A Hon, 1869. december (7. évfolyam, 277-301. szám)
1869-12-01 / 277. szám
277. szám VII. évfolyam. Reggeli kiadás: Pest, 1869. Szerda, decz. 1. Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7. sz. földszint Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra.........................................2 frt. 3 hónapra.........................................6 „ 6 hónapra......................................12 „ Az esti kiadás különküldéséért felülfizetés havonkint............................................30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Szerkesztési iroda : Ferencziek tere 7. sz. Beiktatási dijt a hasábos ilyféle betű sora . . . 7 kr. Bélyegdij minden beitatásért . . 30 „ Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mellett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyílt-téri 5 hasábos petit sorért . . 25 kr. SSgr Az előfizetési- és hirdetmény - dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. PEST, NOVEMBER 30. A vadászati törvényről. (Vége.) Hazai törvényhozásunk 1504-ben foglalkozott első ízben a vadászati jog szabályozásával. Ulászló V-ik rendeletének 18. §-a akkor alkottatott, midőn az előjogainak mámorától elkábitott nemesség, a parasztot és jobbágyot, egyedül önös czéljainak kielégítésére rendelt eszköznek tekintvén, túlhajtásai nemzeti életünkre hoszszu időkig siralmas következésű, Dózsa parasztlázadását idézték elő. Rendelkezései nem foglalhattak magukban egyebet, mint a szegény, különben is mélyen elnyomott paraszt népnek súlyos pénzbírság alatti eltiltását. Az 1729-dik évi 22 és 1802. évi 24 tervczikkek alkotásainak korszakaiban az uralkodó fogalmak szerint egyedül a kiváltságolt nemesség képezvén a magyar nemzetet, nagyrészt csak az előbbi tilalmaknak megújításait foglalják magukban, azon különbséggel,hogy itten már a vadászati idénynek törvény által korlátozásait találjuk, s a nemes embernek is tiltott időben csak saját területén engedtetett meg a vadászat, sőt az utóbbi törvények megengedik, hogy a nemes birtokos, tagosított birtokának felét, törvényhatóságának közbejöttével, többi nemes társai elől is, tilalomba vehető. Ezen állapotban találta az 1848-ki törvényhozás a vadászati törvényeket, s az események rohama nem engedé meg, hogy azokat a változott viszonyokhoz idomítva, az 1848-diki törvényekben lerakott elvekkel öszhangzásba hozza. Meg vagyunk azonban győződve, hogy azon emelkedett gondolkozás, mely alkotásait átlengi, ha maradt volna hozzájuk e kérdésben is. A törvényhozás azóta sok ideig szünetelt, a jelen ülésszaknak lett feladatává, hogy annak szabályozására törvényeket alkosson! — Előttünk fekszik a törvényjavaslat. Ám lássuk , mit tartalmaz. * * * A törvényjavaslat felett csak átalánosságban akarván nyilatkozni, nem követjük annak §§-ait, s csak az azokban lerakott elveket fogjuk érinteni. Az I. fejezet 1. §-sa azon alapelvet mondja ki, hogy : „a vadászati jog a földtulajdonjognak elválaszthatlan tartozéka.“ Igen helyesen, azon elvet fogadta el e törvény tervezője, melyet a franczia törvényhozás a fentebb idézett törvényben kimondott, s melyet mi is, a tulajdonjog fogalma természetes kifolyásának tekintünk, s mint ilyet az egész törvényen következetesen keresztülvitetni kívánunk. Nem fogadhatjuk el annálfogva a 2. §. azon rendelkezését, hogy a vadászat jogát saját birtokán a tulajdonos személyesen vagy más által csak azon esetben gyakorolhassa, ha az egy tagban vagy összefüggésben legalább 1600 négyszögöllel számított 100 holdra terjed, mert azt sem a tulajdon szabad használatának fogalmával összeegyeztethetőnek, sem pedig a jog és jogélveztetés megkülönböztetésének nagyon is sikamlós tanául elfogadhatónak nem tartjuk. De még kevésbbé tarthatnék megengedhetőnek a törvényhozás gyámkodó beavatkozását oly modorban és mértékig, mint ezen s a reá következő fejezetben terveztetik, mert mi a tulajdonjog élvezetének megszorítását csak rendőrségi és közbiztonsági tekintetekből hiszszük jogosultnak. A II. fejezet 12. §. csak a fővadnak kanonizált szarvas és dámvad okozta pusztításoknak kártérítése iránt rendelkezvén, a kártérítési keresetet egyedül a vadászatirtás bérlője ellen engedvén meg. A szarvas és dámvad köztudomás szerint, csak kerített helyeken vagy nyugalmas nagy erdőségekben tenyész, s igy ha a szomszéd nagy birtokosok terjedelmes erdőségeiben tenyésztett vadak által okozott károkért a kis birtokok vadászati bérlője vonathatnék felelőségre, várjon akadhatna-e más bérlő, mint épen azon szomszéd nagybirtokosok ? Nem akarom e törvény tervezőit azzal gyanúsítani, hogy kisebb birtokok vadászati jogát ily rendelkezés által illustriussá tenni, vagy azoknak monopolizálhatását a szomszéd nagybirtokosok részére biztosítani lett volna céljuk; csak figyelmeztetni kívántam, mily absurdumokra fogna vezetni, ha a törvény alapelvének következetes keresztülvitelétől, bármely mellékes tekintetek miatt eltérés történnék! De kérdjük: hová fogna sülyedni a kisbirtokosok vagyonbiztonsága? — Azon jogtól, hogy a birtokára jövő idegen vadat lelölhesse, meg akarjuk fosztani, ha pedig kárt szenvedne, azt fizetné a nagy harang! Nem gondolkoztak talán e törvény tervezői oly formán, hogy ha a kis birtokos csekély földjén kenyérnek valót akar termeszteni, őrizze a Canaille, miattuk csak nem fogjuk nagy uraink passióit zavarni! Mi legyen czélja a vadászati taxának is? az-e hogy a szegény emberre nézve a vadászat ennek fizetése által még inkább lehetetlenné tétessék ? Mi nem vagyunk barátai az ily véd vámféle institutióknak, de nem óhajtjuk hazánkat sem rendőri állammá átalakítva látni, hogy polgárai még saját birtokaikon is csak igazolványokkal ellátva mozoghassanak, nem akarjuk, hogy után útfélen minden kerülő és hatósági közeg jogosulva legyen bárkit is megállítani és „paxus“ előmutatását követelni. Reszeljük tovább elemezni azonokat, melyek a vadászati személyes képesség feltételeit elősorolják, valamint azon temérkek boszantásokat is, melyek azoknak törvénybe iktatásából származnának ; legyen elég megmondanunk, hogy mi nem tartanók méltányosnak, ha a föld tulajdonosa azon tulajdon tartozékának élvezete vagy gyümölcsöztetése miatt, melynek ország-fejedelmi s más terheit különben is viseli, külön adóval rovatnék meg, s még kevésbé , ha az , akár az élvezetnek akár haszonnak nagyságára való tekintet nélkül eszközöltetnék. Nem követjük tovább a törvényjavaslatait, már ezekben eléggé kifejtettük, hogy mi annak alapelvét ugyan osztjuk, de azt jelen alakjában elfogadhatlannak találjuk. Nem tartjuk igazolhatnak, hogy a sport emelése tekintetéből a tulajdoni jog szabad élvezhetése annyira korlátoltassék, és hogy oly rendelkezések hozassanak, melyek azt a szegényebbek rovására a gazdagok kizárólagos használatába juttassák. Törvényt akarunk, mely a vadászat jogát a birtok elválaszthatlan tartozékának nyilatkoztassa, s annak használatába a tulajdonost minden jogtalan beavatkozástól oltalmazza. Ha azonban a vad tenyészetének védelmére tilalmi időszakot látnának czélszerűnek, az ellen nem lehetne kifogásunk, bár annak gyakorlati hasznáról sem vagyunk meggyőződve. De az államhatalom beavatkozási jogát, valamint más kérdéseknél, úgy ebben is, amennyire rendőri és közbiztonsági tekintetek csak engedik, korlátoltatni óhajtjuk. Szomjas József, Pest, nov. 30. Lapunk reggeli kiadása hozta ama beszéd távirati kivonatát, melylyel III. Napóleon tegnap délután az újra egybegyült képviselőket üdvözölte. A távirati közlés után ítélve, e beszéd egyike a leghosszabbaknak, melyeket a császár ez ideig a törvényhozó testülethez intézett , úgy látszik nem is szorítkozik csupán az eddig ily alkalmi beszédeknél használni szokott stereotyp kifejezésekre, sőt a Napóleont , különösen a belpolitika programmját fejti ki. Úgy látszik, Napóleon érze szükségét annak,hogy „nyilatkozzék“,mit már maga azon tény is bizonyít, hogy a trónbeszéd megtartatott. Törvényes, vagy csak hagyományos kényszer is erre nem létezett; a tegnapi ülés nem is volt tulajdonképi ülésszak megnyitás, miután a kamra, csak julius hóban megszakított munkáját folytatja. Mindenesetre inkább helyén lett volna, ha már a trónbeszédnek meg kelle tartatni, azzal egész az 1869-ki általános választásokból kikerült törvényhozótest megalakulásáig várni, melynek, mint tudjuk, új választásokat kell igazolnia,és — a császárság fenállása óta most először— önmagának választania elnökét s alelnökeit. A császár rögtön megragadta az alkalmat,hogy az utolsó hónapok viharos,s legkevésbé sem imperialisticus nyilatkozványokra válaszoljon. E választ feszült kíváncsisággal várták. Attól tartottak, (mások remélték azt, hogy a császár e nyilatkozványoktól megijedve, vagy legalább az ijedelmet, melyet ezek a polgárság egy részénél költöttek, felhasználva megkísérlendő, az utóbbi időkben nyújtott engedményeket visszavonni. A trónbeszéd mit sem árul el ebből. Ellenkezőleg egész sorát számolja fel azon rendszabályoknak, melyek az utolsó tanácsvégzés kiegészítését képezik,s néhány a franczia nemzet legjogosultabb követelményeinek teljesültét ígérik. Különösen a császárság két alapvonása ellen erősen tiltakozott a franczia nemzet többsége az utolsó általános választások alkalmából: a személyes kormányzat és a túlcsigázott központosítás ellen. A személyes kormány ellen irányult panaszoknak a senatus consultum az által akart eleget tenni, hogy a törvényhozó testület működési körét bővité, és egy nemét a miniszteri felelősségnek hozta be; nagyrészt a corps legislatifeszélyességétől és erélyességétől fog függeni ezen keményen körülreteszelt engedmények gyakorlati értékét és horderejét meghatározni. A túlcsigázott centralisatio baján a tegnapi trónbeszédben hirdetett szerek akarnak segíteni. Kielégítőknek vagy épen kimerítőknek nem mondhatók, ép oly kevéssé, mint mondathatnának olyanoknak az első sorban felemlített engedmények. Ott oda törekedtek, hogy a parliamenttel szemközt a miniszteri felelősséget megadják, de a miniszterek mégis a császártól directe függjenek; a törvényhozó testület működési körét tágjják, de hatalmát azonnal azzal törekedének megbénítani, hogy a senatusnak uj jogokat adának. Ugyanezen félszegség és ingatagság jellemzi a tegnapi trónbeszédben a belső közigazgatást illetőleg hirdetett reformokat; a kormány érzi a kényszerűséget, a közvéleménynek engedni, de épen csak a minimumot, az el nem kerülhetőt szeretné nyújtani. Jelesül Páris, melynek kielégítése elsősorban tekintetbe veendő, alig fog beelégedni a neki nyújtott engedményekkel. A municipalis tanács ne többé a császár, hanem a corps legislatis által neveztetnék ki. Ez minden esetre kivételes állapot marad, ezen gyámkodás ellen pedig a párisi népesség 2—3 év óta a legnagyobb erélylyel tiltakozik. „Paris aux Parisiens!“ (Páris a párisiaknak!) ez a kétségkívül teljesen jogosult jelszava e mozgalomnak. A municipális tanács kineveztetése a törvényhozó testület által e kívánságot épen nem teljesíti; rendszeresíti és törvényesíti a főváros elidegenítését, ezáltal törvényesen és e módon maradóan megállapíttatik, ami eddig csak souverain önkény kifolyása volt: hogy tudniillik Páris nem a párisiak, hanem az ország tulajdona. A párisiak azonban az utolsó hónapok alatt sokat keresztülvittek; talán sikerül nekik az illető törvényjavaslat gyökeres megváltoztatását is kierőszakolni. A legfontosabbat már jóformán elérték: egy a császártól független községtanács választása, bizonynyal báró Haussmann bukását jelenti, ki évek óta sokkal korlátlanabb hatalommal uralkodott Páris, mint Napóleon Francziaország felett; ő sokkal erősebb kinyomatú egyénítése volt a caesarismusnak, mint Napóleon maga; az ő bukása mindenesetre egyike a legjelentékenyebb eredményeknek, melyet az utóbbi hónapok mozgalmai felmutatni bírnak. Bármiként bírja is a párisi népesség magát az említett törvényjavaslatokba beletalálni, annyi áll , hogy Francziaország többi 38.000 községének általok bizonyos engedmény nyuttatott; ők községi önigazgatások komolyabb birtokába jutandanak általok. Lyon, Francziaországnak minden tekintetben második városa, amely Párissal együtt osztá a kivételes állapot kellemetességeit, újból belép a közjog élvezetébe : Lyonnak választott és nem többé kinevezett községtanácsa leend. Minden egyéb községben, eddig a császár nevezte ki a maltet, s jogában állott a polgármestert a választott tanácson kívül is kinevezni, ami azon döntő befolyásnál fogva, melyet a polgármester a községi ügyeket illető tanácskozmányokra és azoknak vezetésére gyakorol, gyakorlatilag csaknem megsemmisíti a községi választások jellegét. Ennek most meg kell szűnnie; minden község, az egyetlen Páris kivételével, csak választottjai által fog kormányoztatni. A „szabad választás “ugyan még nagyon kérdéses. Hogy eddig a vidéken nem létezett, eléggé ismert dolog. Nem is lehet gyakorlati valóvá mindaddig, míg a VIII. évi alkotmány 75. §-a fennáll. Ezen §. bizonyos mértékben biztosítja a kormányhivatalnokoknak felelőtlenségét egész le a rendőrügynökig és az utolsó csőszig; az államtanácsnak határozott, ritkán megadott és legjobb esetben hosszúra halogatott engedélyére volt szükség, hogy vád alá helyeztessenek; ez alkalmat nyújtott nekik arra, hogy a választásokra magasabb utasításaik szerint, még azokon túl is, a legnagyobb önkénynyel nyomást gyakoroljanak, miáltal a választási szabadság csaknem illusóriussá lön. Ezen 75. §. eltörlése képezte tehát az utolsó választási mozgalmak alkalmával a franczia szabadelvűek minden árnyalatának legáltalánosb és legélénkebb követelését. Az — ha a távirdai tudósítás a lényeges pontok valamelyikét el nem hallgatta, — hogy ezen eltörléséről vagy legalább megváltoztatásáról a trónbeszédben egy szóval sem történik megemlékezés, mindenesetre részvért fog szülni; az elhallgatás azt árulja el, hogy a császári kormány még mindig nem akar lefegyverkezni s hogy a választások szabadsága még mindig nincs biztosítva. De nem kell felednünk, hogy míg a senatus consultusnál, melynek a személyes kormányzatot módosítani kellett volna, a törvényhozó testület csak a néző szerepét játszta, ennek a tegnap ígért, a decentralisatióra vonatkozó törvényjavaslatnál cselekvési szerep jutott. A törvényhozó testületnek mostani összeállításánál s azon magas nyomásnál fogva, melyet a rendkívül felizgatott közvélemény reá gyakorol, a kormány által beterjesztet törvényjavaslat módosításainál szabadelvű vagy helyesben radicális értelemben kell eljárnia. A kormány elvben megengedi a decentralisatiót; most tehát a törvényhozó testületen a sor, annak gyakorlati érvényt szerezni. Ha ez sikerül, akkor egy — ama véres forradalmaknál, milyeknek Francziaország 80 év óta színhelye volt, — talán sokkal nagyobb horderejű békés forradalom mehet végbe. Ama túlzott centralisatio, mit a régi monarchia megkezdett, mit az első császárság még szigoruabbra szabott, s melyet a második császárszág a legelterjedtebb mérvben aknázott ki. Francziaország szellemi, erkölcsi s anyagi kifejlődésére súlyos boszorkány nyomásként nehezült; csak az által, hogy Páris volt Francziaország feje és a szíve, vált lehetségessé egy a fővárosból kiindult államcsináltal az ország sorsán majd egy, majd más értelemben úgyszólván egy kézfordulattal változtatni. Minden kisebb-nagyobb mértékben szabadelvű párt évek óta protestál a centralisatió ellen; ha az utolsó választási mozgalomnak sikerült e rákfenén gyökeresen gyógyító vágást tehetni, akkor ennek nagyon üdvös következményei Francziaország jövőjére nézve el nem maradhatnak. Ezen a tegnapi trónbeszédben kilátásba helyezett reformokkal szemben, a többi kinyilatkoztatások csaknem a jelentéktelenségig törpülnek össze. Talán még visszajövünk reájuk később. Ma még csak egy kis hazafias tanúságot akarunk vonni. A centralisátió eddigi minta állama, azon ország, hol az több száz éves hagyományos gyakorlat által a legmélyebb gyökeret verte, s hol az a legrendszeresebben jön fejlesztve, ma, az összes pártok ellenállhatlan nyomásának engedve, lemond róla, mert mindnyájuknak bő alkalmuk volt annak gonosz oldalaival megismerkedni. S ép ezen pillanatot választja magának egy más ország kormánya, egy oly országé, mely egész legújabb időkig municipiumi önállóságát s benne alkotmánya legszilárdabb alapjait meg bírta őrizni, ép e pillanatot választja magának Magyarország kormánya arra, hogy municipiumjai autonómiáját elnyomja, s hogy menhelyet nyisson a minden művelt államból kiküszöbölt centralisátiónak Horn Ede is, mint bastardot megtagadott, de legalább állítólag a haute voleé köréből került ki, ha mindjárt balkézi házasság útján is. De ne beszéljünk talányokban. Közelebbről tüzetesen kimutattuk, minő rokonság van a Lónyai úr által az államszámvevőszék felállítására vonatkozó liberálisabb, czélszerűbb pontozatok és a Várady Gábor által korábban (t. i. e legutolsónál korábban) benyújtott javaslat között; kimutattuk azt is, hogy amenynyiben eltér, valóban a rész felé tér el, s annyiban épen az intézmény függetlenségét veszélyezteti. Ezt Fináncz-Communiqué ur szörnyű rész néven vette s a hivatalos lap első hasábján ekként menydörög: „ Az államszámvevőszék felállítására nézve az országgyűlés elé terjesztett törvényjavaslat az időszaki sajtó utján előkészítő vitatkozás alá kerülvén, eközben némely lapok oda nyilatkoztak,mintha Várady Gábor képviselő úr ebbeli törvényjavaslatával a kormányt megelőzte volna ; sőt némely lapok azon véleményt is közöltek, mintha a kormány által benyújtott törvényjavaslatnak nagy része Várady Gábor képviselő úr javaslatának csak lemásolása volna. Ezen állításokmindketteje tévedésből veszi eredetét, mert a kormány a kérdéses törvényjavaslatot már az 1868-ik évben benyújtotta, s ezen javaslat a képviselőház határozatánál fogva a m. é. 420 .szám alatt kinyomatott. Ellenben Várady Gábor képviselő úr törvényjavaslata csak a f. évi július hóban 73 szám alatt adatott be. Megelőzésről vagy lemásolásról e szerint nem lehet komolyan szó, mert, ha némely szakaszok vagy egyes feszmék a kétjavaslatban megegyeznek, azt a tárgy rokoni felfogásának kell tulajdonítani, nem pedig lemásolásnak tartani. A kormány által beterjesztett tv. javaslat 19. ik szakaszánál fogva a kérdéses államszámvevőszék működésének kezdete a folyó 1869-ik évi januárius 1-jére volt tervezve. Azonban az országgyűlés halmozott teendői közt ezen javaslat törvény erejére nem emelkedhetvén, a kormány ezen javaslatát az idei ülésszakban is megújította s így ugyanazon tárgyban már két javaslatot nyújtott be. Ami az eltérő nézeteket illeti, ehez nem csak minden képviselőnek, hanem a napi sajtó közegeinek is az alkotmányosság lényegénél fogva teljes joga van, hogy a többoldalú megvitatás folytán a törvényhozó testnek annál nagyobb alkalma legyen a legjobb törvény alkotására. Megbocsásson Fináncz-Communiqué ur de ez tisztán a közönség mystificatiója akar lenni. Hogy szándékos-e vagy nem, azt Communiqué ur maga tudhatja. Communiqué ur t. i. úgy adja elő a dolgot, mintha azon régen benyújtott pénzügyi javaslat és a mostani ugyanaz volna. E szerint kénytelenek vagyunk az egész állam számvevőszék genealógiájáról hű képet adni, mely a törvénytelen származást még jobban fel fogja tüntetni. Nem tehetünk róla, — tu l’as voulu Mr. Communiqué. A pénzügyminiszter úr még egy év előtt nyújtott be valami állam-számvevőszéki csecsemőt a pénzügyi bizottságnak, de miután ezt „törvényes szülöttnek“ senki sem akarta elismerni, — ő maga is megtagadta, visszavont s a pénzügyi lomtár lelenczházába vetette. Második javaslatát benyujtá a minisztérium 1868. deczember havának első napján, — tehát akkor, midőn már csak 8, mondd, nyolcz nap volt hátra az országgyűlésből s e szerint világos volt, hogy a törvényhozás elé nem kerülhet. Ez tehát tisztán halvaszülött volt. Nem tudjuk Communiqué úr miként akarja Váradyt azzal gyanúsítani, hogy az ő törvényes gyermeke egy ily halvaszülöttnek lenne származéka, mi sokkal méltányosabbak vagyunk s még a legújabb pénzügyminiszteri terményt sem gyanúsíthatjuk azzal, hogy ezen halvaszülöttel rokonságban lett volna, vagy csak azonos vérből s illetőleg tollból is vette volna származását. Nem idézzük az egész korábbi beadványt, de ide iktatunk belőle két §-t, melyek annyira „elütő családi bélyeget“ nyomnak reá, hogy nemcsak Várady, de valószínűleg a minister úr is tiltakozni fogna az adoptio ellen. „12. §. A ministériumok központi vezetési költségeiről vitt számadások és a központi pénztárak számadásai a fő számvevőszék által bíráltatnak meg. „13. §. Miden egyéb, az államkincstár pénzeiről és az anyagokról vezetett számadások bírálata az illető miniszteri számvevő osztályokat illeti. Most kérdjük Communique urat, elismeri-e azt még csak a miniszteri javaslat nagyatyjának is ? Mi részünkről nem for Mai számunkhoz féliv melléklet van csatolva. Finá.noz-Communiqué ur. (Sz.) Fináncz-Communique urnak zokon esett, hogy egyik állitólagos gyermekének papájára reá mutattunk; szörnyen nehezteli, hogy a papa nem is „jó ágyból“ való, hanem m egy a nép közül.“ Ha már papát kell vallani — igy okoskodik Communique ur, inkább olyat ismerek el, ki „törvénytelen vér“ ugyan, kit saját atyja