A Hon, 1870. december (8. évfolyam, 289-313. szám)

1870-12-01 / 289. szám

289. szám. VIP, évfolyam. Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7.sz. földszint. Előfizetési díj: Postra küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ..... t frt. 85 kr. 3 hónapra......................­ , 50 B 3 hónapra......................11­­ — , Az esti kiadás postai különküldéseért felül­fizetés havonkint.......................30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető , s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni.­­. ] ".A V Reggeli kiadás. Pest, 1870. Csütörtök, december 1. Szerkesztési iroda : Ferencziek-tere 7. sz. Beiktatási dij: 1 hasábos ilyféle betű sora . . . • kr. Bélyegdij minden be­itatásért . . 30 „ Terj­edelmes hirdetések többszöri beiktatás mel­lett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyílt-téri 5 hasábos petit sorért . . 25 kr. Az előfizetési- és hirdetmény - dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza.­­ POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Előfizetési felhívás „A HON“TM. December hóra.........................1 frt 85 kr­ December —martiusi 4 hóra. . . 7 frt 35 kr Az esti kiadás postai különkül­déséért felülfizetés havonkint 30 „ Külön előfizetési íveket nem küldünk, mert senki sem használja, s sokkal egyszerűbb is a pénzt postai utalványozással küldeni, mert ennek bérmentesítése csak 5 krajczárba kerül. A „HON“ kiadóhivatala. PEST, NOVEMBER 30. A Közös minisztérium és a dele­­gátió is. Mióta, alkotmányos önállásunk meg­csonkítva van: cím- és hadügyünk feletti Őrködés a delegátiókra van bízva. Ezek kezdeményezésétől vártuk, ezek erélyétől függött, hogy legfontosabb érdekeink leg­alább félig meddig, a­mennyire a delega­­tionális szervezet­­engedi, alkotmányos utón kezeltessenek. A delegátiók már 3 éve működnek, és e tárgyban hoztak is elég „határozatot,“ melyeknek végrehajtása, illetőleg teljesí­tése lett volna a közös minisztérium „ki­zárólagos“ kötelessége. Mert ha ez irányban sem működik, ha a delegációnak sem engedelmeskedik, akkor független ab­­solutistikus közeg, melyet a törvény hiá­nya felment a felelősség alól, és e hiá­nyos törvény megszegése felment az en­gedelmesség alól. A­ki a közös had- és pénzügyérnek a két delegativ együttes és külön hozott „határozatai“-ra (a delegationális tör­vényre) adott válaszait végig betűzte, az meggyőződhetett arról, hogy csak azt teljesítik e közegek, a­minek jelentősége nincs, és hogy minden másban a dele­­gációk határozataira éveken át semmit jelentő ígéretekkel felelnek, melyek leg­jobb esetben oda mennek ki,­­hogy még nincs bevégezve ez, vagy amaz ügy, és ezt mondja az a minisztérium, melyre csak­is ez az ügy volt bízva, és mondja ismételten 3 éven­­át! A közös pénzügy magyar kézben van. Lássuk, mikép támogatja Deák művét Ló­­nyay — engedelmesség által? 1868. nov. 28-án határozza a delegatio, hogy a közös activák különittessenek el. Tegnapelőtt múlt két éve, hogy ezt a ha­tározatot hozták. A magyar és az osztrák budgetben fedezetül mindenütt ott szere­pelt minden budgetben ez activa. Nem különíték el; a delegatio határozata holt betű. 1869. aug. 9-én megnyita a delega­tio „határozatát.“ Nem ér semmit! Ló­­nyay mai nap is csak azt mondja, mit mon­dott két év előtt Becke, s a „tárgyalások folyamatban vannak.“ És e miatt a mu­lasztás miatt mind a három budgetben sze­­­­repel egy „fekete pont“, mely csinál sok za­vart azok számára, kik szeretnének a zava­rosban halászni. Pedig az egész egyszerű pénztári művelet, megtudni a könyvek nyomán kit mi illet abból a pénzből ? És ezt nem tudák megtenni 3 éven át! 1869. aug. 9-én „határozza“ a delegá­­tió, hogy a pénzügyér polgári nyugdíja­­zási törvényt készítsen, és mivel válaszol­nak erre? A törvényjavaslat kész, tárgya­lás végett a két fél kormányánál van, de míg elkészülne, ő felsége f. év nov. 12-én egy „rendeletben“ intézkedett ez ügyben, s az intézkedés 1871. január 1-én életbe lép. Tehát a jövő évben nem „alkotmányos utón meghozott törvényt,“ hanem feje­delmi rendeletet léptetnek életbe, és a „törvény“ készül „ad graecas kalendas.“ Miért ? Mert a minisztériumnak volt ideje egy önkény­ű rendeletet elkészítni, de nem egy alkotmányos törvényt létrehozni. És ezt a minisztériumot közös költségen tart­juk fenn azért, hogy „közös ügyeink“ „al­kotmányos utón“ kezeltessenek! Még két határozatot hoztak a pénz­ügyér számára. A külügyi nyugdíj külön czímeken ve­zettessék. Ez csak kezelési dolog , tehát ennek eleget tett. De, hogy a közös szám­vevőség a minisztériumtól függetleníttes­­sék, ezt már nem teheti. Miért? Mert csak akkor lehet, ha a monarchia mindkét felének külön számvevőszékei lesznek, és ilyen a Lajthán túl még nincs. Ez Ló­­nyay mentsége. Ennek semmi értelme nincs. A közös pénzügy külön forrásból a quotából ered, külön kezeltetik és az országok külön pénzügyei kezelésének módja semmi befolyással nincs a közös pénz kezelésére. Hogy mikép kezelik azt a cassát, melyből a quota jő, ahoz a kö­zös pénzügyérnek semmi köze, neki a quotáról és a megszabott államadóssági járulékról kell számolni, és erre lehet szervezni egy független számvevőszéket már akkor is, midőn a pénzügyek orszá­gos ágában még nincs. Az osztrák delegatio a pénzügyért még arra is kérte, hogy a valuta ingadozásaira hívja fel a két fél minisztériumának figyel­mét, és tegyenek ez iránt intézkedéseket. Lónyay erre csak azt mondja, hogy „im geeigneten Momente“ összeköttetésbe fogja tenni magát a minisztériu­mokkal. Különös! Az 1869. september­­ben és 1870. júliusban beállott pénzvál­ságok és a folyton magasan álló agro sem voltak Lónyayra nézve elég „alkalmas“ pillanatok, melyekben a monarchia e rákfenéje iránt valamit tegyen, hanem ezentúl vár az „alkalmas“ pillanatra. Majd itt lesz az: — banqueroute a neve, Íme ezek voltak a közös pénzügyőr­­ség „m­ű­k­ö d­é­s­e­i“, ezekből kitűnik, hogy mit tett ? és mit nem tett ? Úgy hisz­­szük, a válasz igen könnyű. A hadügyértől többet követeltek a de­legációk, és aránylag többet is kaptak, habár ez is csekélység. Kértek katonai törvényt, nyugdíjazási törvényt, a központi hivataloknál lévő személyzet előléptetési reformját, a lakta­nyai kérdés rendszeres megoldását, a ka­tonák jövedelmi adójának a monarchia két fele közt jog szerinti felosztását, a köz­­alapoknak átadását a pénzügyérnek.Mind­­ebből semmi sincs. A katonai és nyugdí­jazási törvény készül, a­mi pedig a ma­gyar delegáció azon kívánságát illeti,hogy a központban (hol a protectió csaknem kizárólag szerepel) lévő egyének csak ideiglenesen alkalmaztassanak, és minél előbb rendes állomásaikra osztassanak be, valamint azt, hogy míg a nyugdíjazási törvény elkészülne,­­addig is, a­hol lehet, leszállításokat tegyen, azt a hadügyér ke­reken megtagadja, csak azért, mert „nem lehet.“ Sőt a közalapokat azon egyszerű okból nem bocsátja ki kezéből, mert ő tud­ja, hogy jobban tudja kezelni, mint Lónyay. Még különösebben bántak el azon ha­tározattal, hogy a katonai nyugdíjazási adók, a szolgálati és jellegdíjaknak a mo­narchia két fele közti felosztása iránt tör­vényjavaslat készíttessék. Mert e helyett, jelenti a közös kormány, hogy már úgy egyezett a két kormánynyal, hogy 1868. január 1-től kezdve ez az illető egyén la­kásának pénztárába foly, a külföldön la­kóké pedig a közös pénztárba. Szóval, ez azt teszi, hogy a kormányok a delegáció határozata ellen, a törvényhozások ki­kerülésével ez ügyet elintézték maguk közt. A szolgálati és jellegdíjakat pedig a katonai pénztár számára tartja fenn, mert „mindig így volt.“ Ily alkotmányos vá­laszokat kap az alkotmányos delegatió ! De hogy „aliquid fecisse videatur“ a közös hadügyér: csinált szer­leltárt, lét­számkimutatást és engede a delegatió azon határozatának, hogy protestáns pa­pot a superintendentia tudomása nélkül nem nevez ki. Ezek a delegatió 3 évi al­kotmányos vívmányai c­íme, ez hű képe a delegatió működése és eredményének, a közös kormány al­kotmányosságának, és a mi alkotmányos szabadságunknak! Hegedűs Sándor. A huszonötöss bizottság november 30-iki ülésében végig ment túl a dunai kerületen, e képen: 6. Zala megyében javasoltatik két törvény­szék: Zala-Egerszegen, s ehez tartoznának a köv. járásbíróságok: [Zalaegerszeg, Baksa, Tapal­­cza telekkönyvvel, Belatinz, és alsó Lendva, ez utóbbi telekkönyvvel.­ Másik törvényszék Nagy-Kanizsán, ehez kö­vetkező járásbiróságokkal: Keszthely telekkönyvi hatósággal, Sümegh, Csáktornya, Letenye, és Nagy-Kanizsán, Sümegh és Csáktornya, telek­könyvekkel. Itt Muraköz érdekét igen szívesen pártolta Nyáry Pál, Füredet Novánti Ghyczy és többen, de e két utóbbi leszavaztatott, mig Muraköz a fen­tebbi beosztással kielégitettnek mondatott. 7. Veszprém megyében két törvényszék állitta­­tik: Veszprémben, és Pápán; járásbíróság hat ada­tott : Veszprém, Enying, Zircz, Palota, Pápa, és Devecseren; telekkönyvi hatósággal, a törvény­­széki helyeken kívül csupán Zircz ruháztatik fel. 8. Vasmegye nyert két törvényszéket, Szom­bathelyen, és Szent Gothárdon. Járásbíróságot fizet és pedig Szombathely,Felsőőr, Kis­szell,Sár­vár, Kőszegh,­ Szent Gothárd, Németujvár, Mura Szombath telekkönyvi hatóságokkal, Jánosháza, és Körmend pedig telekkönyv nélkül. 7. Somogyban az ellenzék két törvényszéket javasolt, Kaposváron, és Marczaliban, de Mar­­czali leszavaztatott, lesz tehát egy törvényszék Kaposvárott. De a kormány által adományozott következő nyolcz járásbíróság helyett: Kapos­vár, Igar, Somogyvár, Tab, Marczali, Szigetvár, Iharos-Berény, és Nagy-Atád, tíz szavaztatott meg, hanem minthogy a kormány nyolcz járásbí­róságra tette elosztásait, időt kért az ig. Ügymi­­niszter, hogy a tízhez képest új beosztást tehes­sen, s a tíz járásbíróság beosztása feletti határo­zás holnapra halasztatott. 8. Tolna megye kap egy törvényszéket Szeg­­szárdon, és hat járásbíróságot, mind telekkönyvi hatósággal, u. m. Szegszárd, Paks, Bonyhád, Dunaföldvár, Hőgyész és Tamásiban. Itt Duna- Földvár fölött volt vita, s alighogy telekkönyvi hatóság nélkül nem maradt. 9. Baranya megyének egy törvényszék adatik Pécsett, és kilencz járásbíróság és pedig Pécsett, Sásdon, Mohácson, Siklóson,Dárdán telekkönyvi hatóságokkal, Pécsváradon, Szent-Lőrinczen, Vajszlón, és Mágocson telekkönyvek nélkül. A telekkönyvi hatósággal most még fel nem ruházott járásbíróságok területei, hogy melyik telekkönyvi hatósághoz fognak beosztatni, ké­sőbb intéztetik el. Túl a dunai kilencz megyébe tehát javasol a bizottság 14 törvényszéket, és 77 járásbíró­ságot. A jobboldali elaborátumhoz képest egy tör­vényszékkel, és kilencz járásbírósággal többet. Holnap délután négy órakor ülés lesz, és kö­vetkezik a dunán-inneni kerület, TARCZA. A nemzeti színház operájáról. (Kaltner Mari k. a. föllépése alkalmával.) (v.) Volt szerencsénk látni a városligeti sugár­út fényképeit, s azok egyikén a nagy dalszínház tervét. Jó, hogy azt a pompás műcsarnokot ren­del­ homlokzatával, imposant arányaival s művé­szi jelvényeivel az előormon, nem félthetjük at­tól, hogy a mesebeli tündérek egyszer csak egy éjjel fölépítik. Bizony megjárnak e bűvös aján­­dékkal, mert a­milyen operát abba jelenleg vi­hetnénk, arra ugyanazt mondhatjuk, a­mit Jó­zsef császár egy körútjában a gyér patak nagy kőhídjára mondott: „aut minus de ponte, aut plus de aqua.“ Vagy a hídból volna kevesebb, vagy a vízből több! Mivel azonban a fénykép már kész, s egy sze­rencsés évtized végén megérhetjük azt is, hogy a képből épület lesz, ideje, hogy a nemzeti szín­ház is jó előre készüljön, s a megnyitásra oly dalmű-személyzetet szállíthasson bele, mely meg­érdemelje a fényes palotát s a fényes palotával együtt járó magas árakat. Roppant pénzerővel kétségkívül egy év alatt is lehetne igen jó magyar erőkből álló dalmű­­személyzetet csoportosítani, mert Stéger még mindig jeles tenorista, Bignio méltó kedvenc­e a bécsieknek, Voggenhuber Vilma asszony köz­kedveltségnek örvend Berlinben, Benza Ida kis­asszonyt szintén mindenütt tapsokkal fogadják , lyrai énekesnőket pedig nem volna szükség ke­resnünk, miután Pauliné és Balázsné asszonyok bármily fényes operaháznak is díszére válhat­nak. Hanem arra, hogy a külföldön szerteszét szereplő kitűnőségeket Pestre állandóan szer­ződtethessük, nincs még elég nagy és gazdag fő­városunk , a segélypénzünk pedig nem lesz rá soha. Idegen ajkú nevezetességeket pedig annyival inkább bajosabb nyerni, mert az ilye­nek sokkal nagyobb árt kívánnak nálunk, mint külföldön, ama két igen természetes oknál fogva, mivel itt egy rájuk nézve idegen és általuk sehol másutt nem használható nyelven kell tanulniok a szövegeket, és mivel a pesti színvilág — be kell vallanunk őszintén — kívül esik­ a világkri­tikán, s így itt szerzett babérjaik a külföldi mű­vészet piaczán nem emelhetik eléggé értékük agróját. Ennélfogva az emelendő nagy dalszin-­­ háznak is legjobb s egyedül biztos segélyforrása­­ csak a színi tanoda lehet. De mit várhatunk e segélyforrástól, ha benne a képzés, a tanrendszer, a szellem meg nem változik, s a mostani ferde külön-igazgatás to­vább is fenmaradván, csak hangjegy-éneklő bábok s nem színpadi képességek kerülnek ki belőle ? A jövő érdeke követeli, hogy b. Orczy Bódog gyökeres reformot léptessen életbe a tanodában is, különben a nagy dalszínházát sem sokkal jobb személyzettel fogja (ő vagy más) birtokba vehetni, mint a minővel ma rendelkezhetik. E reformok legfőbbje természetesen egy helyes és sokkal szélesebb alapú tanrendszer, mely ma­gába foglalja az éneken kívül az általános szín­padi képzést, az opera drámai elemeit. A máso­dik pedig az, hogy a növendékek felvételénél ne a számra, hanem szigorúan a minőségre te­kintsenek, mert itt nem az a czél, hogy sok le­gyen a tanítvány, hanem, hogy a­mi van, arra meglehetős biztossággal lehessen számítani. S mint áll most a dolog ? úgy, hogy az énektaná­roknak annyit kell vesződniük a hívatlan vagy csak alig hivatott növendékekkel, hogy aztán a valódi képességekre alig maradhat elég idejük és élénk buzgalmuk. Ekép a fölöslegek a tano­dában a szükségeseknek egyszersmind igen nagy akadályai. A reformok érvényesítését pedig nem szabad halogatni, miután csak öt-hat operai erő kikép­zése is évek munkája, s ha egy jóravaló sze­mélyzet hézagait óhajtjuk a tanodából kipótolni, arra bizony legalább is egy évtizedet számolha­tunk, miután ajjtehetség különben nem oly bőven fordul elő, hogy minden év elő bírna állítani csak egyet is. Ma már a színi tanoda — ha jól emlékezünk — a hetedik év­folyamát éli, s ha ez idő alatt rendkívüli eredményt nem szült, azt az egyoldalú tanrendszeren, szűk pénzkörülmé­nyeken kívül annak is kell egy részt tulajdoní­tanunk, hogy az ily intézetek mindenütt csak nehezen jönnek bele a helyes kerékvágásba, s nagyobb vonzerőnek (a képességekre nézve) csak akkor kezdenek örvendeni, ha növendékeik kö­zül egy-kettő nagyon kitűnik a közönség előtt, s a színpadokon sok babért és jövedelmet arat. Ily jelenségek gyorsan keresetté teszik,­­s ha sok bejutni kívánó jelentkezik, akkor mód van jobban válogatni, s kilátás­ a sok közt igazi ké­pességekhez jutni,­ míg a középszerűségek vagy félsikerek sem a tanoda nimbuszát nem emelik, sem pedig a fiatalságban nem ébresztik föl va­lami nagyon élénken a hajlamot, becsvágyat, törekvést. Miután ritkán van terünk a nemzeti színház operájáról és tanodájáról e hasábokon tüzeteseb­ben emlékezni meg, ezek rövid megemlítésére most kívántuk fölhasználni az alkalmat, midőn a szini tanoda egy operai növendéke Kaltner M­a­r­i­k. a. tegnap (kedden) tévé első szini kí­sérletét a „Troubadour Azucénájában. S e föllépés némi kapcsolatban áll fönebb el­mondott észrevételeink egy pár pontjával. Kaltner k. a. ugyanis noha operára képezte magát, saját szorgalmából a drámai leczkéket is hallgatta. S ez meg is látszott előadásán. Leg­alább a tanodából eddig kiképzett fiatal éne­kesnők közül színpadunkon egy sem mozgott csak ennyi ügyességgel is, valamint a fölfogás­ban és szövegkiejtésben sem tanúsított csak egy is több értelmet és érthetőséget. Pedig az ő drá­mai képzése, a szokásban lévő tanrendszer ke­retén kívül, inkább hézagos, mint rendszeres volt, és mégis ennek is jó hasznát vette, mert ha e legelső föllépése alkalmával, a második felvonás után a közönség élénken megtapsolta és két ízben kihivá: e tetszésben bizonyára je­lentékeny része volt annak is, hogy nem moz­gott merev báb gyanánt és hogy a szöveget meg­lehetős érthetőséggel ejti ki. Hozzá kell tennünk, hogy a fiatal kezdő énekesnő e tekintetben ko­rántsem példány, hanem mindenesetre példa azokra nézve, kik az operai osztályokban a hang­jegyeken kívül semmi egyébbel nem törődnek, mintha csupán a szalonba s nem a színpadra ké­szülnének. Régi baj a nemzeti színháznál, hogy az operá­nál, elégnek lárták az üdvösségre a hang szép­ségét vagy erejét. E bajnak azonban meg kell szűnni, miután a dalművészetet magasabb szem­pontból kezdi tekinteni a nagy­közönség is. Az új zeneirány, mely a hangokat a szöveg illuszt­rálására használja s a logikát sohasem mellőzi, évről évre mind jobban érvényesíti a drámát az operában. E helyes törekvéssel a dalszínházak­nak is lépést kell tartaniok, s közel az idő, mi­dőn nálunk sem fog boldogulhatni a legszebb ének és legerősb hang sem, ha a fölfogás hibás, a jellemzés félszeg s a játék gyarló lesz. A mi színpadunknak igen kitű­nő és gazdag dalműi játékrendje van, de nagy baj, hogy a sok szép dalmű előadása igen egyenetlen. A „Hamlet“-et például élvezhetjük (egy szerepét kivéve) teljesen, mert Pauline asszony és Odry nem csak szépen énekelnek, hanem jól is ját­szanak benne, hanem sokkal könnyebb más dal­művek még igen fölületes hatást tehetnek, mert a játék, érzelem­­ kifejezés összevisszaságai közt hiányzik a benyomás összhangja, a művészet e legszebb eredménye. Ha a felebbiekhez még Balázsné asszonyt, Köszeghyt, (s a fiatalabb hölgyek közül Toperczer Ilkát,) vesszük, akkor ki van merítve a névsor, mely a játék jellemze­­tességére sikerrel törekszik. Ha a „Troubadour“ tegnapi előadását tekint­jük , ebben is sok hiány és hiba volt. Hiányzott például az a romantikus hév, mely e különben nem valami velős, dramatikus érrel irt dalmű­nek sajátszerű, speciális s költőileg érdekes szint kölcsönözhetne. Sőt a játék, a mozgás szabatos­ságát sem láttuk. Keresték a hatást nagy han­gokban, melyekből sokat szívesen engedhettünk volna el egy kis érzésért, egy kis ízlésért. Ellin­­ger szokás szerint a hang physikai feszitésével­­ pótla a szenvedélyt, s nemezise jön egy pár hangfic­amja Láng játéka szögletes, éneke szá­raz volt, Kocsis Irma k. a. pedig épp az indulat legmagasb fokaihoz szolgáltatott legvé­konyabb éneket, sat. sat. Kaltner k. a. — mint láttuk — bir felfogással s énekébe néha érzést is vegyitett. Hallottunk tőle csinos postamentákat, sőt egy ízben még trillát is koczkázott, mely legalább nem ütött ki balul. De ha szabad ítélnünk egy elfogultsággal és lámpalázzal járó első kísérlet után, egész éneke ránk azt a benyomást tette, mintha az ily drámai erejű és sötét hangszínezetű szakmára erőltetve képezték volna. Bizonyos, hogy van­nak mély hangjai, de az ének legszintelenebb nála a mély fokozatokon. Mihelyt emelkedik, énekébe több csengés, szín és kifejezés vegyül. Ezt nem csak most tapasztaltuk nála, hanem a szini tanoda tavaszi vizsgáján is, s ha második előadása szintén ezt igazolná, akkor alig volna kétség róla, hogy énekképességének kifejtését nem a leghelyesebb irányban keresték. Mielőtt azonban ez teljes biztossággal el lenne dönthe­tő : többször is kell hallanunk. Ezúttal éneké­nek hatását igen megcsorbító két baleset: egy gixer a románczban s pár hamis hangvétel az álomdalban. Mentségére azonban meg kell je­gyeznünk, hogy az intonátió biztosságát a gya­korlat hozza meg a zeneérzékkel bíró operisták­­nál is, kiknek körén kivü­l helyezni Kaltner k. asszonyt nincs okunk. Ő mindenesetre talentu­mot mutatott, de saját érdekében állana, hogy jobban csügjön a jövőn, mint a jelenen, s fejtse meg hangját és színpadi képességeit, mielőtt állandó szerepléshez fogna. A holnap egész si­kere mindig többet ér, mint a ma félsikere. A magyar delegáció hadügyi albizott­sága nov. 30-án tartott ülésében, elnök­e, Wenkheim Béla jelente, hogy a közös külügy­miniszternek az albizottság kívánságát előadta, minek folytán a külpolitikát illető felvilágosítá­sok megadása végett a közös kü­l és hadügymi­niszterek, és a magy. kir. miniszterelnök az al­bizottság dec. 2-án tartandó ülésében meg fog­nak jelenni. Ezután folytattatott a múlt delegáció által ho­zott határozatok és a közös hadügyminiszternek ezekre adott válasza feletti tárgyalás. Az ezekre hozott fontosabb határozatok kö­vetkezők : A 109-dik czikkre nézve, hogy t. i. a közös hadügyminisztérium alatt álló összes ingó va­gyon felszerelési és fegyverzeti szerekről egy tökéletes leltár készíttessék, mely határozatnak a hadügyminiszter az 1869. végével létezett ál­lapot szerint megfelelt. Jövőben is leltárak ké­szítése elhatároztatott.­­ Ez alkalommal indítványoztatok, hogy ezen leltáraknak a valóságos állapottal való összeha­sonlítása végett egy bizottság küldessék ki. — Az albizottság ezen indítványt annak idején figye­lembe fogja venni. Továbbá a hadügyminiszter fel fog szólíttat­­ni, hogy a felszerelési tárgyak, fegyverzeti sze­rek stb. jelen állapotáról az albizottságnak je­lentést tegyen. A ludoviceumi alapra vonatko­zólag az albizottság, mely ez alapnak és a ludo­viceumi épületnek eredeti rendeltetésének meg­felelő alkalmazását erélyesen sürgeti, fel fogja szólítani a közös hadügyminisztert és a magyar honvédelmi minisztert az alap­­ épület átadás iránt folyó tárgyalások jelen stádiumának elő­adására, hogy az átadást gátló körülmények el­hárításáról gondoskodjék s a ludoviceumi inté­zet eredeti rendeltetéséhez képest életbe is lép­tethessék. Ezután az előirányzatba felvett illetményfel­emelések hosszasb beható vita után az albizottság többsége által elfogadtattak, mihez képest az ezredesek és alezredesek és az ezekkel hasondík­­osztályban álló hadbírák és orvosok fizetései a közös hadügyminiszter által ajánlott tételek sze­rint felemeltettek. A szárazföldi hadsereg rendes költségvetésé­nek felvétele előtt határoztatott, hogy a közös hadügyminiszter az albizottság üléseiben a tár­gyalások folyama alatt vagy személyesen, vagy képviselője által részt vegyen. Egyúttal a tárgyalások megkezdése előtt a hadügyminiszter felszólíttatni határoztatott, adja elő : a jelen hadszervezet mellett hány harczké­­pes embert képes és minő idő alatt egy bizonyos ponton felállitni, úgy szinte a hadügyminiszter a hadsereg ál­landó hadi szervezetének és állandó elhelyezése tervének előadására is felszólittatott. Legközelebbi ülés dec. 1. d. e. 10 órakor. Egy liók jelent meg a m. k. honv. mi­nisztériumra czimezve egy kis német röpirat alakjában Pesten. A röpirat czíme „Ein Wort zur rechten Zeit“ , szerzője a legmélyebb incog­­nitóban maradt. A rövid röpirat azon kezdi, hogy mily óriási hátrányára van a seregnek, ha gyors mozgósítás esetében nem lehet azonnal felszerelni, s ebből kiindulva, összehasonlítja a Harapatt-féle con­­sortiumot a Skene consortiummal, s ez összeha­sonlításból azt tünteti ki,­­hogy a bécsiek sokkal előnyösebb szerződést kötöttek Skenevel, mint mi Harapattal. A röpirat táblása kimutatást is közöl, így pl. egy gyalogsági köpeny Harapattnál 11 forint 35 krba kerül; Skenénél csak 10 ft 58 krba. — Egy lovassági köpeny amott 15 ft, emitt 13 ft 58 kr. Egy ublánka amott 9 ft 69 kr, itt 6 forint 41 kr. stb. Ezek folytán azt kívánja a röpirat, hogy a Harapattal kötött szerződés megsemmisittessék, vagy legalább is változtassák át olyanná, mint a Skene szerződése, így a szerződés, én azonban azt hiszem, kár volna nekünk cseberből vederbe lépni. A Ill ik osztály dec. 1-jén d. e. 10. c. szokott helyiségében ülést tart. Az osztályelnök úr megbízásából Huszár Imre helyettes jegyző,­­ A IX-ik osztály dec. 1. napján d. e. 10 óra­kor esetleg az országos ülés után ülést tart. Tárgy : a telepitvényekről szóló törvényjavaslat. — Szilágyi Virgil m. k. Országgyűlési tudósítások. A képviselőház 244 ik ülése nov. 80-án d. u. 1 órakor. Elnök: Somssich Pál , jegyző : Ivácskovics György. A kormány részéről jelen volt: Kerkapoly K., s Horváth B. A múlt ülés jegyzőkönyvének hitelesítése után elnök bemutatja Fálk Miksa Kőszeg kerületi képviselő megbízó levelét. (Éljenzés.­ — Az ál­landó igazoló bizottsághoz utasittatik. Kérvények. K­á­lr­a­y Ákos N. Kálló kérvényét nyújtja be, melyben a szervezendő kir. törvényszéket kebelében kéri felállitatni. C­s­i­k­y Sándor Eger

Next