A Hét, 1979 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1979-01-05 / 1. szám

NICOLAE CEAUȘESCU ELVTÁRS újévi rádió- és televízióüzenete (Folytatás­ai 1. oldalról) szabadság-, függetlenségi és társadalmi haladás eszményei szolgálatában, az ös­­­szes nemzetek közötti békés együttmű­ködés, az enyhülés és a biztonság új politikájának világméretű előmozdítá­sáért. Ebben az évben is határozottan ki­tűnt a nemzetközi élet ellentmondásos alakulása, igazolva pártunk és álla­munk helyes külpolitikai elemzését és orientációit. A tapasztalat azt mutatja, hogy a haladás erői együttes harccal megfékezhetik az uralom és az erőszak imperialista és kolonialista politikáját, megakadályozhatják a nemzetközi lég­kör súlyosbodását, újabb háború kirob­banását, és biztosíthatják a tartós békét szerte a világon. Azzal a szilárd elhatározással lépünk az új esztendőbe, hogy még fokozottab­ban és aktívan együttműködünk az ös­­­szes nemzetekkel az emberiség bonyo­lult problémáinak megoldásáért, az eny­hülés és a béke megszilárdításáért. Min­dent megteszünk az összes szocialista országokkal való barátság, együttmű­ködés és szolidaritás szüntelen fejlesz­téséért, tovább bővítjük sokrétű kap­csolatainkat a fejlődő országokkal, bő­vítjük kapcsolatainkat a fejlett tőkés országokkal, a világ összes államaival, tekintet nélkül társadalmi berendezé­sükre. Akárcsak eddig, továbbra is, nemzetközi kapcsolatainkat a teljes jogegyenlőségre, a nemzeti független­ség és szuverenitás tiszteletben tartá­sára, valamennyi nép ama jogának tiszteletben tartására építjük, hogy ön­a­állóan rendezze sorsát, továbbá a bel­­ügyekbe való be nem avatkozásra, a kölcsönös előnyökre, az erőszak és az erőszakkal való fenyegetés mellőzésére, és harcolni fogunk ezeknek az elvek­nek az általános érvényesüléséért az e­­gész nemzetközi életben. A többi európai néppel együtt hatá­rozottan munkálkodni fogunk, hogy az új esztendő előrelépést hozzon konti­nensünk biztonságának és békéjének a helsinki dokumentumok szellemében történő megvalósítása terén. Különlege­sen fontos, hogy 1979 folyamán fokozott erőfeszítések történjenek az európai katonai készültségcsökkentés irányában — hiszen jelenleg kontinensünkön össz­pontosították a legtöbb hadsereget és fegyverzetet, beleértve a nukleáris fegyverzetet is —, továbbá egy olyan légkör megteremtéséért, amelyben e­­gyetlen nemzetnek sem kell tartania külső beavatkozástól vagy agressziótól, s valamennyi gazdasági és társadalmi haladásának szentelheti erőit. A következő esztendőben fokozni kell az akciókat a világon még fennál­ló konfliktusok tárgyalásos rendezéséért — a tárgyalás az államközi vitás kérdé­sek helyes és tartós megoldásának e­­gyetlen ésszerű módja lévén —, fokozni kell az akciókat továbbá az összes fe­­szültségi gócok felszámolásáért, az erő­szak végérvényes kirekesztéséért nemzetközi kapcsolatokból. Ilyen kere­­­tek között elsősorban biztosítani kell a tartós és méltányos közép-keleti béke megteremtését. Az általános haladás és béke érde­kei megkövetelik, hogy 1979 az egyre határozottabb akciók éve legyen az emberiség legnagyobb részét érintő gyengén fejlettség felszámolásáért, a ré­gi, imperialista, kolonialista és neoko­­lonialista, ama politika megszünteté­séért, amely szegényekre és gazdagok­ra tagolta a világot, egy új gazdasági világrend megteremtéséért. Ezúton biz­tosítani lehet ugyanis a valóban méltá­nyos államközi együttműködést, az ös­­­szes nemzetek szabad és független fej­lődését, széles körű hozzájutását­­— kü­lönösen az elmaradott nemzetek széles körű hozzájutását — a korszerű tudo­mány és technika, a modern civilizáció vívmányaihoz. A jövő évben is a népek legforróbb törekvése a fegyverkezési hajsza megfékezése, a leszerelés, elsősorban a nukleáris leszerelés megkezdése lesz. Éppen ezért, szavatolva az biztonságát sem veszélyeztető egyik fél egyen­súlyt, mindent meg kell tenni az ös­­­szes országok, és különösen a legna­gyobb katonai potenciállal rendelkezők katonai kiadásainak rendszeres és lé­nyeges leszorításáért, csapatállományuk és fegyvertáruk csökkentéséért. Az ös­­­szes nemzetek létérdeke, hogy 1979- ben még határozottabban munkálkodja­nak a katonai költségvetések csökken­téséért, az idegen katonai támaszpon­tok és a katonai tömbök felszámolásá­ért, egy fegyverek és háborúk nélküli világ megteremtéséért. Minden okunk megvan, hogy derűlá­tással, azzal a meggyőződéssel tekint­sünk a jövőbe, hogy a népek, a haladó erők kiharcolhatják a nemzetek közötti egyenlőség és tisztelet, az összes álla­mok szabad és független fejlődése, az egyetemes együttműködés és béke je­gyében fogant új politika érvényesü­lését szerte a világon. Románia szilárd elhatározása a jövő esztendőben is in­tenzíven és szoros szolidaritásban az összes antiimperialista erőkkel, az ös­­­szes népekkel küzdeni az egész embe­riség legszentebb haladás- és béketö­rekvéseinek diadaláért. Kedves elvtársak, barátaink! Azt kívánom, hogy az új esztendő hozzon újabb nagy sikereket a szocia­lista Románia felvirágoztatásában, az egész népünk legmagasztosabb haladás­törekvéseinek megfelelő pártprogram teljesítésében ! Azt kívánom, hogy 1979 hozzon újabb diadalokat valamennyi nép számára a szabad és független fejlődésben, a bé­kéért, egy jobb és igazabb világ meg­teremtéséért folytatott küzdelemben ! Kívánok, valamennyiüknek, kedves honfitársaim, további sok sikert a ha­za haladása szolgálatában, kívánom jobbra-szebbre törekvéseik és kívánsá­gaik maradéktalan teljesülését, jó e­­gészséget és boldogságot! Tiszta szívből intézem mindenkihez a hagyományos jókívánságot: Boldog új esztendőt! A kérdőívek számbavételével megbízott szerkesztő boldog. Nemcsak azért, mert a tavalyi­hoz mérhető ütemben érkeznek a ki­töltött űrlapok, hanem mert — úgy tűnik — olvasóink felismerték, hogy kérdőívünk túlmutat a lap közvetlen érdekein. Felismerték, hogy nemcsak az érdekel bennünket, ezúttal hogy ebben az évben melyik rovatunk, soro­zatunk vagy cikkünk érdekelte legin­kább. Hogy nemcsak első Évkönyvünk­ről, a TETTről és a Könyvbarátról szerzünk felbecsülhetetlenül értékes a­­datokat (amelyek ismerete nélkül e­­gyébként értelmetlen lenne egész mun­kánk). Egyszóval olvasóink ismét felismer­ték, hogy alkalmuk nyílt véleményt nyilvánítani nemzetiségünk művelődé­si intézményeiről, a sajtóról, a rádió­ról, a tévéről, a könyvkiadásról. Szá­munkra azért fontosak ezek az ada­tok —■ s ezért örvendünk minden e­­gyes kérdőívnek —, mert nem lehet lapot szerkeszteni anélkül, hogy ne is­mernénk olvasóink véleményét a töb­bi nemzetiségi intézmény tevékenysé­géről is. Ám ezek az adatok önmagukban is jelentősek. Oly gyakran hangoztatjuk a közösségi önismeret fontosságát, a nemzetiségi öntudat, kultúra fejlődé­sét, de (a közismert statisztikák kivé­telével) rendkívül ritkán fordul elő, hogy bárki adatot mutatna fel érvei alátámasztására. Kérdőívünk tárgyilagos kitöltése és beküldése — példányszámunk nagysá­ga okán — jó alkalom lehet kultúránk önvizsgálatára is. Ezért várjuk tehát a kérdőíveket valamennyi — rendszeres vagy alkalmi — olvasónktól, és ígérjük, hogy — akárcsak a múlt évben — az idén is részletesen beszámolunk az e­­redményekről. S végül azért is örvend a szerkesztő az asztalán halmozódó kérdőíveknek, mert (ha igaz egyes szociológusok ál­lítása) a kitöltött kérdőívek visszakül­dése mindig egy adott közösség civi­lizációs fokmérője is. ROSTÁS ZOLTÁN Vallomásos kiállítás Az óév utolsó, elgondolkoztató szám­vetésekre késztető napjaiban a Román Irodalom Múzeuma a Kriterion Könyv­kiadóval és az Akadémiai Könyvtárral együttműködve kiállítást rendezett. kiállítás tárgya: azoknak a szellemi kéz­i fogásoknak a láncolata, amelyekkel ro­mán, magyar, német és más nemzeti­ségű írók szolgáltak és szolgálják az együtt és egymás mellett élők kölcsö­nös megismerésének, megbecsülésének, szóértésének ügyét. A megnyitó ünnep­ség maga is újabb láncszem ebben a sorban: három nyelven hangzottak fel az egymás műveiből készült versfordí­tások a könyvekkel, beszédes képekkel, kéziratokkal zsúfolt terem visszhan­­gossá vált falai között A szónokok, a költők szavai és a kiállított egybehangzóan vallottak arról, tárgyak hogy ennek az évszázados hagyományú szel­lemi hídverésnek milyen sokrétűek az eredményei és a tanulságai is. A kiállítás természetesen az eredmé­nyeket sorakoztatja fel, és éppen ezzel l­erkent a tanulságok érvényesítésére.­­A kölcsönös műfordítások jelentősége­­ r mindig túlmutatott az irodalmon: a­­ közössé vált értékek a közös érdekeket, az egymásnak tolmácsolt üzenetek az­­ egymásrautaltságot segítenek megértet­eni. Az ellentmondásos történelmi ese­­m­ények bonyolult sodrában a huma­nista írástudók szava és magatartása­­ mindig azt tudatosította, hogy minden nacionalista, soviniszta bajkeveréssel, sza­varkeltéssel, előítélettel szemben­­ a kölcsönös megismerésen alapuló megbe­­­csülést kell erősíteni, az összefogás, a Szóértés szükségességét kell tudatosíta­ni. A klasszikusoktól a kortársakig ível az a sor, amely a szellemi értékek cseréjével a testvériség egymáshoz kö­zelítő és megtartó hídját építette. A Román Irodalom Múzeumának kiállítá­sában örömmel fedezhetjük fel ennek a munkának az elismerését s a buzdí­tást arra, hogy a szocialista társadalom megteremtésének folyamatában mind­ezt szervezettebben, a kedvező körülmé­nyeket okosan hasznosítva mélyítsük tovább — minden oldalról, közös fele­lősségünk jegyében. A több mint hat évtizedes romániai magyar irodalom kötelező hagyományo­kat folytatva felmérhetetlenül sokat tett és sokat tesz a szellemi kapcsolatok hatékonyságának előmozdításáért. A kiállított könyvek, folyóiratok, levelek meggyőzően tanúsítják, hogy irodal­munk legjobb képviselői mindig első­rendű hivatásuknak tekintették a tol­mács szerepének vállalását, a sajátos értékek megismertetése révén a kölcsö­nös megbecsülés szolgálatát. Irodal­munk történetének és jelenének szinte minden jelentős alkotóját fel kellene sorolnunk, ha akárcsak megközelítő ké­pet is kívánnánk nyújtani ennek munkának az arányairól és a minősé­­­géről. Egyetlen példát említek csak: az egy évvel ezelőtt fájdalmasan vá­ratlanul elhunyt Szemlér Ferencet, aki­nek tiszteletet parancsoló jelentős élet­művéhez szervesen hozzátartozik az anyanyelvünkön megszólaltatott klas­­szikus és mai román írók és költők mű­­veinek egész sora. A megnyitó ünnepséget bevezető sza­vaiban a nagy román költő, Mihai Be­­niuc, József Attila fordítója arról be­szélt, hogy az egymás felé nyújtott ke­zeknek az irodalomban, a szellemi élet­ben mindig találkozniuk kell. Ez a ki­állítás ahhoz járul hozzá, hogy az ilyen találkozások jellemezzék művelődésül­­ mindennapjait. Befejezésül, a kölcsönös fordításaik ügyét szélesebb összefüggések közé lesztve, hadd idézzük a Miorita — Bárányka — egyenértékű magyar szöve­gének alkotóját, aki a szellemi szóérték­­nek az irodalmon túlmutató jelentősé­géről szólva így összegezett: „A remény az, hogy az emberiség általában észre tér: különbözőségeiből nem ellentét lesz, hanem hasznos kiegészülés; üdvös béke tehát.“­­­­ A Román Irodalom Múzeumának ta­nulságos kiállítását óév végén és új év kezdetén ennek a reménynek a jegyé­ben szeretném köszönteni. GÁLFALVI ZSOLT A pálya bére örömet is ad a riporteri pálya. A visszaigazolás elégtételét. A leírt szó visszhangját­ olvastuk, értet­tük, várjuk. Nem a kritika hivatásos vagy éppen hi­vatalos igazolására gondolok ezúttal, hanem egysze­rűbbre, őszintébbre: riporthősök szóbeli válaszaira vagy váratlan leveleire. Ha hosszú ideje van már pályán a riporter, emlékezhet szorító visszhangokra is, amelyek kedvét szegik, hogy legszívesebben kiálla­na a csapatból. Gyimesbükki igazgató-tanár őszintén mesélt maga és faluja életéről. Riporter megírta. Fél év se telt bele, az igazgató már nem volt igazgató. Ugyan, nem azért, mert a riporternek fecsegett, ha­nem mivel esztendőkkel azelőtt elfelejtett valamilyen vizsgát letenni. Vagy . . . De minek folytassam? Nem a keserű tapasztalatokat akarom számba venni most, esztendő végén, nem a toll tehetetlenségére gondolok, hanem a váratlan visszhang örömére, ami kedvet ad a további játékra a pályán, a csapatban, a csapatért. Az elmúlt esztendőben Nagykendről kaptam ilyen biztató-bizakodó levelet. Ez a község közismer­ten Maros megyében található, de az üzenet Fehér megyei barangolásaimra válaszolt. Bethlenszentmik­­lóson, az emlékíró falujában nemcsak a történelmi múltra emlékezhettem, de a magam riporteri múlt­jára is, egy jó két évtizeddel ezelőtt tett szentmiklósi látogatásomra és akkori ismerőseimre. Éppen tanító­napon jártam ott először, 1957-ben, persze, hogy az akkori tanítókat kerestem meg abban a faluban, ahol az első iskolamester a Hód Péter Magyar Athenasá­­ban is emlegetett Uzoni Balázs volt. Fülöp Istvánban egy más faluból legyökerezett tanítót ismertem meg, aki Szentmiklóson házat épített magának, még előbb szellemi otthont az anyanyelvi művelődésnek. — Itt maradt volna ő mindörökre — mondta most az egyik kollégája —, de a fiúi kötelesség hazaszólí­totta falujába. Amit azonban itteni munkájával a lel­kekben felépített, az nem omlik le úgy, mint a késő­­reneszánsz kastély mennyezete és ékességei . . . Krónikámra váratlan választ kaptam Fülöp István családjától Nagykendről. „Megnépesedett ünnepi vacsorára készülődött házasságunk családunk 25. for­dulóján — így Fülöpné —, 81 éves édesanyám, test­vérek, gyermekek, unokák érkeztek meg, a távolabb élők táviratot küldtek. Ekkor érkezett meg a Beke György riportja, amelyben bennünket keres ... Mi nagyon szerettünk Szentmiklóson, ott ismerkedtünk össze férjemmel, ott létesítettem magyar nyelvű óvo­dát. Éjjel-nappal csak az iskola, a művelődés volt ügyünk, célunk. Nem fárasztott ki, ha este még két­­három órát énekeltünk is a 120 tagú kórussal. Éjsza­kába nyúltak a próbák. De nemcsak az utcák voltak sárosak, a nép műveltségét is száraz partokra kellett vezetnünk, s ezért a helyi értelmiség szívvel-lélekkel összefogott . . .“ Majd a levél a nagykendi évekkel folytatja: további közművelés, próbák, a kultúrotthon tatarozása, vegyeskórus szervezése, amelynek végül már 140 tagja volt, sikeres szereplések művelődési versenyeken . . . „Most családunkról is szeretnék szólni néhány szót. Férjem 1974-től már nem iskola­­igazgató, mivel tanár vette át a helyét, de megmaradt tiszteletbeli művelődési igazgatónak. Nagy­obb lá­nyunk, Olga a marosvásárhelyi zenei középiskolában érettségizett, majd a iași-i konzervatórium elvégzése után 1977-től a régen( zenei középiskolában tanít. Férje, Szigeti András az ottani faprés és -lemezgyár mérnöke. Kisebb lányunk, Ildikó, a iași-i mérnökkar­ra akart felvételizni, de ebből végül esküvő lett, mi­vel megismerkedett Hunyadi Sándor Iași-ban akkori­ban végzős mérnökkel és most Marosvásárhelyen él­nek. Két unokánk van már, egy lány és egy fiú. Magamról csak annyit, hogy 1973 őszén megváltam a tanügytől, mivel elhanyagoltam a véglegesítő vizs­gát. Az irataimat ugyan végül is beküldtem, de hiába. A segesvári fajanszgyárba járok dolgozni. Nem a fi­zikai munka nehéz — habár idősebb korban nem egy­szerű hozzászokni —, hanem hiányolom a gyermeke­ket . . . Román, magyar és szász munkatársnőimmel a gyárban gyorsan összebarátkoztam, s noha 25 kilo­méterről ingázok, jelenleg is élmunkásnő vagyok. Sze­retnék újra bekapcsolódni a kendi tánccsoport irá­nyításába, hogy megint szerepeljenek, de reggel négy­kor indulok, délután négykor érek haza, fáradt va­gyok. Ne tekintse ezt panasznak, hiszen végtére elé­gedettek vagyunk. Kenden is házat építettünk, na­gyobbat, mint a szentmiklósi volt, virágos- és gyümöl­csös kertünk van, és egykori szentmiklósi tanítványa­ink gyakran felkeresnek, hiszen Nagykend és Beth­­lenszentmiklós nincs olyan messzire egymástól, Kis-Küküllő összeköti őket.“. Sőt, nincs messzire egy­­ mástól íróasztalom, ahol e sorokat gépelem és a nagy­kendi Fülöp otthon, amelyben még soha nem jártam, összeköt a bizalom, amit megérez riporter és riport­­hős egyaránt, meg az igazmondás, amely a bizalom éltetője vagy sorvasztója lehet. Ezért érzem úgy, hogy minden ilyen váratlan levél a riporteri pálya igazán méltó bére. BEKE GYÖRGY NAPIRENDEN­ T K A HÉT 2

Next