A Hét, 1997 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1997-01-10 / 1-2. szám

EURÓPAI UTAS (24.) A Műhely rovat vendégei ezúttal: Benkő Samu, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke, valamint magyar irodalmi-művelődési folyóiratok szerkesztői: Vajda Miklós - The Hungarian Quarterly; Réz Pál, Csukás István - Holmi; Görömbei András, Lázár Ervin - Hitel; Gálfalvi György - Látó; Szigeti I László, Roncsos László - Kalligram (Pozsony); Szilágyi Ákos - 2000; Károlyi Csaba,­­ Orsós László Jakab - Nappali Ház; Balogh Ernő, Almási Miklós - Kritika; Kántor Lajos - Korunk. • Benkő Samu bemutatja az Erdélyi Múzeum-Egyesület­­ előzményeit, történetét, eddigi eredményeit, terveit, kapcsolatait magyar­­ intézményekkel. Az összmagyar tudományos-művelődési életben betöltött szerepe­­ kapcsán hangsúlyozza: „Létezik tudományos munkálkodásunknak magyar nemzeti meghatározottsága is, már pusztán annak következtében, hogy minden igazság egy­­ kommunikációs rendszeren keresztül közvetítődik. És a közvetítő eszközök közül­­ számunkra a legkézenfekvőbb és érzelmileg a legfontosabb, szívünkbe a legmélyebben­­ beépült javunk az anyanyelvünk. Az anyanyelvnek az ismeretek egészére­­ a­­ matematikától a moszatokig és az esztétikai értéket hordozó széptudományoktól el , egészen az agrár­gyakorlatiasságnak a terminológiájáig - ki kell terjednie. Nyelvi­­ örökségünk ápolása és fejlesztése olyan feladatunk, amit rajtunk kívül az égvilágon­­ senki nem végez el. És senkinek nem fontos! Az igazság ugyan mindenütt azonos, de I minden igazságnak van egy érzelmi töltésű hullámhossza az emberi lélekben, hiszen I az igazság az emberi belsőben él, és ez az emberi belső emberileg meghatározott.­­ Éppen ezért nem mindegy, hogy milyen szintű nyelvezettel folytatjuk tudományos munkálkodásunkat.” Gálfalvi György: „Pillanatnyilag - 1996 decemberéig s beláthatóan - a Látó megjelenéséhez és a szerkesztőség munkájához szükséges pénz I nagyobbik felét a Maros Megyei Tanács költségvetéséből kapjuk, a többit szakadatlan s kuncsorgással alapítványi pénzekből igyekszünk pótolni. A magunk részéről csak s akkor lennénk nyugodtak a folyóirat sorsára gondolva, ha saját nyomdánk (igazgató:­­ Káli István) jövedelméből tudnánk megélni. Mert illúziótlanul vizsgálva esélyeinket, s hosszú távon csak önmagunkra számíthatunk. A Látó Marosvásárhelyen szerkesztett s magyar irodalmi folyóirat, s mint ilyen egyszerre szeretne az erdélyi régió, s egyszersmind az egyetemes magyar irodalom orgánuma lenni. Az egész magyar irodalomra való figyelésnek nálunk nagyon erős hagyománya van, ezt tanultuk meg azoktól, akik előttünk jártak, de ezt tanultuk meg kortársainktól és végső soron önmagunktól is, hiszen évtizedeken keresztül lezárt határok mögött kuksolva, a rádióra­­ tapadva próbáltunk elkapni egy-egy szippantásnyit az európai kultúra levegőjéből.” Kántor Lajos: „Kelet és Nyugat, »népiek« és »urbánusok«, tömbmagyarság és­­ szórványok, magyarok és szomszédnépek (számunkra, erdélyiek számára: többségi románok) viszonyát cenzúramentesen 1990-től­­ közelíthetjük meg, vagyis mostantól csakis a mi a felelősségünk, hogy milyenné alakítjuk a régi-új I folyóiratot. »A hetedik te magad légy!« — mondom I József Attilával, a mi Korunk-folyamunkra­­ gondolva. Kelet és Nyugat közt most kell igazán­­ keresni a magunk igazát, s ez egyaránt jelenti egy I értékzavarban élő vagy csak vegetáló társadalom útkeresését és nemzeti értékeink újra I meghirdetését, a kiállást értük. A mindent átideologizáló »szempont«, egy központi s hatalmi akarat képviselete, kiszolgálása helyett egyre inkább a szakszerűség becsülete I válik kötelezővé. De a szaktudományok s művészetek eredményei és szempontjai I egymás mellé vagy néha egymással szembeállítva végül is az egészről, kereső I világunkról szólnak.” Lázár Ervin, a Hitel szerkesztője az egész magyar kultúra I anyagi helyzetére nyújt kitekintést: „... Rossz a kedvem. Éppen a lap miatt. Mert­­ megint elfogyott a pénz, nő az adósság, a jövő havi számnak rég nyomdában kéne­­ lennie, de nem merjük leadni, mert fogalmunk sincs, miből fizetünk. Ez a szikár I helyzet. A Hitel­é is meg egy kicsit a magyar kultúráé is. Nincs rá pénz - mondják.­­ Mostanában azzal vannak tele a lapok, hogy mekkora honoráriumot kapott egy ügyvédnő az államtól. Azaz most már nem honoráriumnak, hanem sikerdíjnak hívják. Nem tudhatni pontosan, mekkora ez a sikerdíj, de ha a legkisebb szóban forgó összeg­­ az igaz, abból a Hitel húsz évig tudna gondtalanul megjelenni; ha a legnagyobb, abból nem kevesebb, mint kétszáz évig. Ekkora támogatásra, ekkora kudarcdíjra persze­­ nem tartunk igényt, mert tudjuk, nem felelünk meg a miniszter úr kritériumainak, mint­­ az ügyvédnő, aki megérdemli ezt a magas összeget is, mert ekkora hasznot hajtott az­­ országnak. Vagy az államnak? Nem emlékszem pontosan, csak azt gondolom, állam és­­ ország nagyon nem ugyanaz. És hasznot aztán nem szajtunk. Azt bizony nem. Igaz is, vajon mekkora hasznot hajthatott az országnak az Oda, vagy A vén cigány? Azt ki tudja-e számítani valamelyik miniszter úr?” MAGYAR NAPLÓ (11.) Megszűnt a pozsonyi Irodalmi Szemle. Tőzsér Árpád, a folyóirat egykori szerkesztője ír hozzá „utószót”, ebből idézzük: „Soha annyi I folyóirata és lapja nem volt a magyar irodalomnak, mint ma - mondják. És soha ! annyira nem volt szüksége a magyar irodalomnak egy újabb lapra, mint ma - s mondom én. Ha száz lapunk van, akkor a százegyedikre. • Igazságtalan lennék, ha­­ csak a magyarországi közönyt hibáztatnám lapunk (vagy legalábbis szerkesztőségünk­­ és programunk) megszűnéséért. Sőt az alapbaj talán nem is a közöny, hanem éppen­­ fordítva: az a betegesen felfokozott figyelem volt, amellyel a szlovák kulturális­­ minisztérium kísérte lapunk működését az utolsó években. A féktelen hazai­­ (szlovákiai) központosító hatalom kutyaéberséggel figyelte vergődésünket és I hangyaszorgalommal gyűjtögette az érveket az önállóságra csábító anyagi eszközeink I fokozatos megvonásához, míg végül az 1996-os évben a korábbi évi dotációknak I pusztán az 1/12 részét kaptuk, azaz a megszokott évi 12 szám helyett 1996-ban I­I tulajdonképpen csak egyetlen számot adhattunk volna ki, az ennek ellenére megjelenő hat számot hitelekből fizettük. Sajnos, jó lapot hitelekből huzamosabb ideig nem lehet fenntartani. • Búcsúznia kell tehát egy folyóiratnak, amely nagyon korán, még 1958- ban teljesen más történelmi körülmények között képes volt magát megteremteni és s harmincnyolc éven keresztül fenntartani. És persze irodalmat világ elé segíteni, s szervezni, értelmezni. Nem, távolról sem akarom én ezzel azt mondani, hogy akkor - 1958-ban - tiszta volt az ég fölöttünk, csak tényeket akarok leszögezni. Nevezetesen­­ azt, hogy egy irodalmi lap akkor indult, és most megszűnt. S a tényekhez egy keserű­­ észrevételt kívánok fűzni: a mai irodalmi hajfodrászok és vendéghajat viselő vén kacérok dualista világában egy férfikorában járó, s a 101. lap másságára törő­­ folyóiratnak talán nem is lehetett más a sorsa, mint a megszűnés.” CONTRAFORT - Moldávia Köztársaság fiatal íróinak havi folyóirata, kiadja a­­ Román Kulturális Alapítvány és a chişinăui Contrafort Kft. főszerkesztője Vitalie I Ciobanu. A lap politikai irányvonaláról mindent elmond, hogy a chişinăui ellenzék­e mellett megszólaltatja az anyaország olyan jeles személyiségeit is, mint Andrei Pleşu,­­ Alexandru Zub, Nicolae Prelipceanu, Horia-Roman Patapievici, az emigrációból Radu­­ Tudorant, Emil Hurezeanut, hiányoznak viszont a bukaresti szélsőséges sovén- i nacionalista erők mellé lecsatlakozott Leonida Lari és Grigore Vieru. Az 1996/22.­­ számban Vitalie Ciobanu kétoldalas interjút készített Emil Hurezeanuval. Bevezetőül­­ rövid életrajzot olvashatunk: Emil Hurezeanu 1955-ben született Szebenben, jogot­­ végzett Kolozsváron, majd master fokozatot szerzett az Egyesült Államokban. Verset­­ és kritikát még itthon, a Transilvania és az Echinox hasábjain kezdett közölni. 1983-­­ ban emigrált Németországba, ahol előbb a Szabad Európa Rádió munkatársa volt­­ Münchenben, jelenleg a kölni Deutsche Welle román részlegének igazgatója. Interjújában többek között munkahelyéről vall: „1995 január elsejétől vezetem a román szerkesztőséget. A Deutsche Welle közszolgálati rádió, amelyet az állam közpénzekből finanszíroz, de politikai és adminisztrációs ügyekben teljes mértékben autonóm intézmény. A BBC és a CNN után a DW a világ legnagyobb rádió- és tévéadója. Kétezer alkalmazottja negyven nyelven sugároz műsort, székháza van Berlinben és Kölnben, 300 külföldi tudósító szállítja híranyagát (szerk. megj.: nálunk a Tele 7 abc közvetíti német és román nyelvű híradóit). 1990 előtt Németország óvatos jelenléte a nemzetközi életben meghatározta adónk egyfajta semleges, ideológiailag tartózkodó politikáját is, ami a Szabad Európáról vagy a BBC-ről nem mondható el.­­ Miután Németország visszazökkent a rendes kerékvágásba, megtalálta a kellő hangot, illetve hullámhosszt, elsősorban Európa számára. Napi 150 perces román műsort sugározunk a középhullámon, 30 nagyvárosban pedig az URH-n is 1­1,30, 18 és 22,30 órakor. Német és nemzetközi eseményeket adunk be, de szelektív szempontot is érvényesítünk: külön »elbánásban« részesítjük a román vonatkozású híreket. Adásaink rangját olyan állandó munkatársak adják, mint Paler, Doinaş, Patapievici, Dinescu,­­ Şerbănescu (Tincs Ilie), Blandiana, Monica Lovinescu, Marino, Ierunca.” HITEL (1­1.) Papp Endre „... mint az összecsukott sakktábla...” című tanulmányában pályaképet rajzol Markó Béla költészetéről. Idézzük a bevezetőből: „Markó Béla költészete mindeddig nem kapta meg méltó elismertségét irodalomértésünkben. Kanonizálása részleges maradt, egyoldalúan csak a nagy hagyományú, vallomásos-metaforikus modalitású, közösségi érdekeltségű irodalmi megszólalást előtérbe állító értelmezői körök részéről történt meg. Ennek egyik oka lehet, hogy míg ez az iskola tradicionálisan megkülönböztetett figyelmet szentel a kisebbségi magyar irodalomnak, és Markó jelentőségére pályájának korai szakaszában, a hetvenes években figyelmeztetett, addig a költő egyik recenzense 1990-ben (!) azt írja, hogy az »irodalmi köztudatba... csak most, a Mindenki autóbuszának megjelenésével került be«. A hagyományosan Sütő András Anyám könnyű álmot ígér (1970) című regényétől datált szocializációs folyamat - amely a határokon túli magyar irodalmak felfedezésével, majd az anyaország literatúrájában való nagykorúságának elismerésével járt - hiányosságait bizonyítja az a tény is, hogy az említett könyv volt Markó első önálló magyarországi kiadása. Másrészről költészete azért sem válhatott általánosan ismertté itthon, mert a kilencvenes évek elejétől fokozódó mértékben húzódott vissza az irodalomtól, politikai pályára cserélve azt. Nem utolsósorban azt az állapotot is mutatja, amelyben a különböző értelmezői közösségek hallgatólagosan felosztották egymás között azt a kontinuumot, amelyet magyar irodalomnak nevezünk. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy bizonyos­­ szerzőkkel csak bizonyos iskolák foglalkoznak. Az­­ egyes alkotók intézményes befogadása részlegessé­­ válik az irodalmi értésmódok (vélt?) szembenállása­­ miatt. Markó Béla eddigi pályájának a maga­­ nemében párját ritkító gondolati következetessége,­­ buktatókkal, váltásokkal átmenetileg megtört , lineáris önépítkezése, összetettségében kirajzolódó­­ koherenciája magában hordoz egy olyan tulajdonságot, amely értő kritikusa, Géczi­­ János szerint afféle nemzedéki híd szerepének vállalását teszi képessé. Ha devalválódása miatt a terminust nem érzem is szerencsésnek, a nemzedékekhez­­ társított eltérő irodalmi beszédmódok közötti átjárhatóság lehetősége valóban felmerülhet Markóval kapcsolatban. A költői út áttekintése arra a belátásra vezet, hogy különböző szerzői szemléletmódok azonos gyökerűek lehetnek, a nyelvhasználatok másfélesége közös tapasztalaton alapulhat. Ez a pálya a maga folyamatában mutatja meg, hogy a hetvenes évek formanyelvi változást érintő tendenciája hogyan jut el az én széthullásának és a szubjektum nyelvi megelőzöttségének posztmodern tapasztalatáig. Láthatóvá válik, hogy ennek a belátásnak a birtokában miként alkotható újra a vallomásos versbeszéd, alternatíváját nyújtva egyúttal a jelentések folyamatos elillanását állító disszeminációs és intertextuális játékot szövegszervező erőként előtérbe helyező irodalmi törekvésnek.” SZABADSÁG (278.) Orosz Lujza, a Kolozsvári Magyar Színház művésznője 50 éve van színpadon. A lap egész oldalt szentel az évfordulónak, illetve Orosz Lujza filmszerepeinek (kérdezett Joó Krisztina) és az ötven év pályaképének. A Kovács­­ Ferenc kérdéseire adott válaszokból: „Már a főiskolán is Kőmíves Nagy Lajos azt mondta: egyoldalú színésznő leszek. No, én ezt nem cáfoltam meg jó negyven­­ esztendőn át annyi sok karakterszerep megformálásával. Tudtam, ha hárommondatos a szerepem, azt is úgy kell mondanom, csinálnom, hogy felfigyeljen rám a közönség. Ezt tette Csóka József mindig, meg Lohinszky Loránd kollegám az Úri muri szöveg nélküli pincéreként az első felvonásban. A nagy drámai szerepek (Antigoné, Hekabé,­­ Baradlayné) és mások után jött az átmenet: Csehov Három nővére, ez a cselekmény­­ nélküli gondolati dráma. Én voltam Olga, az idősebb nővér, Bara Margit Mása, Dorián Ilona Irina. És jött Barta Lajos kedves darabja, a Zsuzsi, amelyben szerelmes lányt­­ alakítottam, hogy következzenek az igazi vénasszonyszerepek. Móricz Zsigmond Nem­­ élhetek muzsikaszó nélkül című vígjátékában, Anatol Constantin rendezésében én­­ lettem Kisvicákné, a furfangos parasztasszony... Olyan színészkollégákkal léphettem fel ebben a darabban, mint a három aranyos öreg: Poór Lili, Benes Ilona, Hegyi Lili és­­ természetesen Fekete Miska bácsi. A két civakodó fiatalt Krasznai Paula és Flóra Jenő­­ alakította. Számomra a két nagy »irodalmi özvegy« színpadi megformálása jelentett­­ nagy feladatot: Baradlayné Jókai A kőszívű ember fiaiban és Tarnóczyné Kemény­i Zsigmond Özvegy és leánya című regényéből készült darabban. Ez utóbbinak a rádiójáték változatában is én alakítottam az özvegyet. Ez volt utolsó fizetéses fellépésem. 1977-ben nyugdíjaztattam magam, de utána még játszottam majdnem húsz esztendőt. Igaz, ekkor már többet szerepeltem a rádióban. Elvállaltam Móricz­­ Zsigmond Erdély című történelmi regényének elmondását ötvenkét részben. Az utolsó oldalakat már alig tudtam elolvasni. A szemem nagyon meggyengült, ezért vagyok kénytelen búcsúzni a színpadtól is. Egyszer mindennek vége szakad...” KÖZOKTATÁS (12.) Bányai László bukaresti református lelkipásztor karácsonyi vezércikke • Sántha Csilla (Székelyudvarhely): Betűvarázs - ábécéskönyv - az írás­­olvasás tanításának új módszerei • Ferenczi Rita oktatáskutató és Orbán Gyöngyi kolozsvári egyetemi adjunktus hozzászólása a magyar irodalomolvasási alternatív tankönyvek vitájához • Tanterv a magyar nyelv tanítására a II. osztályban.­­ Készítették: Vajda Zoltán (Csíkszereda), Fü­löp Károly (Brassó), Pethő Csilla (Nagyvárad), Kiss Anna (Arad), Ferencz Rozália (Bukarest), lektorálta dr. Murvai László • Brassai László: A felnőttoktatás gondjai • Továbbképzési rendezvények 1996 decembere és 1997 júniusa között • Az Aranka György Országos Kiejtési és Nyelvhasználati Verseny helyi és megyei szakaszainak, valamint országos döntőjének (Kolozsvár, 1997. március 20-23.) eseménynaptára. Bővebb felvilágosításokkal­­ szolgál Kása Magdolna, Kolozsvár, a 064/438 106 sz. telefonon • Beszámoló a Petőfi Sándor nevét viselő iskolák budapesti találkozójáról • Szabó Pál Tivadar: Az­­ akaratnevelés fontossága • Vezér József (Szatmárnémeti): A szülői példa a­­ nevelésben • A magyar nyelv és irodalom tantárgyverseny bibliográfiája • Matekovicsné Koródi Mária (Arad): Drámapedagógiai továbbképző Aradon • A­­ Duna TV ismeretterjesztő műsorai 1997-ben. Barabás István mtXMS&M •<. SiSiäSSÄKSäi*! SBttgMKIWMtm Xyfr. 'VÍV m&i 1007 iomMÍrin A UCT J iyy/. januar iu. a ne i /

Next