A Hét, 1982 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1982-01-01 / 1. szám

A román békepolítika és tudományosság újabb nemzetközi szintű értékelése Az ünnepélyes külsőségek az esemény jelentőségét hangsúlyozták: Elena Ceau$escu elvtársnőt, a világhírű tudóst az Európai Tudományos. Művészeti és Irodalmi Akadémia rendes tagjává, az Akadémia Díszbizottságának tagjává választották, s az ezt tanúsító oklevelet és az Akadémia Aranyjel­vényét csütörtökön nyújtotta át Elena Ceausescu elvtársnőnek Raymond Daudel professzor, az Akadémia elnöke. Ez a tudós testület, amely a nem­zeti akadémiák közötti kapcsolatok ápolását szolgálja, korunk kiválóságait tömöríti, így tagságának csaknem fele Nobel-díjas. Raymond Daudel az oklevél átnyújtása alkalmából többek között ezeket mondotta: „Minthogy ön jelképezi a román tudományt és technoló­giát, az Európai Akadémia felkéri önt, szíveskedjék vállalni a díszbizott­sági tagságot, hangsúlyozni óhajtva egyben az ön ragyogó érdemeit és kifejezni elismerését az összes román tudományos dolgozók és mérnökök Iránt.“ Elena Ceausescu elvtársnő válaszbeszédében leszögezte: „Úgy vélem, hogy a jelenlegi körülmények között az Európai Akadémia, az összes euró­pai akadémiák, tudományos és kulturális személyiségek egyik alapvető kötelessége az összes népekkel együtt munkálkodni a fegyverkezési hajsza megfékezéséért, a leszerelésért és elsősorban a nukleáris leszerelésért, a tartós békéért Európában és szerte a világon.“ Elena Ceausescu elvtársnő akadémiai tagsága, díszbizottsági tagsága kettős nemzetközi elismerés. Szól a tudomány és a technika élvonalában munkálkodó tudósnak, akinek ez irányú tevékenysége széles körű nemzet­közi megbecsülésnek örvend a szakemberek k'jrében. És szól a béke és a haladás nemes ügyét szolgáló közéleti harcosnak, a vezető tisztet betöltő politikusnak is, aki kettős minőségében joggal hangsúlyozza az európai tudósok egyetemes felelősségét napjaink bonyolult nemzetközi viszonyai között. Elena Ceausescu elvtársnő munkásságának elismerése a román béke­politika, a román tudományosság újabb nemzetközi szintű értékelése. A HÉT Jegyzetek egy könyv margójára < A napokban egyidejűleg magyar és román nyelven Koppándi Sándor szerkesztésében megjelent tanulmány- gyűjtemény* újabb kötettel gyarapítja a romániai ma­gyarságról szóló irodalmot. A Politikai Tudományok és a Nemzeti Kérdés Tanulmányozásának Intézete, valamint a Romániai Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa égisze alatt megjelent tájékoztató—összefoglaló jellegű kiadvány egyszerre szolgálja a romániai magyarság ön­ismeretét, a szocializmus évei alatt a közös hazánban a román néppel együtt elért sikerek — köztük első helyen a nemzeti kérdés megoldásában elért eredmények — számbavételét, illetve a nemzetiség történetének, sajá­tosságának és kultúrájának a román olvasóval való meg­ismertetését. Jelentőségét méltatva máris leszögezhetjük, hogy társadalomtudósaink hasonló irányú kutatásai (gondolunk itt különösképpen Bányai László, Gáli Ernő és Fazekas János munkásságára), a Politikai Könyvkiadó­nál 1976-ban napvilágot látott, folytatásra váró tanul­mánygyűjtemény**, valamint a lapunk kiadásában meg­jelent első évkönyv (Haza, Szülőföld, Nemzetiség, 1978) után ez az első olyan kötet, amely átfogó képet ad a romániai magyarság történetének, politikai státusának, kultúrájának jelenleg minálunk vallott elveiről, illetve azok ténybeli valóságáról, különösen az 1944 óta eltelt időszakban bekövetkezett változások, a gazdasági és társadalmi viszonyok mélyreható átalakulása, végered­ményben a nemzetiségi lét egészére kiterjedő „emberi tényező" — a demográfiai, oktatási és művelődési jel­lemzők — tükrében. Ha némi szónoki túlzással azt 'S mondhatnák, hogy minden, ami a romániai magyarság jelenére és közelmúltjára vonatkozóan lényeges, megta­lálható ebben a kötetben, a vállalkozás jellegéből óha­tatlanul következik, hogy a tanulmányokból összeálló kép részleges és vázlatszerü. Csupán arra kívánunk utalni ezzel, hogy miközben a történelmi és politikai fogalmak­ban kimunkált mondanivaló a maga egyöntetűségében konkrétan tárgyára vonatkozik, a nemzetiségi lét jelen­ség-világát ismertető, kommentáló dolgozatok szükség­képpen csak a „pars pro toto" módszerével érzékeltethe­tik az érintett kérdéseket. Hangsúlyozom, a kiadvány jellegéből adódik ez az eltérés az elvi-általánosító, illetve a főképpen művelődési életünket ismertető dolgozatok között, s véleményem szerint nem is hat károsan az össz­képre. Mindenesetre a magyar olvasó számára, aki műve­lődési életünkről sok más forrásból is tájékozódhat, különösen fontos a kötetnek az az első nyolc írása, amely a nemzetiségi kérdés megoldását érintő történelmi és politikai kérdéseket taglalja mind elméleti vetületben, mind pedig valóságunk tényeire támaszkodva. Az alábbi jegyzetek e dolgozatok némelyikéhez kap­csolódnak. 1. Történelem. A román nemzet és a nemzeti állam létrejötte. Damián Hurezeanu tanulmánya (A román nemzet. Támpontok kialakulásának és fejlődésének tör­ténetéhez.) fontos megállapítással hivja fel a figyelmet a vizsgált téma hazai sajátosságára: „Mint mindenütt, ahol a nemzet idegen uralmi viszonyok között született meg és bontakozott ki, a nemzeti harc a románok törté­netében is a legnagyobb jelentőségű »nemzetalkotó- tényező volt. Ez a harc nemcsak a nemzet objektív lété­nek egyfajta reflexe, hanem maga a nemzet teremtő és alakító tényezője. A nemzeti hazafias mozgalom a nem­zet együvé ötvözésének különösen jelentős összetartó ereje; a nemzeti harc az egymásrautaltságot, a közös élmények, óhajok és törekvések sokaságát alakítja ki, s alapvetően hozzájárul a nemzeti önmegismeréshez, ° vonásaiban egyedi nemzet önmeghatározásá­hoz. E gondolat fontossága alighanem akkor világosodik meg a maga teljes súlyával, ha összevetjük a szer-őnek a nemzet mibenlétére vonatkozó okfejtésével. Hurezeanu úgy véli, hogy a nemzet kialakulását kizárólag a kapita­* A romániai magyar nemzetiség. Kriterlon Könyv­kiadó, Bukarest, 1981. ** Tanulmányok a romániai együttlakő nemzetiségek történetéből és testvéri egyöttműködésáről a román nem­zettel. Politikai Könyvkiadó, Bukarest, 1978. üzmus, a nemzeti piac fejlődéséhez kapcsoló marxista elmélet szűknek minősíthető, amennyiben „elkendőzi a nemzet „ »genetikai vonulatát«, és nem veszi kellőképpen figyelembe, hogy a történelem lényegi folyamataiban különbséget kell tenni egyrészt a társadalmi aspektus, vagyis a társadalom szerkezetének és működésének módja, másrészt a közösségek különböző típusainak meg­léte között." Más szóval a szerző véleménye szerint a kettő között nincs egyenes vonalú és egyértelmű determi­nizmus, ami azt jelenti, hogy „a nemzet fogalmának meg­határozásában sem szorítkozhatunk csupán a nemzeti lét egyes összetevőinek felsorolására, mint amilyen pél­dául a terület, a nyelv, a gazdasági élet és a kultúrában megnyilvánuló lelki alkat közössége; ezekhez még hoz­zátehetnénk bizonyos tényezőket, vagy egyeseket eset­leg elhagyhatnánk, egyszóval módosíthatnák a felsoro­lást." Nos, a jelek szerint az ekként megőrizve-meghala- dott marxista nemzet-fogalomnak a történelmi sajátos- •ságokra való alkalmazásáról tanúskodik a fentebbi idé­zet csakúgy mint a gondolatmenetből logikusan következő további megállapítás: „Éppen ezért a nemzeteszme bi­zonyos mértékben megegyezik a nemzeti felszabadító harc eszméjével, s éppen ezért a nemzeti harc szakaszait jelző jelentőö események a nemzetépités folyamatának meghatározó bizonyságai." Ismeretes, hogy a román történetírás alaposan feldol­gozta a nemzet kialakulásához, illetve a szabadsága kivívásához kapcsolódó eseményeket, kezdve a dák—ró­mai szintézissel majd a népvándorlások kora után, a román fejedelemségek kialakulásán át a török hódoltság elleni harcig, folytatva a társadalmi és nemzeti felszaba­dulás nagy népi vagy nemzeti mozgalmainak (a Horea, Clo-yca és Cri$an vezette felkelés, illetve a Tudor Vladi- mirescu-féle forradalom) sorával, amelyek után 1848 „új módon hozza kapcsolatba a nemzeti kérdéssel a nép mélyrétegeit", hogy a nemzet visszanyerje lényeges att­ribútumait, „az egységet, a függetlenséget, a stabilitást" (Hurezeanu). Havasalföld és Moldva 1859-es egyesülése azután „a nemzet kialakulásának zárómozzanata és megszilárdulási folyamatának aktusa", az 1877—78-as függetlenségi háború pedig a nemzet megszilárdulásának és fejlődésének új szakaszát nyitja meg. Végül Erdély és Románia egyesülésével 1918-ban kiteljesedett a román nemzeti állam. Ugyancsak fontos a szerzőnek az a tétele, hogy „a románok nemzeti ideológiájában az állam a nemzeti identitás formája". Végeredményben e tételek teszik teljessé a szerzőnek a román történelem sajátosságaihoz szabott nemzet-meghatározását. A románságnak léte megőrzéséért vívott sok évszázados harc, a közös nyeh/ és kultúra alapján kidolgozott egység, illetve a közös, dák—római eredet nemzeti ideológiája, majd a társadalmi és nemzeti felszabadulásért, illetve a független és egy­séges állami létért való hosszadalmas küzdelem — nagy­jából ezek azok a sajátosságok, amelyekre az idézett nemzet-meghatározás visszavezethető, s amelyek csak részben azonosak más közép-kelet-európai népek nem­zetté válásával, s számottevően eltérnek a nemzetfejlődés nyugat-európai változataitól. Ez utóbbit illetően a leg­lényegesebb különbség talán abban rejlik, hogy míg az egységes (majd fokozatosan központosított) államisággal rendelkező országokban (Franciaország, Anglia stb., s bizonyos értelemben az 1526 előtti Magyarország is) az állami lét megelőzte a nemzet létrejöttét, s ez utóbbi éppen az államérdekkel való egyezményes azonosulás („société civile") útján született meg, addig az idegen elnyomás ellen függetlenségükért küzdő délkelet-európai népek számára az állam valóban a „nemzeti identitás formájá"-t öltötte magára. Az a XIX. század, amely Nyu- gat-Európa országaiban a polgári nyilvánosság, a par­lamentáris demokrácia, az egyéni és kollektív szabad­ságjogok kivívásának, illetve megszilárdításának korsza­ka, a társadalmi haladásnak ezeket az eszméit Délke- let-Európában szükségképpen alárendeli a történelmileg sürgetőbb feladat, a nemzeti felszabadulás és az állami függetlenség, illetve egység megvalósulásának. A kelet­európai térség történelmi alakulásának sajátossága magyarázza azután, hogy a román nemzet léte Hurezeanu szerint a XIX. század második felében már tényleges valóságnak tekinthető ugyan, „a politikai-állami egyesí­tés tekintetében azonban oly nagy volt az adósság, a szembeszegülő akadályok és erők pedig olyan ijesztőek, hogy a nemzeti feladatok a XX. század elején is alapvető jellegűek maradtak". Lenin is utalt arra, hogy a Balká­non ki kell teljesíteni a polgári-nemzeti államépítést, s „a román valóság — teszi hozzá a szerző — sokatmon­dóén bizonyítja azt a tételt, hogy Európa keleti részén éppen a XX. század fejlesztette ki különleges méi'lékben a polgári demokratikus nemzeti mozgalmakat, és élez­te ki a nemzeti harcot". Kétségtelen, hogy a XVI—XVII. századi krónikaírók tollán először felbukkanó, a XVIII. századi Erdélyi Iskola műhelyében tudományos köntösben kibontakozó, majd a XIX. század forradalmaiban és háborúiban edződő nemzeteszme olyan hajtóereje a román történelemnek, amelynek ismerete nélkül sem múltja, sem kultúrája nem tárul fel a szemlélődő előtt, amiként kulcsa annak a kö­vetkezetességnek is, amellyel a mai Románia hirdeti és védelmezi a nemzeti függetlenség és szuverenitás elvét. Másfelől viszont szólni kell két további tényezőről, amelyet az elemzett tanulmány szerzője is említ, ha rész­letesen nem tér is ki rájuk. Arról van szó, hogy noha — mint Írja —„az egyesülésért vívott harcot mély demok­ratikus szellem hatotta át", s ismeretes, hogy a százezer főnyi részvevő jelenlétében elfogadott gyulafehérvári nyilatkozat „az új román állam alapvető elveként“ hirdette meg „a teljes nemzeti szabadságot az összes együttélő népek számára", a polgári-földesúri állampo­litika ezt az ígéretet nem tartotta be, „a két kizsákmá­nyoló osztály, a polgárság és a földbirtokosság (...) az egyesülés után is megőrizte hegemóniáját, s az együtt­élő nemzetiségekkel szembeni megkülönböztetés és el­nyomás politikájára épített, igyekezett gyűlölködést szí­tani és megtörni a dolgozók harci erejét". Ezzel kapcso­latban aligha kerülhető meg annak a leszögezése, hogy az új országhatárok közé került nemzetiségekkel szem­beni nacionalista elnyomás bűne nem a maga egységes nemzeti államát megteremtő román népet terheli, hanem oz országnak azt a politikai vezető rétegét, amely ellen­szegülve a súlyos gazdasági és társadalmi egyenlőségek felszámolásának, saját nemzetét is elnyomta és kizsák­mányolta, a demokratikus szabadságjogok rendszerét eleve korlátozta, a későbbiek során pedig felszámolta. Szintén a kelet-európai fejlődés sajátossága továbbá, hogy a nemzeti mozgalmak — korábbi demokratikus jellegüket levetkőzve — századunk harmadik évtizedétől kezdődően e térség legtöbb országában olyan szélsősé­ges eszmékkel fertőződtek, illetve olyan politikai irányza­tok ideológiai megalapozására szolgáltak, amelyek nemcsak Európa, de az egész világ nemzeteit katasztró­fába sodorták, s amelyek egyben kritikus helyzetet terem­tettek a kisebbségek politikai státusa szempontjából is. A mondottak értelmében többszörös történelmi-társadalmi magyarázata van annak, hogy a két világháború közötti rorriániai magyar kisebbség rendre megsínylette a fele­más polgári demokrácia fogyatékosságait, a politikai életben fokozatosan érvényesülő jobbratolódás káros ha­tásait, valamint az államok közti ellentéteket cinikus nagyhatalmi számítással kiaknázó hitleri tervek gyanakvást és idegengyűlöletet szító következményeit. Kellő távlat birtokában ma már elmondhatjuk: a XX. század borzalmai nem a nemzetet kompromittálták, hanem a nacionalizmust. Hasonlóképpen: az 1918 utáni román állam, s annak vezető osztálya bizonyult politi­kailag alkalmatlannak arra, hogy saját nemzete, illetve a kisebbségek demokratikus fejlődését biztosítsa. Az Erdély­ben évszázadok óta egymás mellett élő, sorsközösséget vállaló románokat és magyarokat viszont a történelem tartós és szilárd szálakkal fűzte egymáshoz. HORVÁTH ANDOR MOHY SÁNDOR rajza Szentimrei Jenő Városok, emberek cirnü könyvéhez 3 A HÉT 1982. január 1. NAPIRENDEN

Next

/
Thumbnails
Contents