A Hon, 1872. augusztus (10. évfolyam, 176-200. szám)

1872-08-01 / 176. szám

176. szám, X. évfolyam. :A Kiadó­hivatal: Ferencziek­ tere 7. sz. földszint Előfizetési dij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra .­­ .... 1 Ért 85 kr. 8 hónapra ...... 6 „ 60 fj 6 hónapra.............................11 » — n Az esti kiadás postai különkü­ldéseért s felülfizetés havonkint . . . . 80 kr. HIRDETÉSEK Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, » ennek bármely napján történik« is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. kiadás. Pest, 1872. Csütörtök, al­g 1. Szerkesztési Irod», Ferencziek­ tere 7. szám. A lap szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmen­detten levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kézir­atok nem adatnak vissza, szintúgy mint előfizetések a kiadó«hiva­­talba (ferencziek­ tere 7. szám) küldendők. Előfizetési felhívás: „A H 0 N“ -dik évi folyamára. Előfisetési árak: Egész évre . . . 38 ft — kr Fél évre . . . 11 ft — kr. Negyed évre . . 5 ft 90 kr. Írgy?­ Külön előfizetési iveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalványokat kérjük hasz­nálni, melyek kármentesitése ti* Értig csak 6, 10 Értőn felül pedig ti* krba kerül. A* előfi­zetése: a „Hon kiadó-hivatala“ csim alatt Pest, ferenaziek-tare 7. ss. alá küldendők. A HON kiadó-hivatala. PEST, JULIUS 31. Menjünk vissza Ázsiába. Valóságos gyönyör ebben a forró idő­ben azokat a czikkeket olvasni, a­mik a „Pesti Napló“ hasábjaiból hideg zuhany­ként öntik le mindazokat a vágyakat, a­miktől a magyar kebel hevülni meg nem szűnik, a­míg csak meg nem szakad. Két hosszú czikken keresztül variálja, hogy önálló magyar hadsereg után töre­kednünk, minő botor egy törekvés! Ha ezt mondaná: „Mire való egy országnak a hadsereg, melynek területi integritását, nemzeti fen­­maradását, alkotmányos rendét bőségesen biztosítja — egy másik ország“ , akkor, meglehet, belenyugodnánk abba, hogy ne költekezzünk olyasmire, a­miről, jól fel­fogott érdekünkben,eléggé költekezik más, ámbár fennen hangoztatott államiságunk előföltételeit, postulátumait még ez eset­ben sem látnók kielégítve. Ha tudnók, hogy biztonságunkról, nemzeti existen­­tiánkról s azokról a jogokról, miket nyolcz százados küzdelmünk patakonkint ontott vérével, verejtékével és könyeivel nagy nehezen kivívnunk sikerült, s eléggé gondoskodik egy, a gondviseléshez hason­ló külhatalom : talán folytathatnék a ke­letről hozott önelhagyás kényelmes élet­módját s elmondhatnók fatális resigna­­tióval, hogy azért van­­ a magyaroknak egy külön istene, hogy védelmezze kivá­lasztott népét. Hanem most, mikor minden ember, minden család, minden osztály, minden nemzet, csak épen annyit ér, a­mennyit a többi nemzetekkel folytatott koczkajá­­ték mérlegébe saját súlyából venni tud, — most, midőn mindenki önmagára van hagyatva,s a Szent-Miklóshoz folyamodott fuldokló orosznak is azt a biztatást adja a szent, hogy megmenti, de mozogjon maga is, — most, midőn tudjuk, hogy bármely betörő ellenség kardja élére hányhat mindnyájunkat, ha csak egy, tőlünk nem függő hadsereg meg nem véd, a­mely iránt pedig, hogy megvédeni tartoz­zék, megnyugtató garantiákat nem sze­reztünk : ilyenkor tenni nevetségessé egy nemzet azon aspirátióit, melyeknek telje­sülése nélkül valódi nemzet nem is exis­­tálhat: ehhez több kell, mint cynismus, több, mint perfidia: ehhez egyúttal a canicula kell. Ha az „örök béke“ nem lenne egyedül néhány „szép lélek“ ábrándképe, hanem volna valóságos valóság, akkor természe­tesen mi is rajta lennénk, hogy még az a néhány ezer honvéd is kaszával, kapával cserélje fel azt a gyikleset az oldalán és segítsen a haza földjét vére helyett mun­kájával termékenyíteni, de a­mikor lát­juk, hogy minden fennálló küzdeni kény­telen fennállásáért, hogy az erősebb el­nyeli a gyöngébbet, s hogy fenmaradása biztosítékát minden abban keresi, hogy ne maradjon gyöngébb, hanem erősebb legyen a másiknál, akkor a resignatio, a fatalismus, a vis inertiae igéit hirdetni, vagy ezek állapotát jogosultnak procla­­málni, valóban közel van ahhoz a situatió­­hoz, mikor az ember öngyilkosságra gondol. Egyes ember gondolhat rá, kinek mi köze hozzá? De egy nemzetben e gondo­lat magvait elhinteni a legnagyobb bűn, a mi valaha elkövettetett. Mert egy nem­zet tartozik őseinek, a kik szent hamvai­kat belevegyítvén, rokonunkká tették e földet, tartozik gyermekeinek, a kik tán életre valóbbak lesznek, mint mi vagyunk — tartozik azzal, hogy éljen — öngyil­kos nem lehet soha, hanem ha népek át­kát, a történet megvetését akarja sírkövül. Hát mit ér egy olyan nemzet élete, melynek életfonala egy más hatalom ke­zében van? Egy nemzet vágyai nem le­hetnek oly sárhoz ragadtak, mint némely egyes emberéi, ki boldognak érzi magát, ha személye, ha hozzátartozóiról tudja, hogy megélnek holtig úgy a­hogy. A nemzetnek tudnia kell azt, hogy vannak czéljai, s hogy azokat elérnie nem lehe­tetlen,­­ mert különben fennállásának semmi erkölcsi alapja nincs. A nagy nem­zetek előtt nem volt elérhetetlen, nem volt lehetetlen czél, mert tanítják hát a mi egykor nagy s valaha, hiszem istenem, is­mét nagy gyár lehető nemzetünket­ arra,hogy neki lehetetlen elérni még azt a czélt is, a­mit nálánál kisebb, anyagilag gyöngébb, szellemileg törpébb nem­zetek a mienknél roszabb helyzetből küzdve fel magukat, komoly akarattal, ki­tartó munkával réges régen kiküzdöttek, s most már tartják kezeikben oly erősen, hogy azt kétségbe vonni többé senkinek bátorsága nincs. S várjon nem azt hirdetik-e nemzetünk­nek, hogy fenmaradása biztosítékait is hiába keresi, s nem azt kürtölik-e fülé­be, hogy hiú vágy az a vágya is, a­mely nélkül nem érdemelné meg, hogy az élő nemzetek közé soroltassák, mikor tekin­télyes kormánylapok hasábjain ezt olvas­suk szóról-szóra : „külön magyar hadsereg alkotása jogi, katonai, pénz­ügyi és politi­kai egyaránt k­a 1­í szempont­­ehetetlen-Édeses jó nemzetem, szép szeretett ha­zám ! Ily fájdalmas arctulcsapást tulaj­don gyermekeidtől talán még sem érde­meltél. Nem elég, hogy úgy sem bírsz azzal, a­mivel, ha állam lennél, ha szabad ország volnál (a­mit pedig épen azok állítanak, kik államiságod, függetlenséged alapföl­tételeit lehetetlenségeknek hirde­tik,­ mindenesetre bírnod kellene, hanem azt akarják, hogy még a reményről is le­­mondj, valaha megszerezni azt, a­mi által egyedül lehetsz állam, egyedül lehetsz nemzet igazán, s bűnös kézzel nyúlnak kebeledbe kitépni abból azt a vágyat, a­mely egy ébredő nemzetnek még drágább, még sokkal szentebb, mint az egyes em­bernek a becsület. Nem hiszem, nem akarom hinni, hogy a­ki az idézett tételt leírta s két hosszú czikken át bebizonyítani igyekezett, csak­ugyan a te fiad lenne, drága hazám. Az­zal a remén­ynyel kecsegtetem magamat, hogy úgy származott ide valahonnan, s csak azért tanulta meg nyelvedet, hogy sérthessen vele. Örülnék, ha így volna,­­ mert az ilyentől nem követelhetjük természetes jogon, hogy szeressen téged. Közelebb szeme közé nézünk argu­­mentatióinak s akkor bizton hiszszük ki­mutathatni azt is, hogy esze sem jobb a szivénél. Törs Kálmán. B­ajor Tincs­u. Az arany ember. Regény öt kötetben, írta JÓKAI HÖK. Ötödik kötet: Athalie. (96. Folytatás.) Az első veszteség. Futni, de hová ? Ez most a kérdés. Az órák tizet vernek a városban, a sorompók le vann­ak már eresztve a dobogó hid előtt, mely a Duna keskenyebb ágán a szigetbe vezet, a honnan azután a szélesebb Dunaágon a jég háta most a hid. De most oda el nem lehet jutni, a nélkül, hogy az ember valamennyi jegyszedőt a hídon s egy pár drabantot a parton fel ne lár­mázzon , a kiknek mind szigorúan meg van pa­rancsolva a városkapitánytól, hogy este nyolcz órától reggeli hétig még magát a szentséges ró­mai pápát se eresszék át a jégen. Az ugyan meglehet, hogy a­mit amaz egyház­fejdelem bullái ki nem vinnének, azt egy pár veres szemű bankó Levetinczy úr tárczájából kieszközölné , de más­nap aztán el is volna ter­jedve a városban, hogy az arany ember késő éjjel egyedül, nagy sietve szökött ki a városból a veszedelmes jégen keresztül. Ez épen jó illus­­tratio volna ehez a mendemondához, a­miből ama párbaj eredt. Minden ember azt mondaná: kezd már szökni Amerikába. Timéa is megtud­ná ezt. Timéa! Oh milyen nehéz ez elöl a név elöl elmenekül­ni. Mindenütt utána hangzik. Nem lehet egyebet tenni, mint visszatérni a rácz-utczai házba s ott bevárni, mig megvirrad. Ez kinos éjszaka lesz. Mint a tolvaj, oly vigyázva nyitogatta fel a szobájához vezető ajtókat. A ház többi lakói alusznak már ilyenkor. Szobájába érve, nem gyújtott gyertyát. Lehűlt a pamlagra. Pedig a sötétben még jobban ráta­lálnak az üldöző rémek. Hogy elpirult az alabástromarcz! Tehát mégis van ott a jég alatt élet, csak nap­ja hiányzik. A házasság az örök tél rá nézve, az örök éj­­sarki tél. És e szerencsétlen jégországból nincsen mene­külés. A nő hüt. És a vetélytárs is hű barát. A­ki kardját ösz­­szetöri annak a fején, ki az imádott nő férjét rágalmazni merte. Még az előtt is meg kell hajolnia. Még odáig le kell aláznia fejét, hogy azt az embert, kit gyűlölt, mint szerencsés vetélytársat, kit lené­zett, mint szerencsétlen éhenkórászt, a­ki felsze­degeti az élelmezési ügyekben elhullott morzsá­kat, most mint nagy jellemet lássa maga fölött. Maga fölött! A nélkül, hogy az emelkedett volna. És Timéa szereti ezt az embert, és boldogtalan az is, ő is. Mind a kettőjük boldogtalanságának egy oka van : az, hogy Tímár „arany ember.“ Bálványozzák, a­kik nem szeretik. Nem tud senki arra gondolni, hogy őt meg­csalja, meglopja, meggyalázza, hogy becsülete gyémántjából egy darabot letörjön, úgy őrzik azt, mint valami ereklyét. S ha valaki azt mondaná nekik: de mindez nem igaz! Mily hévvel magasztalá őt a feleség! „Szolgáló leányból úrnővé tett engem.“ Nem igaz! Te voltál az úrnő, ő volt a szolga. A te vagyonoddal tette magát úrrá, azt adta neked. „Nincs senkije rajtam kívül ! Én vagyok az egyedüli arcz, melynek láttára búskomor arcza földerül.“ Nem igaz! Szerelme, boldogsága van neki a világ rejtett zugában, hol téged megcsal, esküjét megszegi, hűségedet kigúnyolja! „Én vessem meg azt, kit mindenki tisztel ?“ De hát miért tiszteli mindenki? Mert nem ismeri! Ha megismerné, ha felfedezné, mi lakik benne belül, mondaná-e ismét a nő, én viselném neve gyalázatát, mint viseltem ragyogását? Mondaná. Timea nem válik el soha. Azt mondaná : „ha boldogtalanná tettél, már most szenvedjz együtt velem. “ Ez az angyalok kegyetlensége. S ha valaki felfedezné előtte a senki szigeté­nek titkát! Noémi történetét! Azt mondaná rá : „Öten áldja meg, ki meg­adta neki azt a boldogságot, melytől én őt meg­fosztottam. Ez Timéa. De hát Noémi! Mit csinál most az a puszta, lakatlan szigeten, a­honnan nem lehet neki eljönni Timea nagylel­kűsége miatt. Egyedül a hangtalan téli kietlen­ben, egy kis félénk gyermekkel az ölében, miről gondolkozik az most ? Nincs, a­ki egy vigasztaló szót szóljon hozzá, mint retteghet a sivár ma­gányban rosz emberektől, rémektől, vadállatok­tól. Mily szívnyomást kell éreznie, ha távol ked­vesére gondol, és találgatja magában, hol jár ő most? Oh ha tudná! Oh ha tudná mind a két nő, mily átkozottul bűnös az, a ki mindkettőjöknek ily szenvedést okozott! Ha volna valaki, a­ki ezt nekik megmon­daná. Igaz ! Ki lehetett amaz idegen, a­ki mondott is ilye­neket már, a­kit az őrnagy ezért arczulütött, főbe vágott? Idegen tengerésztiszt? Ki lehet ez az ő ellensége? Nem lehet megtudni, mert a ka­pott sebbel együtt eltűnt a városból. Valami azt súgja neki, hogy ez elöl az ember elől jó volna elfutni. Futni! Hiszen ez az ő folytonos ösztöne. Nincs kérelmetlenebb érzés rá nézve, mint egy helyben maradni. A­mint a senki szigetét elhagyja, azon­túl nincs sehol maradása. Mikor utazás közben délelőre megállapodik, nem bír a vendéglőben várni, míg a lovakat etetik, elindul gyalog előre az országúton. Úgy sarkantyúzza valami. Majd arra gondol, hogy elviszi Noémit Dódi­­val együtt, felül velük egy tengeri hajóra s kö­­rtelhajókázza a világot. Él együtt minden isme­retlen világrészbe. De hát Timéa ! Ez a név a hajótörés rá nézve. Az óceánban egy meleg folyamat tódul fel az egyenlítőtől a sarkvidékig, s a sarkvidéktől jég­hegyek úsznak alá az egyenlítőig. Tímár arra gondolt, hogy nagy őrültség volt tőle egy ilyen óc­eánt fogadni be a keblébe. És álom nem jött szemére. Zsebórája tizenket­tőt vert. Még hét hosszú óra van reggelig ! Azt végig töprenkedni! Mégis rátért, hogy gyertyát fog gyújtani. A szívháborgásnak van egy csillapító szere. Hatá­lyosabb a mákony, a gyűszűvirág kivonatainál: a prózai elfoglaltság. A­kinek sok dolga van, annak nem ér rá a szive fájni. Kereskedők ritkán lesznek öngyilkosok sze­relmi bú miatt. Az üzleti gond az az áldott lábvíz, mely elvonja a vért a nemesebb részekről. Timár elővette a leveleket, mik asztalán egy bronz sárkány által lefoglalva álltak. Ide szokta főügynöke mind­azon leveleket felhalmozni, me­lyek vagy tudomásul veendők voltak, vagy sze­mélyes elintézést igényeltek Timár részéről. Né­melyike e leveleknek beutazta már Baját, Leve­­tinczet, Bécset, Triesztet, minden telepén megke­resvén a gazdáját, s úgy került megint vissza komáromi főlakhelyére, tanúskodva a felől, hogy Timár fél év alatt egyik telepen sem for­dult meg. Ha csupa merő becsületes emberekkel nem lett volna körülvéve, keservesen meglophatták, megcsalhatták volna mindenütt. Némely levélre Timéa írta fel, hogy ő már intézkedett e tárgyban. Ismét Timéa­ Mihály egymásután bontogatta fel és olvasta végig az üzleti leveleket. Mind szerencsés tudó­sításokat tartalmaztak. Eszébe jutott Polycrates, a­ki nem tud veszíteni, s végre rettegni kezd nagy szerencséjétől. Gazdagsága folyván a növekedőben. Kezd ter­méketlenül heverni a megtorlott pénztömeg. A jótékonysági rovatok nem merítik ki a várako­záson felőli tulnyereményt. Minden, a­mihez kezd, sikerül. Minden, a­mire a nevét odadja, aranynyá válik. Az üres papi­­ros értékessé lesz, ha ezége rá van nyomtatva. És mind­ennek a roppant sikernek mi az alapja ? Egy titok, a­miről nem tud senki, egyedül ő­­ Ki látta Ali Csorbadzsi kincseit a sötét kabin­ban szétomlani ? Csak ő maga — és a hold. Ez pedig jó czim­bora. Látott az egyebet is. Tehát a világrendnek az a hypomoc­­ona, hogy az elkövetett bűbn ne legyen tudva.Akkor azután a­mi következik belőle, lehet mind fény, nagy­ság, erény. Lehetetlen az ! Mihály érezte azt, mert mélyen gondolkodó, gyöngéd alapú kedély volt, hogy a túlságos sze­rencsének, melynek magva oly rohadt, hamuvá kell lenni; mert ez az igazság a nap alatt! És örömest látta volna kincsei felét semmivé tenni; odaadta volna az egészet, azért, hogy azt hihes­­se, hogy számadása a sorssal be van fejezve. De érezte, hogy bünhődése épen abban áll, hogy annyi gazdagság, hatalom, nagy hit, és látszat0s családi boldogság csak kegyetlen iróniája a sorsnak. El van ő azok alá temetve, hogy fel ne bírjon kelni arra az egyedül boldogító életről, melynek czélja Noémi — és a kis Dódi. Mikor az első kis Dódi meghalt, akkor megtudta, hogy mi volt az rá nézve ? Most a másodiknál még jobban érzi azt. És nem teheti őket magáévá. El van temetve egy arany halom alá, mely alól nem tud szabadulni; érzi azt ébren, a­mit a szigeten, mikor hagymáiban volt, lázálmában látott, hogy elevenen eltemetve fekszik egy sírban, mely aranynyal van megtöltve, a sír fejénél egy már­vány, mely nagy tetteit hirdeti; a márványon egy alabastrom-szobor, mely nem mozdul onnan, ez Timéa. Koldusasszony, kis gyermekével jön thymián virágot tépni a sírról: ez Noémi. Az élve eltemetett úgy erőlködik és­­nem tudja a kiáltást hangoztatni „Noémi, add kezedet a vonj ki ez aranyos sírból engem.“ (Folytatása következik.) Elemi közoktatásunk. Az elemi közoktatás ügyét, melynek a kisded­­óvás,nem mint némelyek hiszik ékesítésül, ha­nem valódi szilárd alapul szolgál, nem ok nélkül tartják mai napon előrelátó politikusok azon jóseszköznek, melyből azon helyzet, és szerep, melyet valamely nemzet jövőben elfoglaland , megjósolható. Ez a nemzetek tömegének nö­­v­e­l­é­s­e, az egyetlen veszélytelen eszköz a de­­mocratia és jogegyenlőség nagy eszméinek meg­testesítésére. Ezt a­­ mi törvényhozásunk is belátta s az 1868-ki közoktatási törvénynek legalább meg van az az érdeme,hogy mind a czélt, mind az uta­kat kijelölte s a hiányokat mélyen érezte­ti. Kijelölte a czélt: a közoktatás tömeges fölka­rolását és fölemelését, ha másként nem lehet, az állam által is; megadta ennek két fő eszközeire a kezdeményt, az önmegadóztatásra és a tanítók helyzetének emelésér­e, de aztán ezen eszközök eszközeinél mélyen érezteti azon téz mélységét, melyet a nemzet áldozatainak, ha megélni és fölvirágozni akar, betölteni kell. Mindenki tud­ja, hogy itt az 5°/1.-es megrovást és a tanítók fizetésének minimumát értem. Nem lehet elvitatni, hogy a 68-as közoktatási törvény nevezetes előlépés, — tehát reform — de azt sem, hogy mint minden előretörő nem­­­­zetnél, úgy nálunk is e reformnak mondhatni évről évre újakkal kell kiegészítetni, ha más­ból nem, a budget folyton emelendő tételeiben. A törvényhozásnak mindenütt lehet gazdál­kodnia, csak a közoktatás tételeinél nem. Itt ma­guk a nemzetgazdaság legszigorúbb törvényei követelik, hogy a költségvetés annyi befekte­tést vegyen föl, a­mennyit csak okszerűen és czélosan földolgozni bír. Legkevésbé gazdálkod­­hatik pedig az állam a körül, hol a tanerők kellő mennyiségű megszerzéséről van szó. Itt a „nyom­ról nyomra” előhaladás haszontalan, sőt vétkes frázis, mely a valót az elmék félrevezetése által palástolja el. így például nézetünk szerint, a képezdéket azonnal és tömegesen kellett volna fölállítani, hogy legalább néhány év alatt egyszerre nyer­hessünk kellő mennyiségű tanerőt. Ilyenekben nincs helye a halogatásnak. Itt a gazdálkodás­pazarlás, a halogatás a nemzet jövőjének meg­­rablása. De ez áldozatkészséggel szemben a kormány­nak egy roppant felelősséggel járó kötelezettsége áll. A közoktatási miniszernek feltétlen köteles­ségei : előleges, tüzetes bemutatása a múlt évi eredményeknek ; követelése a szükséglethez mért áldozatoknak és végre meggyőzése — kivált a múltból a törvényhozásnak arról, hogy az ál­dozatok egészen és czélzosan lesznek fölhasz­nálva. Egyik alól sem menti föl a miniszert senki és semmi. Még jól emlékezünk, hogy a törvényhozás az általa pedig igazán és mélyen tisztelt b. e. báró Eötvösnek is rész néven vette, midőn az évi je­­lentés alól egy szerény frázissal — hogy az elismerést a jövőtől várja — akart kibújni. És Eötvös megértette, teljesítette a törvényhozás óhajtását. Egy futó beszéd, még pedig az általános viták végén, mint a múlt évben — ezt nem pótolja ki; nem, már a parlament drága idejével gazdálko­dás szempontjából sem. A törvényhozásnak előre kell l­á­t­n­i­a e téren, nem ártana a többin sem — a múlt év történeteit határozott statisti­­kai kifejezésben és számokban. Ezt a törvény­hozás el nem engedheti. Különben közoktatási törvényünk fő hibája magán e törvényen kívü­l fekszik. Fekszik pedig azon előfeltétel jóhiszeműségében, hogy a kor­mány legalább annyit szigorúan vég­rehajt. Ez hibás suppositió volt. A kormány nem ké­pes, vagy nem akarja a törvényt még e terjede­lemben és magaslatban is végrehajtani. Ha ez így áll — már­pedig ezt az eredmény, vagy inkább eredménytelenség mutatja, a mi­niszernek s illetőleg a kormánypártnak két kö­telesség között lehet választania: vagy erélye­sebb, biztosabb kézbe tenni át e legszentebb ügyet, vagy — ha pártja egész tömege nem bir még annyi erélylyel sem, kövesse itt is az opport­unitás politikáját. Itt sokkal kevésbbé vétkes az, mint közjogi kérdésekben, sőt ha a jog terén megmaradni nem bir, elengedhetően kötelesség is. Ha a miniszter mellét bűnbánóan megverve­ azt mondja: „Uraim ! Én nem bírok a papokkal, sem erőm, sem pénzem arra, hogy a rosz fele­kezeti iskolát bezárjam s az állam nevében és pénzével újat nyissak; s a nemzet saját törvé­nyeinek maga sem tud irányt szerezni, hát ha­joljon meg pirulva a kényszer előtt, mert itt az ügyet még szeméremből sem szabad elejteni. Akkor segélyezze aránylagosan a felekezeti is­kolákat, nyerje meg a papságot a vallástanítás díjazása által , fektesse a súlyt egyedül a kor­mány legfelsőbb felügyeleti jogára. Egy időre ez is jobb lesz, mint az ingadozás a mint egy oly törvény — (inclusum in tabulis), mely ott figura­ ugyan a törvénykönyvben, de nincsen a ki végrehajtsa. De ha Pauler úr, vagy bárki más, fölfogta azon szerep nagyságát, melyet Isten a magyar közoktatási miniszternek dicsőségül, vagy szé­gyenül — a teljesítés mértéke szerint — szánt, akkor járuljon a törvény- és kötelességteljesí­­tés nemes öntudatával a nemzet elé, mutassa ki a törvény elégtelenségét az államsegélyre s a tanítók sorsára nézve ; kívánja a legszentebb kö­telességre vállalkozott osztály jövőjének bizto­sítását a nyomor ellen, — s bizonynyal mond­juk, nem fog csalatkozni. P. Szathmáry Károly: Az uniót végre kell hajtani. Brassó, jul. 28. „A türelem rózsát terem.“ Vártunk, tűrtünk, — de hiába, türelmünk nem tem­ette meg a várt rózsákat. Erdély mintha nem is léteznék a kormány szemében. A „Pest, Lloyd“ utóbbi számában fölszólalt ez ügyre vonatkozottan, a ha már jobboldali lap gáncsolja a kormány hanyagságát, az valóban óriási mulasztásnak kell hogy legyen. És úgy is van, 1­5 éve, hogy az unió törvé­nyesen ki van mondva, de tényleges keresztül­vitele még csak megkezdve sincs. Erdély az 1867. előtti staturnoban van. Itt működnek még a gensd'armesek, a tör­vénykezés az osztrák törvények szerint foly, a főispáni mindenhatóság pedig ki van fejlődve úgy, mint tán egy magyarhoni megyében se. Ennek oka pedig egyfelől, a kormány nem menthető túlságos hanyagsága, másfelül pedig az erdélyi követek szolgai maguk tartása a két lef­olyt országgyűlésen. Azok a jó urak, ha­ egyszer a mandátum a ke­zük közt volt, főfeladatnak tűzték ki, a jobbol­dali szavazógépet szaporítva, ez­által egy egy zsíros konczot kiérdemelni. Hogy azután Erdély milyen állapotban van, tesz-e valamit a teljhatalommal fölruházott kormány vagy se, azzal semmit se törődtek. Csak­is így történ­hetett meg, hogy két országgyűlés lefolyása után is, Erdély még épen ugyanazon stádiumban van, mint volt az absolutismus alatt. Különben 70 követnek (ugyanannyi jobbol­dali szavazatnak) mindig lett volna annyi befo­lyása, hogy kieszközölhették volna, Erdély tör­vényes lábra állítását. De ők azt soha se tették. A lefolyt országgyűlés végén (mikor már ama

Next