A Hon, 1869. szeptember (7. évfolyam, 200-224. szám)

1869-09-01 / 200. szám

200. szám. VII. évfolyam. Pest, 1869­ Szerda, szept. r­­eggeli kiadás. Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7. sz. földszint Előfizetési dij:­­ Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ... ••••2 írt. 3 hónapra .••••..6. 6 hónapra .... . . 12 „ Az esti kiadás kul­­aküldéséért felülfizetés havonkint.............................................30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Szerkesztési iroda : Fere­ncziek­ tere .7. *7. Beigtatási dij: 1 hasábos ilyféle betű sora . . . 7 kr. Bélyegdij minden be­futásért . . 30 * Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mel­lett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyirt-téri 6 hasábos petit sorért . . 25 kr. Az előfizetési- és hirdetmény­­ dij a lap kiadó­hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő.­­ Bérmentetlen levelek csak isisért kezektől fogadtatnak el. Előfizetési felhívás a következő lapokra: HON küldéséért felülfizetés ! Fr. Lloyd 7.évre V.évre 1bóra ft kr ft kr ft kr 12— 6 — 2 T 1 külön • •1 80— 90— 30 Buda­pesten 10— 6 — 1 70 postán M 116 501 1 0 . 3 1 50 2 — 1 — — 10 Az előfizetési dij az illető lap ccíme alatt Pestre az „Athenaeum“ kiadóhivatalába (Barátok tere 7-dik szám) intézendő. PEST, AUGUSZTUS 31. A közös szavazás és a harmadik or­szág. (Sz.) Ha valaki nem volt tisztában ed­dig a delegátiók jelentőségével és hatás­körével , ha nem látta gyakorlatilag, mit tesz az nemzetnek legszentebb jogait sok­ban eltérő érdekli férfiakkal közös tanács­kozás alá bocsátani, — ma már tisztában lehet mind magával, mind a delegatióval és annak körülményeivel. Most már be van mutatva a delegatiók­­nak némelyek szerint legsötétebb (?) ol­dala is, a közös szavazás a néma parlia­­mentben. De „örülj édes magyar hazám“, ezút­tal a szerencse kereke feléd fordult: né­hány osztrák delegátus oly kegyes volt, hogy a Lloyd-subventió és a dunai­ moni­torok ügyében a magyar delegatióval sza­vazott, — és így — igaz, kegyelemből — de mégis győztél. Bizony őszintén kijelentjük, e „győ­zelem“, valamint az ezen évi delega­­tiókból meríthetett összes tapasztalásaink szomorú jövőt festenek elénk. A szavazatokban nyert győzelem, azért mert ez a kis danauszi ajándék intő kép­­ arra nézve, hogy legfontosabb nem közös, s nem együttes érdekeinkben épen úgy le lehet szavazni e néma parliamentben a magyar delegátusokat, mint a­hogy le­szavazták ezúttal :az osztrákokat. És pedig ki ne tudná, hogy akárhány, a Lloyd subventio és Duna-monitoroknál nagyobb érdekű ügy és érdek van, mely hazánknak egészen különleges, sőt ellen­tett érdeke. De nem ok nélkül tettük mi fennebb a a közös szavazás, mint „legsötétebb“ ol­dal után a kérdőjelt. A legszomorúbb tapasztalás, melyet de­legátusaink velünk együtt tehettek, az, hogy a legtetemesebb része azon jogoknak, melyek a magyar tör­vényhozás kezéből kiestek, még a delegátiók hatáskörébe sem jutottak,­­ hanem a közös had­­ügyminiszter,illetőleg egy ka­tonai reactió birtokában van­nak. Mi már egy év előtt tudtuk és jeleztük ezt; tudta igen jól kormányunk is, tud­­niok kellett még a kiegyezkedés emberei­nek is, kiknek legnagyobb hibájuk, hogy ezen örvényt elfedték a nemzet szeme előtt, s most sem azon színben tüntetik fel, mely nemzetünket az illusióktól megóvhatná. A delegátiók ülései alatt azonban nem lehetett többé megóvni, hogy a lólábak ki ne csüngjenek. A hadügyminiszter nyilatkozatai hatá­rozottan constatálták, hogy a monarchiá­ban Lajthán innen és Lajthán túlon kívül még egy harmadik állam — a katonai is létezik, mely tulajdonképen a kettő felett áll, s hogy országa is legyen, a katonai határőrvidéket, hogy financziája legyen az úgynevezett katonai alapítványokat ra­gadta magához, — fegyvere ? — no az is van talán. És ezen status in statu keveset akar tudni a diplomatiailag elismert Ausztria- Magyarországról; nem sokat, úgy látszik, még a királyi eskü szentségéről sem, mely Magyarország területi integritását sem biztosítja. A „Pesti Naplónak“ egy bécsi — való­színűleg delegátus — bölcse,ki teljesen meg volt elégedve azon igen természetes támo­gatással sőt sarkalással, melylyel a ma­gyar ellenzéki journalistika e tekintetben a kormányt támogatá, hazafiatlannak akar­ja feltüntetni ugyan azt a kérdések meg­oldása feletti magatartásában s ennek el­lenére tett fogadását — mint mondja — elvesztette. Ez a jó úr,úgy látszik, a szálkától nem látja a gerendát. Nem látja csekély, de talán zsebére vonatkozó vesztesége érde­kében azt a mérhetlenül nagyobbat, mely a magyar közjog megmásíthatlan elveit érte. Az új megoldásban ugyanis két falladia van, melyekről egyelőre nem tudjuk meg­határozni, ha az illetők maguk csalódtak-e, vagy minekünk akarnak szemünkbe port hinteni. Az első: mintha ezen kérdés — a határőrvidék hovatartozósá­­gának kérdése — új és három ol­dalról teendő nyilatkozatok alapján eszközlendő megoldást várna. A­ki csak a magyar közjogban némi jártassággal is bir, tudhatja, hogy ez nem megoldandó, hanem teljesen meg­oldott kérdés. És pedig megoldatott minden királynak koronázási esküje által, mely nem csak e valóban meglevő, de az esetleg visszakerülendő egykor Magyar­országhoz tartozott területrészeknek is az anyaországhoz csatolását föltétlenül kö­veteli. Soha máig magyar jogtudós fejében e felett kétség nem támadott és nem is tá­madhatott. A másik fallacia: mintha azon concessió, melyre e tekintet­ben kormányunkat élhetlensé­­ge, vagy az akadályoktól visz­­szarettenése kényszeríti, a H­or­­vátors­zággal fentartandó ba­rátságnak lenne téve. Horvátországnak, mint ilyennek, semmi érdeke sincs a határőrvidéki katonai gaz­dálkodásnak fentartásában. Ellenkezőleg, Horvátországnak ép oly joga és kívánal­ma, hogy az őt illető területek territóriu­mába és illetőleg polgári igazgatása alá bekebleztessenek, törvényhozásába részel­tessenek, mint Magyarországnak. E rendkívüli, enorm állapot még csak az illető területek speciális érdeke sem. Mert az, hogy ezen területek népessé­ge a haszontalan terhes és elévült határ­­őri szolgálat alatt tartassanak, nem lehet az illetőknek érdekében, azon visszaélé­sek pedig, melyek itt mint igen jól tudjuk, e szegény népet ezen terhekkel szemben kárpótolják, oly természetűek, hogy azok helyett az állam nyújthat ugyan kárpót­lást , de azokat annyival kevésbbé tart­hatja fenn, mivel azok az állam vagyoná­nak igen tetemes kárt és veszteséget okoz­nak , míg másfelől e nép elerkölcstelene­­désére és az enyém tiéd fogalmának teljes annihilatiójára vezetnek. Ekként áll ez ügy a puszta valóságban, s az olvasó megítélheti, az oppositió fog­lal-e ez ügyben hazafias állást, vagy a ki­felé túlengedékeny kormány ? Itt nem volt és nem lesz szabad az el­vet elejteni. A mi akadályok a kivitelben vannak, elismerjük, hogy­­azok tetemesek lehetnek, és nem is hibáztatjuk e tekintetben az óvato­s elj­árást. De ezt nem az elv gyengítése és föladá­sában, hanem abban keressük, hogy az in­­competens faktorokat igyekezzék jogtalan helyeikről leszorítani, s a királyi esküt teljes érvényűvé emelni. Ez nézetünk szerint az egyetlen megol­dási mód, és az egyetlen hazafias alap, melyről az oppositió irodalma egy pilla­natra sem tért el,­­ de nem térhet józa­­nan Magyarország kormánya sem. Tegnapi esti lapunkban közöltük Teleky László egy levelét Haynau-hoz, melynek elolva­sása után confusióba jő az ember, vájjon Haynau hóhérnak volt-e nagyobb , vagy gyá­vának ? Tudjuk, hogy Haynau Teleky levelének hír­lapban tett közzététele után sem fogadta el an­nak kihívását. Tudta talán, hogy nem gyaláz­­hatja őt meg senki a világ előtt annyira, a­mennyire meggyalázta magát ő maga. És e szörnynek, ki miatti szégyenében el kel­lene sülyedni annak a földnek, mely szülte öt, ennek a második bővített kiadású Karaffának, magas piedestálon carrarai márványból fényes szobra ott díszeleg a bécsi Arsenalban, közös területen, tehát oly helyen, mely Magyarországé is, azon Magyarországé, melynek förtelmes gyil­kosa volt. Jobb volna tán lehozni Budára a Hentziszobor mellé — seitenstücknek. Mi az a „Simonia“ ? Annak a tudatlan világnak, melynek fogalma sincs arról, bükkfán terem-e, vagy kovácsmű­­helyben ? megmagyarázza azt a gráczi püspök Leibjournalja töviről hegyire, ilyeténkép : „A simonia egy vallástalan felekezet követése, melyet 1792-ben Saint Simon franczia ezredes alapított.“ A jámbor papilap nem tudja, hogy a simonia nem egyéb, mint egyházi javakkal való keres­kedés. Meglehet, hogy in praxi tudja, de más névre bérmálva. Ouest Lambert? Hol maradt a Pesti Napló­ból Danielik püspök ? Alig bírjuk már várni annak a szép czikkso­­sorozatnak a folytatását,melyből oly ínycsiklandó kóstolót kaptunk. Az első czikk szólt általában a zárdákról: Cicero pro domo. A folytatás bizonyosan külön fog értekezni az apácza- és külön a barát-kolostorokról. S mivelhogy „damapraecedit“ , a legközelebbi czikk bizonyosan az apáczáké lesz. Cicero pro­­ dama. A­z-t írja, hogy a gyulafehérvári polgármes­ter Török Dániel a pápa által a sz. Gergely-rend lovagjai közé emeltetett. Erdélyi lapok most kisütik, hogy a különben köztiszteletű derék pol­gármester, ki a kath. vallás körül érdemes Ulteds számára alapított rendbe emeltetett , vastag­­nyakú kálvinista. Milyen „m­aj­o­n“-nal veszi majd ezt tudomá­sul a Magyar Állam! Abban a kellemetlen helyzetben vagyunk, hogy egy czikkecskénknek „hivatalos megerősí­tését“ kell közölnünk. A „galanterie-czikkekben“ példákkal mutat­ván ki, hogy az u. n. reactió csakugyan létezik, sőt működik is, említést tettünk bizonyos pénz­­küldeményekről, melyeket Bécsből titkos­szolgá­latok fejében egy erdélyi postahivatalnok ka­pott. Mint mellékkörülmény elő volt adva, hogy ezt a postahivatalnokot a m. minisz­térium felfüggesztette, de egy min. osztálytaná­csos kivitte, hogy megmaradt. Erre a hivatalos lap a következő d­e­m­e­n­t­i­t hozza : „Egy erdélyi postahivatal­nok azon oknál fogva, mert Bécsből 1867. előtti években tett titkos szol­gálatáért magá­n-u­tán hozzájuttatott pénzt fogadott el, a hivatalától folyó évi február 27-iki miniszteri rendelettel felfüggesz­­tetett ; s minthogy helyét egy akkor még a ga­laczi m. kir. postahivatalnál működött tisztvise­lő vala elfoglalandó, ki a közbejött akadályok miatt előbbi hivatalától csak ápril közepe táján menekülhetett meg, az elmozdított hivatalnok, amannak hazajöveteléig állásában megmaradt. A hivatalos lap tehát a mellékkörülményt megc­áfolja, a fődolgot azonban — fájdalom — megerősíti. Az ördög Nagy-Váradon van. Tiszteletre mél­tó, hitelt érdemlő ősz emberek látták szőröstül­­böröstül. Farka, szarva, és lólába volt. Lőttek is rá, de elkapkodta a golyót. Királyi biztost még nem küldhették ellene, mert ifj. gr. Ráday Gedeon Macsvánszkyt fog­­dossa, a delegátiók pedig csak most érvén végü­ket. Rajner Pál még nem indulhatott útnak. Talán tehetne e dologban valamit Lipovnicz­­ky püspök e nagyméltósága, tömjént úgyis ka­pott eleget a­­ Magyar Államtól. Megvertük a németet a delegatióban. Lesza­vaztuk őket, mint a karikacsapás! tartsunk he­gyen völgyön lakodalmat. Szegény oppositió, te ugyan megjártad! hogy mondasz majd erre kádencziát? Bizony nem is tudnám én, hanem hát egy jobboldali jóakarónk segítségünkre jön s meg­felel­ő, szólván következendőképen : „A tegnapi szent napon épen osztrák urai­­méknak ment el a kedvük a közös szava­zó ülések tartásától.“ Hiszen az a baj, jámbor atyámfia, hogy az a delegatió olyan valami, a­mitől vagy nekünk vagy az osztráknak,de egyikünknek mindeneset­­re el kell, hogy m­enj­en a kedve. ” A delegatiók hétfőn az esti órákban zárták z­á­rüléseiket, de tudósítást csak még az osztrák delegatióéból bírunk. A magyaréról szó­ló tudósítást a reggeli posta hozza meg. Az osztrák delegatió záru­lésében a múlt ülés jegyzőkönyvének hitelesítése után Beust gr. emelt szót:A.t. gyülekezetnek je­lenthetem, hogy a delegatióknak közösen hozott határozatait cs. és kir. apostoli felsége szente­sitette. Van szerencsém az erre vonatkozó leg­felsőbb kéziratot átnyújtani. (Átadja az elnök­­nek.)Egyszersmind meg vagyok bizva ő felségé­től (a gyülekezet tagjai felemelkednek) hogy a fáradhatlan buzgalomért, melylyel a delegátiók fontos hivatásukat teljesítették, és azon készség­ért, melylyel a szigorú és lelkiismeretes meg­vizsgálás daczára az öszbirodalom szük­ségleteire vonatkozó előterjesztéseket számba vették, ő­felsége köszönetét és legmagasabb el­­ismerését kifejezzem. Ha még a közös minisztérium nevében is sza­bad néhány szót mondanom, e­égedjék meg kife­jezést adni meggyőződésemnek, hogy a biroda­lom jelen helyzetében oly fontos delegationális intézményének most lefolyt harmadik ülésszaka hasznos és üdvös volt. Rendkívüli és kivételes körülmények az utolsó ülésszakot rövid időre szabta. Most ez nem történt meg. Jól meggon­dolt és beható tevékenység fejlődhetett ki min­den irányban. A politikai téren a vita szaba­dabb és élénkebb volt. Mindkét delegáció közt nem épen lényegtelen különségek merültek föl, és mégis a végeredményt egyetértőnek lehet mondani. Hogy ennek tökéletes­ítésére a tör­vényt kellett alkalmazni, alkotmányos állam­életben nem lehet panasz tárgya. Ezen sikerek oly látományt képeznek, melyek bizonyára külföldön nem maradnak figyelmen kívül, és sokat fog tenni arra nézve, hogy bizto­sítessék­ nekünk az, mit mindenünnen óhajtanak tárcza. A kőszívű ember fiai. Regény hat kötetben Jókai Mórtól. Ötödik kötet. (Folytatás.) Régi jó barátok. Augusztus tizenharmadikának éjszakája volt. Baradlay Ödön a világosvári abilak ablaká­ból nézte a csillaghullást az égen. Régi talány, miért hull augusztus tizenhar­madikán, ezer meg ezer csillag alá ? Miért jön elő ezen az éjszakán ama csodás tűzijáték me­teorokkal ? Ödön most már tudta, miért van ez éjszakán e sürtt csillaghullás. A­hány csillagot látott leesni, még meg is tudta nevezni, „ki“ volt az ? „mi“ volt az ? És azután elmélkedett felőle tovább. Azon égő asteroidok közül, melyek az égen végig repülnek, tűzvonalat rajzolva az álló kép­letek közé, nem mindenik hull le a földre. Sok csak meggyullad a föld gözkörének erős surlá­­sától s aztán tovább repül az égen. Van saját körpályája. Váljon a mostani és futó csillagai közül hány van olyan, mely tovább fut az égen , mely nem esik alá földbe, tengerbe temetkezni, hanem útjára megy s ismét megjelen egy új ta­lálkozáskor ? Saját csillagát nem számította azok közé. Az bevégezte futását. Mikor az ember szükségtelenné vált a földön, akkor lemenni jó. A magyar hadsereg e napon lerakta a fegyvert. Ödöns nem tartozott azok közé,a­kik önámítás­­sal úszszák meg a délibábot.Tudta, hogy vége van mindennek. — Csak az eszmének nincs. Ez a generatio lejátszotta szerepét. —• De be­fejezte azt becsülettel. Az eszme fenmarad és élni fog. Azoknak pedig, a­kik érte küzdöttek, meg kell halni. Meg kell halni, azért, mert már semmit sem tehetnek érte egyebet, mint azt, hogy meghal­janak. Ez volt a vége minden apostolnak. A martyrkoszorú : az a korona. A golgotha : az az eszmének a koronázási dombja. Ödön megírta a búcsú­leveleket anyjához és nejéhez ; tudatta velük, hogy balvégzetét nyu­godtan fogja bevárni, mint bevárták Róma atyjai, kerekes székeiken ülve, és menekülésre nem gondolva. Annyi veszteség jutott e napra, hogy egy em­ber elvesztén keseregni sem illik. Majd megnőnek, a­kik most kicsinyek, s is­mét nagy lesz a világ. Ödön egész philosophi nyugalommal állapo­dott meg ebben s nem osztozott abban a tétova sietségben, a­mivel sok pályatársa kereste az utat a személyes menekülésre. Ő még csak arra sem gondolt, mivel sokan mások előre ellátták magukat,külföldi útlevélre. Aztán nagyon tisztelte a „brahminokat“ azért, hogy soha sem futnak. Futás a „pária“ dolga. (Bizony pedig néha a „Ksetriáé“ is.) A­mint igy találgatja magában a futó csilla­gok neveit, egy ismeretlen alak áll meg ablaka előtt s felszól hozzá. — Itt találom-e Baradlay Ödön urat ? — Én vagyok az. — Hát ön kicsoda ? — Az én nevem Schneiderius Bálint, evange­­licus lelkész Kukkersdorfból. Egy levelet hoz­tam önnek. — Jöjjön be hozzám. — Nem mehetek. Sietős utam van. Itt reked­ni nem akarok.Mig az orosz áll mögöttünk, addig szabad az út, később nem lesz az. Itt a levél. Isten önnel. A levelet átadta Ödönnek az ablakon át s el­távozott. Ödön asztalához ment a levéllel , hol gyertya égett. A borítékon megismerte Tallérosy írását. Felszakitá a levelet , abból egy czifra nyom­tatvány hullott ki. A levél pedig így szólt: „Kedves barátom. Soha sem elfeledem neked azt a sok jó szí­vességet, a­mivel voltál hozzám. Életemet is ne­ked köszönhetem , mert ha hátul nem hagysz, bizonyosan elveszek. Boldogult atyádnak is jó barátja voltam. De még egy ilyen nagy hazafi­nak elvesztőit nem tűrhetem nyugodt szívvel, mint te vagy. Bár többen is segíthetnék. Azért küldöm neked egy angol útlevelet, kivel kime­hetsz Angliába. Útlevél van vitálva, ellátva mindennel akkurátusan, benne személyleírásod hűségesen. Egy hajszál különbség nélkül, mert nem akartam, hogy fejed megszabadulásáért ba­juszt, vagy szakállt levágjad. Tudom magamról, milyen roszul esik az, írj bele nevet, mi neked tetszik. Ezt a levelemet pedig elégesd, hajdani öreg barátod Tudod már ki ?“ Következett egy utóirat. „Ha szex, szökjél Lengyelország felé, a­hol senki se nem ismer.A másik felé valaki rád ismer­­­hetne, de muszka nem látott sohaAnnak mond­hatod, hogy te vagy Algernon Smith , hát mit tudja az ?“ Még egy másik utóirat is volt. „Gondold meg, hogy ha külföldön lehetsz , még tehetsz valami jót ezért a mi szegény ha­zánkért.“ Ödön kezébe vette az útlevelet. A legtökéle­tesebben el volt az látva minden kellékkel; a legutolsó név rajta az orosz főhadvezéré volt. Még arról is volt gondoskodva, hogy az útlevél jól­ megviseltnek lássék. Ödön ledobta azt az asztalra. Szégyenlette magát e gondolattól. Hogy ő meneküljön ? Meneküljön egy olyan embernek az irgalmából, a­kit eddig legkeve­sebbre becsült; a­kit a legnevetségesebb ember­nek tartott; a­kit épen nem kötelezett le maga­­ iránt hálára soha. S most ennek köszönje az életét ? Aztán micsoda életet ? Hát érdemes még ez az élet arra, hogy azt az ember valakinek megköszönje ? De hasztalan keményítette meg szívét. A lehetőség láttára elővették a kedély gyön­­geségei. Csak a vas lehetetlenség képezte annak aczélát. Most eszébe jutott, hogy vannak még, kiket az ő élete boldoggá tesz. Egy anya, egy nő, két gyermek. Nem jó lenne-e még azokért élni ? Hát az a végső utóirat Zebulon levelében ? Zebulon nagy psychologi adományt árult el, mikor azt odaírta. Ez volt a legerősebb indok. Hátha még használhat hazájának? Megjelentek lelke előtt azok az illusiók, a­miket más optimistáknál kigúnyolt, kinevetett. Hátha lehetséges volna azokból valami ? Nagy volt a kisértés. Nem tudott neki ellent­­állani. Még egyszer végig nézte az útlevelet. A ház­iratok között egy névre talált, melytől összebor­zadt. Rideghváry neve volt az. Nem! Ez embernek ne legyen az a diadala, hogy fülébe súghassa gúnyos kárörömmel: „Íme az utolsó lépcső ama bizonyos ma­gaslathoz !“ Fogta Zebulon levelét s az anyjához és nejé­hez írottakkal együtt a kandallóban elégette. Azután behívta inasát s utasitá, hogy menjen rögtön haza Nemesdombra, s tudósítsa édes any­ját, hogy ő külföldre menekül. Onnan várják tudósításait Jenőhöz czímezve. Azután minden iratát, melynek nem szabad idegen kézbe jutni, elégette, hirtelen összecso­magolt egy kis málhát, ami legszükségesebb volt az útra. Az útlevelet kitöltő Algernon Smith ne­vével, a­hogy épen Zebulon ötlete volt, azt tár­­czájába tette s kocsijába fogatott s az éj sötétje, alatt elhagyta Világost. Jól esett, hogy sötét volt, nem látta az ar­czát senki pirulni. Első találkozása az ellenféllel szerencsés volt. Az előre tolt hadcsapat vezére megvizsgálta út­levelét , rendben találta és láttamozta a maga részéről. Mehetett odább. A második állomás, hol ismét elő kellett mu­tatnia útlevelét, Gyapjún volt. Onnan egyenesen Váradnak szándékozott, és azután fel Szigeth­­nek s úgy keresztül Gallicziába. Gyapjún az ezredparancsnok szállására ve­zették. Ödön hideg nyugalommal ment be a te­rembe, s kérdezte, hogy kinek nyújtsa át az út­levelét ? Sokan voltak a teremben. Mondták neki, hogy várjon, míg az ezredpa­rancsnok a benyílóból előjön. Ödön közönyös arc­ot csinált a várakozáshoz. Egy segédtiszt azalatt átvizsgálta útlevelét, összehasonlította a személyleirást s azt mondta rá, hogy minden rendben van, az ezredes úr rög­tön láttamozni fogja, íme jön már. A kilépő ezredes láttára Ödön minden idegén egy villanyütés nyilait keresztül. E villanyütés­­nek egyik pólusa az öröm, másik pólusa a ret­tenet volt. Az eléje lépő orosz ezredes Ramiroff Leonin. (Folytatása következik.) Emlékezzünk régiekről. Ajánlva az Ipoly-Ságon, szept. 20-án gyülése­­zendő magyar történelmi társulatnak. I. Ipoly-Ságh. (Folytatás.) És miután a természet és teremtés könyvé­ből, s már a történelméből is egynémit imént felmutattunk : tudatnunk kell, hogy itten, sze­meink előtt, a történelemnek még számtalan lapjai rejlenek a föld alatt, s a­melyek esetleg megnyíltak, urnáik, kőszereik, sírmarad­ványaik­ban, időszámlálásunk kezdetén kihalt népek éle­téről tanúskodnak. E völgy a kihalt szarmata és kygycl nép egyik temetője; hagyományaikkal majdnem minden falu határában találkozunk, s midőn ezen történet előtti kor könyvének kép­talányait fejtegetnők, a történet ótai korból, eme Galanterie-czikkek. Az első fecske megjelenését mindig jelezni szokták. Jön a nyár, mondják örvendve. Mért ne jeleznék tehát az első „megfordított fecske“ megjelenését is? Ma láttuk az utczán a Bécsből visszatérő első­­ delegátust. Jön a tél!

Next