A Hét, 1994 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1994-01-07 / 1. szám

szomszédaival együtt élni nem képes, „bajkeverő” ország látszatát keltve nem kap törekvései­hez széles körű nemzetközi támogatást, akkor hangzatos nyilatkozatokon kívül semmit nem tud tenni a határainkon túl élő magyarságért. EXPRES (51.) Akkor és most című vezércikkében Cornel Nistorescu megvonja az elmúlt négy év mérlegét: „Mindenkinek akkor kezdődött az időszámítás. A boldogoknak, akik nagyon kevesen vannak. A kevésbé boldogoknak, akik nagyon sokan vannak. Akik képesek lettek volna széttépni, ha külön véleményed volt a szekuritátéról vagy Ceauşescuról. Most bekopognak a tartalékba helyezett tisztek virágzó cégeinek ajtaján munkát kérni. Akkor Ceauşescu nevét kisbetűvel írták, ma tolonganak, hogy virágot helyezzenek a sírjára. Akkor leköpdösték Adrian Păunescut. Most beválasztották a Parlamentbe. Akkor C.V. Tudor könyörgött az embereknek, hogy hagyják élni. Most kormányozni óhajt. Akkor honfitársaink szabadok akartak lenni, mint a madár. Most a Caritason akarnak játszani. A Caritas bedöglik, de az emberek azt mondják, a játék jó, csak a sajtó a hibás. És játszanak tovább. A kormány­nak és parlamentnek egy szava nincs e közszolgálati szélhámosságról. Játszanak ők is. Akkor ököllel csépelték az úgymond terroristákat. Most megrugdossák a munkanélkülieket. Akik erre nem szólnak egy kukkot sem. Ájtatosak, mint valami apácák. Akkor úgy beszéltek a magya­rokról, mint a mi sorsüldözte testvéreinkről. Most meghirdetik a magyar terrorizmus elleni évet. Akkor Iliescu azokról beszélt, akik csupán a szocializmus értékeit vitték tovább. Most a fogadásokon szorongatja a milliárdosok kezét, büszkén, mintha az ő pénzéről lenne szó. Akkor a televízió meaculpázott a sok hazugságért és bocsánatot kért. Most hazudik, sőt fel van háborodva, hogy a világ nem hisz neki. Akkor az ország rettegett az idegen ügynököktől. Most embertársaid diszkréten érdeklődnek, nincs-e egy külföldi ismerősöd, akitől meghívólevelet kérjenek a vízumhoz. Akkor tisztelettel emlegettük a forradalmat. Most vicceket csinálunk egy államcsínyből. Akkor gyűlöltük az illegalistákat. Most csodáljuk a forradalmár diplomával rendelkezőket. A párttagsági könyvet a forradalmár diploma helyettesíti. Akkor egy szelídebb szocializmus felé indultunk. Most vergődünk egy vad .............a kapitalizmusban. Akkor kenyeret vittünk azoknak, akik őrizték a televíziót, a rádiót, a kormányt, a metrót. Most őrzöttek és őrzők mindent ellopnak, amihez csak hozzájutnak. Akkor a szolidaritás­­ felemelő érzése hatott át. Most a megalázó irigységé. Akkor Európáról álmodtunk. Most elözönlenek az ázsiaiak. Akkor pártok százai születtek. Most átalakultak üzletekké és bárokká. Akkor nyugodtak voltunk, hogy a terroristákat törvény elé állítják. Most még nyugodtabbak vagyunk, hogy terroristák nem léteznek. Akkor azt mondtuk, a volt aktivisták húzódjanak félre, most hívjuk őket, hogy vezessenek. Akkor lakást utaltak ki a szegényeknek és rászorulóknak. Most ugyanazok eladják dollárért. Akkor be akartuk hívni az orosz hadsereget (pontosabban, akarta ő). Most félünk tőle és átkozzuk. Akkor megosztottuk darab kenyerünket. Most Olaszországból és Németországból vásároljuk a tejet és joghurtot. És nem háborodunk fel, csak mikor drágul a cigaretta és az ital. Akkor féltünk a bányászok bejövetelétől. Most a bányászok játszanak a Caritason. Akkor felháborodtunk Ceauşescu aranymérlegénak látványán. Most megpróbálunk bádogkilincset exportálni. Akkor csapágyat a vasúti kocsiba és hajóba beszerelve adtunk el. Most zsebből, zacskóból árusítjuk. Eltelt négy emlékezetes év. Négy év, mely egyszerre volt jó és rossz.” TÁRSADALMI SZEMLE (12.) Kovács László parlamenti képviselő (MSZP) az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke Mérlegen a magyar külpolitika cím alatt válaszol Bede Rita kérdéseire; idézünk néhány gondolatot az interjúból.­­ 1990 májusa után a magyar külpolitika számára nem adódtak olyan látványosan kihasználható lehetőségek, mint az előző években. Az viszont tagadhatatlan, hogy Magyarország és több szomszédja viszonyában korábban nem tapasztalt problémák jelentkeztek. Hangsúlyozni szeretném, hogy azelőtt is voltak ellentétek Magyarország és egyes szomszédai között, de ezek nem voltak annyira érzékelhetőek, mivel a szövetségi rendszerben meghatározó szovjet érdekek elnyomták a kisebb országok közti érdekkülönbségeket. A Varsói Szerződés széthullása után ezek a feszültségek látványosan törtek felszínre. Ez a helyzet új kihívást is jelentett a magyar külpolitikának. Komoly sikernek tekintette volna mindenki, ha ezeket a feszültségeket kezelni tudja. Ehhez mindenekelőtt arra lett volna szükség, hogy a magyar külpolitika ne hánytorgassa fel a történelmi sérelmeket. Ez ugyanis zsákutca, hiszen minden népet, minden nemzetet értek itt, Kelet-Közép-Európában sérelmek az elmúlt ezer évben. Ráadásul a sérelmeknek nincs mértékegységük, azok nem hasonlíthatók össze. Valószínűleg ezért is érzi ebben a térségben minden nép úgy, hogy ő szenvedett a legtöbbet, neki van a legtöbb törlesztenivalója. Realitásként kell tehát számolni a mélyen gyökerező bizalmatlansággal, az előítéletekkel, a félreértés és a félremagyarázás lehetőségével.­­ A magyar külpolitikának még a hátteréből is ki kellett volna iktatni a történelmi nosztalgiát, a küldetéstudatot. A szomszédok lekezelésének a látszatát is el kell kerülni, óvakodni kell minden félreérthető nyilatkozattól.­­ Megítélésem szerint az Antall-kormány az ország érdekeivel és a nemzetközi feltételekkel összhangban határozta meg a magyar külpolitika fő hangsúlyait. Következésképpen, ha az MSZP-nek a választók bizalmából 1994-től kormányzati szerepe lenne, úgy változatlanul arra törekedne, hogy Magyarországnak kiegyensúlyozott legyen a viszonya a szomszédos országokkal és mielőbb integrálódjon, illeszkedjen be Európa fejlett részének közös intézményeibe, gazdasági, politikai vérkeringésébe. Abban sem lenne változás, hogy Magyarországnak politikai-erkölcsi kötelessége a határokon túl élő magyar kisebbség jogai érvényesülésének az előmozdítása. Annál is inkább, mert ez nemcsak magyar érdek, hiszen - a délszláv tragédia is bizonyítja - ebben a térségben a kisebbségek jogainak figyelmen kívül hagyása vagy megsértése a stabilitást, a békét veszélyezteti. Amikor tehát a kisebbségek jogainak védelmében lépünk fel, az európai normákat kérjük számon, az egész térség, sőt, végső soron Európa biztonságát szolgáljuk.­­ A külpolitika eredményességének csak az első, de korántsem egyetlen feltétele a prioritások, a hangsúlyok helyes megválasztása. Fontos az említett főirányok egymáshoz illesztése, összehangolása a napi külpolitikai gyakorlatban. Nem lehet például a magyar kisebbség ügyét elválasztani a másik két prioritástól. Támogatásukra olyan eszközöket kell találni, hogy az ne keltsen fölösleges feszültséget Magyarország és érintett szomszédai viszonyában. Ne fessen országunkról hamis képet, ne adjon tápot indokolatlan ellenérzéseknek. Szeretném hangsúlyozni, hogy nem a kisebbség „feláldozásáról” van szó, a jó viszony érdekében. De azt hiszem, nem nehéz belátni, hogy amennyiben feszültté, netán ellenségessé válik Magyarország és egyes szomszédai viszonya, amennyiben Magyarország a KORTÁRS (11.) Hol tévesztettünk utat című nyílt levelében Kiss Gy. Csaba, a neves író és politológus megmagyarázza, miért lépett ki a Magyar Demokrata Fórumból. Idézünk az elemzés befejező részéből: Sok helyütt diadalmaskodott a kontraszelekció. Kiderült, hogy érdemes tülekedni, a jól célzott fejbólintások meghozzák a maguk hasznát. Külföldi utak, kapcsolatok, igazgatótanácsok. Erkölcsileg elég hamar korrumpálódott az új politikai elit nem csekély része... Korrupció, ahogy illetékes helyen mondják, nincsen, merő rágalom, az apró­­cseprő kihágásokat pedig elfeledteti az idő. Tudom, nem kelendő manapság Magyarországon a politika és az erkölcs kapcsolatáról beszélni. Ugyan?! Ön talán moralizálni akar? - a demokrá­ciában ez idejét múlta. Nos, valóban helytelen összekeverni erkölcsöt és politikát. De erkölcsi alapok nélkül nem képzelhető el politika. Nyilvánvaló, hogy nem lehet a mindennapi erkölcs követelményei alapján megítélni politikai lépéseket. Mert vannak bizalmas tárgyalások, taktikai lépések. De jogosultságukat az adja, hogy bizonyos értékek megvalósulását szolgálják. Ma Magyarországon inkább azt lehet látni, hogy mindenek fölötti érték a hatalom megtartásának szándéka vagy megszerzésének célkitűzése. Mintha a hatalom önmagában való érték volna. Mikszáth Kálmán tollára kívánkoznék az átmenet „hőseinek” panoptikuma. Mert kik ennek a magyarországi átmenetnek a „hősei”? A jellemes demokraták, akik nem ideológiai rögeszmékbe kapaszkodva, hanem tüzetesen ismerve valóságunkat, keresik a legjobb megoldásokat? Akiknek van víziójuk a jövőről, tudják, mit akarnak, és képesek józan kompromisszumokra is? Tessék megkérdezni a politika (demokratikus viszonyok közt) legfőbb instanciáját, az állampolgárt. Ő inkább ügyeskedőket lát, gyorsan meggazdagodókat. Hirtelen emelkedtek föl a demokrácia hullámán, s vagy idejében fordítottak egyet a köpönyegü­­­­kön. Az átmenet „hősei” azok, akik „használ­­hatók”; nem baj, ha volt némi pozíciójuk az el­múlt rezsimben, nem baj, ha néhány pártot már ..megjártak, akkor kezelhetők, kézben tarthatók. Nem árt a középszerűség sem, s különösen alkalmas az a magatartásforma, amelynek régi hagyománya van Magyarországon, miszerint fölfelé alázatosnak, lefelé gyalázatosnak illendő lenni. Mintha legrosszabb tradícióink volnának a legszívósabbak. Virágzik a cselédmentalitás, és 1990 után sem erősödött meg eléggé a polgári mentalitás erénye... Tudom jól, nem volt reális azt hinni, hogy ha kijövünk a „gonosz”, a kommunista diktatúra világából, ha vége lesz a szovjet megszállásnak, egyik napról a másikra beáll a törvények megbecsülésének rendje, a tisztesség és a kölcsönös bizalom kora. Naiv álmodozókon kívül nem hihetett senki ebben. Abban viszont igen, hogy lépésről lépésre sikerül visszaállítani ezeknek az értékeknek a be­csületét, hogy nőni fognak a tisztesség esélyei a politikai életben, a gazdaságban. Egy emberte­len korszak magatartásformái vannak a reflexeinkben, viselkedésünkben. Csak úgy tudunk megszabadulni tőlük, ha illúziók nélkül nézzük valóságunkat és lehetőségeinket. Számot vetve a kényszerekkel és valóságos lehetőségekkel, elkerülvén a kiábrándultság csapdáit. Természe­tesen: világosan megfogalmazott mértékek és célok jegyében. SZÍN-VILÁG (a budapesti Nemzeti Színház lapja, 1993. december) A Nemzeti Színház 1986. január 2-án mutatta be Sütő András Advent a Hargitán című drámáját, 1990. november 9-én Temesváron ünnepelte a 250. elődást, majd december 4-én Bécsben is vendégszerepelt vele. A külföldi előadások sorát az 1992. májusi párizsi vendégszereplés nyitotta meg, ezt követően még ugyanebben a hónapban Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda és Marosvásárhely volt a társulat útvonala. Az 1993. évi vendégszereplések néhány állomása: januárban Bécs, majd Pozsony, Nyitra, Komárom, Nagyvárad, Szatmárnémeti, a vajdasági Topolya, Zenta, Újvidék, Szabadka, novemberben az aradi és az említett temesvári, 250. ünnepi előadás. 1994 tavaszára egyelőre egy kassai vendégszereplés áll a színház tervében.­­ A lapszám vezércikkében Ablonczy László, a Nemzeti Színház igazgatója az erdélyi és vajdasági körút kapcsán írja: „Szatmáron, Aradon, Temesváron, Topolyán, Zentán a Nemzeti Színház még soha nem lépett föl. Százötvenhat éves mulasztásunkat és adventi várakozásokat beteljesítve­­ néző és színház találkozhatott. Néző és színház a zimankós időből közösen dugta be fejét a játékba. Amilyen színész és közönség, élet és dráma, Sütő András hatornjai, jéghegyei, kis- és nagyromlásai alatt elidőzvén, átkozott lavina-veszedelmek rettegésében sem a vereség érzésével élnek. Ellenkezőleg: megerősödtek a játék hatalma által, hogy mégsem élnek magukra hagyatottan. Az összetartozás érzése, a színház ereje közösségi erőt éltet bennünk... Sütő András játéka szétszóródásunk utáni állapotunkban is a Jóra való készültségre döbbent. Égre jajdul Sütő András drámája. Akár az imádság... Siralmas énnéköm - panaszolta az egykori bécsi deák Bormenisza Péter, sóvárogván jó budai szállása, a megnyugtató otthon iránt. Siralmas minékünk, hogy szélfútta bogáncsok sorsát hozta ránk ez a század, s közeledvén a jövő évezredhez, nem tehetünk mást, változatlanul és rendületlenül, mint a várakozás lámpácskáit gyújtogatjuk. KÖZOKTATÁS (12.) A Visszatekintő rovatban Kovács Miklós bemutatja a zilahi refor­mátus Wesselényi Kollégium történetét. Az iskola fennállására 1646-tól vannak adatok. 1816­tól kezdődően hosszú időn át a Wesselényi család tagjai közül kerültek ki a főgondnokok, így kapta nevét is. 1880-1914 között a növendékek száma évenként 350-400 között mozgott. A Wesselényi Kollégium nevet 1948-ig, a tanügyi reform bevezetéséig viselte, akkor az iskola teljes ingó és ingatlan vagyona az állam tulajdonába ment át. 1950-ben felvette legismertebb, leghíresebb egykori tanulójának, Ady Endrének a nevét. 1960-ban az addig magyar tannyelvű I-XI. osztályos iskolát egyesítették a helybeli 1-es számú román tannyelvű iskolával, ezzel az intézkedéssel Zilahon megszűnt a több mint háromszáz éves múltra visszatekintő magyar kö­zépfokú oktatás. Kezdetben a magyar és a román líceumi osztályok aránya 2-2 volt, de idővel, a város demográfiai változásaival párhuzamosan 1-7-re változott. Az így döntő többségében románná változott intézmény homlokzatáról lekerült Ady Endre neve, 1976-ban Matematika- Fizika Líceum lett, jelenleg az Elméleti Líceum nevet viseli. 1989 után sikerült kiharcolni a magyar osztályok számának növelését, sőt 1991 szeptemberétől az épület hajlékot nyújt az ak­kor beindult középfokú református szemináriumnak is, amely az 1960-ban önkényes intézke­déssel megszüntetett önálló magyar gimnázium jogutódjává kíván válni. Barabás István 1994. január 7 A HÉT 2

Next