A Hon, 1870. május (8. évfolyam, 99-123. szám)

1870-05-01 / 99. szám

I éa szám. VIII. évfolyam, jóhivatal: Ferencziek tere 7. sz. földszint. Előfizetési d­ij:­­án küldve, vagy Budapesten fiaihoz; kordra reggeli és esti kiadás együtt: hónapra.............................1 frt. 85 kr. hónapra .............................5­­ 60­­ hónapra...........................11 „ — A­z esti kiadás postai kü­lönküldéséért felül­tetés havonkint ........................30 kr. előfizetés az év folytán mindén hónapban kezdhető , s ennek bármely napján történik mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. mm­­­FF"* PSWFWWW­ wws —w Reggeli­ kiadás. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Pest, 1870. Vasárnap, május 1. Szerkesztési iroda : Ferencziek­ tere 7. sz* Beiktatási dij: 9 hasábos ilyféle betű sora ... 9 kr. Bélyegdij minden be­itatásért . . SO * Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mel­lett kedvezet) föltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért . . 25 kr. SP8T* Az előfizetési- és hirdetmény - dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csaik ismert Ipszsa tolt fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak dns. Klönzetési árak A HON" april— júniusi évnegyedére. ril—júniusi évnegyedre . 5 frt 50 kr. 1 ril—September! félévre . N­ „ — n­p­ril—­decz. 3 negyedévre . 1.6 „ 50 „ esti kiadás postai különkit­­­léseért felü­lfizetés havonkint 30 „ Pest, martius hóban 1870. A „HON“ kiadóhivatala. PEST, APRIL 30 Pest, apr. 30. Tisztelt barátom Horn Ede tegnapi kkében egy vád foglaltatott, mely rész­­e saját pártunkat is illeti, miért nem fialt fel a 30 millió kölcsön pénzügyi falát illetőleg az országgyűlésen senki. Erre nézve tartozom a legőszintébben mondani, a­mit e tárgyról tudok. Hogy a miniszteri törvényjavaslatban fialt Dunaszabályozási és lánc­híd meg­­írási műveletek bármi áron lét­jöjjenek , az iráni értekezleteinken egy­­ngyság uralkodott. A többi, Budapest jelését illető, tervezeteket is pártolan­­knak tartottuk, bár kívánva azokban ígysorozatot mondatni ki s a halaszt­ókat hátrább tenni. Indokunk: Pestnek országvárossá sza let világvárossá emelése, oly világos, így minden commentár fölösleges hoz­­. E szempont ellen mind a balközép m­ind a szélső bal, mind a kormánypárt beléből egy kéz ujjain felszámolható paratum votumok emelkedtek csak ; a­­lközépen különösen két olyan tag ré­­éről, a­kik ama keserves két évtized izdelmeit nem láthatták oly közelről,­int mi, a­midőn az erőszak hatalma indent elkövetett, hogy Magyarországot ttfelé szétszakítsa, és Pestet provincia­­­ városkává degradálja, s minden esz­­szzel tönkre tegye. Mi nekünk azok,­k Magyarországot el akarták törülni, igyon jó leczkét adtak arról, hogy mi­agyarországra nézve Buda-Pest? Azért a baloldali értekezlet világosan mondta és fentartotta azt az álláspon­­t, hogy a fővárosi kölcsön tárgyalásá­­ia nem első tekintet egy vagy másfél­illiónak a megtakarítása, hanem az, így legyen rögtön. De a megtakarítás is szóba hozatott,­­­ppen én általam. Előhoztam értekezletünkön, hogy egy­ásik consortium részéről fel vagyok álítva, miszerint előadjam, hogy ők a fővárosi kölcsönt sokkal kedvezőbb fölté­telek alatt­­hajlandók megkötni, mint az első s óhajtanának versenyre lépni. Erre azt a választ kaptam értekezle­tünktől, hogy lássuk előbb annak a má­sik consortiumnak a föltételeit, s követel­jük a minisztériumtól az első consortium tervezetét, hogy összehasonlítást tehessünk. Mindenesetre garantiával kell bírnunk az iránt, hogy ha mi a kor­mány által előterjesztett kölcsön terveze­tét megbuktatjuk, helyébe azonnal egy, legalább is annál kedvezőbb kölcsön ajánlatot terjeszthetünk elő, nehogy úgy járjunk, hogy megbuktatva a drága köl­csönt, a kényszerűség nyomása alatt még drágábbat szerezzünk be,vagy pedig egy­­átaljában meghiúsítsuk a fővárosi kölcsön létrejövetelét. Tehát ha megkapom az ajánlkozó másik consortium tervezetét, közöljem azt pártunkkal. Ez volt értekezletünk elhatározása. A tárgyalás napján Tisza Kálmán tisztelt barátom tehát a kölcsönt ervleg pártolva, fel is szól­ta a minisztériumot, hogy terjeszsze elő a kölcsöntervet. Vá­laszul kapott rá Deák Ferencz tisztelt ha­zánkfiától egy anekdotát, mely a jobbol­dalon nagy derültséget okozott. Én pedig vártam az utolsó óráig a ver­­­senyezni kívánó másik consortium kölcsön­­tervezetére. Nem kaptam meg. Tehát hall­gattam, mert nem volt mit mondanom. Principialiter lehet egy nem helyeselt kölcsön ellen küzdenem, de egy helyeselt kölcsön felvételi modalitása ellen — i­s­­merve az osztrákmagyar (?) pénzpiac­ furfangjait — principiális küzdelmet támasztanom nem lehet, csupán praktikus küzdelmet, ha tudniillik egy másik kölcsön biztosítéka valamelyikünknek a kezében van. Tudom, hogy mindezeket és általában a nemzetgazdászati és országos pénzügyi dolgokat Horn Ede tisztelt barátom ná­­lamnál ezerszerte jobban érti; elég hiány,és mulasztás az ellenzék részéről, hogy ily nélkülözhetetlen faktorát az államtudo­mánynak mindeddig be nem tudta juttat­ni a képviselőházba; ezt­elannyira elis­merem, hogyha másként nem lehet, kész vagyok a saját helyemet átengedni a ré­szére. De még akkor is bocsásson meg igen tisztelt barátom, ha valószínűnek tartom, hogy hasonló esetekben, a­midőn két ösz­­szehasonlítandó financziális calculus kö­­zül az egyiket a miniszter nem akarja előadni, a másik a concurrálni akarónál marad in petto, két ismeretlennek egy­mással összehasonlítása a mathematikai lehetetlenségek közé tartozván, ő is csak azt lesz kénytelen tenni, a­mit én és élet-­­tem 400 képviselő tett, hogy nem lévén mit mondani, hallgatunk. Abban azonban tökéletes igaza van, hogy a miniszterrel­ a kölcsöntervezetét előadatai erélylyel kellett volna sürget-­í nünk. De már akkor itt voltak az ünne­pek s mindenkit várt az alkalmatosság, hogy haza vigye. Aztán a Nagy Héten normanapok vannak. Jókai Mór. TARCZA. fekete gyémántok. Regény öt kötetben. Irta Jókai Mór. HARMADIK KÖTET. Az előénekelt tallérok. (Folytatás.) — Hogy igazán megadják-e ? szólt neheztelő ingen Spitzhase uram. Mintha a börzére azért mnának az emberek, hogy egymásnak életeket ondjanak. Deisz a Pantafári papiros arany­­a harmincz „áru,“ huszonnyolcz „pénz“, hol­­ip lesz harminczkettő „áru“, harmincz „pénz.“ , így megy följebb. Volna csak nekem pénzem,­­ utolsó garasomat is abba fektetném. Én tű­im, a­mit tudok. Ismerem a börzei időjárást,­ztán a­mit a Kaufman bureauban megtudtam,­­ de nem szabad szólnom. —■ Hát mit tudott meg ? unszolt a biztost santa uram. Nekem csak megmondhatja. — Csak annyit szabad jeleznem, szólt Spitz­­ase körültekingetve, hogy még nem itt a pur­­ifár utolsó stádiuma. Ohó! Azok még boldog mberek, a­kik 32-en juthatnak hozzá. Én be agyok avatva a tervbe; persze a részleteket lárulnom nem szabad, hogy következik egyik­ikés a másik után, a­mi azokat felfelé fogja iszítani; egyik félesztendőben ez , másikban már, hogy a világnak szeme szája tátva mar­ad. Mához esztendőre száz perczenttel fognak a tintafárok a parin fölül állni. — Száz perczenttel! szörnyedt el Csanta uram a falnak dűlt bámulatában. De azután csak magához tért. Megharagudott Spitzbasera, mit karja ötét bolonddá tenni.—Hallja, maga nagy Jirschneider! Menjen vissza. Haza találok ma­gam is. S elkergette magától Spitzbaset. Hanem másnap mégis első dolga volt a pin­­czérrel a Börzenberichtet felhozatni magának. És ime, valóban ott állt, a­mit Spitzbase előre megjósolt. Az ezüst egyszerre visszazökkent két , százalékkal, a „Bandavár“ pedig volt 30 pénz, 32 áru. — Az pedig már Szentirás. — Egyet sem adok el! szólt markába ütve Csanta uram s felkelt, felöltözködött. Bolond szerencse ez ! Az embernek csak éj­szaka nyitva kell felejteni az ablakát, hogy reg­gelre tele pénzzel találja minden fiókját. Még a reggelijét szürcsölte, mikor már jött hozzá Spitzhase. Ragyogott az arcza a diadaltól. — Nos? Hát? Mit mondtam? szólt a magá­val hozott Börzenberichtet­ Csanta uram elé he­lyezve , melyen veréssel voltak aláhúzva az ér­deklő tételek. Csanta uram nem mondta neki, hogy már ol­vasta a Börzenberichtet, s annálfogva nagyon jól affectálhatta a financiéri nyugodt vért, midőn a tételeket átnézve, fejével rábólintott. — E bit úgy van, hallja! Noh. Nem nagy­ baj! — De nem ám. Estére harminczötön áll a cur­­sus! Héj csak nekem volna! — No hát ! Itt van Spitzhase még egy ötve­nes. Legyen maga is boldog ember. Vegyen ma­gának egy bandavárit. Ne csókoljon kezet. Nem engedem. De megengedte. — De el ne csaklizza azt a részvényt Tartsa meg magának. Mikor a többi részletfizetés ideje eljön,­ azt is én fogom maga helyett fizetni. De ne csókoljon mindenért kezet. Én magával még sokszor fogok jót tenni. Ha maga nekem mind­annyiszor kezet csókol, mikor én magával jót teszek, utoljára nem marad kezem. Hanem hát már most én is elvárom a maga háladatosságá­­tól, hogy engem ez minden alkalommal tudósítani fog, mikor a principálisa valami manővert kezd a részvényeivel. Különösen tudatni fogja velem, mikor lesz itt az ideje, hogy azokat el kell adni? Ért maga engem? No hát! Hiszen most már maga is érdekelve lesz, mert magának is lesz részvénye. Annál jobban vigyázhat a dologra. Aztán a provisio is a maga haszna lesz, mikor eladjuk a részvényeket. Spitzhase minden ujját sorba csókolta Csanta uramnak. — De csak arra kérem, esedezett Spitzhase, el ne áruljon Kaufman úrnak, mert ha az meg­tudja, hogy az üzleti titkait valakivel mással közlöm, rögtön elcsap. — Ne féljen semmit. Becsületes emberrel van dolga. S a becsületes ember ezzel azt hitte, hogy ezt a másik becsületes embert már most lekenye­­rezte, hogy egy harmadik becsületes embernek a titkait részére elárulja. Várjon a sok becsületes ember közül melyik fogja a másikat a legke­­gyetlenebbül megcsalni ? Mai számunkhoz egy év melléklet van csatolva- A fentebbi czikk személyemet illető részét vitatgatnom nagyon is kényes dolog volna; úgy hiszem, hogy ezt an­­­nál inkább elengedendik nekem, miután a t. olvasó azon túlzásokat, melyeket igen tisztelt barátom Jókai túl­­szerénysége és e sorok írója irányában táplált, számtalan­szor kipróbált barátsága által magát elragadtatja, maga is fogja méltányolni és helyes mértékre visszavinni tudni. Csak néhány szót legyen szabad a fentebbiekben tartal­mazónak tényleges részére nézve megjegyeznem. Egy 30 millió ftra rúgó pénzügyi műtétre csak első ran­gú bankházak és bankintézetek vállalkozhatnak. Ily ban­kok és bankintézetek azonban nem tesznek ajánlatokat csak úgy a levegőbe, csak akkor nyújtanak be ajánlato­kat, ha bizonyosak abban, hogy azok komolyan tekintet­be fognak vétetni. Itt épen az ellenkezőnek bizonyossága létezett. Az egész világ tudta, hogy Lónyay és Andrássy urak a kölcsönt eleve a bécsi bankegyesületnek engedé­lyezték és minden lehetőt és lehetetlent elkövetendenek, hogy folyó évi február 13-iki titkos egyességek érvényre jusson. Ha az országgyűlés Andrássy és Lónyay urak önhatal­­maskodását nem ratifikálta, hanem a megszavazott köl­csönre nézve a nyilvános csődhirdetést követelte volna, bizonynyal nem lettünk volna hiányával a figyelemreméltó és elfogadható verseny­ajánlatoknak. Vagy csakugyan osztaná még ma is,valaki azon Lónyay által oly ügyesen termesztett aggodalmat, hogy csődhirde­tés által a bankegyesületet is elriasztani fognák és a köl­csönre semmi vagy csak igen drága vállalkozó fogna ta­lálkozni ? Úgy hisszük, az egész világ egyet fog érteni abban, hogy lehetlen volt az államra nézve roszabb alkut kötni: a legbankzottabb ország sem fizet mai naps­ág 17 és fél százaléknyi provisiot, fele negyedáráért más consor­­tiumok szívesen elvállalták volna verseny útján a műtétet; kedvezőtlenebb pénzelhelyezési mód alig gondolható, mint az, melyet a bankegyesületi kölcsön nyújt, mely 297—298 ezer nem nyerő,sorsjegynek kevesebb mint 2 százaléknyi kamatot szolgáltat. Verseny utján továbbá más kiviteli mód is eredményez­­tethetett volna mint a meztelen játéktervezet. Ez nemcsak megóvott volna bennünket az erkölcsi kártól, az erkölcsi szégyentől, mely a játékdüh ezen felizgatásában rejlik; nem értük volna sol­d tisztességes kamathozó kölcsön mű­tét mellett azon szégyenletes fiaskót, mely már a tőzsdén is oly világosan feltűnik: a pesti börzén már ma is a köl­csön sorsjegyek 2—3 fttal a kibocsájtási árfolyam alatt árultattak. Mind­ettől megóvta volna az országgyűlés az országot, ha egyszerűen egyrészt kötelességszerűen behatólag meg­vizsgálta volna az oly fontos törvényjavaslatot, és ha más­részt nem engedi, hogy miniszteriális titkolódzás és önha­­talmaskodás a nyilvánosság és verseny alkotmányos kö­vetelménye fölé helyezze magát. H­o­r­n E­d­e. A baloldali kör hétfőn május 2-dikán d. u. 5 órakor értekezletet tart saját helyiségében. A baloldali kör f. hó 30-án tartott értekez­letében az első folyamodási bíróságok ren­dezésére vonatkozó tvj­avaslat folytatólag tárgyaltatott és ennek befejezése után a k­­­r. ügyészség felállításáról előterjesztett tvj­avaslat vétetett tanácskozás alá. Mindkét tárgyban számos lényeges módosítás lett megál­lapítva. Pest, ápr. 30. Az iránt a szabadság és haladás vala­mennyi híve egy véleményen van, a képp ■ I MWI—IIIIIIIM ................... A harmadik kötetnek vége. (Folytatjuk). A mai Spanyolország. I. (v.) Mint a próféta koporsója ég és föld kö­et, úgy lebeg most Spanyolország a királyság és köztársaság között. Több mint harmincz eszten­dei fölkelési háború után a szabadságot elérte ugyan, de azt alakba önteni s állandóvá tenni máig sem bírta. Mi lesz ez ország sorsa a jövő­ben : senki sem tudja most, midőn a köztársasá­gi párt egyre erősbül, míg más oldalon a trónt hiába kínálgatják sok felé; annyi azonban igen valószinű­, hogy Spanyolország örökre lerázta a régi lánczot, s a zsarnokság és papi uralom ideje végképen elmúlt. Hisszük pedig ezt nem csak azért,mivel a spanyol nemzet szenvedések hosszú iskoláján menve át — sokat tanult és erősbö­­dött; hanem azért is, mert e legutolsó forradal­mának vezetői nem csak szellemmel, de eszély­­lyel is bőven meg vannak áldva. Olozaga, Prim, Espartero és Serrano — a mi politikájukat il­leti — édes ellentétet képeznek az elvakult és vélőtlen Gonzalez Bravo mellett, ki midőn Iza­bella királyi székét minden áron erősítgetni aka­­rá, maga dolgozott a szabadság vértelen dia­dalán. Általán véve, a forradalmak rendesen maguk szokták megszülni vezetőiket, Spanyolország azonban harmincz év óta iskolázza megszabadí­­tóit. Midőn a cselekvés órája ütött, azok mind kész férfiak valának, érett tapasztalásokkal. A cselekvési pártnak kétségkívül legnagyobb kitűnősége Olozaga, államférfi, s nem katona, ki a forradalomnak általa megindított munkájában személyesen nem is lépett előtérbe. Egész életén át szabadelvű volt ő, tétova s ingadozás nélkül, ama kevés spanyol politikusok egyike, ki soha sem lett hűtlen elvéhez azért, hogy rangot vagy hivatalt nyerjen, s a nemzet bizalmát annyival inkább bírja, mert több mint harmincz éven ke­­­­resztül volt száműzve az udvartól és a hazából. Elvben radikál, gyakorlatban conservativ; szirén­ben köztársasági, de eléggé államférfi annak be­látására, hogy egy ország alkotmányát mindig annak helyzete és szükségei szerint kell szabni; épp oly engesztelhetlen gyűlölője, mint elvtár­sai, ama kormánynak, mely oly sokáig volt Spa­nyolország átka, de türelmesebb s az időt várni tudó. Első vala­m, ki a Bourbonok elűzésére dol­gozott, s bár az ország új kormányában egy ál­lást sem fogadott el,tényleg mégis az ügyek egyik fővezetője. Az ő előrelátása és bátorsága nagy tényező volt az utosó idők sikereiben.­­ Serrano tábornagy koránsem kelt ily bizalmat. Ő professionális forradalmár, ki félszázadon át csak abban mutatott állandóságot, hogy mindig vadászta a legmagasb állásokat. Ma conservativ, holnap szabadelvű, mindig a kilátások szerint. Őt most is csak azért helyezők a kormány élére, mert ama férfiak közé tartozik, kiknek befolyá­sát és hatalmát csupán úgy lehet biztosítani, ha a legelső sorban adnak neki helyet. A­mi Prímet illeti, Spanyolországban jelenleg ő a legnépszerűbb ember. Született katona, me­rész, díszes, nagylelkű, nyílt, s képes a legszi­­lajas­b bravourokra, melyek a nép bálványává teszik, de nem egyszersmind vezetőjévé is. Két­ségkívül a legkitűnőbb spanyol harczfs. Tábor­ban tölte életének nagy részét. Ha nem harczol­­hatott, legalább oda ment, hol harczot láthatott. Mondják, hogy a szabadságharcz idejében eljött Magyarországba is, de későn érkezett. 1854-ben Krímben volt, 1862-ben Virginia csatamezőin. A mexikói expeditióban ő vezérle a spanyol csa­patokat, de melyektől csakhamar megvált, mert nem volt kedve arra, hogy a francziák játék­szere legyen. Rokonszenveinél fogva mindig a haladó párttal tartott; szíve mélyében ő is köz­­társasági, habár egy alkalmat sem mulaszt el kijelenteni, hogy Spanyolország ma még nem ért meg eléggé a köztársaságra. íme a férfiak, kiknek vezetése alatt rázta le Spanyolország magáról a sok százados igát. Topete tengernagy, ki kevéssel ezelőtt még az új kormány tengerészeti minisztere volt, az előkelő polotot, melyet az új mozgalomban el­foglalt, nem annyira jellemtulajdonságainak, mint inkább magas állásának köszönhető. Dulce tábornok, noha a fölkelés egyik indítója volt, annak folyamában semmi nevezetest nem muta­tott ; Espartero pedig, kit az egész nép őszintén tisztel, sokkal öregebb, semhogy a mozgalom­ban tényleges részt vehetett volna, csupán ta­pasztalásaival s tanácsaival támogatta azt. Izabella elfutása nem kis zavarba hozta dia­dalmas ellenségeit. Spanyolország kormány nél­kül maradt, és sem a nép, sem vezetői közt nem volt egyetértés arra nézve, hogy a jövendőbeli kormányzás milyen legyen. Alakját, szellemét, elveit, szóval mindent újonan kellett megállapí­­tani.A pénzügyek kétségbeesett állapotban valá­nak. A kincstárban nem találtak semmi pénzt, s külföldi piaczokon nem kaphattak kölcsön. Meg­próbálták ugyan, de hiába! Az adók elviselhet­­lenek lévén, rögtön le kellett szállítani, mert ha ezt nem teszik, új lázadás üt ki. A nép szegény­ségéről bajos fogalmat alkotni.Madrid utczáiban hemzsegnek a nők és férfiak, nem alamizsnát, hanem munkát kérve. Vidéken rablóbandák ga­rázdálkodtak. Az éhség nem teszi okosabbakká az embereket, s a nép azt kívánta az uj kor­mánytól, hogy rögtön segítsen nyomorán. E köz­ben a papok izgattak s a köztársaságiak szervez­kedni kezdtek. Ily körülmények közt nagy cso­da, hogy épen megmaradt az állam hajója, a­mi még hiányzik: a megkoronázás, ha most még nehezen megy is, lényegében véve sokkal köny­­nyebb feladat. viseleti rendszer a modern alkotmányos élet legfőbb axiómája, lelke. Mi e rend­szertől eltér, azt gyengíti vagy talán meg is hamisítja, visszaesés a túlélt de nobis­­ sine nos elvébe, azaz az autocratiába, a kényszeruralomba. A képviseleti rend­szernek tehát a nyilvános élet vala­mennyi viszonyait át kell hatolnia, különben nélkülözi a szabadság legfőbb biztosítékát, különben alig lehető egy egészséges, haladásszerű fejlődés. Daczára a sokszerű és változó alaknak, melyet a gyakorlatban ölt, a képviseleti rendszer alapeszméje könnyen külön old­ható. Kevés szóban érthetőleg kifejezhető. A következő két mondatban öszpontosul: 1) Minden közös természetű, azaz olyan érdekek fölött, melyek az állampolgárok kisebb vagy nagyobb csoportját illetik, csak azok tanácskozhatnak, határozhat­nak, dönthetnek, kiket az érdekeltek erre a legilletékesebbeknek tartanak, e végre megválasztanak és meghatalmaznak; az elv ugyanaz marad, akár helyi, akár köz­ponti, akár politikai vagy nemzetgazdá­szati, akár anyagi vagy erkölcsi érdekek forognak fenn. 2) A közérdekek ezen képviselői­ és ke­zelői megválasztásánál m­i­n­d­a­z­o­n ér­­dekelteknek közre kell működni egyenesen vagy közvetve, kiknél az egy jó képviselet megválasztására szükséges értelmiség és függetlenség feltehető. Különben a kép­viselet tökéletlen, a mandátum nem test­­érvényű; különben az érdekeltek egy ré­sze ellen újból alkalmazásba jő a de no­bis sine nos: az autocratia csak közeget és alakot változtatott. Joggal helyez az alkotmányosság min­den­kire mind nagyobb súlyt arra, hogy a képviselőtestületek összeállításánál e­­me két elv rövidetlenül alkalmaztassék. A tapasztalás valamennyi haladó álla­mokat megtanított arra, hogy a kép­viselő testületek értéke és haszna első­sorban azon személyiségek jellemétől és becsétől függ, kikből állanak. Ha az al­kotmány és a törvény a képviselőségnek még oly tág jogokat nyújtanak és a vég­rehajtó hatalom túlkapásai ellen még oly minutiosus óvszereket engedélyeznek is, az állampolgárok szabadsága és önkor­mányzati joga még­sem lesz biztosítva, ha a képviselőtestület szolgai, reactioná­­rius vagy képtelen elemekből áll. Meg­fordítva pedig egy szabadelvű, független és értelmes képviselőtestület választói­nak érdekeit még egy kevésbé szabadel­vű alkotmány alatt is erélyesen megvé­dendő Hogy csak egy csattanós példát hoz­zunk fel: hasonlítsák csak össze, hogy mi volt Francziaország az 1852., 1857. és 1863. évi általános választásokból eredt corps législatif alatt és hogy mit csinált belőle az 1869 . törvényhozó te­rület. Ezek után érthető lesz, ha különös, sőt fősúlyt helyezünk a köztörvényhatósá­gok rendezését illető törvényjavaslat 2. fejezetére, mely a törvényhatósági vá­lasztmányról, azaz a képviselőtestület összeállításáról szól. Értelmes és valóban független képviselőtestület szükség ese­tére még roszabb törvény mellett is jele­sen viselheti gondját a reábízott érdekek­nek; egy roszul összeállított képviselő­­testület a legjobb és legszabadelvűbb tör­vénynyel sem fog nevezetesebb eredményt létrehozni. Fájdalom, constatálnunk kell, hogy a törvényjavaslat 2. fejezete e tekintetben épen nem kielégítő, és kizárja egy jó, megbízható képviseletnek még lehe­tőségét is. Határozottan tiltakoznunk kell minde­nek előtt azon szabály ellen (20. §.), mely szerint a törvényhatósági választmány, mely a megye, kerület, szék és város képviseletével és kormányzatával van megbízva, fele számban a legmagasabb di­rect adót fizető állampolgárokból, és fele számban az összes választók által válasz­tottakból áll. Ez a választási elv teljes tagadása, melynek pedig okvetlenül min­den képviselet alapjául kell szolgálnia. És mily rideg, irrationabilis és reactio­­nárius módon vitetik keresztül ezen taga­dás ! Mi bizonyára nem vagyunk barát­­jai a felülről történő kinevezéseknek, minden képviselőtestületnek, hogy felada­tát komolyan teljesíthesse, a kormány­nyal szemközt tökéletesen függetlenül kell állani. Nem­rég hangsúlyoztuk ezt a felsőházi reform kérdése körül: a kor­mány által kinevezetteket ültetni egy képviselőtestületbe annyi, mint megha­­misítani annak lényegét. De, nyíltan ki­mondva, még inkább megérthetjük a fe­lülről való kinevezéseket, és ha absolute a két rész közül választanunk kellene, a kinevezést megengedhetőbbnek ismernek el a 20. §-ban javasolt rendszernél. Ha a kormány a képviselő testület egy részét kinevezné, legalább feltehető, hogy a ki­nevezéseknél tekintettel lesz az illetők ké­pességére, becsületességére, tekintélyére és népszerűségére, a saj­át­ érd­ekében, fek­szik, és azon befolyás érdekében, melyet a kinyezettek által gyakorolni akar. Ellen­ben a 20. §. találomra tagjává teszi a vá­lasztmánynak a legnagyobb adót fize­tőket , legyenek bár a kommunitás leg­értelmetlenebb , legnépszerűtlenebb, vagy­­ talán legbecstelenebb személyiségei is. Mi bizonyára nem vagyunk különös tisztelői az osztály-választórendszernek, mint az nevezetesen Poroszországban még nem rég valódi germán következe­tességgel volt keresztül vive, ott tudva

Next