mivel megismerkedett Hunyadi Sándor Iași-ban akkoriban végzős mérnökkel és most Marosvásárhelyen élnek. Két unokánk van már, egy lány és egy fiú. Magamról csak annyit, hogy 1973 őszén megváltam a tanügytől, mivel elhanyagoltam a véglegesítő vizsgát. Az irataimat ugyan végül is beküldtem, de hiába. A segesvári fajanszgyárba járok dolgozni. Nem a fizikai munka nehéz — habár idősebb korban nem egyszerű hozzászokni —, hanem hiányolom a gyermekeket . . . Román, magyar és szász munkatársnőimmel a gyárban gyorsan összebarátkoztam, s noha 25 kilométerről ingázok, jelenleg is élmunkásnő vagyok. Szeretnék újra bekapcsolódni a kendi tánccsoport irányításába, hogy megint szerepeljenek, de reggel négykor indulok, délután négykor érek haza, fáradt vagyok. Ne tekintse ezt panasznak, hiszen végtére elégedettek vagyunk. Kenden is házat építettünk, nagyobbat, mint a szentmiklósi volt, virágos- és gyümölcsös kertünk van, és egykori szentmiklósi tanítványaink gyakran felkeresnek, hiszen Nagykend és Bethlenszentmiklós nincs olyan messzire egymástól, Kis-Küküllő összeköti őket.“. Sőt, nincs messzire egy mástól íróasztalom, ahol e sorokat gépelem és a nagykendi Fülöp otthon, amelyben még soha nem jártam, összeköt a bizalom, amit megérez riporter és riporthős egyaránt, meg az igazmondás, amely a bizalom éltetője vagy sorvasztója lehet. Ezért érzem úgy, hogy minden ilyen váratlan levél a riporteri pálya igazán méltó bére. BEKE GYÖRGY NAPIRENDEN T K A HÉT 2