A Hét, 1998 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1998-01-09 / 1-2. szám

Horváth Andor Uj internacionalé ? 1989 előtt a kommunista propaganda egyik kedvelt fogása volt a nyugat-európai országokban észlelt jobboldali veszély eltúlzása. Elegendő volt mereven, leegy­szerűsítve kezelni a politikai színkép tago­zódását, a baloldal-jobboldal fogalmát, és máris készen állott a torzan beállított képlet, a „haladás” és a „reakció” erőinek mondvacsinált szembeállítása. De ez a szemlélet még csak nem is korlátozódott a bornírt aktivistákra. Volt olyan, egyébként jól tájékozott ismerősöm, aki a szociál­demokraták hosszan tartó nyugat-német­országi kormányzását követő keresztény- demokrata győzelmet úgy kommentálta, mint a fasizmus közeli előretörését. A 20. század történelmét évtizedeken át könnyű — vagy kényelmes — volt a jó baloldal és a tőle radikálisan különböző rossz jobboldal ellentéteként beállítani. Holott az európai demokráciák háború utáni története arra vall, hogy a politikai mező a centrum köré rendeződik, a szélsőségek ehhez mérten olyan peremjelenségek, amelyek mind­mostanáig jelentős tömegbázisra nem tettek szert. E tekintetben az elmúlt évek első igazán aggasztó fejleménye a Jean- Marie Le Pen vezette francia szélsőjobb mozgalom növekvő sikere. A korábban elszórt, alkalmi szélsőjobb megnyilatkozásokból akkor lett valódi politikai doktrína, amikor a múlt nosztal­giáját felváltotta a fennálló állapotok agresszív bírálata. E fordulat döntően két okra vezethető vissza: az egyik a glo­balizáció folyamata, a nemzet fogalmához kapcsolódó érdekek és értékek ezt kísérő átrendeződése, a másik a milliós nagy­ságrendű bevándorlók letelepedése a jólét nyugati demokráciáiban. Olyan nemzet­féltés ez is, meg az is, amelyben nyíltan vagy burkoltan hangot kap az idegengyű­lölet: az elsőben főképpen a „külső ve­szély” motívuma, az Amerika-ellenesség. dominál, a második viszont a „belső veszély”, vagyis a „jövevények” ellen hir­det harcot, minthogy bennük vél felfedezni a nemzeti létre nézve különösen ártalmas ellenséget. Ám a politikai retorika jókora különbséggel kezeli és aknázza ki a két motívumot. Míg az első főképpen az értelmiség köreiben hódít, illetőleg ott „eladható” - elvégre a nemzeti identitást a kultúrán keresztül bomlasztó fenyegetésre figyelmeztet - addig a második sokkalta nagyobb visszhangra számíthat, mivel azt teszi szóvá, hogy válságba jutott a javak és a jogok elosztásának hagyományos rendszere. Aki a kortárs világot józanul szemléli, annak el kell ismernie, hogy ezek nem légbőlkapott veszedelmek, hanem valóban súlyos gondok. A baj azonban ott kez­dődik, hogy ami csakugyan komoly mérlegelést, kritikai tisztázást igényel, az elhibázott, korszerűtlen, demokrácia­ellenes gondolatmenetet szül. A szélsőjobb politikai doktrínái nem tárgyukat illetően tévesek - a kiútként javasolt módszerek és irányok járhatatlanok vagy veszélyesek. Közben változtak az idők, és az egykori kommunista tábor országaiban is helyreállt a politikai élet ismert tagozódása. Van baloldal és van jobboldal. Es van - ha van- szélsőbal és szélsőjobb. Az elmúlt hó­napok során Le Pen rendre megfordult a szlovák, a magyar és a román fővárosban, ahol politikai eszmetársaival találkozott. Bukaresti látogatása alkalmával vendég­látója, Corneliu Vadim Tudor, á Nagy-Ro- mánia Párt elnöke új politikai jelszót röp­pentett fel: a nacionalisták internacionálé- jának létrehozását. Jómagam már hónapokkal korábban hallottam emlegetni ezt a fogalmat, amikor a Duna-Televízió zámára interjút készítettem egy bukaresti politikussal. Valahogy úgy hangzott a szájából, mint a nemzetük jövőjéért okkal aggódó honatyák összefogása az őket egyként fenyegető közös veszély elhárítása céljából. Beszélgető partnerem azt is sejteni engedte, hogy a nacionalistáknak ez a kívánatos egymásra találása egyúttal hozzásegít ahhoz is, hogy túljussunk a szomszédos nemzetek közötti ellenséges­kedés állapotán. Hiszen, ha ők meg­egyeznek... Ilyen egyszerű volna? Gálfalvi Zsolt A Hét hasábjain reflektál a Le Pen-látogatásra és annak politikai üzenetére. Emlékeztet arra, hogy a szélsőséges nacionalisták kézfogása csak első látásra meghökkentő, „hiszen világlátásuk, mentalitásuk, frazeológiájuk, cselekvési programjuk fölöttébb hasonlatos, sőt, gyakran azonos”. Az idegenek fogalma viszont egyet jelent Európa nyugati részében, és mást a mi tájainkon.” A hazafiaskodó jelszavak, a gátlástalan demagógia, a zavarkeltés és a ködösítés szózuhatagával sem lehet azonban tartósan elfelejteni, hogy a közép- és kelet-európai szélsőséges naciona­lizmusok kölcsönösen az itt élő szomszéd népeket, nemzetiségeket tekintik idegeneknek, tehát ellenségnek. „A tervezett szövetség olyan politikusokat kötne tehát össze - véli a cikkíró -, akik a hatalom megragadása érdekében folyamodnak ehhez a demagógiához, és miközben veszélyt emlegetnek, bennük magukban rejlik a veszély, a demokrácia és a jogállamiság felszámolásának ve­szélye. Különösen megfontolandónak tar­tom a cikk alábbi megállapítását: „A na­cionalisták internacionáléja mint politikai koncepció, zagyvaság és nevetséges. A szélsőséges nacionalizmus továbbélése és érvényesülése azonban valóságos és aggasztó. S különösképpen az, ha nem akarjuk felismerni, hogy a különböző elő­jelű nacionalizmusok nem egymás ellen­tétei, hanem — immár deklaráltan is — szö­vetségesei”. (A Hét, 1997. november 13.) Igen, szövetségesei, de csupán... Ho­gyan is? Elvben, mondanám, elméletben. Oly módon tehá,t, hogy hasonlóképpen gondolkodnak. Ám ez így nem egeszen igaz. Csak bizonyos dolgokról gondol­kodnak ugyanis egyformán, másokról viszont homlokegyenest ellentétes nézeteket vallanak. Akkor talán a gyakorlatot, a tennivalókat illetően értenek egyet? Ez sem ilyen egyszerű, ezzel is ugyanúgy állunk - igen is, meg nem is. Van-e szélsőges román nacionalista? Fogadjuk el, hogy Le Pen bukaresti vendéglátója - az, és hogy vannak mások is,' akik hozzá hasonlóan gondolkodnak. Mit hirdetnek ezek a román hazafiak? Azt, hogy (1) a kommunizmus bukása nem hozta meg az ország tényleges függet­lenségét, mivel az egyik nagyhatalom uralmát felváltotta a másik: korábban a szovjetek parancsoltak, újabban a Világbank és más, amerikai irányítás alatt álló nemzetközi pénzügyi szervezetek. Más szóval a hatalmat gyakorló elit 1990 óta elárulja az ország igazi érdekeit, ami azért történhetett meg, mert (2) bizonyos érdekcsoportok az értelmiség nemzetáruló köreivel és nemzetidegen elemekkel - főképpen zsidókkal és magyarokkal - szövetkezve úgy hirdették meg az európai struktúrákba való betagozódás programját, hogy annak oltárán készek feláldozni a nemzeti érdekek védelmezését. Ezt az elitet tehát félre kell söpörni, ki kell ragadni a hatalmat azok kezéből, akik azt a nemzet kárára használják fel és (3) meg kell fegyelmezni, vissza kell szorítani azokat a csoportokat (a szabadelvű értel­miség és a kisebbségek hangadóit), akik/amelyek veszélybe sodorták a valódi nemzeti értékeket. Ha ez nem vihető ki másként, (4) vállalni kell a kemény kéz politikáját, a katonai rendszer bevezetését, a diktatúrát is. Ami sajátosan a romániai magyarság helyzetét, a román—magyar viszony alakulását illeti, e szemlélet két alaptétele így hangzik: (I) a magyarság, a magyar politika nem tett le és nem is fog letenni Erdély visszaszerzéséről annak ellenére, hogy a látszat kedvéért, nemzetközi nyomásra megbékélést színlel, ennek megfelelően azután (II) a romániai ma­gyarság a maga egészében véve megbíz­hatatlan, mivel jogkövetelései nem te­kinthetők másnak, mint apró, tudatosan megtervezett lépések sorozatának előbb csak független intézmények, később a területi autonómia irányában, ami végül elvezet az elszakadáshoz. Van-e szélsőséges magyar nacionalista? Fogadjuk el, hogy Le Pen budapesti vendéglátója - az, és hogy vannak mások is, akik hozzá hasonlóan gondolkodnak. Mit hirdetnek ezek a magyar hazafiak? Szinte szóról-szóra, a legkisebb változtatás nélkül megismételhetném a fentebb írottakat. Egyedül az utolsó állítás igényel tartalmi módosítást: tudomásom szerint nincs ma a magyar közéletben olyan po­litikus, aki nyíltan kiállana az autoritárius hatalom, a diktatúra gondolata mellett. Ami pedig a magyar-román viszonyt illeti, e felfogás szerint annak ugyancsak két sarktétele van: (1) Trianon igazságtalan békét kényszerített a magyarságra, ami a határrevízió kérdését sem zárja ki (például békés úton), annál is inkább, hogy (II) a román állam 1918-tól mindmostanáig az országban élő magyar kisebbség erősza­kos beolvasztására törekszik. Kérdezem ezek után: megegyezhetnek egymással a magyar és a román nacio­nalisták? Lapszámunkat Szigethy Krisztina alkotásainak reprodukcióival illusztráltuk a

Next

Sign up Sign up
/
Thumbnails
Contents