A Hon, 1871. április (9. évfolyam, 76-100. szám)

1871-04-01 / 76. szám

76. szám. IX. évfolyam. .....■■■■■■■ ................................. ........................... Resell kiadás. Pest, 1871. Szombat, ápril 1. Kiadó-hivatal: Ferencziek tere 7. sz. földszint. Előfizetési dij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ........................1 frt. 85 kr. 3 hónapra ........................5 „ 60 „ 6 hónapra ........................11 „ — „ Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonkint ... 30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. sz. Beigtatási dij: 9 hasábos ilyféle betűs sora ... 9 kr. Bélyegdij minden beigtatásért . . 30 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beigtatás mel lett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-téri 6 hasábos petit sorért . . . 20 kr. Az előfizetési és hirdetményi dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. Előfizetési felhívás „A HONIX-ik évi folyamára. Egész évre......................... 22 frt — kr Fél évre............................... 11 frt — kr Negyed évre ..................... 6 frt 50 kr Az esti kiadás postai különküldé Béért felülfizetés havonkint. 30 kr. B5F* Kilön előfizetési íveket nem küldünk, mert senki sem használja, s sokkal egyszerűbb is a pénzt postai utalványozással küldeni, mert ennek bérmentesítése csak 5 krajczárba kerül. A „HON“ kiadóhivatala. PEST, MARTIUS 31. Haladásunk akadályai. (Sz.) A világ egy napot sem vár; egyik állam hanyathomlok rohan a megsemmisülés örvénye felé,másik ép oly eszeveszetten az elbizakodott cynismus létráin föl. Lehet, hogy bármennyire ellenirányú legyen is különben, a két út egy czélhoz vezet: a reactióhoz, a szolgasághoz, legalább egy időre. Ilyenkor megtörténik, hogy az események színhelyétől távolabb eső nemzetek kebelében,ritka merészséggel üti föl fejét a reactio, mely habár az „eredendő bűnt“, az események kezdőokait igenis jól ismeri, ilyenkor ilyszerű okoskodásal áll elő: „lám hova vezet a szabadság? Szabadosságra, anarchiára, rabszolgaságra!“ . . . . És az ily okoskodás mindig talál együgyü, vagy részakaratú hallgatóságra. De vájjon a szabadság vezetett-e ott is a jelen eseményekhez? . . . Vájjon a szabadság szelleme tette-e tönkre Francziaországot a csatatéren, vagy az Imperialismus és Chauvinismus, a titkos rendőrség, az udvartól származó fényűzés, erkölcstelenség és börzejáték? Börzejáték a legszentebb eszmékkel, a becsülettel, a szabadsággal, a hazaszeretettel! ... És vájjon minő kezek vezetik ma is Párisban a fékevesztett commune ügyeit ? Tessék megolvasni életrajzaikat. A legnagyobb számban azok, kik újra az imperialismusnak egyengetnek utat, — hihetőleg — jó pénzért. S viszont a német népet a szabadság szelleme, a szabadság férfiai vezetik-e előre a sikamlós pályán? Ezek hintették el a sárkány fogakat a két mivelt nép között? Ezek tették Európa jövőjét talán egy új félszázadig a fegyveres expectatiók színhelyévé ? . . Bizony Bismarck grófról ezt a rágalom sem mondhatja. A két irányt illetőleg az eredményekben ott lehet a különbség, hogy míg Németország helyzete, azon indokoknál fogva, melyek a német egységet eredményezték, talán vezethet decompositióra, talán eredményezheti a német nemzet szabadságát, addig a franczia nemzet talán ma áll legmesszibb távolában a szabadság napjának azon circulus vitiosuson, mely a nemzet közelebbi történelmét képezi. Azt hisszük, e pár sornyi elmélkedés is elég tájékozásul szolgálhat arra, hogy hivatkozva Magyarország 1848-as törvényhozására, a reactio embereivel szemben, kétszeres hévvel sürgessük különösen azon részét belreformjainknak, melyek a jogegyenlőség föltételeit rejtik magukban, melyek gátul szolgálhatnak arra nézve, hogy bármely bekövetkezhető válság esetében, ugyane reactrv a mai content elemeket a nemzet szabadsága, talán tétele ellen fordíthassa. Mert fájdalom, nekünk kijutott a reactiónak még ilyen fajtájából is. Van nálunk idegen katonai és nemzeti reactio, van belső nemzeti, van ultramontán, van feudal reactio stb. stb. Oly szép gyűjtemény, mely bármely nemzet történelmi múzeumának díszére válnék. Haderejét akarja a nemzet kifejteni? Ott a katonai reactio. Vallásügyeit, közoktatását akarja szervezni, rendezni? Ott az ultramontán-reactio. A feudal-viszony okát akarja eltörölni ? Ott van a felsőházban, sőt a képviselőházi többség soraiban is a feudal-reactio. Közművelődés Ügyeit akarja elővinni ? közjogi helyzetét akarja a szabadság alapján javítni ? Ott van a belső nemzetiségek reactiója, mely féltékenységgel kisér minden lépést, mely azon nemzetiség elhaladására vezethet, mely annak minden jogát és minden előnyét századokon át véle megosztotta. De hát mi következik mindebből ? — fogja az olvasó kérdezni. Semmi sem kevésbbé, mint az, hogy a küzdelemmel fölhagyjunk. Mert azért, hogy a jelölt reactionárius elemek Magyarországon többnyire sporadice léteznek, határozottan állítjuk, hogy a többség úgy az országban, mint annak képviseletében határozottan a mienk, a szabadságé, a haladásé. A nemzet nagyobb és jobb része igen élénken emlékezik még az 1848-9 ki eseményekre ; jól tudja, hogy egyetlen nagyobb reformlépéssel a jogegyenlőség terén, képes volt a nemzetet a sajátlagos benső háborútól, az osztályok harcsától megmenteni. És ha akkor tette a nagyobb áldozatot a kárpótlás kétes reményében, a még hátralévő kisebbet nem fogja visszavonni akarni békésebb helyzet, jobb kilátás, és az ajánlathoz képest óriási veszélyeztetéssel szemben. Aki az ezreket, Lengyelország példáján okulva, föláldozta, nem fog kétkedni, hogy azt tegye a megmaradt fillérekkel is. Ha egy feudal-reactio a ténynek útját akarná állani a felsőházban, ideje van ezen factor értékét a nemzet képviseletének kellő mértékre szállítani, a törvényhozás ezen elkopott tényezőjének, új czélszerű rendezése által. Mert képtelenség, hogy egy „született“ törvényhozó testület a nemzet akaratával végtelenig terjedő vetőt állítson szemben, mint a 20—30-as években. Ha katonai reactio állja útját a nemzeti véderő czélszerű kifejtésének, eljött az ideje, hogy a kormány ép úgy, mint a fejedelem kitalálják, melyik elem az,amely fenmaradásukra, tételekre szükségesebbnek , és életképesebbnek bizonyította magát. Ultramontan reactio állja útját közmivelődési fejlődésünk és vallásszabadságunk megtestesítésének? Ma? . . . Midőn ezen elem Európa „legkeresztyénibb“ országaiban árnyékká vált? Valóban nevetséges volna, hogy ha e hatalmat épen a magyar liberalismus retteghetné! Fölfújta az magát Aesop békájaként ott is mindenütt, úgy hogy a távolból néző előtt, indiai bálványnak mutatkozott , de sorsa is az volt, mi az indiai egyik bálványé, hogy midőn az angol tisztek ráütöttek roppant mozgó tagjaira, egyszerre összeomlott az egész s kihullottak belőle a kuruzsolók. Szerintünk a nemzetiségi reactió is sokkal kisebb mumus, mint a minőnek látszik. Van annak tagjai között sok józan gondolkozású férfiú, még több ábrándozó és legtöbb haszonleső. [Csak az első fajra kell hallgatni s az igazság, méltány útján haladva, sem az ábrándozók lázas álmait, sem az utóbbiak ajtókopogtatását nem venni számításba. Míg más oldalon ezek — értve az összest — szintén tisztában lehetnek arra nézve, hogy csakis az adhat valamit, ki annak birtokában van; tehát, ha ők az összes szabadság fejlődésének szolgálnak gátul, egyúttal saját speciális fejlődésüknek is útját vágják. Ne játszanak tehát egy kézre, — habár akaratlanul is — a haladás többi elemeivel. A jó ég tudja, hova lyukad ki nemzetünk e bonyolult viszonyok tömkelegéből. Annyit azonban tudunk, hogy minél bonyolultabbá válik a helyzet, iránytűjét annál kevésbbé hagyhatja el magától. Ez pedig a 48-ban kipróbált iránytű: a szabadság és jogegyenlőség iránytűje. TARCZA. „1849—1866.“ „Adalékok a kényuralom ellenes mozgalom történetéhez.“ (Az Asbóth-család irataiból. Pest, kiadja Kith Mór, 1871. — 130 lap.) (u. y.) Az Asbóth-család tagjai — mondja az előszó, — alkotmányos időkben királypártiak mindig és a király szolgálatában többnyire, alkotmányellenes uralom idején az összeesküvők és fölkelők közt voltak mindannyiszor, a Rákóczyaktól egész 1866-ig. A forradalomban heten vettek részt, (amint ez elöl hátul említve van), köztük Asbóth Sándor 48 előtt, mérnök, a szabadságharczban alezredes, a száműzetésben Kossuth egyik legragaszkodóbb híve, később Észak-Amerika vitéz tábornoka, a ki háromszor sebesült meg, s négy évig egész haláláig, hordott egy golyót fejében), majd a polgárháború után az egyesült államok miniszterresidense a La Plata államokban s követe Monte- Videoban. A Kossuth által hozzá, mint egyik amerikai bizalmi emberéhez, 1852—1859 ben irt levelek képezik a kötet tartalmának főrészét. E levelek, (s Asbóth egy pár válasza), ha nem is teljes világot, de sugarakat vetnek az emigráció történetének némely fejezetére, jellemzők az állapotokra és személyekre, különösen pedig magára Asbóth Sándorra nézve. Valóban, midőn e munkát olvastuk, úgy tetsett nekünk, mintha a sorok közül egy nyugodt, férfias és áldozatkész férfi arcra tekintett volna ránk, oly férfié, ki hittel és méltósággal tűrte a balsors terhét, s a száműzötteknek sem ingadozásaiban, sem ideges keserűségeiben nem osztozott. Ha Mészáros nem Kintahiában, hanem néhány évvel később írja „Eszméit és jellemrajzait,“ valószínűleg többet beszél e férfiról, mint collesiv észrevételt: „valamennyi Asbóth magáról sokat tartott, hetyke is volt, de a három Asbóth egyike a legezifrább és legjobb öltözetű térparancsnok Debreczenben.“ Hogy valamivel több is lehetett, (mert e pontnál az öreg Lázár bácsiban az emberismeret Homérje szindikált, azt nemcsak Kossuth 1853. május elsei bizonyítványa tanúsítja, hanem az a magas állás is, melyre ő Amerikában nagy érdemek folytán emelkedett. Kossuth úgy ajánlja őt, mint oly férfit, ki a harczmezőn és tudományos művekben hazájának hasznára volt. Magyarországon nevezetes vízműveket létesített, a tomasováczi, kápolnai, kövesdi, asarlói és komáromi csatákban kitűnt, s harmadosztályú érdemrendet kapott; hadmérnöki ügyességét frdtünő munkákban bizonyitá; a száműzetésben pedig a bizonyítvány irójának viszontagságaiban egész odaadólag] osztozott úgy, hogy az a, hála hangján fohászkodik föl: „hogy az isten jutalmazza meg érette, ha én nem tehetném, még mindig szegény és száműzött, a milyen vagyok. Azonban látni fogunk még — úgy reméltem — szebb napokat, és úgy lássam azokat, ahogyan bebizonyítandom hálámat hűsége iránt, miként ő tanúsította hűségét,odaadását és barátságát irántam.“ Asbóth S. valóban — mint egy leveléből látszik — épp úgy viselte magát mindig Kossuthtal szemközt , mintha folyvást Debreczenben lettek volna. A „kormányzó úr“-tól neki minden szó parancs. Még magán érdekeit is aláveti az általa képviselt ügynek, s Kossuthnak kell rábeszélnie, hogy fogadja el a neki kínált jövedelmes amerikai állomást, mivel nem akar mozdulni a raktáraktól, melyekben a Magyarország fölszabadítására összevásárlott fegyvereket, nyergeket Kossuth bízta rá. S hivségek mellett férfias. Nem hizelgő, hanem szilárd. Semmi csoda,hogy e tulajdonoknál a világ legelső államában minister residensig, tudott emelkedni. A könyv a, menekültek Sumlán összeírt névsorával kezdődik., Voltak mindössze 491-en. E közlés elég szárazon nyitja meg a könyvet,melyben különben is vitható az igyekezet, hogy menynyire ipart voltak külsőleg is vaskossá tenni, a czimcsoportoknak, külön lapokat szánva, az idegen nyelven irtleveleknek eredetiért is pontosan közölve s a világért; sem hagyva el az adresse egy betűjét sem. „A lengyel légió történetéhez* Wysocki egy előterjesztését olvassuk Kossuthhoz, melyben Magyarország határán, Orsován, vitéz küzdelmeik emlékéül másodosztályú érdemrendet kér Poninszki László dzsidás alezredes, harmadikat pedig 26 lengyel tiszt számára, elsorolva érdemeiket. Köztük van gr. Fredro Sándor dzsidás főhadnagy is. (Nem-e az „Egyetlen leány“ sokat megtapsolt szerzője ?) Kossuth levelei Kutayaban 1850.ápril 23-kán kezdődnek. Ekkor ő Asbóth alezredesnek, mint vezérsegédének, elrendeli, hogy a menekültek a rájuk vonatkozó török hatósági rendeletek teljesítéséhez csak azután járuljanak, ha ő, Kossuth adta azt tudtukra. Kár, hogy e rendelet horderejét nem világosítja föl az az adat, hogy mi volt a „kellemetlenség,“ mely ezt szülte. Ily commentár hiányában az amerikai dolgok egy része is homályban, vagy legalább ailában marad, miután maga Asbóth S. nem irt jegyzeteket e levelekhez ; a közlő pedig e hiányt — a fölvilágositás érdekében —szintén nem igyekezett, amenynyire csak lehetett volna is, pótolni. Egy másik kutayai rendeletien (sept.29. 1850) rendeli Kossuth, hogy a körülte levő honvédtisztek az inspectionális szolgálatot csak oly katonai alapon vigyék, mint honn , a kormányzási hivatalnál. E rendeletet „láttuk“ s elfogadák: Frater, Kalapsza, Weigly, Grechenek, Kinizsy, László, Török s Mayerhoffer. Kósa ellenben kijelenté, hogy „mint szabad magyar polgár,“ magát semmi szabálynak alá nem veti, a megszűnik inspectionális tiszt lenni. Harczy kapitány még rövidebben jegyezte meg, hogy a kormányzó urnál nem tesz többé szolgálatot. Timáry pedig polgári foglalkozást kért. 1851. junius 23-áról Asbóth ama nyilatkozatát olvassuk, melyben az „Allg. Ztg.“-nak a menekültekről irt tendentiosul koholt levelét czáfolja, s a keserűség hangján ír Austria önkényes cselekedetei ellen, melyeket a franczia parlamentben Hugo Viktor, az angolban Cockburne, Északamerikában pedig Taylor elnök erős szavai is megbélyegeztek. Ezután jönek az Amerikába írt levelek , az illúziók és fájdalmas cssalódások idejéből. Kossuth a szerzett fegyverek, a tervezett török kölcsön s a Magyarországba való betörés ügyében ir. Szirmai Pál Londonból az európai emigránsok pártoskodásairól, Hajnik pedig az emigránsok személyes viszonyairól. könnyítvértt hangon és meglehetősen czinikusan. Kossuth levelein látszik a vérmes hit s az örök izgatottság. „Fejem zug — úgy mond, — mint a szélmalom, feledékenynyé kezdek lenni.“ Panaszkodik, hogy fegyvervásárlási ajánlatoknál még rászedni is akarták. Elmondja, hogy húgát, anyját a legszükségesebbekkel is csak nehezen tudta biztosítani, miután kevés pénze van, s csak azzal rendelkezett, amit ő felolvasásokkal szerzett s neje Massachusetts összekéregetett. A jövőben bízik, s bár igen szereti családját, azt írja: „ha korán talál egy jótékony golyó, (a remélt betörésnél), gyermekeim koldusokká lesznek. No de se baj! Nagyobb dolgunk van, mint gyermekeimmel gondolni.“ Rendelkezik továbbá, hogy a menekültek ne egyenként jöjjenek át Európába, hanem majd egyszerre Konstantinápolyba. Bízik a török-orosz háború esélyeibe. Szirmai Pál többi közt azt írja levelében: „Kossuthnak is lehetnek gyöngéi, de még mindig ő marad az egyetlen, akihez az emigratiónak ragaszkodnia kell.“ Hibáztatja tehát azokat, kik ellene vannak. Londonból 1853. május 20-dikán Kossuth ismét a török kölcsönről rrogat. Sok reménye van a jövőre, de kevés pénze az amerikai magyarok számára. „Magam és családom — írja, — a szó szoros értelmében csaknem koplalunk." Elmondja combinatióit a török-muszka viszonyok következtében, melyek Asbóth szerint is „naponta kedvezőbbre fejlődnek ügyünkre nézve.“ E közben írja, hogy Boyle, gazdag amerikai, kinek hétezer holdnyi vagyonát Long Islandban ő (Asbóth) kezeli, a magyar ügyre stb. 40 milliónyi magánkölcsönre kész. Kossuth írást kíván ez ajánlatról, Asbóth pedig, (s ez igen férfias vonás benne) figyelmezteti Boyle urat, hogy csak olyat ígérjen Kossuthnak, amit valóban teljesíthet, nehogy ő, a kormányzó, egy nemzeti ügyben kompromittálva legyen! Érdekes Kossuth izgató levele az amerikai republikánusokhoz a senatus ellen, mely Sanders consult, a magyarok barátját, az európai despoták örömére visszahívta. Vannak a Kossuth dollárokra vonatkozó apró jegyzetek is, s Lowel amerikainak - s magyar barátnak’— egy igen ragaszkodó hangon irt levele Asbóthhoz. Legérdekesb azonban Kossuth levele 1859. jun. 14-ről, melyben az olasz háború alkalmával a maga tárgyalásait III. Napóleonnal, a vörös herczeggel, az olasz kormánynyal s a*. fölkelés tervezetét írja meg. Bár keserves évek röpültek el feje fölött, újra bízik, mert az osztrákot csak a magyar földön lehet legyőzni, s ő a haza fölszabadítására nemcsak egy despota császárral, hanem az ördöggel is szívesen szövetkezik. De hasztalanul nem akar vért ontani, „mert ha még egy forradalomban megbuknék a magyar, nemcsak hogy hosszú időre, de hihetőleg örökre meg volna rontva jövője.“ Ezért Napóleonnál kikötő, hogy csak úgyfogja a nemzetet a forradalomra fölhívni, ha a császár elébb erős franczia sereget küld be, míg Napóleon előbb a fölkelést akarja, ílr a „nemzeti igazgatóságáról, melyet ő Telekivel és Klapkával alakított, Angolországban véghez vitt izgatásairól a be nem avatkozás ügyében, az olaszországi légióról, de nem látja még idejét, hogyaz amerikaiak is jöjjenek, azok csak készüljenek s gyűjtsenek pénzt, — s mindjárt ezután olvassuk a légió bomlását a zürichi konferenczia folytán. — Ez uj csalódás. Végül Asbóth Lajos jegyzetei vannak az 1861-ki benső állapotokról, midőn őt is, mint veszélyes embert Josefstadtba szállítók, miután Gozsdu Manó brassói főispánnál a volt honvédek élén tisztelgett, mellén magyar érdemrendekkel, a mit — megtoldva egyéb vádakkal — föladtak. Kiszabadult azonban csakhamar, hogy az Almássy Pál és Nedeczky-féle összeesküvések alkalmával újra elfogják. E jegyzetek szerint: akkor két titkos párt volt; az egyiknek feje itthon Alanásy Pál, künne Klapka, s e párt Kossuthról nem akart tudni; a másik pártban legtevékenyebb volt Nedeczky István, Kossuth megbízottja, ki korán szétszóratva a proclamácziókat, ezzel a rendőrség szemeit kinyitá, s gr. Pálffy Mór azonnal megkezdete a befogatásokat. Ez 1864 ki titkos mozgalomról és tüntetésekről Asbóth János is, (mint ki a tüntető fiatalok egyike volt, erősen vágyva a mártirságra s boldog lévén, hogy konspirálhat,) élénk rajzot .K,ses és Asbóth Sándor necrológja fejezik be a kötetét, melyben sok érdekes adatot s néhány okmányt is találunk, s ezeknek a későbbi történészek is bizonyára hasznukat vehetik. Menny illúzió csillog s mennyi füstbe ment remény borong e könyv némely lapján ! A baloldali kör szombaton ápril 1-jén d. u. 5 órakor értekezletet tart. — Fadjejeff tábornok, mint az „U. Lloyd-nak írják, egy uj röpiratot fog legközelebb közrebocsájtani. Ez uj röpirat szerző utóbbi munkájának, mely Oroszország véderejéről szól, kiegészítését fogja képezni és inkább politikai, mint katonai tartalmú lesz. Ránk nézve fontosságot nyer az által, hogy majdnem kizárólag egy Oroszország és Osztrák magyarország közt esetleg bekövetkezendő háborúval foglalkozik. Csak iy küzdelemben látja Fadjejeff az orosz értelemben vett keleti kérdés megoldásának egyedüli eszközét. Jelszava ehhez képest: A keleti kérdés nem oldathatik meg Kostantinápolyban, hanem Bécsben kell megoldatnia. Az orosz tábornok a porosz szövetséget egészen kifeledi a számításból s inkább azon feltevésből indul ki, hogy Oroszország egy Osztrák-Magyarország ellen indítandó háborúban magára lesz hagyatva, mig ellenben ez utóbbi oldalánál Törökország fog állani. Az irtványokról szóló törvényjavaslatot egy, az osztályokból alakult központi bizottság alaki tekintetben főbb vonásaiban megváltoztatta, de ezenfelül a hátralékok behajtása felett nem tudván tiszta megállapodásra jutni, e pontot ismét visszautasította az osztályokhoz, melyek azt d. n. 5 órakor tárgyalás alá vették. A 3. és 4. osztály a módosítást következő szövegezéssel elvben elfogadta: „Az irtványoktól járó szolgáltatások az 1868. 54. t. sz. 93. §-ának c) pontjában kijelölt bíróság előtt s ugyanott szabályozott eljárás utján eszközlendő. Azonban a hátralékok elévülteknek tekintendők: a) ha azok a hátralék iránti kereset megindítását megelőző három éven túl terjednek; b) ha azok az 1862-dik évet megelőző időkből származnak. A katholikus congressus régén. A „Fac me talem, tabs ero“ — ez a mondás illik legjobban a katholikus congressus munkálatára. A prímás azzal dicsekedett, hogy ő volt az autonómia létrehozója, és ebben csakugyan igazat mondott. Az egész munka olyan, mintha rászabták volna. Most már ő és világi, valamint egyházi satellesei azzal a megnyugtató édes érzettel ünnepüik meg a szent ünnepeket, hogy megalapíták a hierarchia uralmát — in aeternum. Csak még az „Amen“ hiányzik. Ha tőlünk függne, rá mondanák azt is, és lenne oly papi gazdálkodás szegény hazánkban, milyent a világ még nem látott soha. A franczia és belga papság hatalmas, de nem állanak rendelkezésükre mértföldekre terjedő birtokok, hanem kapnak annyit, amennyit az állam ad. És ha még ily körülmények közt is a népet oly lelki zsarnokság alatt tudják tartani, a kormányokat, sőt a társadalmat oly könnyen fel tudják forgatni, mit várhatunk mi, ha a hierarchia rendelkezésére nemcsak teljes állami függetlenség, hanem óriási vagyon és politikai kiváltság is áll ? Ezt még elképzelni sem lehet. Sok szépet olvastunk a magyar papság hazafiságáról, az igaz, de sem annak múltja, sem jelene a felvilágosultságból és hazafiságból nem nyújt annyi biztosítékot, hogy csak távolról is remélhessük azt, miszerint az intézmények káros voltát az egyének jóindulata és felvilágosult akarata fogja enyhíteni. Különben is ha mindjárt a papság csak úgy tündökölne is a felvilágosultságban és hazafiságban, mint ahogy nem tündököl, akkor sem szabad az intézmények szervezésénél, a múlt egyes emlékeit és a jelen személyeit a jövőre nézve biztosítékul tekinteni. Nem veheti tőlünk senki rész néven tehát, ha mint politikusok a katholikus congressus lefolyásával és eredményével nemcsak hogy megelégedve nem vagyunk, de épen az győzött meg annak szükségéről, hogy az autonómia létrejötte előtt az országgyűlésnek kell arra egyengetnie a tért, és hogy ezután is csak úgy remélhetünk a politikai szükségnek és lelkiismereti szabadságnak megfelelő eredményt, ha az egész mozgalom világi kezekbe jut. Hogy az országgyűlésnek mit kell tenni , azt több ízben fejtegettük,és hogy a congressusi szervezet elvetése erre az első lépés, úgy hiszem arról sem lehet senkinek kétsége. Mert a congressusi viták és a munkálat meggyőzhettek mindenkit arról, hogy a főpapság az autonómiában csak ürügyet keres arra, hogy a vagyont és ellenőrzési jogot az állam kezéből kicsalja, hogy a felett kénye-kedve szerint intézkedhessék, hogy reformot sem az egyházkormányzatban, sem rítusban és fegyelemben, sem a papválasztásban és javadalom adományozásban nem akarnak, hogy a szabad szólás jogától a híveket megfosztja. Márpedig ha az országot egyházi gyámság alá adni nem akarjuk, az ily tanokat törvényerővel felruházni nem szabad, nem lehet. Az országgyűlés ez okokból nem mondhatja ki az Ament a papság autonómiájára. De másfelől arról is meggyőződhettünk, hogy a főpapság olyan, mint a Bourbonok: sem nem tanul, sem nem felejt. Márpedig, ami nem hajlik, annak törni kell. A vagyon és politikai kiváltság megsemmisítése, az autonomikus mozgalom szabadelvű irányban való megindulása, majd meg fogja őket törni. Csak ez az út vezethet czélra. Ha látni fogják, hogy az alpapság tőlük nem függ, (mert ezeket az igazi autonómia emancipálja) ha veszik észre, hogy az egyházi javakat más kezeli és az a hivek pénztárába, nem az ő hatoaljukba foly, akkor lesznek alázatos szolgák és készek lesznek minden követelményre „Ament“ mondani, vagy ha nem, akkor — széles a világ............ De most veszem észre, hogy a congressusnak köszönetet sem mondtam, pedig azzal a szándékkal fogtam tollat kezembe. Oh igen, hála neked Simor János és Haynald; köszönet nektek tisztellesek: Szilágyi, Hilibi Gaál, Jósika, Apponyi, Wenkheim László , mert a tivadar követeléstök és munkálatotok, fanatikus vakságtok többet használt a mi ügyünknek, mint képzelitek, mert most már nem tükör és homályos beszéd által, hanem szemtől szembe megismertek híveitek és meggyőződött minden magyar katholikus, kinek esze helyt van és zsebében papi pénz nem járt, hogy veletek nem lehet autonómiát létrehozni. Majd megkisértik nélkülötök,sőt ellenetek ha kell. Pauler! Hic Rhodus, hic salta! * * * Ti pedig congressus felkentjei, pihenjétek ki fáradalmaitokat, hisz nagy munkát végeztetek, leromboltátok a bennetek vetett bizalmat.