A Hét, 1983 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1983-01-01 / 1. szám

AZ ORSZÁGOS PÁRTKONFERENCIA HATÁROZATAINAK SZEREPÉBEN Tudni, hol tartunk A Román Kommunista Párt Országos Konferenciája beható részletességgel és sokoldalúan elemezte a hazai szocialis­ta építés jelenlegi stádiumát. Pártunk abból indult ki, hogy az ország jelen­legi fejlődési szakasza pontos, tudomá­nyos felmérésének, megítélésének és ismeretének hatalmas gazdasági és po­litikai jelentősége van.. Elengedhetetlen feltétele ez annak, hogy pontosan meg­állapíthassuk és elhatárolhassuk a kü­lönböző fejlődési szakaszokat, azok tar­talmát, sajátosságait, hogy reális ala­pokról kiindulva állapítsuk meg a fej­lődési célkitűzéseket, a gazdasági-társa­dalmi fejlesztési stratégiát. Ilyen össze­függésben, a fejlődési stádium pontos is­merete alapján a kommunista párt kivá­lasztja és kidolgozza a gazdasági építés taktikáját, meghatározza annak elemeit és lehetővé válik optimális kombinálá­suk. Igen jelentős továbbá az az általá­nosan elfogadott tény, hogy csakis az adott fejlődési színvonal pontos isme­retében mérhetjük fel a gazdaságpoliti­ka eredményességét, alkotó felhaszná­lásának, alkalmazásának hatékonyságát, csak így tárhatjuk fel az esetleges hiá­nyosságok, a létrejött aránytalanságok kiváltó okait és felszámolásuk legmeg­felelőbb eszközeit, útjait. Egy fejlődési szakasz általában hosz­­szabb történelmi időszakot ölel fel, és a szakaszok hosszú távon befolyásolják egymást. Többek között ezzel magya­rázhatjuk azt, hogy pártunk az ország­nak nemcsak a jelenlegi állapotával, annak minél pontosabb meghatározásá­val, hanem a múlt fejlődési stádiumai­val is behatóan foglalkozik. Ez elvileg annál fontosabb, mivel a különböző stá­diumok megítélésével kapcsolatban ha­zai és a külföldi történészek, közgazdá­szok, politikusok értékeléseiben nem egy tévedés is előfordul. A IX. párt­­kongresszus előtti időszakban például — mint azutáni pártdokumentumok hangsúlyozták — számos téves elmélet jelent meg Románia két világháború közötti állapotával kapcsolatban, me­lyek szerint az ország ebben a szakasz­ban imperialista állam lett volna. Pár­tunk határozottan visszautasította az ilyen elméleteket, és demonstrálta, hogy Románia a két világháború között a kapitalizmus első, a szabad verseny premonopolista szakaszán haladt át. (Egyes ágazatokban léteztek ugyan bi­zonyos monopóliumformák, de ezek semmi esetre, sem uralták az egész nemzetgazdaságot, a finánctőkének és a fináncoligarchiának még csak a csí­rái voltak kialakulóban, a tőkekivitelt nem lehet mint jellegzetes jelenséget tárgyalni, az ország nem vett részt a világ területi újraosztásáért vívott harc­ban, nem törekedett idegen területek meghódítására stb.) Az ország jelenlegi fejlődési stádiu­mával (állapotával) kapcsolatban a leg­újabb vonatkozó pártdokumentumok tükrében elmondhatjuk, hogy hazánk­ban minden ágazatban, alágazatban, minden tevékenységi területen és te­rületi egységben végérvényesen győzött a szocializmus. De ez még nem jelenti a szocialista társadalom kiteljesedését, hiszen Románia még ma is fejlődő or­szág (azok legfelsőbb csoportjába tar­tozik és rövidesen felzárkózik a közepe­sen fejlett országok sorába). Romániát a fejlett országoktól még elég jelentős szintkülönbség választja el, amelynek felszámolása érdekében a gyors ütemű fejlődés folyamatában a párt az építés sokoldalúságát tartja szem előtt. A mai „ ... román szociali­ta társadalmat sok­oldalú fejlődés jellemzi gazdasági, tudo­mányos, kulturális téren és a nép ál­talános életszínvonala tekintetében is“ — jellemezte ezt az állapotot Nicolae Ceaușescu elvtárs. A fejlődési stádiumot nem szabad összetéveszteni az ország fejlettségével, fejlettségi színvonalával vagy fokával. Nézeteltérés és félreértés abból is adó­dik, hogy a két fogalmat túlnyomó részt ugyanazokkal az ismérvekkel, mutatók­kal, ugyanazon szempontok alapján ha­tározzuk meg. Márpedig ugyanannak a fejlődési stádiumnak a keretén belül a különböző országok különböző fejlettsé­gi színvonalon vannak. A fejlett kapi­talizmus stádiumában lévő országok csoportjában például Svédországnak, Dániának, Svájcnak vagy az USA-nak az egy lakosra számított nemzeti jöve­delme több mint kétszeresen meghalad­ja Olaszország azonos mutatóját. Ha­sonló példákat említhetnénk a szocia­lista építés stádiumában lévő országok csoportját vagy a fejlődő országok cso­portját illetően. Vagy: ugyanannak a fejlődési stádiumnak a keretén belül minden ország időben más és más fej­lettségi színvonalat valósít meg. 1950- ben például Romániában az egy lakosra számított nemzeti jövedelem körülbelül 100 dollár volt, ami a fejlődő országok gyengén fejlett csoportjába jelölte ki helyét. Ma az egy lakosra számított nemzeti jövedelem meghaladja az 1500 dollárt, így a fejlődő országok legfel­sőbb, harmadik csoportjába tartozunk. Ugyanakkor a két fogalmat, a fejlő­dési stádiumot és a fejlettségi színvo­nalat nem lehet szigorúan elválasztani, elhatárolni sem egymástól, különös te­kintettel arra, hogy egy új stádiumba való belépés feltételezi, hogy az ország előzőleg mind magasabb és magasabb fejlettségi színvonalat valósítson meg. Eddigi tapasztalatunk tehát azt iga­zolja, hogy az ország fejlődési stádiu­mát nem lehet egyetlen szempont alap­ján helyesen megítélni. A pontos felmé­rés több kritérium igénybevételét felté­telezi. Ezek közül a legfontosabbak: a) a termelőerők állapota (mennyisége, minősége, műszaki színvonal, összeté­tel); b) a termelési viszonyok állapota (érettsége, demokratizmusa, a terme­lőerőkre való visszahatásuk iránya és intenzitása, a fejlődést ösztönző funk­ciójuk megvalósulási, megnyilvánulási színvonala); c) a gazdasági tevékenység eredményessége, a munkatermelékeny­ség és a hatékonyság színvonala; d) a felépítmény állapota; e) a gazdasági élet megszervezésének és vezetésének színvonala; f) a társadalmi struktúra, a különböző társadalmi osztályok és rétegek egymáshoz való viszonya, együttműködésük színvonala; g) a nem­zetközi munkamegosztásba és a világ­­gazdasági körforgásba való bekapcsoló­dás méretei és eredményessége; h) az életmód és az életminőség alakulása; i) a gazdasági-társadalmi élet dinamiz­musa. A felsorolás tartalmából következik, hogy a fejlődési stádium ponto felmé­résében igen hasznosnak bizonyulhat a rendszerelemzés módszere. A különböző szempontokat, vetületeket nem helyes elvontan, egymástól elszigetelten vizs­gálni és tárgyalni, hanem dinamikus, kölcsönös feltételezettségükben és meg­határozottságukban kell elemezni. Egy új fejlődési stádiumra való sike­res áttérés feltételezi az előző, adott stádium egyes ellentmondásainak, egyes aránytalanságainak a következetes fel­tárását, a kiváltó okok mélyreható e­­lemzését és a megoldási módok kivá­lasztását, alkotó alkalmazását. A gazda­ság területén például, a műszaki fel­szereltség és annak hasznosítási foka vagy a műszaki felszereltség és a mun­katermelékenység színvonala közötti el­lentmondás felszámolása megköveteli a munkaerő felkészültségének,­ szerkeze­tének, felhasználása hatékonyságának állandó tökéletesítését. A gazdasági egyensúly különböző részterületeinek helyreállítása és hosszú távú fenntartá­sa mindenekelőtt megköveteli az anyagi egyensúly helyreállítását. Ezen az ala­pon kell helyre­állnia, illetve megszi­lárdulnia a pénzügyi, a monetáris és a valutáris egyensúlynak is. Éppen ezért az Országos Pártkonferencia határozata nagy hangsúlyt fektet a nyersanyag- és az energiaalap erőteljes fejlesztésére és ésszerű felhasználására, az anyagok és alkatrészek visszanyerésére, begyűjté­sére és újrafelhasználására, a fajlagos anyag- és energiafogyasztás állandó csökkentésére, az összes anyagi erőfor­rások magas szintű hasznosítására. Az anyagi és a piaci egyensúly hely­reállítása és fenntartása megköveteli továbbá a mezőgazdasági termelés erő­teljes fejlesztését, a belterjes gazdálko­dásra való határozottabb áttérést, a ho­zamok erőteljes növelését és ezzel egy­idejűleg az egységnyi termék önköltsé­gének jelentős csökkentését. A világgazdasági válság hazánk szá­mára is kedvezőtlen kihatásainak el­lensúlyozása feltételezi, hogy az iparban és az egész nemzetgazdaságban követ­kezetesen valósítsuk meg a XII. párt­­kongresszusnak a szerkezetátalakításra vonatkozó határozatait. A termelési té­nyezők helyzete megköveteli a csúcs­ágazatok, a kevésbé anyag- és energia­­igényes alágazatok erőteljes fejlesztését, a hagyományos, erősen anyag- és ener­giaigényes ágazatok termelésének mér­séklését vagy visszafogását. Általában a gazdasági szerkezet rugalmasságának a fokozása elvezet az alkalmazkodóké­pesség javításához és a gazdasági telje­sítőképesség, az eredményesség magas színvonalát eredményezheti. VORZSÁK ÁLMOS A konferencia természetesen a kong­resszus óta eltelt évek eredményeit és az ezekből leszűrhető általános előre­mutató tanulságokat foglalta össze. Mindenki számára, aki a tanügyben te­vékenykedik, a jelentést hallgatva vi­lágos volt, hogy az új minőség megva­lósítása ezen a területen is hatalmas feladatok elé állít. De mit is értünk az új minőségen az oktatásban? Természetesen a teljesség igénye nélkül taglalnám ezt, mert rend­kívül szerteágazó kérdésről van szó. Szerintem elsősorban az oktató sze­mélyzet, a tanárok, a tanítók, óvónők munkájának új minőségéről kell beszél­nünk. Ennek első feltétele, hogy emelni kell a tanszemélyzet szakmai, politikai, ideológiai színvonalát, magyarán: sok­kal többet kell dolgozni, tanulni. Lé­nyeges tehát az új minőség megvalósí­tásának másik dimenziója is, az erköl­csi, ezt azért hangsúlyozom, mert ke­veset foglalkozunk vele. Ez tulajdon­képpen a tanszemélyzet hozzáállásában mérhető le. A két dimenzió, sajnos, nem mindig jár együtt, ismerek olyan taná­rokat is, akik nem­ adják egész szak­mai tudásukat, egyszóval hivatástudat nélkül tanítanak. A hozzáállás a tanár­nál pedig szinte olyan fontos, mint a mesterségbeli tudás. Az oktatás minő­ségét szubjektív és objektív tényezők határozzák meg. Az első kategóriába nyilván a szakmai tudás és erkölcsi hozzáállás tartozik, és ezért sürgősen fel kell számolni azt a nézetet, hogy a tanár csak óraadó. Ez a helytelen felfo­gás rozsdaként terjed a tanügyben. So­kan azt hiszik, ha megtartják az órát, elvégezték feladatukat és megfeledkez­nek olyan lehetőségekről, amelyek a tanulók nevelése szempontjából sokkal nagyobb hatásfokúak, mint a tanórák. Közismert, hogy ma a tanulók sok időt töltenek a műhelyben, tehát mesterek felügyelete alatt vannak. Ugyanígy sok időt töltenek gyárban, ugyanígy a me­zőn is. Sajnos hajlamosak vagyunk ar­ra, hogy ezt az időt teljesen a mesterek számlájára írjuk, akikről tudnivaló, hogy bármennyire is jóindulatúak, jó­­érzésűek, mégiscsak híján vannak pe­dagógiai alapképzésnek. Tehát ők nem hivatásos nevelők. Fordulatra van szük­ség a diák—tanár együttlét dolgában! A régi nagy pedagóguselődök azért is maradtak meg nemzedékek tudatában, mert sokat voltak együtt diákjaikkal. Tudtak azonosulni a tanulókkal szabad időben is. Persze igaztalan lennék, ha csak a tanárokat bírálnám, mert ma sokkal nagyobb a generációk közötti tá­volság — diák—tanár között például —, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Úgy­hogy itt jócskán van min töprengnünk, mert sok a tennivaló a diák—tanár vi­szony javításában. A konferencián taglalt új minőség megvalósítására gondolva felmerül bennem az is, hogy túl széttagolt az e­­gyes tantárgyak oktatása. S nagyon ki­csi a lehetőség arra, hogy a különböző tantárgyak világnézetté álljanak össze a gyerekek tudatában. Persze ezt egyet­len tanár nem tudja megvalósítani, ezt a tantervek és tankönyvek készítőinek kell figyelembe venniük minél sürgő­sebben. S ha már itt tartunk, meg kell mondanom, hogy bebizonyosodott: azt a hatalmas ismeretanyagot, amelyet a tantervek és tankönyvek megkövetel­nek, csak a gyerekek igen kis hányada sajátíthatja el. Szerintem tehát a tan­könyveket, tanterveket nagyon bátran meg kellene húzni, s ebbe beleértem nemcsak az elméleti tantárgyakat, ha­nem a technológiai könyveket is, mert némelyik egyetemi szintet is megüt. Ennek a túlméretezett információ­áradatnak az az eredménye, hogy no­ha sokat beszélünk az elmélet és a gya­korlat kapcsolatáról, ez a kettő tulaj­donképpen párhuzamosan halad, vagyis nem valósul meg. Nem is valósulhat meg, mert aki az elméletet tanítja, nem kötheti az ismereteket a sokkal egy­szerűbb gyakorlathoz és fordítva. E párhuzamosság miatt az a hamis képzet alakul ki a gyerekben, hogy teljesen fö­lösleges az elmélet, mert a gyakorlat­ban nagyon jól boldogul anélkül is. Ha tehát komolyan vesszük az elmélet és a gyakorlat összekapcsolásának pártunk­ által hangsúlyozott elvét, akkor sür­gősen felül kell vizsgálnunk a jelenle­gi nem kielégítő helyzetet. Sajnos, ugyanez a kettősség tapasz­talható a szó szoros értelmében vett nevelés területén is az elmélet és a gyakorlat között. Ugye, deklaráljuk a diák­ tanár közötti közvetlen dialógus kialakításának szükségességét, de vajon teremtünk-e olyan szituációt, amely­ben a gyerek őszintén és bátran feltár­hatja problémáit tanára előtt? Sajnos, nagyon sok tanár nem vállalja az olyan helyzetet, amelyben a tanuló „rázós“ kérdést mer feltenni. Sokkal nagyobb figyelmet kellene szentelnünk az erkölcsi tartás kifejlesz­tésének már az iskola padjaiban. Ilyes­mit azonban csak az olyan tanár ala­kíthat ki a gyerekekben, aki egész em­berként, színes­ lélekkel részt vesz a munkában. S ezzel eljutottunk oda, ahonnan elindultunk, hogy ezt „óraadó tanár“ nem valósíthatja meg. Persze tudom, hogy a lelkiismeretes tanár is nehéz, gyakran leküzdhetetlen felada­tokkal találja szemben magát, de nem mondhatunk le hivatásunkról, nem mondhatunk le az így értelmezett új minőségű oktatás megvalósításáról. ALBERT DÁVID, a székelyudvarhelyi Dr. Petra Groxs líceum igazgatóje Új minőségről és hivatástudatról OCTAV GRIGORESCU NAPIRENDEN A TETT 1982 / 3 száma A BESZÉLŐ EMBER A tartalomból Szilágyi N. Sándor Pennette Langley Danysz Csíky N. Klára Cs. Gyimesi Éva Csíky Csaba Péntek János Bíró Zoltán Aradi József Hudy Árpád Mihálka György Asztalos Lajos Miért nem tudjuk, hogyan keletkezett a beszéd? A gőgicséléstől a mondatig Elnövi-e a gyerek? A csend világa (Intern Jakab Brigitta logopédussal) Elveszíthető-e a beszédképesség? A beszéd: tett! Fent és lent A beszéd árnyékgazdagsága Szó és érték Ahány nyelven beszél... Kétezer nyelv egy csokorban Tér 1983. január 1. A HÉT 2

Next