A Hét, 1996 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1996-01-12 / 1-2. szám

Az autonómia kérdésköréről Szeged város önkormányzata 1995. október 13-15. között tudományos tanácskozást rendezett, a magyar kisebbségi szervezetek képviselőinek részvételével. A konferencia keretében előadást tartott dr. Bruhács János professzor (Janus Pannonius Tudományegyetem, Pécs), és dr. Kovács Péter, az Európa Tanács szakértője (Miskolci Egyetem). Előadásaikat követően válaszoltak a résztvevők kérdéseire. Az alábbi szöveg magnetofonszalagra rögzített válaszaik szerkesztett változata; a kérdéseket lapunk szerkesztője fogalmazta meg. kisebbségjog főnixmadara A jelenlegi helyzetet elemezve az a benyomásunk, hogy a kisebbségi jog alapfogalmai a két világháború között alakultak ki, filozófiája viszont a második világháború után, az emberi jogok körüli eszmecserék során, s a kettő között ellent­mondások vannak, amelyek, persze, adott esetben termékeny feszültséget is jelenthetnek... Dr. Bruhács János: Egy angol jogász, kinek a könyve ma kézikönyv a legtöbb egyetemen, azt mondta, hogy a kisebbségjog újjáéledt, mint főnixmadár hamvaiból. És valóban ez történt, bár ez az újjáéledés bizonyos másságot is magával hozott. A világháború után, 1945- ben az volt az elképzelés, hogy kisebbségi jogokra egyáltalán nincs szükség, sőt, hogy azok egyenesen veszélyesek, károsak. Amikor San Franciscóban az ENSZ Alapokmányát kidolgozták, minden olyan javaslatot, mely — még ha indirekt módon is — a kisebbségek védelmét szolgálta volna, nagy többséggel elutasítottak, így az 1945 utáni nemzetközi jogrend alapját jelentő dokumentumba semmilyen kisebbségvédelemmel összefüggő rendelkezés nem kerülhetett be. Mi volt ennek az oka? Felhasználták a második világháború előzmé­nyeiből levonható tapasztalatot érvrendszerük kialakí­tásában, azt, hogy azok az országok, melyeket korábban nemzetközi jogi kötelezettségek terheltek kisebbségi vonatkozásban, ezt szuverenitásuk megsértéseként fogták fel, s jött egy másik meggondolás is: ha az emberi jogokat biztosítani fogják, akkor a kisebbségvédelmi rendszer újbóli felállítására és működtetésére már nem lesz szükség. Ennek ellenére a kérdés mégis létezett, s furcsa módon a szovjet diplomaták állították az előtérbe, mégpedig sajátos nézőpontjuknak megfelelően. Amikor az Emberi Jogok Egyetemes Deklarációjának és az úgynevezett Genocid Egyezménynek a kidolgozása került napirendre, a szovjet diplomácia volt az, amely e prob­lémát forszírozta, s az amerikai nem. A szovjetek nyilván nem a birodalmukon belüli kisebbségekre gondoltak. Ez a szovjet-amerikai konfliktus 1946-47-ben azzal a kompro­misszummal oldódott fel, hogy a kisebbségvédelem nem került be az Emberi Jogok Egyetemes Deklarációjába, s a Genocid Egyezményből kihagyták a kulturális genocí­diumot, viszont felállítottak egy bizottságot, melynek feladata a kisebbségi ügyek gondozása lett. Nos, e bizott­ság azóta is működik, s már a neve is - Diszkrimináció Elleni és Kisebbségvédelmi Albizottság - tükrözi a kompromisszumot, azt, hogy itt összekevertek két dolgot: " A HÉT 1995. január 12 a faji diszkriminációt és a kisebbségi kérdést. Amikor a kisebbségi kérdés kezdett előtérbe kerülni, az ötvenes években, megpróbálták megszüntetni a bizottságot, csak a közgyűlés intervenciójára maradt meg, de feladatát átorientálták, a faji diszkrimináció kérdésére helyezve a hangsúlyt, így a kisebbségi kérdés az albizottságban csipkerózsikaálmát aludta egészen a hetvenes évekig, amikor napirendre került annak a deklarációnak a kidolgozása, melyet végül 1992-ben fogadott el az ENSZ közgyűlése. Ebben az albizottságban magyar képviselő sosem volt, nem tudom, hogy a magyar diplomácia ügyetlensége miatt-e, vagy egyszerűen az erőviszonyok nem tették lehetővé. Viszont mindig volt román tagja, meg jugoszláv is, s épp a jugoszláv képviselő volt az, aki a kisebbségi jogok továbbfejlesztését javasolta azzal a megfontolással, hogy az érje el azt a szintet, amelyet Jugoszlávia biztosít kisebbségeinek. Ez azonban nem sokat érő eredmény a nemzetközi jog szempontjából... Dr. Bruhács János: A kimondottan jogi eredmények az emberi jogok területén jelentek meg. Két évtizednek kellett eltelnie, míg az Emberi Jogok Egyetemes Deklarációjába foglalt elveket kodifikálták, így jött létre a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségok­mánya, mely 1976-ban lépett hatályba. Ennek 27. cikkelye tartalmaz először kisebbségvédelmi rendelkezést az ENSZ Alapokmányát követő nemzetközi jogban, s tulajdonképpen innen indul az a folyamat, amely - lega­lábbis jogi szempontból - eredményeket hozott. Felmerült ugyanis, hogy részletesen ki kellene bontani a cikkelyben rejlő jogokat és kötelezettségeket. Erre következett a Capotorti-jelentés, mely lendületet adott az albizottság munkájának, s az 1992-es Deklaráció annak a diplomáciai alkudozásnak is eredménye, melynek során kiderült, hogy az Egyezségokmány hiteles értelmezése nem könnyen alakítható ki. Ez a Deklaráció csak valamiféle jogi meggyőződést tükröz és semmi mást. A több évtizedes kodifikációs munka s a kérdés bizottságok és eljárások mögé bújtatása nem vezetett-e mégis a probléma újrafogalmazásához? Hiszen a nemzetközi életben közben egy csomó minden megváltozott. Dr. Bruhács János: A Magyar Tudományos Akadémia közzétett egy dokumentumgyűjteményt az első világháborút követő tárgyalásokról. Ez az eredeti jegyzőkönyveket tartalmazza, s hallom a szerkesztőtől, hogy a francia külügyminisztérium tiltakozott miatta, pedig francia dokumentumokról van szó, elsősorban azon albizottságok munkálatairól, melyek a határok kijelö­lésével foglalkoztak. Rendkívül érdekes olvasmány e gyűjtemény, egy kissé karikatúra is: ha e dokumentu­mokat nézzük, kiderül, Magyarországon nem is éltek magyarok, viszont élt mindenki a magyarok kivételével - így indokolták meg, milyen területeket kell átadni Romániának, Csehszlovákiának, a délszláv államoknak. S akkor itt jelenik meg, e hivatalos dokumentumokban, hogy lesznek kisebbségek, melyeket asszimilálni kell. A kisebbségvédelmi rendszer az első világháborút követően lényegében azért jön létre, hogy ezt az átmenetet kevésbé fájdalmassá tegye. Tehát egy ideiglenes átmeneti rend­szerről volt szó, s ezt azután a Népszövetség keretében hivatalos megfogalmazások újra megerősítették. Mello- Franco brazil delegátus a kisebbségekkel foglalkozó bizottság élén például átmeneti létről beszél. A gondolat, hogy a kisebbségi lét átmeneti állapot, még a hetvenes években is megjelenik egy angol munkában. Namármost, ha integráltuk a kisebbségvédelmet az emberi jogok egyetemes rendszerébe, akkor a kisebbségvédelem célját is megváltoztattuk, legalábbis az én olvasatomban. Most már nem egy fájdalmas átmenet enyhítő kereteit kell biztosítani, a feladat állandóvá válik, hiszen az emberi jogok biztosítása örök érvényű eszme és feladat. Ez nemcsak így, deduktív úton jelenik meg: a különböző dokumentumok kifejezett rendelkezéseivel is alá lehet támasztani, akár az 1992-es ENSZ-deklarációval, akár az EBEÉ- dokumentumokkal. S van még egy általánosítás. A kisebbségi jogok megvalósítása úgy történt, hogy a területi állam — melynek területén a kisebbségek élnek — kötelezettségeket vállal a kisebbségek védelmére, de szerződéses kötelezettséget. Nehezebb a helyzet, ha a kötelezettségek az általános emberjogból adódnak, de kétségtelen, hogy a területi állam cselekvését a nemzetközi jog ténylegesen korlátozza. A formális nézőpont szerint a nemzetközi viszonyokat a nemzetközi jog szabályozza. Valójában az államok úgy viselkednek, mintha nemzetközi jog létezne, azaz megpróbálják lépéseiket — melyeket az állami vagy egyéb érdek diktál — jogilag alátámasztani. Az emberjogi egyezmények kiegészítik egymást Az államok nem jogokat védenek Dr. Kovács Péter: Nem lehet túl sok jót várni, mert az államok, mikor nemzetközi szerződéseket kötnek, saját érdekeiket követik, s ezért ami kialakul, az a legkisebb közös nevező. A kisebbségvédelmet nem kell túltudo­­mányozni; egy nemzetközi kodifikáció értelmezésében és érvényesítésében annyira leosztott lapok vannak, hogy hiába mond el valaki egy zseniális okfejtést, hogy mi miből vezethető, le, senki sem figyel oda. Egymás füle mellett eresztik el az érveket, ahogy az a parlamentben is történni szokott a különböző politikai pártok között. Ugyanakkor, ha a nemzetközi jog ad is egy keretet számunkra, a belső kodifikáció során ezen mindenképpen túl lehet lépni. S a tendencia az, hogy azokban az orszá­gokban, melyek kevésbé elfogultak és szűklátókörűek, minden további nélkül túl is lépnek a belső jogban a nemzetközi standardon, amely az én olvasatomban nem is más, mint egy minimum, amelyet ki kell egészíteni belső jogi és alkotmányjogi normákkal. Viszont ilyenkor, a belső jog ilyen értelmű kie­gészítésével szemben szokták felvetni ezek a kor­mányok, hogy bármilyen túllépés a standardokon tulajdonképpen a kisebbségek kollektív jogainak az elismerését jelenti, s ehhez a nemzetközi jog biztosít is érvrendszert, egyrészt azzal, hogy a ki­sebbségekhez tartozó személyek jogairól beszél, másrészt azzal, hogy visszautal a területi állam valamiféle jogaira is. Dr. Bruh­ács János: Az emberi jogok individuális felfogása levezethető az ókori görög filozófusokból a francia forradalmon keresztül egészen napjaink emberjogi koncepciójáig. Ez határozza meg az emberi jogok úgynevezett első generációját, annak tartalmát és struktúráját, mindazt, amit ma polgári és politikai jogoknak nevezünk, s amelyekbe integrálták - mindeddig nem túl sok sikerrel - a kisebbségi jogokat. A kisebbségi jogok tulajdonképpen kulturális jogok, s ma a gazdasági, kulturális és szociális jogokról mint az emberi jogok második generációjáról beszélünk, amelyeknek bevezetése és elterjesztése az 1917-es forradalom követ­kezménye. Ezek tulajdonképpen kollektív jogok, s visszahatásként megjelenésükre ismét előtérbe kerültek az egyéni jogok. Végül ma már beszélhetünk az emberi jogok harmadik generációjáról is, a „népek jogairól”, melyek számos konferencia tárgyát adják a nemzetközi jogtudományban, s e jogok a fejlődő országokban úgy is értelmezhetők, hogy az egyéni jogokat alá kell rendelni a kollektív jogoknak. Az ideális az lenne, ha egy helyes arány alakulna ki közöttük. Ha a kisebbségi közösség Bakk Miklós (folytatása a 4. oldalon)

Next