A Hét, 1982 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1982-01-01 / 1. szám
Jegyzetek egy könyv margójára A napokban egyidejűleg magyar és román nyelven Koppándi Sándor szerkesztésében megjelent tanulmánygyűjtemény* újabb kötettel gyarapítja a romániai magyarságról szóló irodalmat. A Politikai Tudományok és a Nemzeti Kérdés Tanulmányozásának Intézete, valamint a Romániai Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa égisze alatt megjelent tájékoztató—összefoglaló jellegű kiadvány egyszerre szolgálja a romániai magyarság önismeretét, a szocializmus évei alatt a közös hazánban a román néppel együtt elért sikerek — köztük első helyen a nemzeti kérdés megoldásában elért eredmények — számbavételét, illetve a nemzetiség történetének, sajátosságának és kultúrájának a román olvasóval való megismertetését. Jelentőségét méltatva máris leszögezhetjük, hogy társadalomtudósaink hasonló irányú kutatásai (gondolunk itt különösképpen Bányai László, Gáli Ernő és Fazekas János munkásságára), a Politikai Könyvkiadónál 1976-ban napvilágot látott, folytatásra váró tanulmánygyűjtemény**, valamint a lapunk kiadásában megjelent első évkönyv (Haza, Szülőföld, Nemzetiség, 1978) után ez az első olyan kötet, amely átfogó képet ad a romániai magyarság történetének, politikai státusának, kultúrájának jelenleg minálunk vallott elveiről, illetve azok ténybeli valóságáról, különösen az 1944 óta eltelt időszakban bekövetkezett változások, a gazdasági és társadalmi viszonyok mélyreható átalakulása, végeredményben a nemzetiségi lét egészére kiterjedő „emberi tényező" — a demográfiai, oktatási és művelődési jellemzők — tükrében. Ha némi szónoki túlzással azt is mondhatnák, hogy minden, ami a romániai magyarság jelenére és közelmúltjára vonatkozóan lényeges, megtalálható ebben a kötetben, a vállalkozás jellegéből óhatatlanul következik, hogy a tanulmányokból összeálló kép részleges és vázlatszerű. Csupán arra kívánunk utalni ezzel, hogy miközben a történelmi és politikai fogalmakban kimunkált mondanivaló a maga egyöntetűségében konkrétan tárgyára vonatkozik, a nemzetiségi lét jelenségvilágát ismertető, kommentáló dolgozatok szükségképpen csak a „pars pro toto" módszerével érzékeltethetik az érintett kérdéseket. Hangsúlyozom, a kiadvány jellegéből adódik ez az eltérés az elvi általánosító, illetve a főképpen művelődési életünket ismertető dolgozatok között, s véleményem szerint nem is hat károsan az összképre. Mindenesetre a magyar olvasó számára, aki művelődési életünkről sok más forrásból is tájékozódhat, különösen fontos a kötetnek az az első nyolc írása, amely a nemzetiségi kérdés megoldását érintő történelmi és politikai kérdéseket taglalja mind elméleti vetületben, mind pedig valóságunk tényeire támaszkodva. Az alábbi jegyzetek e dolgozatok némelyikéhez kapcsolódnak. 1. Történelem. A román nemzet és a nemzeti állam létrejötte. Damian Hurezeanu tanulmánya (A román nemzet. Támpontok kialakulásának és fejlődésének történetéhez.) fontos megállapítással hívja fel a figyelmet a vizsgált téma hazai sajátosságára: „Mint mindenütt, ahol a nemzet idegen uralmi viszonyok között született meg és bontakozott ki, a nemzeti harc a románok történetében is a legnagyobb jelentőségűnemzetalkotótényező volt. Ez a harc nemcsak a nemzet objektív létének egyfajta reflexe, hanem maga a nemzet teremtő és alakító tényezője. A nemzeti hazafias mozgalom a nemzet együvé ötvözésének különösen jelentős összetartó ereje; a nemzeti harc az egymásrautaltságot, a közös élmények, óhajok és törekvések sokaságát alakítja ki, s alapvetően hozzájárul a nemzeti önmegismeréshez, s vonásaiban egyedi nemzet önmeghatározásához. E gondolat fontossága alighanem akkor világosodik meg a maga teljes súlyával, ha összevetjük a szerzőnek a nemzet mibenlétére vonatkozó okfejtésével. Hurezeanu úgy véli, hogy a nemzet kialakulását kizárólag a kapitalizmus, a nemzeti piac fejlődéséhez kapcsoló marxista elmélet szűknek minősíthető, amennyiben „elkendőzi a nemzet „ »genetikai vonulatát«, és nem veszi kellőképpen figyelembe, hogy a történelem lényegi folyamataiban különbséget kell tenni egyrészt a társadalmi aspektus, vagyis a társadalom szerkezetének és működésének módja, másrészt a közösségek különböző típusainak megléte között." Más szóval a szerző véleménye szerint a kettő között nincs egyenes vonalú és egyértelmű determinizmus, ami azt jelenti, hogy „a nemzet fogalmának meghatározásában sem szorítkozhatunk csupán a nemzeti lét egyes összetevőinek felsorolására, mint amilyen például a terület, a nyelv, a gazdasági élet és a kultúrában megnyilvánuló lelki alkat közössége; ezekhez még hozzátehetnénk bizonyos tényezőket, vagy egyeseket esetleg elhagyhatnánk, egyszóval módosíthatnák a felsorolást." Nos, a jelek szerint az ekként megőrizve meghaladott marxista nemzetfogalomnak a történelmi sajátosságokra való alkalmazásáról tanúskodik a fentebbi idézet csakúgy mint a gondolatmenetből logikusan következő további megállapítás: „Éppen ezért a nemzeteszme bizonyos mértékben megegyezik a nemzeti felszabadító harc eszméjével, s éppen ezért a nemzeti harc szakaszait jelző jelentős események a nemzetépítés folyamatának meghatározó bizonyságai." Ismeretes, hogy a román történetírás alaposan feldolgozta a nemzet kialakulásához, illetve a szabadsága kivívásához kapcsolódó eseményeket, kezdve a dák—római szintézissel majd a népvándorlások kora után, a román fejedelemségek kialakulásán át a török hódoltság elleni harcig, folytatva a társadalmi és nemzeti felszabadulás nagy népi vagy nemzeti mozgalmainak (a Horea, Cloșca és Crișan vezette felkelés, illetve a Tudor Vladimirescu-féle forradalom) sorával, amelyek után 1848 „új módon hozza kapcsolatba a nemzeti kérdéssel a nép mélyrétegeit", hogy a nemzet visszanyerje lényeges attribútumait, „az egységet, a függetlenséget, a stabilitást" (Hurezeanu). Havasalföld és Moldva 1859-es egyesülése azután „a nemzet kialakulásának zárómozzanata és megszilárdulási folyamatának aktusa", az 1877—78-as függetlenségi háború pedig a nemzet megszilárdulásának és fejlődésének új szakaszát nyitja meg. Végül Erdély és Románia egyesülésével 1918-ban kiteljesedett a román nemzeti állam. Ugyancsak fontos a szerzőnek az a tétele, hogy „a románok nemzeti ideológiájában az állam a nemzeti identitás formája". Végeredményben e tételek teszik teljessé a szerzőnek a román történelem sajátosságaihoz szabott nemzet meghatározását. A románságnak léte megőrzéséért vívott sok évszázados harc, a közös nyel és kultúra alapján kidolgozott egység, illetve a közös, dák—római eredet nemzeti ideológiája, majd a társadalmi és nemzeti felszabadulásért, illetve a független és egységes állami létért való hosszadalmas küzdelem — nagyjából ezek azok a sajátosságok, amelyekre az idézett nemzet meghatározás visszavezethető, s amelyek csak részben azonosak más közép-kelet-európai népek nemzetté válásával, s számottevően eltérnek a nemzetfejlődés nyugat-európai változataitól. Ez utóbbit illetően a leglényegesebb különbség talán abban rejlik, hogy míg az egységes (majd fokozatosan központosított) államisággal rendelkező országokban (Franciaország, Anglia stb., s bizonyos értelemben az 1526 előtti Magyarország is) az állami lét megelőzte a nemzet létrejöttét, s ez utóbbi éppen az államérdekkel való egyezményes azonosulás („société civile") útján született meg, addig az idegen elnyomás ellen függetlenségükért küzdő délkelet-európai népek számára az állam valóban a „nemzeti identitás formájá"t öltötte magára. Az a XIX. század, amely Nyugat-Európa országaiban a polgári nyilvánosság, a parlamentáris demokrácia, az egyéni és kollektív szabadságjogok kivívásának, illetve megszilárdításának korszaka, a társadalmi haladásnak ezeket az eszméit Délkelet-Európában szükségképpen alárendeli a történelmileg sürgetőbb feladat, a nemzeti felszabadulás és az állami függetlenség, illetve egység megvalósulásának. A keleteurópai térség történelmi alakulásának sajátossága magyarázza azután, hogy a román nemzet léte Hurezeanu szerint a XIX. század második felében már tényleges valóságnak tekinthető ugyan, „a politikai-állami egyesítés tekintetében azonban oly nagy volt az adósság, a szembeszegülő akadályok és erők pedig olyan ijesztőek, hogy a nemzeti feladatok a XX. század elején is alapvető jellegűek maradtak". Lenin is utalt arra, hogy a Balkánon ki kell teljesíteni a polgári-nemzeti államépítést, s „a román valóság — teszi hozzá a szerző — sokatmondóan bizonyítja azt a tételt, hogy Európa keleti részén éppen a XX. század fejlesztette ki különleges mértékben a polgári demokratikus nemzeti mozgalmakat, és élezte ki a nemzeti harcot". Kétségtelen, hogy a XVI—XVII. századi krónikaírók tollán először felbukkanó, a XVIII. századi Erdélyi Iskola műhelyében tudományos köntösben kibontakozó, majd a XIX. század forradalmaiban és háborúiban edződő nemzeteszme olyan hajtóereje a román történelemnek, amelynek ismerete nélkül sem múltja, sem kultúrája nem tárul fel a szemlélődő előtt, amiként kulcsa annak a következetességnek is, amellyel a mai Románia hirdeti és védelmezi a nemzeti függetlenség és szuverenitás elvét. Másfelől viszont szólni kell két további tényezőről, amelyet az elemzett tanulmány szerzője is említ, ha részletesen nem tér is ki rájuk. Arról van szó, hogy noha — mint írja —„az egyesülésért vívott harcot mély demokratikus szellem hatotta át", s ismeretes, hogy a százezer főnyi részvevő jelenlétében elfogadott gyulafehérvári nyilatkozat „az új román állam alapvető elveként“ hirdette meg „a teljes nemzeti szabadságot az összes együttélő népek számára", a polgári-földesúri állampolitika ezt az ígéretet nem tartotta be, „a két kizsákmányoló osztály, a polgárság és a földbirtokosság (...) az egyesülés után is megőrizte hegemóniáját, s az együttélő nemzetiségekkel szembeni megkülönböztetés és elnyomás politikájára épített, igyekezett gyűlölködést szítani és megtörni a dolgozók harci erejét". Ezzel kapcsolatban aligha kerülhető meg annak a leszögezése, hogy az új országhatárok közé került nemzetiségekkel szembeni nacionalista elnyomás bűne nem a maga egységes nemzeti államát megteremtő román népet terheli, hanem az országnak azt a politikai vezető rétegét, amely ellenszegülve a súlyos gazdasági és társadalmi egyenlőségek felszámolásának, saját nemzetét is elnyomta és kizsákmányolta, a demokratikus szabadságjogok rendszerét eleve korlátozta, a későbbiek során pedig felszámolta. Szintén a kelet-európai fejlődés sajátossága továbbá, hogy a nemzeti mozgalmak — korábbi demokratikus jellegüket levetkőzve — századunk harmadik évtizedétől kezdődően e térség legtöbb országában olyan szélsőséges eszmékkel fertőződtek, illetve olyan politikai irányzatok ideológiai megalapozására szolgáltak, amelyek nemcsak Európa, de az egész világ nemzeteit katasztrófába sodorták, s amelyek egyben kritikus helyzetet teremtettek a kisebbségek politikai státusa szempontjából is. A mondottak értelmében többszörös történelmi-társadalmi magyarázata van annak, hogy a két világháború közötti rormániai magyar kisebbség rendre megsínylette a felemás polgári demokrácia fogyatékosságait, a politikai életben fokozatosan érvényesülő jobbratolódás káros hatásait, valamint az államok közti ellentéteket cinikus nagyhatalmi számítással kiaknázó hitleri tervek gyanakvást és idegengyűlöletet szító következményeit. Kellő távlat birtokában ma már elmondhatjuk: a XX. század borzalmai nem a nemzetet kompromittálták, hanem a nacionalizmust. Hasonlóképpen: az 1918 utáni román állam, s annak vezető osztálya bizonyult politikailag alkalmatlannak arra, hogy saját nemzete, illetve a kisebbségek demokratikus fejlődését biztosítsa. Az Erdélyben évszázadok óta egymás mellett élő, sorsközösséget vállaló románokat és magyarokat viszont a történelem tartós és szilárd szálakkal fűzte egymáshoz. HORVÁTH ANDOR MOHY SÁNDOR rajza Szentimrei Jenő Városok, emberek című könyvéhez * A romániai magyar nemzetiség. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1981. ** Tanulmányok a romániai együttlakó nemzetiségek történetéből és testvéri együttműködéséről a román nemzettel. Politikai Könyvkiadó, Bukarest, 1978. 3 A HÉT 1982. január 1. A román békepolitika és tudományosság újabb nemzetközi szintű értékelése Az ünnepélyes külsőségek az esemény jelentőségét hangsúlyozták. Elena Ceaușescu elvtársnőt, a világhírű tudóst az Európai Tudományos, Művészeti és Irodalmi Akadémia rendes tagjává, az Akadémia Díszbizottságának tagjává választották, s az ezt tanúsító oklevelet és az Akadémia Aranyjelvényét csütörtökön nyújtotta át Elena Ceausescu elvtársnőnek Raymond Daudel professzor, az Akadémia elnöke. Ez a tudós testület, amely a nemzeti akadémiák közötti kapcsolatok ápolását szolgálja, korunk kiválóságait tömöríti, így tagságának csaknem fele Nobel-díjas. Raymond Daudel az oklevél átnyújtása alkalmából többek között ezeket mondotta: „Minthogy ön jelképezi a román tudományt és technológiát, az Európai Akadémia felkéri önt, szíveskedjék vállalni a díszbizottsági tagságot, hangsúlyozni óhajtva egyben az ön ragyogó érdemeit és kifejezni elismerését az összes román tudományos dolgozók és mérnökök iránt.“ Elena Ceausescu elvtársnő válaszbeszédében leszögezte: „Úgy vélem, hogy a jelenlegi körülmények között az Európai Akadémia, az összes európai akadémiák, tudományos és kulturális személyiségek egyik alapvető kötelessége az összes népekkel együtt munkálkodni a fegyverkezési hajsza megfékezéséért, a leszerelésért és elsősorban a nukleáris leszerelésért, a tartós békéért Európában és szerte a világon.“ Elena Ceausescu elvtársnő akadémiai tagsága, díszbizottsági tagsága kettős nemzetközi elismerés. Szól a tudomány és a technika élvonalában munkálkodó tudósnak, akinek ez irányú tevékenysége széles körű nemzetközi megbecsülésnek örvend a szakemberek körében. És szól a béke és a haladás nemes ügyét szolgáló közéleti harcosnak, a vezető tisztet betöltő politikusnak is, aki kettős minőségében joggal hangsúlyozza az európai tudósok egyetemes felelősségét napjaink bonyolult nemzetközi viszonyai között. Elena Ceausescu elvtársnő munkásságának elismerése a román békepolitika, a román tudományosság újabb nemzetközi szintű értékelése. A HÉT NAPIRENDEN