A Hon, 1871. október (9. évfolyam, 226-251. szám)

1871-10-01 / 226. szám

Reggeli kiadás. Pest, 1871. Vasárnap, October­­ 226. szám. IX. évfolyam. Kiadó-hivatal: Ferencziek­ tere 7. sz. földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra .......................1 frt. 85 kr. 3 hónapra .......................5 , 50 , 6 hónapra .......................11 — Az esti kiadás postai külünküldéséért felülfizetés havonkint ... 30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Szerkesztési iroda: Ferencziek­ tere 7. sz. B e i g t a t­d .: lij. 9 hasábos ilyféle betű sora ... 9 kr. Bélyegdij minden beigtatásért . . 30 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beigtatás mel­lett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért ... 25 kr. Az előfizetési és hirdetményi dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden köz­­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. Előfizetési felhívás „A H O N“ra Folyó September hó végével az évnegyed­­letelvén, évnegyedei­t. előfizetőink felkéret­nek megrendelésük mielőbbi megújítására. Előfizetési árak: Egész évre . . . 318 frt — ki Fél évre . . 1­1 frt — kr Negyed évre . . . 5 frt 50 kr. Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalványokat kérjük hasz­nálni, melyek bérmentesítése tíz frtig csak 5, 10 írton felül pedig tíz­árba kerül. Az előfi­zetések a „Hon kiadó­ hivatala“ czim alatt Pest, ferencziek­ tere 7. sz. alá küldendők. PEST, SZEPTEMBER 30. A honvédmenház alapkövének letétele napján. A mai nap után talán kisebb lesz a szégyenpir a nemzet homlokán. Ma teszik le az első követ ahoz a házhoz, mely szabadságharczunk még élő rokkant baj­nokainak s az elesettek özvegyeinek és árváinak menedékhelyül fog szolgálni. Csekély tanujele egy ország hálájá­nak, kicsiny viszontszolgálat azokért az érdemekért, miknek kellő méltatására a mai kor gyermekének talán mértéke sincs; de végre is látható jele annak, hogy a nemzet szivéből a múltak iránti kegye­let minden szikrája ki nem hamvadott. Kicsiny oltár, de oltár; s bár „Panthe­on“-i volnának érdemesek „névtelen filistereink“ s bár azoknak, kik nekünk „hazát“ adtak, csekély viszonzás csak „házat“ adnunk; de emelni fogja a maj­dan fölépülendő szerény hajlék értékét, hogy azt a nemzet maga hordta össze s a királytól a földmivesig van benne mind­egyikünknek egy-egy homokszeme. Hiszen tudjuk, hogy oly jutalmat, a­milyet megérdemeltek, ez a szegény or­szág úgy sem adhatott volna meg. Nagy volt a czél, a­miért küzdöttek : hazánk megtámadott alkotmánya, az ország élete, fenmaradása. Küzdöttek, hogy éljünk, ha haláluk által is. Egy-egy megváltója volt nemzeti életünknek mindegyik. — És h­o­g­y küzdöttek! Az ő kardjuk villo­gásától látott meg, az ő dicsőségük fé­nyétől ismert meg bennünket a világ s késő századok unokáinak életcsirája fa­kad majd abból a földből, mely az ő vé­rüktől lett kövér. Ne mondja senki,hogy küzdelmük siker­telen volt! Az ügy, melynek annyi mar­­tyrja lett, nem veszhet el soha! Eltemet­hetik, de föltámad. Sokáig volt eltemetve az ügy. S a baj­nok, a­ki küzdött érte, rejtegetni volt kénytelen sebét, mit védelmében kapott. Üldözött volt a hazában, messze kerülte háza küszöbét, vad bokorban keresett nyughelyét s tova futott a szellő lebbe­nésétől, mert az is árulással volt tele. És jeltelenül, a földszinével egyenlőre tapos­va álltak a szent helyek, a mik az eleset­tek drága hamvait takarták. Nem volt szabad fejfát állitni föléjök; életével ját­szott a bujdosó honfi, ha megállt felettük eleven sirkőnek, s Antigoné szivét kellett viselni keblében a honleánynak, ha el­hullt testvérei sirjára éjjel, lopva le merte tenni fájdalma harmatjának igazgyön­gyeit. A­mi erőt adott a terhes élet tovább hurczolására a szerencsétlen bujdosónak, az özvegynek és árvának, a mi talizmán­ként megóvta az elveszéstől, az valóban talizmán volt, — egy nemzet becsület­szava. Az 1848-ki országgyűlés egy au­gusztusi ülésében kimondatott: „Mind­azon közvitéz- és honvédtisztek illő ju­talmazásáról, kik e hon szolgálatában az ellen­ség előtt magukat kitüntették, vagy bénulás mi­att tehetetlenekké lettek, valamint az elhullot­tak családjáról az álladalom gondoskodni fog.“ Egy nemzet adott szava szent, a nem­zet adott szavát be fogja váltani, csak türelem .... Jött a 61-ki korszak. Az ellenzék egy vezérszónoka már akkor hangsúlyozta, hogy az alkotmány esetleges visszaállása után a nemzet egyik első kötelessége le­gyen adott szavát beváltani. De ez a reménysugárnak felcsillanása volt. Az éhezés és fázás korszaka újra be­állott s a csonka hős sorsában legfeljebb az a javulás állott be, hogy most már sza­bad volt bevallania : miért koldus ? A koronás király volt az első, a ki az ország szine előtt, az alkotmányra tett esküje letétele után fiainak fogadta, ki­ket egykor ellenségeinek tekintett, s az ő nyomoruk enyhítésére ajánlván fel a nemzet által neki hozott koronázási aján­dékot. Mily közel állt ekkor a pillanat, mikor a nemzet beváltható ígéretét! . . . . 186­7. junius 21-én az ország törvény­hozó teremében felolvastatott a következő határozati javaslat ! „Az igazság megkívánja, hogy a nemzet, mi­dőn ismét alkotmánynyal bir, megemlékezzék azokról, a kik szabadságáért küzdöttek.“ „Mondja ki ennélfogva a képviselőház, hogy a minisztérium — — — még ez év foly­tán terjeszszen törvényjavaslatot a ház elé azon intézkedések iránt, a­melyek az 1848/9. évi hon­védek, valamint özvegyeik és árváik sorsának biztosítása czéljából szükségesek és kivihetők, előre is kijelentvén a képviselőház, hogy az ezen czélra szükséges és az ország erejét meg nem haladó anyagi eszközök megajánlására min­denkor kész leend.“ Mily örömmel fogadta ezt akkor a nem­zet közvéleménye ! Tehát nem lesz az az élő szemrehányás többé a nemzet lelkiis­meretén ; nem lesznek koldusok többé, a­kiknek mi is köszönhetjük, a­mink van , a nyomor eltörlésével merni fognak új hősök teremni a hősök nyomában! . . . Azt az indítványt pedig az ország törvényhozása még azon ülésben megbuk­tatta 202 szavazattal 79 ellenében . . . A honvéd magán könyörületre lett utal­va, mintha egy nemzet tartozását egyesek letörleszthetnék valaha. Ők kérjenek, ők, babért és kenyért, kiknél nagyobb, erő­sebb joga babérhoz, kenyérhez nem volt senkinek soha! Igen, a hitelező mondhatta volna azt : „vessünk fátyolt a múltakra! De az a­d­ó­s mondta, egy egész nemzet tövényhozásá­­nak többsége. ■fírre keressenek majd fátyolt, a­kik a kiegyezési korszak történetét úgy akar­ják megírni, hogy a késő sarjadék ne pi­ruljon őseik miatt! Ez esemény fellázított a nemzet kebelé­ben alvó minden nemesebb érzést. A lel­kiismeret fájdalmával az indignatió ha­ragja szövetkezett. A közvélemény nem maradhatott nyugton, s mikor a közös hadsereg 1870-ki költségvetésében a rok­kantak és nyugdíjasok számára közel 11,000,000 kivántatott, az ellenzék ezzel együtt a rokkant honvédek és a honvéd­utódok nyugdíjaztatását is tárgyalni kí­vánta. Az 1869. decz. 14-ki ülésben erre nézve beterjesztett javaslatot aztán 1870. márt. 11-ki ülésben vették tárgyalás alá. Milyen lesújtó hatást gyakorolt a nem­zet jobb részére e tárgyalás folyama s azon kisszerű érvek halmaza, melyek foly­tán 1848 — 49-ki szabadságharczunk baj­nokai még az „erkölcsi elismerés“ annyira megérdemlett jutalmától el lettek ütve. Az­óta a régi honvédek ügye az or­­szággyűlés szine elé sem került, kitörül­tek az országos discussiók sorrendéből. De nem törülhették ki sem a történet­ből, sem a nemzet emlékéből. S mig tör­ténet lesz, és mig e nemzet él, ott fog ál­lam mind amannak lapjain, mind­ennek szivében az 1848—9-ki bajnokok dicső­ségét hirdető Mauzóleum, hatalmasabb, erősebb, mint az egyesek kegyeletéből emelkedendő menház, melynek alapkövét ma tesszük le. Törs Kálmán. — A pénzügyi bizottság mai ülésében az igazságügyminiszer rendkívüli költ­ségvetését tárgyalván,a II.czim a lipótvári fegy­intézetnél első rovat alatt: „Egy orgona be­szerzésére“ előirányzott 900 ft és ugyanezen czim 3. rovata alatt: „A magán­zárkák kiépí­tésére“ előirányzott 30000 töröltetni határozta­­tott. — Ez utóbbi rovatot a bizottság annyival inkább törölte, mert ez évre szintén e czim alatt már negyvenezer engedélyeztetett, mely összeg­­ azonban még eddig nem használtatott fel.A rend-­­­kívüli költségvetés többi tételeit a bizottság , úgy , mint azok előirányoztatak , megszavazta. A határőrvidékre vonatkozólag ugyanazon eljá­rás követtezett, mint rendes költségvetésnél, me­lyet már tegnapi tudósításunkban jeleztünk. A nyugdíjakra nézve abban állapodott meg a bi­zottság, hogy azok függőben tartassanak, míg a főszámszék a nyilvántartási jegyzékeket el nem készítette,melynek alapján aztán a bizottság leg­biztosabban vél haladhatni. Az igazságügymi­niszer egész költségvetésének befejezése után, a kereskedelmi budget került tárgyalás alá. Az általános tárgyalás megkezdésével élénk vita támadt Ghyczy Kálmán azon elvi in­dítványa fölött, hogy szemben a kilátásba he­lyezett deficittel, a bizottság ne bocsátkozzék je­lenleg mindazon tételek tárgyalásába, melyek az 1871. költségvetésben megállapítottaknál maga­sabbra lettek előirányozva. A bizottság többsége azonban ellenkező nézetben lévén,hogy bár min­denütt a lehető takarékosságot szem előtt tartva, hanem azon tételeknél a­hol különösen az ipar­és kereskedelem előmozdítása czéloztatik, a többletet, habár az az ország nagyobb terhelte­­tésével járna is, kész megszavazni. Ezzel befe­jeztetett az általános vita. A bizottság a részle­tes tárgyalást„központi igazgatás“főczimén kezdi meg. A „személyes járandóságok“ czimén elő­irányzott 136.510 frtból 400 frt töröltetett, e szerint az 1871-re megállapított­­összeg fogadta­tott el. „Dologi kiadások“ 5—8 rovata az elő­irányzat szerint megszavaztatott. „Ipari, keres­kedelmi és külkereskedelmi czélok“ czime alatt előirányozva van 41.400 frt. Megszavaztatott. — „A gazdaság különböző ágainak emelése“czimnél mely 120000 fttal van előirányozva,az egyes téte­leken a követk. leszállítások tétettek: A 2.rovatnál f) tétel alatt „két fatenyésztési vándortanitó ré­szére 3.000 frt“ helyett 2.400 frt egyenlően a 71-re megállapított összeggel, ki tétel alatt: „Szakképzés előmozdítása czéljából 6 ifjúnak külföldön tanárjelöltté kiképzésére előirányzott 6.000 ftból 1.200 levonatott és úgy mint 1871-re 4.800 ft lett megszavazva; végül ezen czim 9. rovata alatt „Haltenyésztés emelésére“ előirányzott 6.000 frt 2000 ftra szállíttatott le. Mielőtt az ülés befejeztetett, a gazdasági tanintézetek felett fejlődött érdekes eszmecsere, t. i. különösen hangsúlyoztatok azon minden­esetre épen nem kedvező körülmény, hogy ezen intézetek, melyek hivatása volna minden a gazdaság terén felmerülő újabb mozzanatokat figyelemmel kísérve és ezek alapján haladva, mintegy kezdeményezője lenni a hasznos és czélszerű újításoknak a mezőgazdaság felvirág­zására, ez irányban semmit sem tesznek, és így kitűzött hivatásuknak csak egyoldalúlag felel­nek meg. Hogy e téren vajmi kevés történt, azt csak sajnálattal kell registrálnunk s ennek egyebek közt az is oka, hogy nálunk minden kezdeményezést a kormánytól várnak, holott másutt az megfordítva történik. Ezen eszmecsere képezte a mai ülés majdnem legérdekesebb ré­szét, mely után a költségvetés tárgyalásának folytatása hétfőre halasztatott. A HON TÁRCZÁJA. Eppur sl ■■ in ovo! (És még is mozog a föld!) Regény hat kötetbe­n. Irta Jókai Mór. Ötödik kötet. A boldog szerelem. (Folytatás.) Ejnye de megörült Béni bácsi ennek a szónak. — Vigyenek engem is magukkal a maguk kocsiján­ könyörgött gyermekes hangon. Van ott még hely elég. A szobaleány kisasszony átülhet az én helyemre. Nem leszek én alkalmatlan. A báró valamit súgott a hölgy fülébe, mire az azt mondta hogy „yes.“ — Hát jól van Béni bácsi, jöjjön velünk. — Mert, tudják, az édes mama küldött velem kísérőnek egy fiskálist, de én attól félek. — Miért fél tőle ? — Azért, mert sánta. — Mert sánta ? — Az ám. Aztán ha zsiványok találnak ben­nünket megtámadni az erdőben, ez a sánta meg nem védelmez, ellenben tudja hogy hol van el­rejtve a pénzem, s elárulja, ha megijesztik. A fiatal házaspár nagyon jól mulatta magát Béni bácsinak ez alapos félelmén f el lett ha­tározva, hogy magukhoz ültetik őt a saját gyorskocsijukra. Ez az egész útra kész mulat­ságtárgy lesz. Azért a szobaiyárnak sem kell kiszorulni a kocsiból, elférnek négyen is. Béni bácsi tehát csak előbb még visszaszaladt­­ a hátulsó kocsihoz: azaz,ahogy csak mondta, hogy szalad, de inkább megállt s megvárta, mig az a kocsi helyébe jön, s akkor aztán megmagya­rázta a sánta fiskálisnak, hogy őt mil­yen vélet­len szerencse érte, hogy Bálvándy grófékkal utazhatik egy szekéren. Biróczy is úgy találta, hogy az nagy szeren­cse , hanem ott azután nem szabad ám sem pi­pázni, sem elaludni a kocsiban. — No majd hát tubákolni fogok, hogy el ne aludjam. — Az bizony jó lesz. Még egyre volt kiváncsi Béni bácsi. — Váljon ugyan­az a gróf kisasszony az, a­kit Kálmánnak el kellett volna venni. — Egészen az. Ejnye de bolondul tette Kálmán öcsém, hogy nem vette el. (Akkor te nem volnál majoresco, szamár !) Mondá magában Biróczy. Aztán a nyakába akasztotta Béni bácsinak az oldaltáskáját, hogy már most vigyázzon rá maga, mert abban van a passusa, s azt majd előkérik. A hegyhátra érve aztán beültették Bálvándy­­ék magukhoz a vén gyereket, a kin igen jól mulatott egész Hohenstadtig a grófnő, a­hol éj­szakára megszálltak, a midőn Biróczy ismét át­vette védenezét. Béni bácsi nem titkola, hogy leginkább azért szeret itten,mert nagyon fél a zsiványoktól. Moor Károlyból tudja, hogy a cseh erdők tele vannak rablókkal, sőt ethnographiai ismeretei folytán, miket vásárok alkalmával ponyvára festett gyil­kos történetekből öregbített, nagyon jól tudja, hogy az a bizonyos Schinderhannes itt,, ezen a környéken űzi borzalmas utánállásait. Ő ugyan nem fél, mert az aranyai úgy el vannak dugva, bevarrva valahová, hogyy azokra senki rá nem talál, a többi pénze pedig váltókban van. Lá­­tott-e már Bálvándy váltót ? Megmagyarázta ne­ki, hogy milyen az ? Majd arra is rávitte a feje, hogy a grófnőnek szépeket mondjon; egy lélek­­zet alatt gratulált neki, hogy igen derék ember­hez ment nőül, és sajnálta,­hogy nem tisztelheti sógorasszonyának. Megismertette az édes mamá­ja szokásaival, s tudatta vele, hogy most ő a majorátus birtokosa, melyet mamája alkotott, midőn Kálmánt kitagadta; ha a jó szive enged­te volna, a mennyi esze volt, még azt is meg­tette volna, hogy az ifjú házasok előtt Kálmán mostani állapotját elbeszélje, de olyankor min­­dig elszorult a torka a jó öreg fiúnak, mikor eszébe jutott, hogy ő most Kálmán öcscsének a részét is maga eszi meg az ebédnél, s valahány­szor egy beatsteaket ketté vágott, a kisebbik felét mindig otthagyta a tányérján. Bálvándy tökéletes mulatságot tudott csinálni a bohó­cén fiúból, örökös félelmével, gyámolta­lan naivságával jó szivü ostobaságával. Dorothea grófnő maga is kegyeskedett vele tréfálni, mit az igen nagyra vett, s este mindent elmondott Bi­­róczynak, a kivel egy szobába került össze hálni. — De hát nem veszi maga észre, szólt neki goromba Biróczy, hogy ezek az urak magából bolondot űznek ? Ezért azután komolyan megneheztelt Biróczy­­ra, kikérte magának, hogy ő irányában ily ki­fejezéseket ne használjon, mert azt nem tűri el senkitől. Olyan kedves volt, mikor megharagudott, az egész képe olyan lett, mintha vörösrépa léből álló tenger színe alól bukott volna fel vele. És tartotta a haragot. Prágába érve, külön szobát nyittatott magának, s­ kereken megmondta Biróczynak, hogy ő neki ne legyen mindenütt a sarkában, mert ő nem gyerek. A vendéglőkben mindig Bálvándyék társaságában étkezett, s evett olyan furcsaságokat, a­minőket azok ho­zattak. Berlinben pedig egészen felmondta a barát­ságot Biróczynak. — Mit kisér engem az ur mindenüvé ? Men­jen az ur vissza Pestre. Eltalálok én már Párisba más társaságban is. Nem kell az én hátam mögé hajdú. Mit kisér engem, mint a hajdú ? Én már írtam a mamának levelet, hogy nekem a maga kísérete nem kell. A mamától kaptam is rá vá­laszt, itt van, magának szól, olvassa, ebben tu­datja magával, hogy ne strázsáljon engem min­dig ; én azt tehetem, a­mit akarok, oda mehetek, a­hova akarok. Hát engem ne kisérjen minde­nüvé, mint a hajdú. Biróczy pedig egész hidegvérrel azt mondá neki,elvéve tőle a nagyasszony által neki írt le­velet:­­ — Én nem kisérem magát; én is megyek oda, a­hoval nekem tetszik. Én megyek oda, a­hol nekem dolgom van. — De én most épen Homburgba megyek. Béni bácsi csak kipattant vele, hogy miért akarja lerázni a nyakáról Biróczyt. — Hát akkor nekem is Homburgban van dolgom. . Béni bácsit nem valami gonosz szenvedély ösztökélte, hogy Bálvándyékkal a homburgi für­dőt is útba ejtse, de mivel kedves barátja olyan sok csudadolgot beszélt előtte az ottani játék­bankról, szörnyű kiváncsi lett meglátni, hogyan nyerik el az emberek azt a tömérdek sok pénzt. Ő maga ugyan részt nem fog venni a játék­ban, az ő aranyai jól be vannak varrva, nem is tudni hová , a többi pénze pedig váltókban van, de szeretné látni, hogy miképen játszik más. A báró is fog játszani s a grófnő is azt mondta, hogy ő is próbál szerencsét. Ez nemes szenve- i­dély. Hanem hát alkalmatlan Biróczy csak oda is utána ment, s az is beszemtelenkedett a pompás játékterembe. Az első este mindjárt csoda dolgokat látott Béni bácsi. Látta Dorothea grófnőt mosolygó arczc­al elveszteni száz louisdort a touletten, még csak a szempillája sem rezzent meg a köz­ben , Béni bácsi pedig majd odaejtette a fejét a zöldasztalra bámultában. Még nagyszerűbb volt a rouge et noir asztal melletti élménye: ott Bálvándy vonta magára a közfigyelmet. Milyen hideg vérrel mondá: „mille francs“ és tette az aranytekercset a vörös lapra, megnyerte a tételt rajta, hagyta a vörös lapon. A tétel megnégyszereződött, lett belőle nyolcz­ezer,tizenhat ezer, harminczkét ezer franc, akkor a fekete jött ki, a croupier behúzta az egészet. — Béni bácsi majd­hogy sírva nem fakadt. S Bálvándy akárhányszor ismétlé azt a bravourt. Béni bácsi, mikor már nem­ látta azt a kápráza­tos halmazt aranytekercsekből,úgy szeretett vol­na közbe kiáltani: „vigye el ön már ! húzza be már!“ elgondolta magában, hogyha ő előtte egy­szer úgy heverne már harminczkétezer frank, dehogy koc­káztatná tovább, megtömné vele a zsebeit, extra postát fogadna, s úgy elhajtatna innen, hogy soha többé nem látná ötét Hom­­burg.Egyszer meg­ aztán azt a maneouvret csinálta Bálvándy, hogy négyszer rajta hagyta egymás után a tételét a veresen, akkor átment vele a feketére, ott megint négyszer egymás után nyert és parolit tartott; hatvannégyezer frankot nyert, azt azután beseperte s azt mondta, hogy ez va­csora előtt elég lesz. Béni bácsi most kezdte még csak bámulni ! Mai számún­kh­oz egy félig melléklet van csatolva A gymnasiumok uj tanterve. A vallás és közoktatási ministerium által leg­közelebb kiadott gymnasiumi tanterv első tekin­tetre az alaki képzés elvei szerint látszik kidol­gozva, s így már ez irányzata által lehangolja várakozásunkat. A humanistikai eszme, régi paedagogiai érte­lemben, a már meghaladott álláspontokhoz tart­­­tozik. Az újabb kor jól tudja, hogy nem csak a­­ classicus ókor nyelvei, de bármely más nyelv, sőt az úgynevezett reális tantárgyak is képesek az értelem fejlesztésére, a­miben látták a latin és görög nyelv fő érdemét. A másik úgynevezett előny, a classicus kor megismerése ; komoly gondolkozó előtt már is egészen csalárd phrazis­­ként tűnik fel; azon gyermekek, kiket Cicero szövevényes mondataival, Tacitus rövidítéseivel kínzottak, vagy, még jobban szólva, kik előtt a classicusok csak grammaticai szabályok példa­táraként tűntek fel, a classicus népszellemről sejdítéssel sem bírnak, nemhogy épen annak mélyére hatoltak volna. — S még ha állana is mind­ez, az ókor ama napjai oly annyira eltérők a mi korunk szelleme és gondolkozásmódjától, az akkori társadalmi viszonyok oly különbözők a mienktől, hogy valóban nem volna merészség állítanunk, miszerint e kor, s így a classicusok tanulmányozása is, csak az egyetemi előadások körébe tartozik. A múlt század végéig, midőn összes műveltségünk még ez írókon alapult, mi­dőn a mindennapi élet szükségletei is e nyelvek­re, vagy legalább egyikére, a latinra utaltak, megbocsátható volt ez irány: ma, midőn az ösz­­szehasonlító nyelvészet, a polgári s irodalmi tör­ténelem kutatásai folytán el len ismerve, hogy a latin nyelv s irodalom egészben véve jelentékte­len, hogy a római nép barbar volt, melynek in­tézményei , gondolkodásmódjából alig lehet va­lamit tanulnunk,ez évszázadban,mely alatt az em­beri műveltség egész más irányzatot vett mint a görögöktől fogva a múlt század végéig,midőn vég­re az oktatás módszere szigorú paedagogiai törvé­nyek alá vettetett, melyek elseje az, hogy az is­mertről kell az ismeretlenre fokonként haladni: ma valóban megbocsáthatlan tévedés,ha egy e te­kintetben egyáltalában korlátlan hatóság az alaki oktatásra fekteti a fősulyt s a tanórák felét nyelvtanítással tölti be. A latin nyelv e különös kegyeletét csak azon esetben lehetne némileg igazolnunk, ha a terve­zet szerkesztője azt tisztán paedagogiai elvek folytán alkalmazta s igy összes törekvését az értelem kifejlesztésére fordította volna. Mert a gymnasiumok tanköréből tisztán csak azért, mert a tárgy gyakorlati fontossággal nem bir, semmit sem szabad kizárnunk s a paedagogia elve csak az, hogy az alaki képzés lehetőleg azon anyagokkal kapcsoltassák" össze, a melyek a gyermek gondolkozásmódja s látkürével szo­ros összeköttetésben vannak. A jelen tanterv azonban még e kívánatnak sem felel meg. A latin és görög nyelv tanítás­­modora a régi schlendrian módban hagyatott meg, még azon egyet sem követelik, hogy a classicusok cursiv módra, azaz ne grammatikai fejtegetések segélyével, hanem a béltartalomra és szellemre ügyelve olvastassanak. Sőt, mi több, a tantervezet egyes részleteiben határozot­tan hasznossági szempontból ellentétbe lép az alaki képzés elvével. Követeli, hogy egyes la­tin szavak s nevezetesebb olvasmányi darabok könyv nélkül betaníttassanak, követeli a történeti évszámok emlétését s talán csak is ezen elvből kifolyólag felállítja azon paedagogiailag valóban monstrum elvet, miszerint „az alsóbb fokú számműveleteknél különös tekintettel le­gyenek a nagyobb számmal való művelet begya­korlására.“ Vegyük még ehez mindazon szá­mos gyakorlati intéseket, a­melyek különö­sen a szám, magyar nyelv és rajz tárgyai­nál emeltetnek ki, de a­melyek összekötő kap­csul egy következetesen keresztülvitt elvet sehol sem mutatnak fel, sőt, ha komoly vizs­gálat után azt is el merjük róla mondani, hogy az egész tantervezetben csak egyetlen egy hely van, mely az alaki és anyagi képzés helyes megoldására némileg utasítást ad, az t. is. hogy a magyar történelem­­korszakai a negyedosztá­­lyunk előtt a nagyobbszerű általános események is kiemeltessenek, bár toldáskép ide is betehet­ték volna, a magyar történelem főbb pontjai is­­mételése mellett; e tények láttára kénytelenek vagyunk kimondani, hogy a jelen gym­nasiumi tantervez­et­ p­a­e­d­a­g­o­­giai elvek és tapintat nélkül készített mű, melyben sem a humanis­­tikai, sem a realistikus elvek keresztülvive nin­csenek, s hol a gymnasium sem mint önczél, sem mint az egyetemre előkészítő nem tűnik fel, hanem tisztán mint bizonyos hagyományos tan­tárgyak elsajátítására szolgáló intézet. A tervezet bevezetésében nyíltan ki van ugyan mondva, hogy e jelen ma ideiglenes intéz­kedésként tekintendő s igy talán igaztalannak fog tetszeni annak elvi szempontból bírálata, azonban jogunk van következtetni, hogy e tan­tervezet iránya állandó marad, mert hiszen ak­kor felesleges volt egy-két évre az úgy is lénye­gesen el nem térő jelen gymnasiumoknak e ter­vet nyújtani s másrészről jól tudjuk, mint képes a felülről jött intézkedés könnyen hivő népünk egy részénél tekintélyre tenni szert. De ám legyünk igazságosak s vizsgáljuk meg a tervet azon alacsony szempontból, melyet al-

Next