A Hon, 1871. július (9. évfolyam, 149-174. szám)

1871-07-01 / 149. szám

Reggeli kiadás. 149. szám. IX. évfolyam. Pest, 1871, Szombat, Julius 1 Kiadó-hivatal: Ferencziek­ tere 7. sz. földszint Előfizetési dija Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra .........................1 frt. 85 kr. 3 hónapra .........................6 „ 60 „ 6 hónapra ...... 11 „ — „ Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonkint ... 30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZAT! NAPILAP. ; a t ,t s : Szerkesztési Irod Bei? 9 hasábos ilyfél •­ ir.cft sora Bélyegdij minden béig!' tAi- Terjedelmes hirdi­sek több lett kedvezőbb föltétele!: f Nyilt-téri 5 hasáb. • petit sor'1 PS“ Az előfizeti. . 1 kiadó-hivati.1 va küld ■ E lap szellemi része: remény a szerkesztés­i. in: Bérmentetlen­­ ívelek , fogadtatnak el. — Két. : ok 9 kr. 30 kr. tás mel­kr. rt kezektől mák vissza. iá Előfizetési felhívás „A H­O N IX-ik évi folyamára. Egész évre . . . 33 frt —­­ ki Fél évre . . . 11 frt — kr. Negyed évre . . . 5 frt 50 kr. Az esti kiadás postai különkül­­déseért felülfizetés havonkint . — „ 30 kr Külön előfizetési iveket nem küldünk, mert senki sem használja, s sokkal egyszerűbb is a pénzt postai utalványozással küldeni, mert en­nek bérmentesítése csak 6 krajczár­ia kerül. A HON kiadó-h­ivatala. PEST, JÚNNIUS 30. Polémia egy érsekkel. A Haynald érsek a delegatioban, ha első nap nem, de már másodnap csak eleget tett érseki kötelességének és vé­delmezte a­­ római követséget. Azonban bárki végig olvasta argumentatioját, eszé­be jut a latin mondás: „baculus in an­­gulo, ergo pluit.ft Lássuk, miket hoz fel a római követség védelmére ? Azt mondja, hogy az is bizonyítja a római követség szükségességét, mert bár a pápa birtoka mindig kisebb volt, mint Olaszországé és Oroszországé, mégis míg ezeknél csak követségek van­nak, Rómában nagy követség van, mi bizonyítja ez állás diplom­atiai fontos­ságát. Igaz, Rómában nagykövetség van. Van pedig azért, mert az állam az egy­ház uralma alatt állott, mert az uralkodó ház absolut hatalmat gyakorolt akkor, mikor e követség felállíttatott és akkor, mikor az nagy­követséggé tétetett. De most mindez nem így van. Épen mert az államot az egyházi befolyástól függetleníteni akarjuk, és mert a követsé­gek ezentúl az orsz-V r­­ V ,? t n é nve- ? / politikáját kell hogy képviseljék t- nemi az uralkodó család, személyes érzületét,­­ ezért kell a római nagykövetséget megszüntetni. Különben is a volt absolu­­tis­aus tetteiből nem lehet sem kötele­zettséget, sem szükségességet vonni a je­len érdekeire. Azt állítja Haynald érsek, hogy a ró­mai egyház nagy erkölcsi hatalom, szel­lemi tényező a jelenben is. Igaz. Csak­hogy mind­annak, a­mi jó van erkölcsi befolyásában, képviseltetésére nem kell állami és nemzetközi közeg, a mint nem kell a protestáns és más felekezetekkel szemben,a mint nem kell a tudománynyal szemben, melyek hasonlóan nevezetes er­kölcsi és szellemi tényezők ; reméljük ezt Haynald érsek se tagadja,­­ felekezeti szempontból se. A­mi pedig a római hatalmi vágyat és reactionarius tendentiákat illeti, melyben eltér a többi erkölcsi tényezőktől: ezek­kel minél előbb szakítanunk kell, nem hogy összeköttetésben kellene államunk azokkal. A felekezeti érdekeket képvisel­tessék az egyházak Rómában, azonban míg a római reactió és hierarchia alól emancipálva nincsenek — az egyes kor­mányok, de nem a közös külügyminiszté­rium ellenőrzése alatt, így meg lehet óv­ni a magyar katholikusok érdekeit is, még a pápai széknél is — azon követség nélkül, melyet ez érdekekért akarna fen­­tartani Haynald. Ez argumentuma mutatott legtöbbet. A többi csak — mulattató. Poroszország, Törökország és Oroszor­szág versenyzettek egy jeruzsálemi tem­plom fedél — javításáért. Ezzel bizonyít­ja Haynald a kath. egyház nagy befolyá­sát és a római követség szükségességét. Különös ! Hisz ama kérdésben nem azért versenyeztek, mert ama templom erköl­csi befolyását fontosnak tárták, mert Törökország csak nem versenyez a ke­resztény hit dolgában , hanem versenyez­tek szuverenitási féltékenységből és azért, mert a hatalmak, ha viszályt akarnak, egy papír darab felett is össze tudnak veszni. Ez csak nem bizonyítja a római követség szükségességét. Az angol kormánynak szemére veték, hogy Indiában katonáit kirendelte az in­diaiak emberölő ünnepélyéhez. Ezzel is a kath. egyház befolyását akaró Haynald bizonyítani. Igen, szemére veték a pro­testáns Angliának, hogy egy ember­telen (de nem csak katholikus szem­pontból kárhoztatandó) b a b o­r­ban cselekvőleg részt vesz gondolja, hogy elh. ■ világgal ez a kath. «.* thAzért történt és horn si­­kséges a­d.ö-Vv .­­ív... , baculus in ar.g­no. Konstcn. d.ui; olybán a mohamedán ka­tonaság 0.‘S';’ á ' ; ‘ j ' ',0111 (ti ;....­ Ez is argumentum!. a római követség mellen. Holott ez történik leginkább rendőri, kis részben diplomatiai szempont­ból, de egyáltalában nem azért, hogy a török kormány meghajolna a kath. egy­ház előtt és még kevésbé lehet argumen­tum ez — a római követség mellett. Az orosz kormány igyekszik megnyerni a szomszédaiban lévő katholikusokat. Ez is argumentum Haynaldnál. Igyekszik lesz azért, mert e katholikusok története­sen szlávok és igy az ő propagandáját ké­pezik, a­mint igyekszik megnyerni a gö­rög keleti hitű oroszokat és oláhokat, szer­­beket is, a­nélkül, hogy katholikusok len­nének. Egyébiránt mindezzel nem akarjuk a katholika egyház fontosságát, befolyását elvitatni; azt sem állítjuk, hogy az nem politikai tényező , csak azt igyekeztünk ezekkel bebizonyítani, hogy Haynald ar­gumentumai minden egyebet inkább bi­zonyítanak, mint a római követség szük­ségességét. Mert, ha nem az említett rész argumentumokkal,hanem fontosabb okok­kal sikerül is Haynaldnak teljesen feltün­tetni a katholika egyház közvetett po­litikai fontosságát, erkölcsi és szellemi be­folyásánál fogva, és ez sikerülhet is neki, mert a tétel igaz, még­sem fogja ezál­tal bebizonyítani azt,hogy ezért Rómában közköltségen követséget kell tartanunk, miután a követség nem a társadalmi, szel­lemi és erkölcsi tényezők felügyeletére van hivatva, mert ez a kormány kötelessége, hanem a nemzetközi politi­kai a­c­t­i­v tényezők : a­z állam­nak szemmel kísérése a követ fel­adata, és a­mennyiben a római udvar ez idő szerint még politikai tényező, any­­nyiban az olasz követ ép úgy szemmel tarthatja, mint a német követ a dél-német társadalmi és politikai mozgalmakat. Haynald beszéde tehát marad — bacu­lus in angulo, a HON TÁRCZÁJA. Eppur si muore! (És mégis mozog a föld!) Regény hat kötetben. Irta Jókai Mór. Negyedik kötet. Lenn a földön. (Folytatás.) Kálmán elkezdett fennhangon gondolkozni. — És ilyen roppant birtok ura a földön alszik, és gyermekei osztagot raknak, ökröt hajtanak, cselédekkel esznek! — Mert ez lesz a mesterségük, a mi után él­nek. Nehéz mesterség a föld után élni urfi. Ezer az ellenségünk s csak a két tenyerünk a jó bará­tunk. Ha a cseléd, a szakmányos látja, hogy ma­gam és fiaim versenyt dolgoznak a sorban, mind egész erővel hozzá lát. Ha mi lefekszünk délutáni álmot aludni, mind végig alussza a na­pot. Nálam minden cseléd jó cseléd, mert ott vagyok mindig a sarkában. Nem ütöm velem, nem szidom én a cselédet, de látom minden tett­­­ét. Nem hagyom megtörténni a roszat. A meg­­t­örténtért büntetni csak a kárt szaporítja, mert boszut áll rajtam, a marhámon, a vetésemen, az épületeimen. A fiaim pedig együtt esznek a cseléddel, hogy lássa a közember, hogy a gazda fiának is jó, a­mit ő eszik, különben fitymál, és követel. De mikor azt látja, hogy a saját fiam is mily jó ízűen nyeli a fekete kenyeret, ő is el­hiszi, hogy kakastejjel, varjúvajjal sült kenyér az, s nem kíván jobbat, így lehet csak gya­rapodni. — S aztán, ha végig éltük az életet, miért éltünk ? — Miért éltünk ? Azért, a­miért én éltem. A nagy­apámnak nem volt több egy paraszt telké­nél, s én már mind a négy gyermekemre egy egy négyszög mértföldnyi birtokot hagyok. Foly­tassák ők is. Bölcs példa előttünk a régi zsidók példája. ni • Usó­ fiának szolgálatban kellett állni, s m­­­í .. .s fiat­ték a Kanadánt s kiszorítottak belőle minden idegent. Pedig egy­ügyű tudomány az egész. Soha sem adni ki sem­mire semmit, a­mi nélkül ellehetünk. Ez a pa­raszt bölcseség a meggazdagodásra. — De az életnek gyönyörűségei is vannak. — A miénknek is vannak. Jól esik ételünk, italunk, álmunk. Egészségünk van. A zivatar meg nem hal, a nap heve el nem lankaszt. A természet gyönyörködtet. Ifjú korunkban dano­­lunk, tréfálunk, vénségünkben elmulatunk a po­hár mellett. A­kit megszeretünk, az után nem sokat sóhajtozunk, a farsang meghozza a lako­dalmat, s később az apróság csevegése elég öröm mindenkinek. — Hát a léleknek nincsenek követelései? — A léleknek ? Ők a lelkiekben sem vagyunk fukarok. A papnak, ki ide kijár vasárnaponkint, magam fizetek annyit, mint az egész faluja, s harangot, orgonát én szereztem az egyháznak. Ott nem vagyok fösvény. — Nem egyedül a vallást értettem a lélek alatt, hanem a tudást. — Nincs vágya a földész­nek mást is tudni, mint épen a földdel való bajlódást ? — Őh az én gyermekeim is tudnak írni, ol­vasni ; minden zsoltárt könyv nélkül és ének szerint; a kathekismust és a bibliai történeteket. — S azon túl nincs semmi könyv a háznál ? — De igen, a kalendárium. — És semmi egyebet nem kell nekik meg­tudni soha. — Nem. Minek a parasztnak a tudás ? A­mit a természettudományból tanul, az hitét ingatja meg az Istenben; a­mit a törvénytudományból tanul, az hitét ingatja meg az embertársakban ; a­mit a történettudományból tanul, az hitét in­gatja meg a királyban, s minek a parasztnak a kételkedés ? A fenekére nem mehet a tudo­mánynak, mert ahoz nincs ideje, ha esze van is hozzá; s mindennek csak a színét kapja meg s lesz a fél tudós parasztból istentagadó, pörleke­dő, lázongó. — De hisz ön maga c­áfolja meg állítását, ki sokat tanult, mert négy nyelvet is tud. — Hja,a­mire nyomorúság tanítja meg az em­bert, azt megtanulja. Engem nem instructorok, nem professorok tanítottak, hanem a nyomorúság. Húsz éves koromban elvittek katon­ának, har­mincz éves koromban eresztettek vissza. Meg­jártam Párist, megfeküdtem Mántuát, jártam Varsóban s teleltem Lipcsében,fogoly is voltam , sebet is kaptam, rézmedaillont is hoztam haza. Ott megtanítottak sok dologra. Ott tanultam a nemzetek történetét is. Majd a fiaim is megta­nulják mind­ezt, mikor elviszik őket katonának. — S nem menti ki őket a katonaság alól ? — Nem. Próbálják meg ők is a nyomorúságot. Ott rendhez,fegyelemhez szoknak,s annál jobban megbecsülik aztán az édes itthont. — De hát azóta nem érdekli önt az a nemzetek története, a­miben akkor maga is részt vett ? — De igen is, hogy ne érdekelne ? Tudom én mindennek a folytatását. — Tehát járat hírlapot ? — Nem lesz én. Az újságba csak azt írják, a­mit a felsőbbség megenged.Minek olvasnám azt? Annál sokkal jobb tudósításokat kapok én. Jön­nek Ráczországból a disznóhajzsárok, azok el­mondanak mindent,mi történik Törökországban, Görögországban ? Aztán jönnek a morva társze­keresek üvegedényekkel, gyolcscsal, azok hí­­rül hozzák, mi van odafenn változás Németor­szágban , innen vissza gyapjút visznek. A len­gyel lókereskedők minden hónapban lejárnak hozzám, azoktól megtudom, mit fundál a muszka, miben tudósok a lengyelek ? Morvaországból jönnek a boérok ökröket vásárolni hozzám, hírt hallok tőlük oláhokról, tatárokról. Tótországból itt mennek át az olajkárosok, Talián-országból megérkeznek a bálisok, Sziriából idáig eljárnak almával a hienczek,­ meg a krikeb­ájok. Az egész világ folyását megtudom élő szóból. Még jobban, mint a nyomtatásból, a­hol elhallgat­ják a javát. Nekem nincs­­szükségem újságra. — Hát a hazai költők műveit nem szereti olvasni ? — Nem érti azokat a paraszt, nagyon czifrák. — Az urak meg azt mondják, hogy nagyon póriasak. — Megvallom igazán: nagyon restellem, ha valami versfélét hallok okos embertől: mindig a falusi vőfély jut eszembe, a­ki „sorokra“ da­rálja el bolondos meghívóját. Én már azt hiszem, hogy minden poétában kell legalább egy negyed­rész bolondnak lenni. Legalább én a hányat láttam hányadot vetődni, mind többé kevésbbé bolond volt. Veszekedő, czigányfajta nép. Lám, még az a hire­t Kovács Mihály is a tömlöczben veszett el, pedig de czifrán ki tudta rakni a szót!­­ Jobb lett volna a helyett, hajósan életet köve­tett volna. A poéták mind részegesek. Én még a halotti búcsúztatómban is, meghagytam, hogy versben ne papoljanak fölöttem. — De hát a mi magunk magyar nemzetiségé­nek terjesztését nem tartja ön kötelességünknek ? — Óh igenis hogy annak tartom. De az nem megy könyvvel, meg írással. Annak épen az a módja, a mit én követek. Ők az urak mind ferde után járnak. Kevesen vagyunk ebben az ország­ban ; nagyon sok az idegen. Agyonverni, ha te­hetnénk, se akarnék őket, s ha akarnánk, se tehetnék. Azzal, hogy az urak a diaetán elha­tározzák, hogy már ezután magyar nyelven kell írni a matriculát az idegen fajoknál is; semmire sem fognak menni, csak azért sem cselekszik. A mágnás urak aranyos magyar ünneplő ruhájá­tól sem fog magyarul tanulni senki, hanem az én foltos ködmenemtől, attól lehet tanulni valamit. — Látja urfi azt az égést ott a lát­határon két helyen is ? A között a két hely kö­zött ezernyi idegen fajta ember lakott. Rá­­kóczy alatt hozták be őket a császáriak s itt megtelepitették az üres vidéken. Vig embe­rek voltak ! Szerettek jól enni, jól inni, hosszú lakodalmakat tartottak, lármás farsangot. Mikor bő esztendő volt, mindennap hegyen-völgyön ven­dégség volt minden háznál. Mikor pedig szl­k esztendő volt, azért nem nyelték az éh koppot, hanem eljártak hozzám zálogra kérni pénzt. Az én foltos ködmenemtől mindig telt az , mert én nem adtam ki sem selyemre, sem czifra kocsik­ra ; az ő leányaik pedig seperték az utczát a se­lyem viganóval. És az lett a vége, hogy a dözsö­­lő idegent apródonkint ki­koplaltuk az elfoglalt földrül; egyenkint eladogatta telkét, s vagy visz­­szament az országába, vagy beállt hozzám cse­lédnek. Én pedig minden garast megtakarítok. S minden garasért egy araszszal odább foglalok a magunk földéből magunknak. Ellenállhatlanul megyek előre. Csak egy faj küzd erősen velem: a német. A­hol az megtelepedik, azt nem bírja senki kimozdítani.Az épen úgy tud koplalni,mint én, épen úgy tud napestig dolgozni, mint én,épen úgy meg tudja becsülni a pénzt, mint én, s nem hagyja oda a földet, ha egyszer belé szeretett, s felliczitálja rám a hantot. Hanem a városi néme­tet a földmivel német is és úgy segít kitolni a világból, mint magam. Velem együtt csak eladni megy be a városba, venni soha. Mi utánunk nem lehet anm negálni. — Aztán itt nem bolondul meg senki, ha szerelmes, hanem családot alapit. Tisztességesen feleségének él s megjön rá az áldás Ez az én foltos ködmenemnek a tudomá­sa műt. A zöld mezőn, nem a zöld asztalon szerezzük vissza az országot, urfi! — Nem, uram. A zöld asztalnál alkotmányon­­kat védjük, s az nekünk drágább még a földünk­nél is. — Nem tudok róla. Felelt bundáját magára vonva a földész. Csak azt tudom, hogy vala­hányszor az urak az alkotmány miat­t kezdtek, mindig levertek bennünket. A császár csak császár. Magyar magyarnak nem is tudna már engedelmeskedni. Adót fizetnem kell, annyi bizonyos; a fiaimat katonának elviszik az is bi­zonyos: akár kérdezi a császár az ország rendei­től, akár kérdezetlenü­l viszi el, fizetni, szolgálna nekünk kell. Mit törjük rajta a fejünket. A kö­vetet, a viczispánt mi nem választo­k ; a nemesi juss minket be nem takar, mert mi ' ' ] , sa­tok vagyunk. Adjon isten nyugodalmas jó éj­szakát. Azzal nagyot ásított, balfelére fordult s rögtön­­ el kezdett horkolni. Kálmán pedig még sokáig elnézte a lassan mozduló gönczölt s gondolkozott magáb­­an : mi­lyen rettenetes igazsága van ennek földön­­­k­vő embernek, milyen nagyot kell fordulni a föld­nek, a­míg a föld embere át fogja látni, hogy nem az igazságot kell követnie, hanem felemel­kedni a földről, és az igaztalanul mostoha hazát fájdalommal szeretni. Milyen sokat kell addig fordulni a földnek ! Aztán ő is csak elaludt, s azt álmodta, hogy maga is szurdolmányban jár, ökrök, hajt, földet szánt, népdalt fütyörész s szép paraszt­leány bokrétáját viseli kalapja mellett. Mikor felébredt, pitymallott az ég: a mező hintve volt harmattal, az ébredő madársereg zené­jével prózai kolomphang vegyült. Két n­at­ótársa már nem feküdt mellette. Azok rég napi munká­juk után láttak. A ház kéménye már fi­­oh­ár­on már főzéshez kezdtek. A távolb­an az el­­e sietett aratóleányok danája hangzik, p pedig még a nap felé sem költ. Őt pedig oly nagyon vonzzta valami a földre­­ vissza. (Folytatása tövetkezik ) . A „magyar hírlapírói nyug­díjintézet“ érdekében lapunk tegnapi számában megjelent czikk, habár az nem kész terv, hanem csak az eszme megpendítése kívánt lenni, már eddig is viszhangra talált. Ma reggel vesszük ugyanis a következő levelet : Tisztelt szerketőség! Törs Kálmán barátomnak „Pro domo“ czimü czikke mély benyomást tett reim. Egy „Magyar hír­lapírói nyugdíjintézet“ felállítása, az Önsegély alap­ján s a nagy közönség hozzájárulásával oly szükség, ■•vi'jlypek indokolására nem kell szót vesztegetni. A . győzően indokolja azt és az olvasó kö­■ • • vA. Y inlivek magyar ember, ki az ttf.ue megvalósita.“ íz, anyagi körülményeik.íz mérten tett kg is i­e jára­­n. Hírlapíró és olvasó közönség egy- és kiegészítő tényezők egy nép ülő­haladásában. Erről annyira meg vagyok győződve, hogy már is egész nagy sorát látom a hirlapi­ól nyugdíjalapra szánt önkénytes adományoknak. Itt küldök én is 10 fztot az alaptőke javára. Hadd kamatozzon addig is, mig az intézet Isten segítségével és közönségünk lel­kes pártfogásával létrejöhetne. Pest jun. 29. Dalmady Győző: Addig is, mig az eszme a megvalósulás stá­diumába lépne, fogadja tisztelt barátunk szives köszönetünket hazafias adományáért és buzdító soraiért. A beküldött összeget a „Magyar hírlap­írói nyugdíjintézet“ neve alatt az első hazai ta­karékpénztárba tettük s ez összeghez fogjuk csatolni azon összegeket, melyek, mint a serken­tő példa után bizton remélhetjük , az intézet megalakulásáig, egyes buzgó hazafiak áldozat­­készségéből hozzánk beérkeznek. Ugyan e tárgyra vonatkozólag örömmel je­lenthetjük, hogy lapunk szerkesztője, Jókai Mór B.­Füredről megérkezvén, azzal köszöntött be a szerkesztőségbe, hogy mihelyt a „magyar hír­lapírók nyugdíjintézete“ megalakul, azonnal be­lép az alapítók közé ezer forinttal. Hogy mennyire ideje volt a magyar hírlapírók testületi szellemét egyszer már ébredésre hívni, bizonyítja azon kis czikk is, melyet a lapunkban megpendített eszme kapcsában a „Pesti Napló“ mai esti lapja közöl s mely igy hangzik : „E lapok — a „P. N.“ — egyik szerkesztője több barátjával és most egy kis füzet összeállításán fáradozik, mely rövideden ismertetni fogja a főbb ilynemű külföldi egyleteket s egyszersmind alapsza­bály-tervezetet közölne a pesti ilynemű egylet számára. Reményük, hogy a füzet néhány hét múlva készen lesz, s aztán „kézirat gyanánt“ közölni fogják írótár­­saikkal, a végleges megalakulást majd egy összehí­vandó közgyűlés dekretálhatván. Mindezt különben csak azért említjük fel, mert a dolgot a „Hon“ szóba hozta, s ha más írótársunk tenné meg a kezdeménye­zést, ki az előmunkálatokkal gyorsabban készülhet el, a közügy iránti tekintetből szívesen csatlakozunk hozzá.“ Látni való tehát, hogy a hírlapírók nehéz tár­sadalmi állását mások is érezték, sőt komolyan gondolkoztak annak javítása felett. Midőn ezt örömmel vesszük tudomásul, egyúttal kérjük laptársunk azon tisztelt tagjait, kik a föntemlí­­tett munkálaton fáradoznak, hogy készítsék el azt minél előbb , mert az ügyre nézve csak emelő hatással lehet, hogy ha az összehívandó hírlap­írói értekezlet elé kidolgozott tervezetekkel állha­tunk, melyek a tanácskozásnak kiindulási pon­tul s talán kész anyagul szolgálhatnak. Eppur si muove! (Sz.) Sokszor, igen sokszor panaszkodtunk, hogy ha már a sors reánk mérte a delegationá­­lis intézményt, mely törvényhozásunk harmad­rész jogát tette sajátjává, legalább nyernék vissza azt a vámon, a mit elvesztünk a réven s legalább delegátusaink tűnnének ki abban, hogy nem vak eszközei a hatalomnak, hanem oly tag­jai az országgyűlésnek, kiknek első gondjuk a közös kiadásokból minél többet megtakarítani. F­z sem \ n­g o s, de legalább hasznos az or­­fizé­grő­ nézve. I *-•*­Csak nem régióén mutatjuk ki, hogy rövid (s nekünk oly hosszú!) élete alatt­i delegátiók még soha sem hoztak létre egyetlen nagyobb mérvű államháztartási eszmét; nem vittek ke­resztül egyetlen nagyobb horderejű elvet. Kraj­­czárkodtak néha , itt-ott levontak százat, amott ezret, de nem volt egyetlen mozzanat, mely működésükben némi önállóságot mutatott volna. És erre aztán torokszakadtából kiálták a de­­legációk hívei: lám, milyen „életre való“ intéz­mény ez a delegativ! Milyen könnyen halad nyomon az államgépezet , mindent megszavaz, csupa gyönyörűség nézni! Mi ugyan még ezt az utóbbi érdemét sem ta­láltuk, mert hiszen idejében tárgyalt budgetünk még egyszer sem volt a három év alatt, sőt ta­val­yiára már ott állott a dolog, hogy az egész össze se jöhessen s ugyancsak nagy volt a bv­arról, nek a hadi oszla­­dányt bog, tioja, a­­ bánat, hogy nem lesz „alkotn gyalás.“ Közelebbi számaink több ízben se­hol és mennyi megtakarítást eszközö delegátiók, a hadsereg reorgam­i tengerészet iránt táplált fényes ál­lása által stb. De ezek bizony csa borsószemek voltak. A delegatió meg akarta mutatni való.“ Egy-egy kicsinyt, úgy szentlén, akadékoskod­ ía­ni,egy-egy falatot innen-onnan lecsippenteni, mely körülbelül úgy is csak oly formán volt­­ odafüggesztve a tételekbe'/., mint a vidéki keres-­­­kedő szokta, alkudni szerető vevői számára: nagyobb kérdéseknél fejhajtva szavazni, serel- *­mes eseteknél megelégedni az utólagos jóváha­gyás reményével, s ez képezte a delegátiók „életrevalóságát.“ Hanem most egy pillanatra mégis forduló­pont áll­t be. Eppur­i muove ! Zsedényi indítványára a­z o­s­z­t­r­á­k „Lloyd“ 1,700,0'X) ftnyi s­u­b­v­e­n­t­i­ó­ja, mielőtt a k­­é­t bírod­a­l­o­m­­ törvényhozásával közöltetnék, s nem vétetik föl a b­a­d­g­e­t­b­e.­­ Igaz, hogy ez magában nem nagy dolog. Ez a tétel majd behozatik pár hónap múlva az or­szágházba, ott a többség nagy hihetőséggel meg­fogja szavazni azt a tetemet é­s­s­z­­e­get, mely, ha egy megindítan­dó magyar tengerész­t látnak adatnék, talár e­g - - m­a- p­g­á­b­a­n képes lenne azt fölvi­­rágoztatni, — és akkor a delegátiók újra életre valóknak bizonyultak. Eppur si muove! Mégis mozog a föld. Már az hogy Szapáry Antal grófnak azon indítványa, mely szerint a ministerek csak „utólagosan“ terjeszszék a dolgot a törvényhozás elé, megbu­kott,mutatja,hogy a delegátiók „életrevalóságuk-­­ nak“ ne továbbját elérték s már h­anyatlani in­dultak. Hiszen ha igy mennek előre, utoljára még mi is megkedveljük. De hogy? Ha például azon munkáknak, hogy az egész pénzügy külön válva, adassék vissza a toltozások hatásköré­nek , a hadsereg a minimumra szállitassék alá s tartása évről évre milliókkal kerülvén kevés­ebbe, annyival több maradjon szellemi és anyagi­­. •­te­kéink előmozdítására, ha legkisebb túlkapás­t látnak, azonnal reáülnek az illető körmére ; az­tán, ha honvédelmünk teljesen kifejlett, az egész sorhadat egy csinos gárdára szállítják le; vagy az illető birodalmak tokozására í­gy e-vilinknek mennyi zsoldosa van Mondjuk, már ekkorra mi is bele: legatlóba, mikor t. i. e­lf­o­g­y­n­a a n­ó­t­á­ja. De hát ha igy kezdi, akkor meg elveszti eddi­­gi hirhedt „életrevalóságát s úgy járunk t­ele, mint az egyszeri czigány a lovát. :­rm h épen reá akart már szokni, hogy csak egyék napjában, ha épen az utolsó ehe hiti nap meg nem döglik. Oda fenn csak addig le-,z életre való a ,h nationalis eszme, mig holmit kö­ti k­e resztül vitetnek vele; ha ez nem lesz, ak­kor eldobni magoktól. Azért tennének hazafiasan bele szigorú kritikájuk által a delegál at ■ megkedveltetik l emezekkel meg ot :cmn (­ tik. Ebbe aztán nagy bánattal mi­zünk. erre

Next