A Hon, 1870. június (8. évfolyam, 124-146. szám)

1870-06-01 / 124. szám

kiadás. 124. szám. VIII. évfolyam. Pest, 1870. Szerda, junius I. Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7.sz. földszint. Előfizetési dij: Postán kü­ldve, vagy Budapesten h­ázhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ..... 1 frt. 85 kr. 3 hónapra . . . . 5 „ 50 „ 6 hónapra.......................11 „ — „ Az esti kiadás postai különküldéséért felü­l­fizetés havonkint .......................30 kr. Az előfizetést az év folytán minden hónapban megkezdhető , s ennek bármely napján, történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZAT! NAPILAP: lS3áSíIJm­­»M2MüWMtMtn3I353tJiöi58ii!K&^^ Szerkesztési iroda : Ferencziek­ tere 7. sz. Beiktatási i­ij: 9 hasábos ilyféle betű sora ... 9 kr. Béd­egdij minden be­itatásért • . oO „ Terjedelmies hirdetések többszöri beiktatás mel­lett kedvezőbb föltételük alatt vétetnek föl. •— Nyilt-töri 5 hasábos petit sorért . . 25 kr. jpSp- Az előfizetési- és hirdetmény - dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza Előfizetési árak „A HON" april—júniusi évnegyedére. April— júniusi évnegyedre . 5 frt 50 kr. April—septemberi félévre .11 „ — » April—decz. 3 negyedévre . 16 „ 50 „ Az esti kiadás postai különkt­l­déseért felülfizetés havonkint 30 „ Pest, martius hóban 1870. A „HON“ kiadóhivatala. PEST, MÁJUS 31 Elvek és tények. A helyzet válságos. A Lajthán túl, minden nyílt forrongásban van, és ná­lunk is napról napra mutatkoznak a vál­ság jelei, úgy a kormányban, mint az országgyűlésen és azon kívül. Hogy e válság nem a reactio, hanem a szabadság győzelmével végződjék : ez nem csak a kormány magt­artásától függ, erre min­­denik pártnak befolyása lehet, és ha fel­adatát nem csak a „ma“, kaleidoskop­­szerű­leg változó esélyei, hanem ha­zánk jelenét és jövőjét egyaránt felölelő magasabb politikai elvek szerint akarja felfogni,­­ befolyással kell is lennie. Hogy a kormány mily irányban ha­lad, arról nem csak az ellenzék, de maga a jobboldal is kezd napról napra mind­inkább meggyőződni. Az ellenzék egyik feladata e meggyőződést úgy az ország­ban, mint az országgyűlésen terjeszteni, érvényre juttatni. Ha rendes, alkotmá­nyos és parlamenti viszonyok közt len­nénk , azt mondanám, hogy ez az ellen­zéknek egyedüli feladata. De a mi viszonyaink sem rendesek, sem az alkot­mányosság és Parlamentarismus követel­ményeinek meg nem felelnek. Fő oka ennek igen természetesen a kiegyezés mo­dalitása, mely az országgyűlés leglénye­gesebb teendőit egy sem alkotmányos, sem parlamenti testületre , a delegatióra ruházza. De van e helyzet számtalan vé­szes következményei között, egy különö­sen parlamentáris szempontból káros, és ez az , hogy kényszer­többség uralkodik nálunk. E többség nem haladhat előre a sza­­badelvűség felé, mert minden lépése, az ébredő nemzet kezébe egy-egy szellemi vagy anyagi fegyvert adna: alapjának, létokának , a kiegyezésnek megtáma­dására. Nem lehet szabadelvű, mert akkor öngyilkos lenne, sőt nem csak a főpon­tokban, elvekben, de még csak a legki­sebb részletekben sem engedhet az ellen­zék jogos követeléseinek, mert minden engedékenység által heterogén elemei közül valamelyiket sértené, magától el­­taszítná, s ismét öngyilkos lenne. S így „engesztelhetetlensége“ által sérti azt az elemet kebelében, mely a legtürékenyebb : a szabadelvűeket. Mikor ezek jármukat lerázzák, a pártnak vége van. Mikor ezek hozzánk csatlakoznak, mi kormány­ra jutunk. De míg ez bekövetkeznék, mit kell tennünk nekünk? És mit kell főleg azért tennünk, hogy e­z bekövetkezzék ? Két nézet van. Az egyik maradni akar alkotmányos és parlamenti ellenzék, a nem alkotmányos és nem parlamenti vi­szonyok közt is. Tudományos szempont­ból felvéve teljesen jogosult, mert az ellenzék hivatása nem lehet az, a­miért a kormány van: a pozitív munka; az el­lenzék­i elv, mely csak akkor testesülhet meg, ha a kormány teste felbomlott. Sőt helyzetünkben még indokolt is, mert a merev és „engesztelhetetlen“ (úgy hiszem e nevet kiérdemelték) többséggel szembe az egyszerű „Nem“ és a hosszas munká­val járó dolgozat egy sorsban részesül: a leszavaztatásban. De ha tudományos szem­pontból jogosult és helyzetünkben i­n­­dokolt is e nézet, és ez irány, nem kevésbé helyes politikai szempontokból és nem kevésbé indokolt épen helyzetünk által a másik nézet is, csak időszerű legyen. Ha csak arra lennénk tekintettel, m­i­t lehet keresztülvinni, akkor nem kellett volna soha egy beszédet sem tartani, egy czikket se írni, egy munkálatban sem részt venni, hanem csak mindig csak egy szót kellett volna hangoztatni egy szót, mely hangozzék át a hazán mindaddig, míg az rá megfelel, és e szó: „Nem.“ Ezt kellett volna mondani mindaddig, míg az ország azt mondta volna rá. ..Igen.” Nem így tettünk. Miért? Mert dolgozni akartunk a jövőnek, képviselőink nem a miniszterek és jobboldal süket füleinek beszéltek, hanem beszéltek az országnak, a nemzetnek. Tollal és tettel nem azért küzdő pártunk nagyja és kicsinye, hogy a kormánynak, közlönyeinek és pártjá­nak alkalmat szolgáltassanak: a rágalom és gyanúsítás, a gúny és nevetség, a fenn­­héjázás és alattomosság különbnél különb szólásformáit és posituráit kitalálni, kár­örömmel és lelki megnyugvással és gyö­nyörrel reánk alkalmazni, hanem küz­dött a nemzetért a nemzet által, szitá azt a lassú lángot, mely a nemzeti öntudatot táplálta és melyre a merev jobboldal re­­actionárius Schwindelei-ja csak a szelet hajtja, hogy egykor a pártot és a kor­mányt felemészsze, és e lángnak mi le­gyünk phenn­e. A kormány élt a jelennek a jövőből; mi éltünk a jövőnek a jelenből. A kor­mány , hogy valamit produkáljon, emésztő jövőnket; mi, hogy a jövőből valami legyen, felhasználtuk a jelent. De felhasználtuk-e eléggé? — Nem.— Mit kell hát tennünk még ? — Felhasz­nálni, kiaknázni a jelen minden perezét, minden alkalmat és elemét, a jövő érdekében. A jobboldal szabadelvű elemeitől té­nyeket követelünk, hogy meggyőződjünk szabadelvűségekről , kimutatjuk neki az alkalmat és módot, a midőn és a hogy meggyőzhet arról minket. Ez helyesen van. — De mi meg előzzük meg a hasonló ajánlatot, és minden alkalommal, minden perezben tények által mutassuk meg sza­­badelvűségünket. Van programmunk, és pártunk ország­gyűlési beszédeiben feltalálhatni annak szabadelvű alkalmazását az egyes kérdé­sekben. A­ki magának azt a fáradságot venné, hogy a képviselőink beszédeiben lévő elszórt pozitív elemeket egybegyűjt­ve, az általuk ajánlott módosításokat és a kormány­ javaslat meghagyott részeit ösz­­szeállítsa, tiszta képet alkothatna magá­nak minden felmerülő kérdésben, pártunk törekvéseiről, irányáról. Pártunk e fárad­ságtól a közönséget megkímélhetné egy­­ javaslat által. Előnye lenne, hogy nem egyéni szempontból lenne összeállítva, és nem kellene értelmét találgatni. Dolgoz­nék ugyan a jelenben hiában, de dolgoz­nék a jövőnek. Nem azt teszi ez, hogy egy javaslat mindig alkalmazható és kö­telező lenne. Egyáltalában nem! Csak komoly szándékaink és meggyőződésünk őszinteségének egyik záloga lenne ez — semmi más. Csak így vonhat az ország közvéleménye parallellát a két párt közt, csak így választhat közöttük szabadon , mert a valami és a semmi közt választani nem lehet. Most nálunk az ellenzéknek nemcsak saját kötelességét kell teljesítenie, hanem a kormányét is; nem a jobboldal kormá­nyáét, mely csak pártja reactionárius ele­meinek engedelmeskedik javaslataiban, hanem a közvélemény kormányáét,mely­nek kormányoznia kellene ugyan t­é­n­y-­­­e­g is, de miután e­z most nem lehet, kormányozzon legalább erkölcsileg. Egy hasonlattal élek. Forradalmi idők­ben két kormány van: egy tényleges, melynek mindenki csak kényszerből en­gedelmeskedik, és egy másik, melynek katonája nincs, de melynek mégis min­denki engedelmeskedik,­­ attól veszi az irányt. Ez lenne baloldali kormány most, míg egyéb nem lehet. Követeli ez eljárást pártunk ereje és határozottsága , valamint győzelme is. Ezt nem magyarázom bővebben, csak egy esetet hozok fel megértésére an­nak , mit akarok ezzel mondani. Ha vasút és csatorna rendszerünk háló­zata és kiépítési módja iránt határo­zott tervünk volna , akkor az egyes kor­mányjavaslatoknál nemcsak a má­sodrendű s talán csak technikai kérdé­sekkel foglalkoznánk, hanem tekintettel lévén a kamatbiztosítás és a kormány modalitásának jövőnk anyagi fejlődésére való káros befolyására, már ex principio akadály­oznák meg a vészes rendszer ter­jedését, vagy legalább tiltakoznánk posi­tív javaslatunk nevében az ellen. Hogy hitel és kölcsön­ügyünkben erre még pr­egnánsabb eseteket lehetne felhozni, azt nem is említem. Ekkor nem eléged­nénk meg azzal, a­mit eddig tettünk,hogy felkértük a kormányt: terjeszszen e tárgy­ban törvényjavaslatot a ház elé, hanem megtennék mi. A kiegyezéskor, vagy né­mileg a számvevőség kérdésében így jár­tunk el és nem is vált szégyenünkre. A municipiumok kérdésében is erős állásunk lesz — épen ezért. Minél magasabb szempontokra emelke­dünk, minél nagyobb tért ölelünk fel ha­zánk jelenéből és jövőjéből, minél több irányban és minél több munkásságot fej­tünk ki, annál szilárdabb lesz állásunk, annál biztosabb győzelmünk. Nem elég a kormány Achilles sarkát keresni, hogy megsértsük azt, fel kell talál­nunk minél előbb Archimedes pontját,mi­ TARCZA. Fekete gyémántok. Regény öt kötetben. Irta Jókai Mór. NEGYEDIK KÖTET. (Folytatás.) Két gyermek. Evelina sajátságos divat idején érkezett Pá­rába. Akkor volt ez, a­mikor Eugenia császárné le­tette a krinolint s monsignore Chigi, a pápai nun­­tius kedvéért meghagyta udvarhölgyeinek, hogy az elfogadáson mindannyian nyakig érő ruhák­ban jelenjenek meg. A résznyelvű­ világ és megromlott hírlapiroda­lom azt a megjegyzést téve rá, hogy ez nem is igen volt kedvére a magas nuntins urnak. A krinolin letevés epochalis dátuma még ugyan nincsen a naptárban a vörös betűs napok közé jegyezve, hanem arra mindnyájan emléke­zünk, hogy ez esemény valódi üdvös forradalmat (hog­y ne mondjam : restauratiót) idézett elő az egész hölgyvilágban. Sötét színű ruhák, felül nyakig felmenők, alul szűkek, feszesek, jelentek meg a közhelye­ken ; fekete ékszerek, nagy lánczok, olvasószerü kőszén gyöngysorok, kereszttel a végükön jöt­tek divatba. És a külső divattal a belső costume is ösz­­hangzásba hozatott. A jó ízlés templomba járt, prédikácziót hallgatott. A hölgyközönség tanult elegantiával fohászkodni, és imádságos könyvbe sütni le szép szemeit. A bűnbánat s a világ romlottsága feletti el­­szomorodás még intenzívebb hatása tényekben is nyilatkozott. Az elegáns urhölgyek elkezdtek kegyes ada­kozásokat gyűjteni magasztos czélokra; minek a szent­szék védelmére toborzott lelkesült vité­zek felpénze; elitélt igazhitű kegyes újságírók pénzbírságának helyrepótlása; székhelyeikből az istentelenek által kizavart buzgó főpapok prófétai ellátása, mely magasztos czélokra a leg­­hirhedettebb szépségei a salonoknak és színpadok­nak nem csak ismerőik körében gyűjtötték a szeretet adományait, hanem annyira vitték a kegyességet és alázatosságot, hogy kiálltak a templomok ajtajaiba perselylyel s a templom lá­togató közönségtől szedték be­­a kegyeletes fillé­reket. Kaufman úr soha kedvezőbb időszakot nem választhatott volna Sámuel apát nagyszerű ter­vének realizálására. S ezen kedély színezete a párisi divatvilág­nak Evelina lelkü­letével egészen összetalálko­zott. Párisba érkezte után néhány napra nyomo­rék testvére meghalt. Valami híres orvos olyan műtétet vitt rajta véghez, a­mitől meggyógyult örökre. Evelinát nagyon elszomorító e veszteség. Úgy érezte, hogy most már senkié sincs a­kiért éljen. A meghalt nyomorék kopott mankóit ott tar­totta boudok­jában, kétfelü­l a pipere asztalhoz tá­masztva s minden héten kétszer kikocsizott a temetőbe, friss koszorúkat vinni sírkeresztjére. Őt tehát egészen szive szerint ragadta magá­val ez a vezeklési divat. Sokkal örömestebb énekelte a templomban Mozartot és Haendlt, mint az operaházban Verdit. Sőt egyszer arra is elhatározta magát, hogy egy kegyes hangversenyt rendez saját salonjá­­ban magas belépti díj mellett, melynek jövedel­méből valami nagyon kegyes czél fog előmozdítást szenvedni. Tán valami zuarcsapat, vagy más afféle. Bizonyosan nem tudom.Majd kiderül, hogy miért nem tudom ? Mik­or legjobban töri a fejét a programm ké­szítésén, berohan hozzá minden bejelentés nélkül nagy szeleburdisággal az ő régi kedvenc­ bohó pajtása, Árpád. Evelina rögtön lecsapta a tollat kezéből, eléje futott kaczagva és átölelte. — Ah! maga nagy bohó ! Hát hol veszi magát itt egyszerre? — Járok a mesterségem után, szólt Árpád ne­vetve. Nézem, hová tehetném le a czimbalmo­­mat, hogy egy concertet adhassak ? — Soha jobbkor ! Mintha csak hiva lett vol­na. De hát hogy akadt rám ? — No ugyan nagy mesterség önre rá­akadni.Ha a színlapon meg nem találnám a nevét, meg kellene látnom a St.­Eustache afficberein. — Hát hallott már engem ? — Mind a két helyen. A színpadon is meg a templomban is. Hanem mondhatom, hogy az utóbbi helyen nagyon drága az entrée. A­míg az operában megkaptam önt tizenkét frankért, a templomajtóból el nem eresztett az a pénzszedő herczegasszony húsz frankon alul. — Oh maga nagy bolond! Hogy engem meg­kapott tizenkét frankért! Már micsoda kifejezés az? Majd megkapom én magát mindjárt! Meny­nyiért kapható ? — Az a kérdés, hogy mire ? — Ne nézd a kis csacsit! Hisz csak nem ká­védarálásra akarom elfogni ? Mennyiért zongo­rázik egy este ? — Önnek egy szép kézszorításért, másnak öt­száz frank szabott át. — De hátha jótékony czélról van szó ? — Arra se ingyen, se pénzért! — No no! Micsoda beszéd ez. Maga cynic is ember! Hát senki iránt sem érez részvétet. A szegényekért nem tenne semmit? — Nekem van egy szegény asszonyom, a­kinek én mindennel tartozom: az az anyám. Minden garas, a­mit másnak adok, a világ leg­­igazságtalanabbul kifosztott szegényétől van el­véve: az anyámtól. Adja vissza a világ az anyámnak azt, a­mit tőle elraboltak, s én a vi­lágnak adom mind­azt, a­mivel bírok. Addig mindenem az anyámé. — No, maga anyámasszony katonája. Hát megkapja az ötszáz frankot, hanem valami szép szent symphoniákat kell zongoráznia, Liszt mi­séjét, vagy Haendl oratóriumát. Mit ? Talán bú­ogy valami római zuarto­­borzó concert készül ? — No igen. Én rendezem. — Én abból nem eszem. — De hát miért nem ? — Miért ? Azért, mert én Garibaldi ellen nem muzsikálok. — Óh maga, hallatlan ostoba gyerek! Hogy nem muzsikál Garibaldi ellen ! — Nem ! nem­ tüzelt a fiú, s hogy nagyobb nyomatékot adjon ellenkezésének, felszakitotta mellényét a keblén s azt kétfelé nyitva,oda mu­tatta Evelinának. — Látja ezt ? Veres ing volt rajta. Evelina féktelenül nevetett rajta. — E bizony veres inges lett! Még megérzem, hogy maga is elmegy garibaldistának. — El is mentem volna régen, ha az anyámat nem nézném. — Hát ha aztán ellőnék a kezét, akkor mit csinálna? — Beállnék valami úrhölgyhöz házi koldus­nak. Valaki csak eltartana. Ekkor Evelina egyszerre sírva fakadt. Árpád el nem tudta gondolni, hogy mi lette ? Odament hozzá, kérlelte, vígasztala , kérdezte­ből kiforgassuk azt. De e pont csak positivum lehet. Hegedűs Sándor. ------A lengyelekkel való egyezte­tésről a legellentétesebb távirati hírek érkez­nek Bécsből. Némelyek azt jelentik, hogy a kie­gyezés teljesen sikerült, mások, hogy a galiczi­­aiak nem nyervén meg a resolutióban formulá­­zott követelményeket, elégedetlenül hagyták el Bécset. A végeredményt illetőleg az esti postával ér­kezett lapok sem nyilatkoznak elég világosan. Mindössze, a­mit megtudhatunk az, hogy Potocki a következő engedményekre nyilatkozott hajlan­dónak : 1. Egy külön minister Galiczia számára, ki a ministertanácsban, valahányszor ott galicziai ügyek kerülnek szőnyegre, consultativ votum­­mal részt vesz, s a ministertanács ezirányu ha­tározatait ellen­jegyzi. 2. Galiczia teljes önkormányzatot nyer az is­kolaügyekben, úgy hogy ezek t­ljesen a tarto­­mánygyű­lés legislatiója alá esnek. 3. Galiczia némely elodázhatlan tartományi szükségletekre közoktatási és közigazgatási ügyekben egy bizonyos összeget nyer az állam­­jövedelmekből. 4 A tartománygyű­lés határozatai, a­mennyi­ben csakugyan a tartomány illetékessége alá tartozó ügyekben hozattak, s a formahibáktól mentesek, legközelebb mindenesetre szentesíttet­­ni fognak. 5. A­mi a galicziai resolutio 3-ik pontját illeti, mely leginkább a tartománygyűlés illetékességi körének meghatározására vonatkozik:a lengyelek általán­os egészben véve ugyanazon engedmé­nyeket nyerik, melyet nekik e tekintetben a Rechbauerféle j­avaslat enged. Visszautasittatott Galicziának a resolutió I* czikkében formulázott különleges állása : Ennek folytán a lengyelektől megtagadtatott: 1. A felelős tartományi kormány. 2. Galiczia pénzügyi viszonyának rendezése a birodalommal szemben, azon módon, a­mint azt a resolutio, vagy fusionali programm követelte. Ez utóbbiban Galiczia külön quótával kívánt já­rulni az összállami költségekhez. A direct választások tekintetében Potocki nem hajlandó Galicziával kivételt tenni. A Pr. szerint galicziai ministernek gr. Wodzi­­cki Lajos, helytartónak pedig Grocholski lenne kiszemelve.­­ A brassóvidéki székelyek, Brassótól északkeletre, a Tatrang vize mellékén és egészen az ország határszé­leire szolgálva fekszik azon hét helység (Hosszufalu, Bácsfalu, Türkös, Csernát­­falu, Tatrang, Zajzon és Purkerecz) me­lyekről e vidékieket „hétfalusiaknak“ is szokták nevezni. Eredetileg ide bevonult székelyek , kiejtésökre legközelebb állók a moldvai csángókhoz. Szorgalmas becsületes nép, mely nyel­vét, nemzetiségét a századokon át reájok gyakorolt nyomás daczára is fentartotta, s bár rendszeresen szegényitettek,iskoláit, közmiveltségi eszközeit képes volt máig tűrhető állapotban fentartani. Ama kérdésre: hogyan kerültek ezen falu székely lakói a szász földre, — ha­zánk történetkönyve felel. A szászok, kik saját fennen hangzó állításuk szerint „ad retinendam coronam“, (az ország fentartására) de tulajdonképen, mint a német­­alföldi tengerelöntések miatt Szászországba me­nekült bujdosó nép, a mongolok által teljesen elpusztított alsó erdélyi vidékek benépesítésére vonattak be s telepíttettek le ide; inkább a bé­ke, mint a harcz népei lévén, nem látszottak eléggé alkalmasoknak a terhes és sok önfelál­dozást igénylő végőri szolgálatra. Ezért már ko­rábban a harcziasabb székely törzsből is néhány ezer embert telepítettek királyaink a végvidék megerősítésére. Kitűnik ez különösen II-ik Endre királyunk­nak egy adományleveléből 1211-ből, midőn ezen hét falut és vidékét oly föltétel mellett­­ adományozza a német lovagrendnek, hogy ez Törcsvár erődöt a fenyegető kunok s más neta­lán betörést kisérlő népek ellen fölépítvén, eme föld népét vár és végőri szolgálatra alkalmaztas­sa, tőlök azonban mint szabad földiektől semmi adót nem szedhet. Ez okmány tiszta fényt vet e föld lakóinak jogi helyzetére, melynek nyomán kiviláglik,hogy azok a törvényeinkben szabatosan körülirott „milites castrenses“ek várhoz tartozó katonák sorába tartoztak, s végöri szolgálatokon és az illető várakban tett őrségi kötelességeken kívül egyébbel nem tartoztak. A német lovagrend, melynek tilos szelmeiről hazai történelmünk bő adatokat nyújt, birtokai­tól megfoszlatván, a határőrvidéki és végvári szolgálatot a magára hagyott nép nagy áldoza­tokkal teljesité Nagy Lajos királyunkig. E nagy királyunk 1377-ben oláhországi tábo­rozásából hazatérvén, a végvárakat s ezek kö­zött Törcsvárát is, melyet a lovagrend különben is csak fából épitett volt, igen romi adózott és véd képtelen állapotban találta, ugyanazért e várat és annak környékét azon föltétel alatt,hogy azt kőből szilárdan fölépítsék a brassaiaknak adományozta, — a kapitányság kinevezési jo­gának és a nép eddigi szolgálmányainak fentar­­tása mellett. De már Zsigmond történetileg ismert örökös pénzszükségben szenvedvén, a várat és vidékét Brassónak újra zálogba veti, s a földet magát is Brassó vidékéhez csatolja; a nép eddigi szabad­ságát és jogait azonban oklevelileg kikötvén. De miután a kapitányság kinevezési jogairól lemondott, a szolgálattevő nép ez idő óta ki volt téve több tekintetben a brassói élelmes tanács kényének és terjeszkedési vágyainak, kik már a gyáva és pénztelen II. Ulászlónál kieszközlik,hogy Törcsvár az ország törvényei ellenére a tiszta fiscalitások sorából kitörültessék. A nemzeti fejedelmek alatt a székely határőrök sorsa valamivel jobbra fordult,­­ de ezek ural­mának megszűnte után a brassóiak minden erejü­ket oda irányozták, hogy a határőröket mint jobbágyokat tüntessék fel, mit részint erőszakos eljárásokkal részint apró úrbéri szolgálmányok kedvező színben behozásával több tekintetben el is értek. A népet lassankint apró taxák és datlok adá­sára vették; külsőségeiket rendre foglalgatták, havasaiktól, erdeiktöl megfoszták s végül saját okmányaikban folyton mint úrbéreseikről kezdet­tek beszélni. Mig 1772-ben egy kormányrendelet megtiltja a brassóiaknak azon erőszakos foglalásokat s az úrbéri kötelezettségre szorítást tiszti viszaélésnek nevezi, ugyanez kimondja, hogy csak jóslán­­tokból vállaltak el a törvény ereje szerint nem kötelező úrbéri szolgálmányokat annak daczára már 1780-ban képes volt Brassó odavinni a dol­got, hogy hét falu lakosai részére már urbariális szabványokat adjanak ki. A hatalmas gazdag város igy törvénytelen jo­gaiba megerősödvén, visszaéléseit annyira vitte, hogy e községek erdőit, havasait elfoglalta; pa­pot, tanitót, falusi elöljárókat a városi magistra­­tus nevez nekik és a 22 ezer lakos birtokában csak 4000 holdnyi szántó s mintegy kétannyi le­gelő marad; úgy, hogy marháikat Oláhországba kell hajtaniok legeltetés végett. S annak daczára, hogy még 1782-ben maga a kormányrendelet szóról szóra azt mondja: „hogy miután sem régi sem új urbariális szabá­lyok (a vidékre nézve) nem léteznek, melyből a panaszlék helyzete vagy a szolgálat módja és mértéke kitűnjék stb. — a brassóiak kivitték, hogy a nép valóságos jobbágyság gyanánt lei­­gáztassék és jogaitól megfosztassék. Ezenkívül már paraszt­szolgálat és adófizetés szerepelnek. A fennebb röviden előadottakból kitű­nik, hogy a jogtalanul elnyomott határ­őrvidéki nép vagyonából kiforgatva, köz­igazgatásilag, sőt egyházilag és nemzeti-

Next