A Hét, 1982 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1982-01-01 / 1. szám

ION OARCĂSU EMIL ISAC, az „új dámna“ énekese Költői indulását határozottan és esz­tétikai megértéssel védelmezték, ám a heves­­ fenntartások kérdőjelei is ott voltak fogadásakor. Ilarie Chendi a helyi sajátosságoktól való elszakadás­sal vádolta meg őt, bár Emil Isac köl­tészete tartósabbnak és jelentősebbnek bizonyult, miként tagadói gondolták volna. Mindazok, kik egykor védelmez­ték (azonos művészi tájékozódású köl­tők és kritikusok), úgy tűnik, jobban és távolabbra láttak, mint a tagadók. Íté­letük ma is sokatmondó, különösen, ha a kezdeti korszak „modern benyomá­saira és életérzésére“ gondolunk. (...) A költő és esszéíró Nicolae Davidescu felfigyelt például arra, hogy Emil Isac életművének alapvető tájékozódására az ellenzéki szellemnek az a felsőbbsé­­ge volt jellemző, amellyel az „irodalmi magvető mozgalom“ (sămănătorismul literar)­ „értelmi és érzelmi jobbágysá­gának a légkörét“ akarta szétoszlatni, s amely — „a szó zeneiségére“ épülő mo­dern költői kifejezés és stílus síkján — magában a költői szókészlet kihívásá­ban jelentkezett. Valamivel később — részben magáévá téve ez előbbi ítélete­ket —, Perpessicius szintén hangsúlyoz­ta ezt a „frondőr“ szellemet, annak „az értelmiségi zarándoknak a nyugtalansá­gát, akit nem elégít ki semmi, és min­denre vágyakozik.“ Perpessicius „az egyetemesség örök szomjúsága“ jelének fogta fel ezt a költői magatartást. Ezeket az értékeléseket csaknem egé­szükben megerősítette a múló idő. Az első kötet lírai termése a nyugta­lan lét költészete, a kor társadalmi-po­litikai válsága elleni nyílt tiltakozás határozott és megújító szándékával: Új domnát dalolok, esküt tehettek rá, S e rút világ — mondottam — megszépül majd talán. Érzitek? — keblemből tépett a fájdalom. És én, az Ember domnák dalával itt vagyok. (Ego homo__) Zenei sugallatokat és a lélek titkait őrzi az Emil Isac-i „dojna“, a Szó va­­rázsos erejének hitét örökölte a roman­tikától, ám ennek a szónak — az erdé­lyi hagyományok szellemében — pon­tosan meghatározott küldetése volt. A humánum témakörén kívül („Csak jöt­tek száz határon által / A férfiak nagy szomjúsággal. / Nyomukban csengőn ott dalolt / A víz, a rét, a nap s a hold. / Előttük üvöltött a vész: / Kín, lánc és megfeszíttetés Humanitad), a tár­sadalmi tematika igen jelentős vonula­ta Emil Isac első kötetének, amelyet az Eminescutól „kölcsönzött“ sugallatok és lázongások telítenek. A hazai valóság­tól elszakadt tunya bojár figurája, „a nagy szenzációra“ mindhiába sóvárgó városi emberek, a „meg nem álmodott álomtól sápadt munkások“ vagy a gyá­rak új jóslatokat hirdető, meg nem szű­nő szirénazúgása — mind, mind oly jellemző költői motívumok, amelyek első kötetének anyagát egységes alak­zatba szervezik. Mindezekhez a nyers felhangokkal döbbenetet keltő erotikus tematika járul, később pedig, más ver­seskötetekben, a boldog apai érzés köl­tészete: Isac életművének tartós ihlet­forrása. A tematikai „poentírozás“ Isac köl­tészetének elmélyülését is sugallja. A költő hangja egyre újabb és súlyosabb anyaggal telítődik, s az első dalok egy­szerűsége (a dal a lírai kristályosodás sajátos formája) a széles ölelésű és több­féle értelmű poéma sűrű örvénylésével váltakozik. (...) A dal költői eszköztára közvetlen és egységes. A mondatok zenéjének bűvölő ereje, a szavak rejtett szimbolisztikája. Ismétlések és belső hanghatások teszik teljessé ezt az eszköztárt: A tovasikló vizek mellett Most vájjon ki lépked melletted, Az éj, a hűvös kivel lep meg? Kinek súgod, hogy szép az élet, Kinek nevét mondod az éjnek, És könnyeket ki ejt most érted? Ki csuklón kinek vallsz szerelmet? virág kivel örvendeztet Kivel átkozol hervadt kertet? Pénzt kivel számolsz nagy titokban? Józanságod ha van fogyóban. Fogad kinek fogával koccan? Mindegy, ki volt, ki tőlem elvett, Ezüsttel bárki is fizet meg, Reám bukkan örökre benned. (Dal) A poéma — mint a lelki síkok met­szésének és egymásra helyezkedésének komplexebb műfaja — megfelelő kere­te lehet az esetleges drámai szembesü­léseknek. (...) Egyik, 1921-ben írt, szép (és belső sugallatokat idéző) poémája a megszakítások és az ismétlődő párhu­zamok technikáját alkalmazza. A múlt emlékei könyörtelenül özönlik el a közvetlen előadás színterét: Hej, voltam én is húszesztendős. És az őszt kikacagtam. Izmos karomban zsibongott az ifjúság. Elkábított a szerelem bora Hej, voltam én is húszesztendős Bambusz-pálcámon ezüstgyűrű csillogott. Volt gyöngyös nyakkendőm és ünnepi zakóm. Kerültem tömjént, szenteket... (őszi ének) A jól ismert Erdélyi ballada (1925) Isac költészetének alapvető alkotása, „a modern tehetetlenségek“ kifinomult megjelenítésén­ek és a természethez való visszatérésnek hiú szándékával. Egy másik, gyakran említett poémája Annie . A „szomorú versekből“ (1914) a kro­matikus, majd a lelki ellentétezést al­kalmazza, példátlan egybefonódással: „Ezüstveretű széken ült az úrnő. Kék­lett a szeme. / Pezsgőt ittam s sokat. / Az ő kedve sírásra hajlott, / s intett, hogy zengjenek a hegedűk, mert vigadozásuk / kicsalja a könnyeket. / Aranyos asztal­nál fekete cigányok nógattak piros he­gedűket, / a húrok csi­ladoztak, könny rezdült rajtuk, vagy mosoly, / és édeset lehelitek az almák... körül park... fehér liliomok..." Költészetét eddig a tematikai és szer­kezeti kibontakozás jegyében vizsgál­tuk; most kíséreljük meg az én polari­zációja révén, az önfelfedezési kísérle­tet tetten érni az életműben. Az első korszak versei (Költemények, 1908.) a látnok álarcának jegyében szü­lettek. A költő, a nagybetűs Ember, aki arra hivatott, hogy a szó erejével változ­tassa meg a világot. Az „új dom­ának“ erős társadalmi és politikai csengése van — az egyetemes fájdalom éneke. Ezt a jegyet a szimbolizmus költői esz­köztárában is fellelhetjük. A következő korszakban a szülőföld múltjától megviselt konkrét ember ke­rül a felszínre (...). — A kolozsvári pópa volt apám... Anyám öreg nagyon. Fatemplom... ínséges kenyér... Kemény a föld az ekének, szomorúak a dom­ák, fáradtan térnek meg este a lányok... Hét fájdalom szűköl az udvarunkon, fájdalom érik a vén diófán, mely Jánkáról mesél nekünk, fájdalom ömlik forrásunkból, fájdalmában festik a bimbó és hegyeinkben fájdalom feszül... (Annie — A „szomorú versekből“) A látnok és a „történelmi ember“ ál­arcát elvetve, a költői én törékeny ér­telmiségi alakjában tűnik elő, akit mé­lyen megviseltek a háború borzalmai: A hegycsúcson, az Istenhez közel. Szinte ránk szállt a csillag illata. Egy kalyibában ültünk, Kolozsvárról Jöttünk gyógyítani háború rongyolta Tüdőnket, nézni kék hegyi virágok kelyhét, s forrásban hűtni pillantásunk... (Erdélyi ballada) Végül — az egyik végső lírai helyzet­ben —, a kínoktól gyötört szemlélődő ént látjuk magunk előtt, ki a halál misztériumát próbálja megfejteni. Na­­arip asszonya című verse (1936) az is­meretlennel vívott harc fenséges képe: Hét mécses gyúlt ki már a tornyon. De viharból halász mégsem érkezett... Naarip asszonya Bomlott hajával és égre emelt kézzel A süket égbe rikolt: JSzűzanya, engedd haza! Ha égben lakozik, vesd ki onnan őt. Add kezébe újból a súlyos evezőt.“ S a tenger, ez a vén gonosz, csak mormol. Az öreg süketek és haragvó aggszűzek komor titkaival. Naarip asszonya nem harcol, nem zokog már. Mind mélyebbre süllyed. Fájdalom borítja, s a tenger fenekén Szíve a Föld harangját húzza hosszan: bimm-bamm. Ajtók nyílnak, s a kor ezüstös kagylóján ott nyugszik embere: Naar­p. Emil Isac költői víziója Eminescu ha­lálfélelemtől terhes meditációinak fen­ségét idézi itt (...) Az első kötet lírai termése az „iro­dalmi magvetés“ íróinak körében akkor divatos „erőteljesen egészséges“ — ví­ziót akarja megkérdőjelezni. Olyannyi­ra, hogy Ilarie Chendi — ennek az iro­dalmi irányzatnak a védelmezője — Isacot a „modern külföldi költők utá­­nozójának“ kiáltotta ki. Ilarie Chendi érvelése társadalmi és doktriner jelle­gű volt. „A vér és a bűn képzetének az eluralkodása — jegyzi meg Chendi —, óhatatlanul a mi idilli hangulatunkat juttatja eszembe, azt az állapotot, ami­kor a lélek még oly szűzies, a szerelem annyira tiszta és fiatal, a legények oly erősek és nagyot álmodók.“ Isac következő költői korszakára a történelmi rossz gyötrelmei nyomják rá bélyegüket. Majd a történelem táv­latai elhalványulnak, s a gyújtólencse sugarában megjelenik az egyszerű em­ber, a maga belső drámáival. A világ szenvedéseitől mélyen meggyötört köl­tő fokozatosan felfedezi a saját emberi azonosságát, annak a lénynek az identi­tását, akit lassú elkárhozás és belső romlás fenyeget. (...) Az első korszak egyszerű közlésrend­szerére a komplex kifejezés és a tudatos illúziókeltés rétege rakódik. A sírás a fájdalom költői képével azonosul. Azo­kat a szentimentális jegyeket, amelyek túl bőségesen uralkodnak Isac egyné­hány dalában, a poéma bonyolultabban szívja fel, s ez — lényegében — a barokkos képiség büszke és látomásos kivetülése. A vers, amely egy dúlt lélek nyugta­lanságából született, hol szenvedélyes és nagy kérdésektől gyötört, hol vallo­­másos vagy emlékeket idéző jelzések­kel telítődik. A kommunikáció eszközei ugyanabban a költői képben különböző „benyomásokat“ és „érzeteket“ kísérel­nek meg egyesíteni. Az egymáshoz kö­zelálló, sőt különböző műfajok szándé­kos zűrzavarának leszünk a tanúi (lí­rai és prózai poéma, zsurnalisztikai köz­lés). Ezek a jelenségek már a későbbi kísérleti lírát ígérik. (__) Ugyanannak az alkotásnak a kettős arculata — a dal egysége és a poéma szaggatottsága — kétségkívül az ön­meghaladás vágyát mutatja. A kezdet­ben alig észlelhető fejlődő mozgás lát­ványosan gyorsul fel a nagy poémák időszakában (1914—1936), majd Emil Isac lírája visszatér a kezdeti és ottho­nos mederbe. Élete vége felé, a felsza­badulás utáni években, a költő újból dalokat ír — dicsérő éneket a megválto­zott társadalmi és politikai valóságról. (...) Emil Isac költészete dinamikus és ösztönző szerepet töltött be korában. Egy „új dum­át“ hívott életre (...) Ké­sőbb, néhány gazdag áradású és kifino­mult poémában ez a költészet elérte azt a művészi érettséget, amelyre mély hu­manista érzések és gazdag esztétikai értékek jellemzők. Fordította BERNÁD ÁGOSTON A kolozsvári Dacia Könyvkiadónál 1981- ben megjelent Emil Isac-verseskötet (110 Poezii — Száztíz költemény) bevezető esz­­széje. A versidézeteket Bernád Ágoston, Máj­tény­ Erik és Rab Zsuzsa fordította. Ady és Asimov avagy a költői kép természetrajza A több mint kétszáz könyves amerikai író, Isaac Asimov egyik — magyarra for­dított — esszéjében, előadásában olva­som, hogy az emberi közlésvilágban a be­széd fontosabb, mint a látvány. Utóbbit a szerző egészen „szegényes eszköznek” minősíti és feltesz egy (legalábbis szá­momra) fura kérdést: „Nyelvi eszközöket felhasználó fogások nélkül, egyszerűen taglejtésekkel el tudnánk-e játszani akár egy ilyen egyszerű mondatot is: »Pak­sba tegnap beszökött az Ősz«?“ Hát nehezen! — adunk igazat magunk is Isaac Asimovnak. De ha a kérdést ön­magában is furcsálljuk, az okfejtő válasz csak növeli tanácstalanságunkat: „Persze le lehet fényképezni a kora őszi Párizst, és rámutatni a képre. Ehhez azonban je­lentős technikai segédlet kell, és nem hi­szem, hogy kiderül belőle az, hogy Pá­rizsba tegnap szökött be az ősz (hacsak nem kerül a képre naptár — ami már az írásos közlés formája)*. (A Hold tragédiá­ja, Budapest, 1979, 248. oldal) Nos, hát kétségtelen: igaza van Asimov­nak, állítása lényegét — beszéd és látvány viszonyát — illetően. Magyar olvasója mé­gis értetlenül kapkodja a fejét. Magam is örülök, hogy Asimov mester ismeri Ady Endrét, annyira, hogy egyik sorát csak úgy, hirtelen, kapásból beidézi. De nem értem, miért teszi (tényleg csak azért, hogy nagy költőnk egyik sorát népszerűsítse?). Ez a sor ugyanis csak formálisan, grammati­­kailag egyszerű (bővített) mondat. Jelen­tését tekintve nagyon bonyolult, szimboli­kus. Nem a köznapi nyelvben, beszédben fogant (amiről Asimov értekezik), hanem a szimbolista líra költői nyelvében. Ezért legalábbis viccessé válik Asimov fejtege­tése, amikor le akarja fényképeztetni az őszi Párizst. Mert „jelentős tecnikai segéd­let" ide vagy oda, a párizsi konkrét ősz fényképe nem lesz azonos Ady versének „ősz“-ével, az elmúlás lírai szimbólumá­val. A fényképésznek különben sem a teg­napi párizsi őszt kellene fényképeznie, ha­nem a századelő „Párizs“-ában kellene keresnie egy napot, s ahhoz viszonyítva tegnapot. De még így is hibádzik a dolog. Asimov őszről beszél, de akit idéz, Ady Endre „Kánikulá”-ról ír, sőt — hogy fél­reértés fél évszázad múlva se essék?! — „leszögezi“: „A Nyár meg sem hőkölt be­lé*... (azaz: az Ősztől.). Tehát kis betűs konkrét őszről értekezni e vers kapcsán, annak egyik sorát idézve — elég furcsa cselekedet Asimov mester részéről. Hiszen miközben beszéd és látvány viszonyáról beszél, adott pillanatban, az Ady-sor idé­zése után a lírai kép konkrét látványszerű megjeleníthetetlenségéről van szó. Asimov tehát olyasmiről látszik beszél­ni, ami szövege gondolatmenetében egy­szerűen föl sem merül. Mi történt? Ilyen hiba — Asimovtól! — elképzelhetetlen. Látom, de nem hiszem. Megkerestem az eredeti angol szöve­get. A fent idézett rész ott így hangzik: „Without using any trick that involves any of the properties of speech, but simply by gesture and action alone, can you get across as simple a sentence as »Jesterday the sunset was beautiful in rose and green«?“ (The Tragedy of the Moon. Doubleday & Company, New York, 1973, 176. oldal) Mint látható, Asimov nem hibázott, ő konkrét naplementét emleget, nem oszt, és ami a legfontosabb: nem Ady versének osz­ét. Ady Endre verssora a fordító (Bé­kés András) buzgalmából került a magyar nyelvű szövegbe. Az „egy az egyhez" köz­­napiságával (konkrét köznyelvűségében) felfogott lírai kép az értekezésben logikai és szemantikai galibát okozott. Komikus helyzet, de nem a fricska kedvéért álltunk meg előtte, hanem azért, mert úgy érez­zük, ez az eset egymagában képes jelezni, felvillantani „a lírai kép természetrajzá­nak" lényegét. (U. i.: Persze azért tovább is furdal a kíváncsiság: vajon Asimov is­meri-e Ady Endre nevét, költészetét? Ha már a véletlen folytán ilyen furcsán „ta­lálkozott” vele...) IVÓ PÉTER MOHY SÁNDOR rajza Szentimrei Jenő Városok, emberek című könyvéhez IRODALOM 1982. január 1 . HÉT 4

Next