A Hét, 1982 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1982-01-01 / 1. szám
ION OARCĂSU EMIL ISAC, az „új dámna“ énekese Költői indulását határozottan és esztétikai megértéssel védelmezték, ám a heves fenntartások kérdőjelei is ott voltak fogadásakor. Ilarie Chendi a helyi sajátosságoktól való elszakadással vádolta meg őt, bár Emil Isac költészete tartósabbnak és jelentősebbnek bizonyult, miként tagadói gondolták volna. Mindazok, kik egykor védelmezték (azonos művészi tájékozódású költők és kritikusok), úgy tűnik, jobban és távolabbra láttak, mint a tagadók. Ítéletük ma is sokatmondó, különösen, ha a kezdeti korszak „modern benyomásaira és életérzésére“ gondolunk. (...) A költő és esszéíró Nicolae Davidescu felfigyelt például arra, hogy Emil Isac életművének alapvető tájékozódására az ellenzéki szellemnek az a felsőbbsége volt jellemző, amellyel az „irodalmi magvető mozgalom“ (sămănătorismul literar) „értelmi és érzelmi jobbágyságának a légkörét“ akarta szétoszlatni, s amely — „a szó zeneiségére“ épülő modern költői kifejezés és stílus síkján — magában a költői szókészlet kihívásában jelentkezett. Valamivel később — részben magáévá téve ez előbbi ítéleteket —, Perpessicius szintén hangsúlyozta ezt a „frondőr“ szellemet, annak „az értelmiségi zarándoknak a nyugtalanságát, akit nem elégít ki semmi, és mindenre vágyakozik.“ Perpessicius „az egyetemesség örök szomjúsága“ jelének fogta fel ezt a költői magatartást. Ezeket az értékeléseket csaknem egészükben megerősítette a múló idő. Az első kötet lírai termése a nyugtalan lét költészete, a kor társadalmi-politikai válsága elleni nyílt tiltakozás határozott és megújító szándékával: Új domnát dalolok, esküt tehettek rá, S e rút világ — mondottam — megszépül majd talán. Érzitek? — keblemből tépett a fájdalom. És én, az Ember domnák dalával itt vagyok. (Ego homo__) Zenei sugallatokat és a lélek titkait őrzi az Emil Isac-i „dojna“, a Szó varázsos erejének hitét örökölte a romantikától, ám ennek a szónak — az erdélyi hagyományok szellemében — pontosan meghatározott küldetése volt. A humánum témakörén kívül („Csak jöttek száz határon által / A férfiak nagy szomjúsággal. / Nyomukban csengőn ott dalolt / A víz, a rét, a nap s a hold. / Előttük üvöltött a vész: / Kín, lánc és megfeszíttetés Humanitad), a társadalmi tematika igen jelentős vonulata Emil Isac első kötetének, amelyet az Eminescutól „kölcsönzött“ sugallatok és lázongások telítenek. A hazai valóságtól elszakadt tunya bojár figurája, „a nagy szenzációra“ mindhiába sóvárgó városi emberek, a „meg nem álmodott álomtól sápadt munkások“ vagy a gyárak új jóslatokat hirdető, meg nem szűnő szirénazúgása — mind, mind oly jellemző költői motívumok, amelyek első kötetének anyagát egységes alakzatba szervezik. Mindezekhez a nyers felhangokkal döbbenetet keltő erotikus tematika járul, később pedig, más verseskötetekben, a boldog apai érzés költészete: Isac életművének tartós ihletforrása. A tematikai „poentírozás“ Isac költészetének elmélyülését is sugallja. A költő hangja egyre újabb és súlyosabb anyaggal telítődik, s az első dalok egyszerűsége (a dal a lírai kristályosodás sajátos formája) a széles ölelésű és többféle értelmű poéma sűrű örvénylésével váltakozik. (...) A dal költői eszköztára közvetlen és egységes. A mondatok zenéjének bűvölő ereje, a szavak rejtett szimbolisztikája. Ismétlések és belső hanghatások teszik teljessé ezt az eszköztárt: A tovasikló vizek mellett Most vájjon ki lépked melletted, Az éj, a hűvös kivel lep meg? Kinek súgod, hogy szép az élet, Kinek nevét mondod az éjnek, És könnyeket ki ejt most érted? Ki csuklón kinek vallsz szerelmet? virág kivel örvendeztet Kivel átkozol hervadt kertet? Pénzt kivel számolsz nagy titokban? Józanságod ha van fogyóban. Fogad kinek fogával koccan? Mindegy, ki volt, ki tőlem elvett, Ezüsttel bárki is fizet meg, Reám bukkan örökre benned. (Dal) A poéma — mint a lelki síkok metszésének és egymásra helyezkedésének komplexebb műfaja — megfelelő kerete lehet az esetleges drámai szembesüléseknek. (...) Egyik, 1921-ben írt, szép (és belső sugallatokat idéző) poémája a megszakítások és az ismétlődő párhuzamok technikáját alkalmazza. A múlt emlékei könyörtelenül özönlik el a közvetlen előadás színterét: Hej, voltam én is húszesztendős. És az őszt kikacagtam. Izmos karomban zsibongott az ifjúság. Elkábított a szerelem bora Hej, voltam én is húszesztendős Bambusz-pálcámon ezüstgyűrű csillogott. Volt gyöngyös nyakkendőm és ünnepi zakóm. Kerültem tömjént, szenteket... (őszi ének) A jól ismert Erdélyi ballada (1925) Isac költészetének alapvető alkotása, „a modern tehetetlenségek“ kifinomult megjelenítésének és a természethez való visszatérésnek hiú szándékával. Egy másik, gyakran említett poémája Annie . A „szomorú versekből“ (1914) a kromatikus, majd a lelki ellentétezést alkalmazza, példátlan egybefonódással: „Ezüstveretű széken ült az úrnő. Kéklett a szeme. / Pezsgőt ittam s sokat. / Az ő kedve sírásra hajlott, / s intett, hogy zengjenek a hegedűk, mert vigadozásuk / kicsalja a könnyeket. / Aranyos asztalnál fekete cigányok nógattak piros hegedűket, / a húrok csiladoztak, könny rezdült rajtuk, vagy mosoly, / és édeset lehelitek az almák... körül park... fehér liliomok..." Költészetét eddig a tematikai és szerkezeti kibontakozás jegyében vizsgáltuk; most kíséreljük meg az én polarizációja révén, az önfelfedezési kísérletet tetten érni az életműben. Az első korszak versei (Költemények, 1908.) a látnok álarcának jegyében születtek. A költő, a nagybetűs Ember, aki arra hivatott, hogy a szó erejével változtassa meg a világot. Az „új domának“ erős társadalmi és politikai csengése van — az egyetemes fájdalom éneke. Ezt a jegyet a szimbolizmus költői eszköztárában is fellelhetjük. A következő korszakban a szülőföld múltjától megviselt konkrét ember kerül a felszínre (...). — A kolozsvári pópa volt apám... Anyám öreg nagyon. Fatemplom... ínséges kenyér... Kemény a föld az ekének, szomorúak a domák, fáradtan térnek meg este a lányok... Hét fájdalom szűköl az udvarunkon, fájdalom érik a vén diófán, mely Jánkáról mesél nekünk, fájdalom ömlik forrásunkból, fájdalmában festik a bimbó és hegyeinkben fájdalom feszül... (Annie — A „szomorú versekből“) A látnok és a „történelmi ember“ álarcát elvetve, a költői én törékeny értelmiségi alakjában tűnik elő, akit mélyen megviseltek a háború borzalmai: A hegycsúcson, az Istenhez közel. Szinte ránk szállt a csillag illata. Egy kalyibában ültünk, Kolozsvárról Jöttünk gyógyítani háború rongyolta Tüdőnket, nézni kék hegyi virágok kelyhét, s forrásban hűtni pillantásunk... (Erdélyi ballada) Végül — az egyik végső lírai helyzetben —, a kínoktól gyötört szemlélődő ént látjuk magunk előtt, ki a halál misztériumát próbálja megfejteni. Naarip asszonya című verse (1936) az ismeretlennel vívott harc fenséges képe: Hét mécses gyúlt ki már a tornyon. De viharból halász mégsem érkezett... Naarip asszonya Bomlott hajával és égre emelt kézzel A süket égbe rikolt: JSzűzanya, engedd haza! Ha égben lakozik, vesd ki onnan őt. Add kezébe újból a súlyos evezőt.“ S a tenger, ez a vén gonosz, csak mormol. Az öreg süketek és haragvó aggszűzek komor titkaival. Naarip asszonya nem harcol, nem zokog már. Mind mélyebbre süllyed. Fájdalom borítja, s a tenger fenekén Szíve a Föld harangját húzza hosszan: bimm-bamm. Ajtók nyílnak, s a kor ezüstös kagylóján ott nyugszik embere: Naarp. Emil Isac költői víziója Eminescu halálfélelemtől terhes meditációinak fenségét idézi itt (...) Az első kötet lírai termése az „irodalmi magvetés“ íróinak körében akkor divatos „erőteljesen egészséges“ — víziót akarja megkérdőjelezni. Olyannyira, hogy Ilarie Chendi — ennek az irodalmi irányzatnak a védelmezője — Isacot a „modern külföldi költők utánozójának“ kiáltotta ki. Ilarie Chendi érvelése társadalmi és doktriner jellegű volt. „A vér és a bűn képzetének az eluralkodása — jegyzi meg Chendi —, óhatatlanul a mi idilli hangulatunkat juttatja eszembe, azt az állapotot, amikor a lélek még oly szűzies, a szerelem annyira tiszta és fiatal, a legények oly erősek és nagyot álmodók.“ Isac következő költői korszakára a történelmi rossz gyötrelmei nyomják rá bélyegüket. Majd a történelem távlatai elhalványulnak, s a gyújtólencse sugarában megjelenik az egyszerű ember, a maga belső drámáival. A világ szenvedéseitől mélyen meggyötört költő fokozatosan felfedezi a saját emberi azonosságát, annak a lénynek az identitását, akit lassú elkárhozás és belső romlás fenyeget. (...) Az első korszak egyszerű közlésrendszerére a komplex kifejezés és a tudatos illúziókeltés rétege rakódik. A sírás a fájdalom költői képével azonosul. Azokat a szentimentális jegyeket, amelyek túl bőségesen uralkodnak Isac egynéhány dalában, a poéma bonyolultabban szívja fel, s ez — lényegében — a barokkos képiség büszke és látomásos kivetülése. A vers, amely egy dúlt lélek nyugtalanságából született, hol szenvedélyes és nagy kérdésektől gyötört, hol vallomásos vagy emlékeket idéző jelzésekkel telítődik. A kommunikáció eszközei ugyanabban a költői képben különböző „benyomásokat“ és „érzeteket“ kísérelnek meg egyesíteni. Az egymáshoz közelálló, sőt különböző műfajok szándékos zűrzavarának leszünk a tanúi (lírai és prózai poéma, zsurnalisztikai közlés). Ezek a jelenségek már a későbbi kísérleti lírát ígérik. (__) Ugyanannak az alkotásnak a kettős arculata — a dal egysége és a poéma szaggatottsága — kétségkívül az önmeghaladás vágyát mutatja. A kezdetben alig észlelhető fejlődő mozgás látványosan gyorsul fel a nagy poémák időszakában (1914—1936), majd Emil Isac lírája visszatér a kezdeti és otthonos mederbe. Élete vége felé, a felszabadulás utáni években, a költő újból dalokat ír — dicsérő éneket a megváltozott társadalmi és politikai valóságról. (...) Emil Isac költészete dinamikus és ösztönző szerepet töltött be korában. Egy „új dumát“ hívott életre (...) Később, néhány gazdag áradású és kifinomult poémában ez a költészet elérte azt a művészi érettséget, amelyre mély humanista érzések és gazdag esztétikai értékek jellemzők. Fordította BERNÁD ÁGOSTON A kolozsvári Dacia Könyvkiadónál 1981- ben megjelent Emil Isac-verseskötet (110 Poezii — Száztíz költemény) bevezető eszszéje. A versidézeteket Bernád Ágoston, Májtény Erik és Rab Zsuzsa fordította. Ady és Asimov avagy a költői kép természetrajza A több mint kétszáz könyves amerikai író, Isaac Asimov egyik — magyarra fordított — esszéjében, előadásában olvasom, hogy az emberi közlésvilágban a beszéd fontosabb, mint a látvány. Utóbbit a szerző egészen „szegényes eszköznek” minősíti és feltesz egy (legalábbis számomra) fura kérdést: „Nyelvi eszközöket felhasználó fogások nélkül, egyszerűen taglejtésekkel el tudnánk-e játszani akár egy ilyen egyszerű mondatot is: »Paksba tegnap beszökött az Ősz«?“ Hát nehezen! — adunk igazat magunk is Isaac Asimovnak. De ha a kérdést önmagában is furcsálljuk, az okfejtő válasz csak növeli tanácstalanságunkat: „Persze le lehet fényképezni a kora őszi Párizst, és rámutatni a képre. Ehhez azonban jelentős technikai segédlet kell, és nem hiszem, hogy kiderül belőle az, hogy Párizsba tegnap szökött be az ősz (hacsak nem kerül a képre naptár — ami már az írásos közlés formája)*. (A Hold tragédiája, Budapest, 1979, 248. oldal) Nos, hát kétségtelen: igaza van Asimovnak, állítása lényegét — beszéd és látvány viszonyát — illetően. Magyar olvasója mégis értetlenül kapkodja a fejét. Magam is örülök, hogy Asimov mester ismeri Ady Endrét, annyira, hogy egyik sorát csak úgy, hirtelen, kapásból beidézi. De nem értem, miért teszi (tényleg csak azért, hogy nagy költőnk egyik sorát népszerűsítse?). Ez a sor ugyanis csak formálisan, grammatikailag egyszerű (bővített) mondat. Jelentését tekintve nagyon bonyolult, szimbolikus. Nem a köznapi nyelvben, beszédben fogant (amiről Asimov értekezik), hanem a szimbolista líra költői nyelvében. Ezért legalábbis viccessé válik Asimov fejtegetése, amikor le akarja fényképeztetni az őszi Párizst. Mert „jelentős tecnikai segédlet" ide vagy oda, a párizsi konkrét ősz fényképe nem lesz azonos Ady versének „ősz“-ével, az elmúlás lírai szimbólumával. A fényképésznek különben sem a tegnapi párizsi őszt kellene fényképeznie, hanem a századelő „Párizs“-ában kellene keresnie egy napot, s ahhoz viszonyítva tegnapot. De még így is hibádzik a dolog. Asimov őszről beszél, de akit idéz, Ady Endre „Kánikulá”-ról ír, sőt — hogy félreértés fél évszázad múlva se essék?! — „leszögezi“: „A Nyár meg sem hőkölt belé*... (azaz: az Ősztől.). Tehát kis betűs konkrét őszről értekezni e vers kapcsán, annak egyik sorát idézve — elég furcsa cselekedet Asimov mester részéről. Hiszen miközben beszéd és látvány viszonyáról beszél, adott pillanatban, az Ady-sor idézése után a lírai kép konkrét látványszerű megjeleníthetetlenségéről van szó. Asimov tehát olyasmiről látszik beszélni, ami szövege gondolatmenetében egyszerűen föl sem merül. Mi történt? Ilyen hiba — Asimovtól! — elképzelhetetlen. Látom, de nem hiszem. Megkerestem az eredeti angol szöveget. A fent idézett rész ott így hangzik: „Without using any trick that involves any of the properties of speech, but simply by gesture and action alone, can you get across as simple a sentence as »Jesterday the sunset was beautiful in rose and green«?“ (The Tragedy of the Moon. Doubleday & Company, New York, 1973, 176. oldal) Mint látható, Asimov nem hibázott, ő konkrét naplementét emleget, nem oszt, és ami a legfontosabb: nem Ady versének oszét. Ady Endre verssora a fordító (Békés András) buzgalmából került a magyar nyelvű szövegbe. Az „egy az egyhez" köznapiságával (konkrét köznyelvűségében) felfogott lírai kép az értekezésben logikai és szemantikai galibát okozott. Komikus helyzet, de nem a fricska kedvéért álltunk meg előtte, hanem azért, mert úgy érezzük, ez az eset egymagában képes jelezni, felvillantani „a lírai kép természetrajzának" lényegét. (U. i.: Persze azért tovább is furdal a kíváncsiság: vajon Asimov ismeri-e Ady Endre nevét, költészetét? Ha már a véletlen folytán ilyen furcsán „találkozott” vele...) IVÓ PÉTER MOHY SÁNDOR rajza Szentimrei Jenő Városok, emberek című könyvéhez IRODALOM 1982. január 1 . HÉT 4