A Hét, 2002. október-december (32. [33.] évfolyam, 37-48. szám)

2002-10-03 / 37. szám

22 LITERAR (A Társadalmi Dialógus Csoport 22 című hetilapjának irodalmi melléklete, 30.) Eugen Uricaru, a Romá­niai Írószövetség elnöke nyilatkozta a szeptember 19-24. között Irodalmi nappalok és éjszakák címen Neptun-Mangalián megrendezett nemzetközi irodalmi fesztivál kapcsán: „Legyünk realisták (anélkül, hogy feltétlenül önkínzásba mennénk át), és valljuk be, hogy a romániai írott kultúra többé-kevésbé kívül esik a nemzetközi körforgáson. Nem állítom, hogy párhuzamot tudnék vonni a magyarországi és a romániai írók külföldi jelen­léte között - gondolok itt a lefordított, illetve a kint forgalmazott könyvekre. Magyarországon beindult néhány program, amelynek keretében évente tíz-húsz könyvet fordítnak németre. A román irodalom külföldi tolmácsolásáról nem mondhatok semmit, mert nincs lehetőségünk utánanézni, 1990-től máig hány könyvet fordítottak le és adtak ki. Megjelentek odakint figyelemre méltó román könyvek, máskor megjelentek olyanok is, amelyek figyelmeztetnek, hogy itthon nem értettük meg őket értékük szerint. Feltettem magamnak a kérdést (és nemcsak én), miért történik így? Véleményem szerint elsősorban azért, mert mind a mai napig nem létezett egy hatékony állampolitika az írott kultúra külföldi terjesztésére, amikor pedig volt, nem az igazi írott kultúrát vette pártfogásába, hanem egészen más műfajokat, például propagandamunkákat. Másodsorban, nem hibáztathatjuk a diktatúra időszakát vagy az 1989 utáni évtizedet, mert több mint száz éve, a modern román állam kiala­kulása óta figyelhető meg, hogy Románia egyetlen kormánya vagy államfője - kivéve II. Károly királyt - sem dolgozott ki és váltott valóra életképes programot a román kultúra külföldi terjesztésére. Oroszország cárjai hasznosnak látták milliós nagy­ságrendben költeni aranyrubelt, hogy Párizsban lefordíttassák Dosztojevszkijt, Tolsztojt, Turgenyevet. Mi hajlamosak va­gyunk azt hinni, ilyen nagy nevek kiadására nem kell pénzt köl­teni, mert anélkül is kelendők. Miért gondoljuk így? A kereslet és kínálat törvénye kultúrában ugyanúgy működik, mint az anyagi termelésben. Nem várhatjuk tehát a végtelenségig, hogy felfedezzenek bennünket, mert azt hisszük magunkról, hogy zseniálisak vagyunk, hogy könyvtáraink tele vannak rendkívüli művekkel, és majd jön valaki, akinek szüksége van rájuk. Az értékeinket fel kell kínálnunk, beiktatnunk a nemzetközi körforgásba, és majd csak azután jön az elismerés. Ha nincsenek jelen a kultúra nemzetközi piacán, nincs ahogy értékeljék azokat. Ezt a feladatot itthonról, az országból kell elvégeznünk, két úton-módon. Törekednünk kell néhány külföldi kulturális intézményt létrehozni, hogy terjesszék a román kultúrát, gon­dolok itt kiadókra, könyvesboltokra, ahogy szomszéd országok már rég élnek a lehetőséggel. Ezt kiegészítendő, meg kell hív­nunk Romániába neves írókat, hogy itt kerüljenek kapcsolatba kultúránkkal, Romániai igazi arcával és ezt így vagy úgy tükrözzék is. Jelenleg ugyanis a külföldi sajtóban a román téma csak akkor érdekes, ha negatív, mert általában ilyen a sajtó: ha dicsér, nem kelendő, ezért bírálni kell. Figyelembe kell venni azt is, hogy ezt a sajtót érdekszférák is felhasználják. A kultúra tehát nem lehet sajtókampányok témája. A kultúra itthoni és külföldi művelőinek érdeke, hogy megismerjék egymást, mert ezáltal kölcsönösen gazdagodnak és termékenyebbekké válnak. A rendelkezésünkre álló eszközzel kezdeményeztük ezt a tengerparti irodalmi fesztivált, és ezután szeretnénk minden évben megrendezni, hogy tegyük a kulturális külpolitika professzionista fórumává. • Az írószövetségnek egyéb tervei is vannak, amelyeket már szervezni kezdtünk. Jövő tavasszal rendezzük meg az Itthon, nálam elnevezésű kollokvium ötödik kiadását Európa kisebbségi írói számára. Legutóbb 12 ország írói 17 nyelven szólaltak fel. Ugyancsak ötödször rendezzük meg a fordítók évi kollokviumát. Azokat a más nyelven beszélő fordítókat hívjuk meg ide, akik a román irodalmat tolmácsolják. Kétévenként látjuk vendégül a nagyvilágban élő román írókat. Jövő évre Chisinaut javasoltuk a találkozó színhelyének.” HETI VÁLASZ(36.) Jókai Anna Kossuth-díjas író Válasszuk el a házát az ocsútól című cikkéből: „...Szabadság. Értelmezzük, szeretjük és hívjuk ezt a szót, ezt az isteni fogal­mat, amit a történelem során oly sokszor megpróbáltak gúzsba kötni, nyíltan eltiporni - vagy ami ravaszságában épp oly veszélyes: félremagyarázni és ikertestvérétől, a felelősségtől elválasztani. Ahol és amikor látszatra mindent szabad, egyre több felelősség esik a személyes lélekre, hogy mit enged meg magának, de egyre éberebben kell figyelnie a hatalom szerveze­tének is, hogy - mivel módjában áll - ki ne sajátítsa, házi szol­gává ne alázza ezt az egyetemes emberi jogot. A közlés szabadsága­­ lett légyen ennek eszköze a tévé, rádió, sajtó, sőt az úgynevezett magas irodalom - nem ilyen-olyan érdekérvé­nyesítő klikkek privilégiuma, amivel bárki tetszés szerint ját­szadozhat. A józan emberi ész, a tisztesség így kívánja: mondd a magadét, de ne akadályozd, hogy én is a magamét mondjam! Soha, semmilyen körülmények között ne hamisíts, ne takarózz azzal a cinikus áligazsággal, hogy a cél szentesíti az eszközt, mert a felhasznált nemtelen eszköz a cél tisztaságát is be­­pöttyözi. Hát még ha a cél is hibádzik! A manipulációnak válto­zatos formáit ismerjük: önkényes kiemelés a szövegössze­függésből, parányi nyelvtani torzítás a mondaton, és máris kész az eredeti szándéknak akár az ellentétét bizonyító, eltervelt sokkhatás. Mindennapos tapasztalat az elhallgatása a dolgoknak, vagy elhallgattatása a közvetítőnek. Az eleven tény mintha meg sem született volna, síri csönd veszi körül, s aki mégis szólna, kibillentik abból a helyzetéből, ahol tiszte szerint megtehetné ezt. Pedig oktalan gőg, amikor mértéket nem ismerő úgy­nevezett »mértékadó körök« arra számítanak, hogy amiről nem beszélnek, az nincs. Néha a trükk ideig-óráig beválik, aztán az igazság a legváratlanabb pillanatban megrázza magát, és teljes pompájában megmutatkozik. • A gondolatszabadság a gondolat kifejezhetőségére is vonatkozik. Az érzések kinyilvánítása nem siránkozást és szitkozódást jelent, hanem azt, hogy vágyunk az otthonosság érzetére, ahol mindenkinek joga, hogy sérelmeit és álmait, véleményét elmondhassa, s ugyanakkor kötelessége, hogy a másikat meghallgassa. Ehhez szükséges az az akarat, ami a mérleg serpenyőjének mindkét oldalát felszabadítja, s ránk bízza, a súlyt melyik oldalára helyezzük. A mérleg nyelve - a szeretet Istene - jelezni fog, mér. Ez a mi reményünk. Ez a mi jövőnk. Szüntelenül cselekedni, hiteles emberekkel. Óva­kodni a talpnyalóktól, szélkakasoktól, lakásoktól, karrieris­táktól... bizony, egy kicsit finnyásabbnak kell lennünk arra, kire mit bízunk... Az egyént nem mint csoporttagot, általánosítva vizsgálni, hanem mint felelős személyiséget, hiszen a végső ítélet is így történik majd: Isten tenyerén állunk, ki-ki a maga pőre valóságában­­ és senkire se háríthatjuk át teljesített vagy éppen cserben hagyott életfeladatunkat, felelni kell: mit tettél magaddal, családoddal, embertársaiddal, a neked juttatott talpalatnyi hazáddal, ezzel a sokat szenvedett, mégis tündökletes Magyarországgal? Mire figyeltél - ha valóban választhatsz - a sokféle hangból, villódzó képből, a vegyes szövegekből? Mert a befogadónak sem kisebb a felelőssége, mint a hirdetőnek. Meg tudjuk-e különböztetni a nemes pátoszt a dagályos frázisoktól? A gyermeki bizalmat az infantilis balekségtől? Az egyszerű, világos szót a primitív panelbeszédtől? Az igazat a hazugságtól? Az örök eszmét a rögeszmétől? A látvány, ami fáj, az, ami. Elég néven nevezni, jelzők nélkül is, határozottan. Elválasztani a bú­zát az ocsútól, figyelmesen. Méltósággal. A méltóság az, amit nem hivatal tűz a mellünkre. Mi magunk vívjuk ki magunknak.” 2000 (Irodalmi és társadalmmi havilap, Bp. 7-8.) A Doku- Mentés rovatban Standeisky Éva történész a magyar iroda­lomtörténet egy eddig kevésbé ismert fejezetébe nyújt bete­kintést: hogyan próbálta a budapesti kommunista hatalom haza­csalogatni az 1947-ben Amerikába emigrált Zilahy Lajost. Belügyminisztériumi titkosügynökök, diplomaták 1962-63-ban készült jelentései aprólékos képet festenek Zilahy Lajos magánéletéről, nehéz anyagi helyzetéről, FBI-kapcsolatairól, baráti beszélgetéseken Magyarországról mondott véleke­déseiről, utazásairól, a magyar fasiszta emigráció ellen indított támadásairól. A magyar pártvezetés, személyesen Aczél György célja az volt, hogy miután így tiszta képet alkot Zilahy politikai nézeteiről, hazacsalogassa az írót és ezzel rést üssön az emigráció táborának falán. Első lépésként meghívták Buda­pestre a PEN Club 1964-es ülésére, majd őt bízták meg a ma­gyar-amerikai irodalmi antológia összeállításával. Zilahy azon­ban nem bízott a magyar hatóságokban, ezért az együttműködést visszautasította. Egyik érve az volt, hogy Köpeczi Béla azért nem utazott Párizsba az ott megjelent magyar antológia bemutatására, mert az előszót Cs. Szabó László írta. Zilahy a belügyminisztérium megbízottjának kijelentette, hogy ő az életútját Cs. Szabóéhoz hasonlítja, s ha a kiadói főigazgatóság így viszonyul a londoni emigráns írótárshoz, mi a biztosíték, hogy Zilahyt hazatérése esetén elismeri? Standeisky Éva Zilahy Lajos hazacsalogatása: kísérlet és kudarc című bevezető tanulmánya felvázolja az író életútját. A Halálos tavasz, a Két fogoly, a Valamit visz a víz című legismertebb regényei, vala­mint színművei okán Magyarország egyik legsikeresebb írója volt, politikai helye a mérsékelt ellenzékiség és a kritikus kormánypártiság között jelölhető ki. Jól ismerte az arisztokrácia és a dzsentri világát, a polgárság és kispolgárság életét, közben vonzódott a népi írói eszmekörhöz is, sokat tett a falukutatók népszerűsítéséért. Németellenssége közismert volt, de a Göm­bös-kormány Magyarország külpolitikai érdekeire hivatkozva meggyőzte, hogy nyilvánosan ne hangoztassa nézeteit. Nagy vagyonát arra akarta felhasználni, hogy Horthy Miklósné segítségével iskolát létesítsen rendkívüli képességű gyermekek számára, de a terv a háború eseményei miatt megbukott. A háború után több más írótársával együtt hitt abban, hogy a demokrácia ideje jött el, ezért Szent-Györgyi Alberttel közösen elvállalta a Magyar—Szovjet Művelődési Társaság elnöki tisztét. Az erősödő diktatúra azonban hamarosan meghozta a kiábrándulást, és akárcsak Márai Sándor, Cs. Szabó László, Kovács Imre, Szabó Zoltán, Nyugatra menekül Zilahy Lajos is, 1947-ben családjával együtt New Yorkba költözik. 1957-ben Budapesten újra bemutatják az 1945 előtt nagy sikerrel játszott A szűz és a gödölye című színművét, de viszonya a­ magyar ható­ságokkal újra megromlik, amikor az Egyesült Államok PEN Clubjának képviseletében felemeli szavát a Kádár-rezsim által bebörtönzött írók szabadon bocsátása érdekében. 1963-ban fel­ajánlott hazatéréséért cserében olyan feltételeket szabott, ame­lyeket Budapest nem fogadott el, így a terv meghiúsult, és Zilahy Lajos New Yorkban halt meg 1974-ben. 1977-től kez­dődően művei újra rendszeresen jelennek meg Magyarországon. DILEMA (495.) A hercegnő, a professzor és a provokációk cím alatt Sorin Alexandrescu egyetemi tanár válaszol Mircea Vasilescu kérdéseire.Az interjú bevezetőjéből: „­ A Dilema hasábjain írtad 1999-ben, hogy a román kultúra, a román lélek olyan Csipkerózsika, akit egy-egy nyugati hercegnek folyton fel kell ébresztenie, de nem tudni, miért, a rituális csók egyre késik. Talán a herceg nem ért hozzá, a kisasszonyról pedig ne is beszéljünk, tehát az ébredés csak félig történt meg, hacsak nem aludtak vissza együtt, így a mesebeli lakodalom egyre késik. A herceg ma mivel van elfoglalva? - A herceg még mindig úton van, és várjuk, hogy megérkezzék, ahogy tesszük százötven éve. De miért nem kérdezed azt is, mi van Csipkerózsikával? Semmi újdonság, ő is mind várja a csodatevő csókot. A legendákban az idő moccanatlanul áll. Furcsa, ahogy a román kultúra állandó ,várakozó állásponton van, hogy folyton külső biztatásra vár a továbblépéshez, ami nem egyéb, mint végeláthatatlan infantilizmus. Voltaképpen ez a román kultúra önarcképe, vagyis a román mentalitás: örökké másokat hibáztatunk azért, amit mi magunk nem vagyunk képesek elvégezni. Ezért a kifogás: hogyan tegyük rendbe az úthálózatunkat, ha az Európai Unió nem támogat beruházásokkal? Bezzeg, a magyaroknak volt részük benne, azért vannak autópályáik! Nem tagadom, hogy van benne valami, hogy a magyarok valóban kaptak segít­séget, de a kérdés az, vajon örökösen várnunk kell a külső támo­gatást és addig a városokban kátyúból kátyúba kell lépnünk? Vajon nem kellene addig is valamit tennünk, legalább kinek­­kinek a saját utcájában? Aki Bukarestben gépjárművel köz­lekedik, látja, hogy egyre rosszabbak az utak, szinte lehetetlen már kikerülni a gödröket. Szomorú és egyben nevetséges látvány, ahogy pénzes bukarestiek versengenek egymással, hogy minél drágább autókat vásároljanak, de szó nélkül beletörődnek, hogy a gödrök tönkre tegyék szerzeményüket. Az utca kész rémálom, mintha száz év különbséggel készült filmeket he­lyeznénk egymásra: Mercedes, Porsche, 4x4 zötykölődik a he­pehupás utcán, ezt látom az én szeretett városnegyedemben is.” HETI ÚJ SZÓ (Temesvár, 36.) Temesvár kövei című helytörténeti kalandozásainak 200. fejezetében Szekernyés János egy magyar költő és a román király találkozását idézi fel: „Kiemelkedő mozzanatává vált a temesvári református egyházközség két világháború közötti történetének I. Ferdinánd WHBIm román király első bánsági látogatása. Végigjárva a jelentősebb­­ templomokat, konokul ragaszkodott ahhoz, hogy a hivatalos programba fel nem vett református imaházat is fölkeresse. A románság által országgyarapítóként, Nagy-Románia megterem­­tőjeként tisztelt és számon tartott uralkodó, aki gyulafehérvári megkoronázása után tulajdonképpen az új tartományt jött megtekinteni és birtokba venni, 1923. november 12-én látogatta meg a református imaházat Ionel Bratianu miniszterelnök és más politikusok kíséretében. Szabolcska Mihály főesperes imát mondott és áldást kért a királyra, a beteg királynéra, valamint az egész királyi családra, majd ékes magyar nyelven a következőket mondta: »A magyar reformátusok nevében, akik Nagy-Románia adoptált gyermekei, kérjük az Istent, tegye áldottá közös anyánk szívét, hogy ne tegyen tartós különbséget gyermekei között, üdvözlöm felségedet a bánáti református egyházmegye nevében.« Befejezésül Vörösmarty Mihály Királyhimnusz című versének egyik szakaszát idézte. A Brassói Lapok 1923. november 27-i számában a lap temesvári tudósítója így kommentálta az eseményt: „Száz prefektnek és ko­misszárnak kellett volna ott lennie abban a kis temesvári református imaházban akkor, amikor a lelkéből merített­­ Szabolcska Mihály és magyar nyelven beszélt őfelségéhez, a­­ királyhoz, hogy személyesen meggyőződhetett volna róla, hogy­­ ily hallatlan eset után mégse dőlt végromlásba ez a világ, hogy f őfelsége még csak ráncba sem szedte a homlokát a magyar szó hallattára. Hogy a király szárnysegédje is csak annyit jegyzett meg elmenőben egyik szomszédjának, hogy ezek itt akár meg is szidhatták volna, mert egy kukkot sem értettem belőle, de ez a megjegyzés koránt sem volt kifakadás, hanem derűs szipokázása annak a jóleső, megelégedett hangulatnak, amelyet a Szabolcska Mihály református imaházában, a puritán őszinte és nyíltszemű magyar megnyilvánulás, amely ott minden magyar református hívő arcán tükröződött, és azt kellett volna meghallania száz prefektnek és ezer komisszárnak, amit a király mondott a magyar szóra, mert őfelsége az őszinte szavakra őszinte viszon­zást nyújtott. Tetszett neki a magyar nyelv és jól csengőnek találta. S amellett a helyi programcsinálók is meghallhatták, hogy ott, ahová ők el sem akarták vezetni a királyt, őfelsége méltányolni valót talált. - Méltányolom az ön költői működését -jelentette ki a király Szabolcska Mihálynak, a magyar költőnek.«” • 1924. május 16-án a helyi gyülekezet nagysza­bású istentisztelettel és közgyűléssel ülte meg Szabolcska Mihály temesvári lelkészi működésének 25. évfordulóját. Prédikációt, imát és áldást mondott Nagy Károly, az Erdélyi Re­formátus Egyházkerület püspöke, az egyházközség és a pres­bitérium nevében Szunyogh András táblabíró, a tanulóifjúság nevében Papp Marcsa diáklány beszélt, a nagyszalontai egyházmegye nevében Szabó Zoltán nyugalmazott tábornok­­ szólalt fel, majd számos más szónok tolmácsolta közössége­­ üdvözletét és elismerését Szabolcska Mihály címére. MUZSIKA (9.) Sándor György világhírű zongorista és­­ pedagógus szeptember 21-én töltötte be 90. életévét. New­ Yorkban él, a Central Park mellett, pár percre Bartók utolsó lakásától. A budapesti Zeneakadémián Dohnányi, Bartók, ma Kodály voltak tanárai, rájuk, pedagógiai módszereikre ez emlékezik az interjúban, amelyet születésnapja alkalmaz. Csepregi Gábornak, ottawai professzortársának adott. Szó e£ többek között On Piant Playing (A zongorajátékról) címűe angol, olasz, lengyel, kínai és koreai nyelven megjelent köny­véről is, ehhez kapcsolódik az interjú alábbi részlete: „­ A könyvben végighúzódik az alapgondolat, mely szerint az igazán művészi és hatásos zongorajáték két - egymást kiegészítő - elemét a tudatos, összpontosított gyakorlás és a spontán, önfeledt előadás alkotja. - A következő megtörtént eset jól szemlélteti a könyvemben kidolgozott elméletet. Egy kedves idősebb hölgy Washingtonban megkérdezte tőlem: Mondja, mire gondol ott a pódiumon, amikor a szebbnél szebb melódiák jönnek ki a keze alól? Ezt válaszoltam: Otthon, gyakorlás közben pontosan tudom, melyik hangot ütöm le, milyen technikai fogásokat alkalmazok, hogyan dolgozom ki a részleteket. Tudatosan készülök. Ezek az elemek lassan és fokozatosan a tudatalattimba kerülnek. A pódiumon sok mindent már nem is kell irányítanom, és ha lehet, felszabadultan és spontán módon játszom. Másnap találkozom a hölgy fiatal és csinos unokahúgával, aki így szól hozzám: — George! A nagy­­néném rém vicces dolgot mesélt el magáról. — Mit? — Azt, hogy magának fogalma sincs róla, mit csinál a pódiumon. - Mi a véleménye a versenyekről? - Ez hosszú és kínos téma. Tudja, mit mondott Bartók? »A verseny a lovaknak való.« Igaza volt. A verseny arra való, hogy rangsort állítsunk fel a zongoristák között. Lehetséges ez? Nem, mert nem létezik objektív mérőeszköz, a technikailag kitűnő teljesítmény nem elég. A versenyeken a bírók az első hamis vagy kihagyott hangot észreveszik, az egyéni előadásmódot viszont nem értékelik. A lapos, szokványos, technikailag hibátlan játékot díjazzák. Ezért számos nyertes később nem viszi sokra. Akadnak azonban kivételek is: Van Clibum és Murray Perahia versenyt nyert, és kitűnő művész. A legtöbb fiatal azonban veszít­­ és az a vereség szinte porba sújtja. Ezrek próbálnak szerencsét, és ezrek hagyják ott az egészet. A versenyzés iparággá vált. Valójában nem a növendéket segíti, hanem a tanárt. Ha a tanítvány nyer a versenyen, a tanár hírnévre tesz szert, a hírnévvel pedig nő a nála jelentkező tanítványok száma... A versenyhez nem szük­séges gazdag repertoár, a művészpályához viszont igen. Saját tanítványaimat is biztatom, bővítsék repertoárjukat, és merjenek eredeti kidolgozással előállni. A zeneileg művelt közönség végül őket akarja majd hallani. - Van szoros kapcsolat a művészi tevékenység és erkölcsi nagyság között? - Szívesen tekintünk a nagy művészekre mint erkölcsileg kivételes emberekre. Megszoktuk, hogy a legnemesebb erkölcsi erényeket­­ a művészethez szükséges tulajdonságok mellé vagy elé helyezzük. A művészethez azonban elsősorban tehetség, eredetiség és több általános testi adottság kell. Szerintem a kapcsolat a kivételes művészi teljesítmény és az erkölcsi nagyság között nagyon dicséretre méltó, de nem a legfontosabb dolog. - Kodály írta önnek: »Lassan élj, tovább élsz.« Úgy látszik, sikerült megvalósítania a mester tanácsát. - Főleg neki­­ sikerült. Sajnos, én nem élek lassan, Kodály viszont mindenben­­ nagyon kimért, ésszerű és gazdaságos volt. Alkotó tevékeny-­­ségére is ez volt jellemző. Minket is arra biztatott, hogy a legtöbbet próbáljuk kifejezni a legkevesebb eszközzel. Bölcs­­ tanács. Érvényes nemcsak a művészetben, hanem a sportban és sok más területen is.” – 2002. október 3. A HÉT 2

Next