A Hét, 1997 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1997-01-10 / 1-2. szám
Fodor Sándor Indokolt bizalom Minden új esztendő reményt is hoz magával. Reménykedünk életünk jobb alakulásában egyéni sorsunkban és a közösségünkében, egyaránt. Ezért kívánunk egymásnak „boldog új évet” december utolsó , január első napjaiban. Az idei új esztendő, a ránkköszöntő 1997-es év elé azt hiszem több reménnyel, nagyobb bizakodással tekintünk, mint általában, sőt, azt is mondhatnám: az idei új év, nekünk, állampolgároknak és Romániában élő magyaroknak hosszú idő óta minden eddiginél többet ígér - a hét év előtti, az 1990-es kivételével. Ó, mennyire reménykedtünk, milyen nagyon bíztunk akkor! És - tegyük hozzá gyorsan - mekkorát kellett csalódnunk! Mekkorát, amikor már minden kétséget kizáróan tapasztalnunk kellett, hogy Ion Iliescu elnök úr lépésről lépésre kijózanít szabadság-mámorunkból. Kezdte azzal, hogy rögtön a diktatúra bukása után mondott sokat ígérő beszédétkövetően, az önbíráskodástól óvta az ország népét, „különösen a nemzetiségek lakta vidékeket”. Utána, amikor a forró napokban történtekért általános amnesztiát hirdetett - ez már nem vonatkozott Zetelakára és Oroszhegyre. Aztán ismét elhangzott ellenünk a „szeparatizmus” vádja, mert vissza mertük követelni ősi, részben vagy teljesen elorzott iskoláinkat. Végképp kijózanodtunk már 1990 márciusában a marosvásárhelyi pogromkísérlet láttán, amelyet igazán csak akkor értettünk meg, amikor kurta három hónap múlva a hodáki és libánfalvi hazafiakéhoz hasonló furkósbotokkal jelentek meg derék bányásztömegeink Bukarestben, hogy szétverjék a tiltakozó fiatalokat és ellenzéki politikusokra, egyáltalán értelmiségiekre vadásszanak, szétverve az egyetem berendezésének egy részét is. Ennek nyomán aztán országszerte felerősödött az izgatás ellenünk: a magyaroknak Erdély kell, védjük meg a hazát! És Iliescu elnök úr pártja szövetségre lépett a legszélsőségesebb nacionalista erőkkel, amelyek szinte nyíltan törekedtek elűzésünkre az országból és követelték az RMDSZ törvényen kívül helyezését. Ezt már nem lehetett. Nem az elnök úr RMDSZ iránti rokonszenve - inkább külföld miatt. És Ion Iliescu elnök úr elővette, letörölte, felfrissítette a diktatúra-festette magyar ellenségképet, hogy ország-világ előtt mutogathassa. Az ország - a román nemzet többsége - be is dőlt neki, az 1992-es választásokon. A világ nem. És Románia lassan kezdett elszigetelődni külpolitikai téren. Mert nem csupán a nemzetiségi kérdésben őrizte meg a diktatúrától örökölt kliséket. Az ország gazdasági életében is ragaszkodott az utóbbi, több mint 40 esztendő hagyományaihoz. Az ország gazdasági átalakítása késett. A privatizáció nem ment. Az infláció a némi viszonylagos egyensúly után robbanással fenyegetett. Az egészséges gazdasági fejlődés útjában álló korrupció virágzott - ami mind fokozta az esetleges külföldi befektetők bizalmatlanságát a posztkommunista gazdálkodás-társadalmi élet iránt. Ekkor látványos kezdeményezésre szánta el magát Ion Iliescu elnök úr. Meghirdette a francia-némethez hasonló román-magyar történelmi megbékélést, meggyorsította a román-magyar alapszerződés megkötésével kapcsolatos tárgyalásokat. (Nem akart ugyanis lemaradni az euroatlanti szervezetekhez való csatlakozásról, aminek egyik feltétele a szomszédokkal való viszony rendezése volt). És sebtiben aláírták az alapszerződést, némi koncessziók árán (kiváltképpen a magyar fél jeleskedett ebben). Egy alapszerződés nem ér többet, mint a szerződő felek szándéka, hogy valóra váltsák a papíron megfogalmazottakat. Ezt bizonyítja a szlovák fél által folyamatos következetességgel, újra meg újra megszegett magyar-szlovák alapszerződés is. Valami mégis arra késztetett, hogy inkább örvendjek a román-magyar alapszerződés aláírásának, semmint bosszankodjam érte. Az alapszerződés megkötése-aláírása-ratifikálása ugyanis eleve kiiktatja - gondoltam - országunk közéletéből a magyar ellenségképet. A történelmi megbékélést hirdető Iliescu már nem fenyegetheti népét a magyar mumussal. Tévedtem: a parlamentiszenátusi és az elnökválasztás, kiváltképpen annak második fordulója előtt, utolsó reményéül Iliescu elnök úr megint feltette a lejárt lemezt. Ezúttal azonban már ez sem segített. Sajátságosan, tömegükben éppen azok adták szavazatukat ellenfelére, akiknek - úgymond - okuk lett volna tartani a magyar veszedelemtől; az erdélyi románok. November 17-én végképp eldőlt: nemcsak új kormánya, új elnöke is lesz az országnak. Új kormánya, amelynek az RMDSZ is koalíciós partnerévé vált két miniszterrel, néhány államtitkárralfőtisztviselővel, több megyei prefektussal, alprefektussal. Új elnöke, akinek megválasztásához az RMDSZ - és egyáltalán, a romániai magyarság döntő módon járult hozzá. Már vannak hangok, amelyek szerint az RMDSZ-nek nem kellett volna belépnie a kormánykoalícióba. Ez a vélekedés komoly, felelősségteljes politikusoktól is származik, de néhány vezetésből kiszorult olcsó demagóg is hangoztatja, aki szerint mindig éppen az nem jó, amit az RMDSZ éppen tesz. Ha például úgy döntött volna, hogy a koalíción kívülről támogatja a kormányt, akkor ugyanezen önjelölt vezérek azt harsogták volna, hogy az RMDSZ még arra is képtelen, hogy a kínálkozó alkalmat megragadja. Maradjunk meg inkább az (örvendetes) ténynél: valós „rendszerváltás” ígérkezik Romániában és ezúttal a hazai magyarság érdekvédelmi szervezete is nyíltan szövetségre lépett az ország sorsát irányító politikai erőkkel. Tudom: gondjaink nem oldód(hat)nak meg egy csapásra. A sokakban megcsontosodott előítélet irányunkban még sok gáncsoskodást idézhet elő, nem szólva az ország gazdasági életének talpraállításáról, amely - számomra - emberfeletti feladatnak tűnik. Néhány dolog azonban máris biztosnak mondható: az új hatalom végképp szakítani látszik az egyik legszörnyűbb kommunista örökséggel, a hazudozással. Az is bizonyos, hogy a menet közben támadt nehézségekrőlakadályokról nem kívánja majd a magyar veszedelemre való hivatkozással elterelni az ország népének a figyelmét. Kétségtelen az is, hogy külföld máris nagy rokonszenvvel fogadta és támogatásáról biztosította az új román kormányt, annak kormányfőjét és az ország köztársasági elnökét. Tényleg bízom benne, hogy az új esztendő jó értelmű megoldást hoz majd gondjainkra. Sajnos, túlságosan sokat tapasztaltunk már, túl sok ígéretet hallottunk. Egyelőre fölösleges is különösebben lelkesednünk. De minden okunk megvan ahhoz, hogy bízzunk. Bízzunk egy eddigieknél szebb, boldogabb új esztendőben. Lapszámunkat DAMÓ ISTVÁN grafikáival illusztráltuk Lapszámunk szerkesztését 1996 december 20-án zártuk