A Hon, 1872. augusztus (10. évfolyam, 176-200. szám)
1872-08-01 / 176. szám
176. szám, X. évfolyam. :A Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7. sz. földszint Előfizetési dij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra . .... 1 Ért 85 kr. 8 hónapra ...... 6 „ 60 fj 6 hónapra.............................11 » — n Az esti kiadás postai különküldéseért s felülfizetés havonkint . . . . 80 kr. HIRDETÉSEK Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, » ennek bármely napján történik« is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. kiadás. Pest, 1872. Csütörtök, alg 1. Szerkesztési Irod», Ferencziek tere 7. szám. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmendetten levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza, szintúgy mint előfizetések a kiadó«hivatalba (ferencziek tere 7. szám) küldendők. Előfizetési felhívás: „A H 0 N“ -dik évi folyamára. Előfisetési árak: Egész évre . . . 38 ft — kr Fél évre . . . 11 ft — kr. Negyed évre . . 5 ft 90 kr. Írgy? Külön előfizetési iveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalványokat kérjük használni, melyek kármentesitése ti* Értig csak 6, 10 Értőn felül pedig ti* krba kerül. A* előfizetése: a „Hon kiadó-hivatala“ csim alatt Pest, ferenaziek-tare 7. ss. alá küldendők. A HON kiadó-hivatala. PEST, JULIUS 31. Menjünk vissza Ázsiába. Valóságos gyönyör ebben a forró időben azokat a czikkeket olvasni, amik a „Pesti Napló“ hasábjaiból hideg zuhanyként öntik le mindazokat a vágyakat, amiktől a magyar kebel hevülni meg nem szűnik, amíg csak meg nem szakad. Két hosszú czikken keresztül variálja, hogy önálló magyar hadsereg után törekednünk, minő botor egy törekvés! Ha ezt mondaná: „Mire való egy országnak a hadsereg, melynek területi integritását, nemzeti fenmaradását, alkotmányos rendét bőségesen biztosítja — egy másik ország“ , akkor, meglehet, belenyugodnánk abba, hogy ne költekezzünk olyasmire, amiről, jól felfogott érdekünkben,eléggé költekezik más, ámbár fennen hangoztatott államiságunk előföltételeit, postulátumait még ez esetben sem látnók kielégítve. Ha tudnók, hogy biztonságunkról, nemzeti existentiánkról s azokról a jogokról, miket nyolcz százados küzdelmünk patakonkint ontott vérével, verejtékével és könyeivel nagy nehezen kivívnunk sikerült, s eléggé gondoskodik egy, a gondviseléshez hasonló külhatalom : talán folytathatnék a keletről hozott önelhagyás kényelmes életmódját s elmondhatnók fatális resignatióval, hogy azért van a magyaroknak egy külön istene, hogy védelmezze kiválasztott népét. Hanem most, mikor minden ember, minden család, minden osztály, minden nemzet, csak épen annyit ér, amennyit a többi nemzetekkel folytatott koczkajáték mérlegébe saját súlyából venni tud, — most, midőn mindenki önmagára van hagyatva,s a Szent-Miklóshoz folyamodott fuldokló orosznak is azt a biztatást adja a szent, hogy megmenti, de mozogjon maga is, — most, midőn tudjuk, hogy bármely betörő ellenség kardja élére hányhat mindnyájunkat, ha csak egy, tőlünk nem függő hadsereg meg nem véd, amely iránt pedig, hogy megvédeni tartozzék, megnyugtató garantiákat nem szereztünk : ilyenkor tenni nevetségessé egy nemzet azon aspirátióit, melyeknek teljesülése nélkül valódi nemzet nem is existálhat: ehhez több kell, mint cynismus, több, mint perfidia: ehhez egyúttal a canicula kell. Ha az „örök béke“ nem lenne egyedül néhány „szép lélek“ ábrándképe, hanem volna valóságos valóság, akkor természetesen mi is rajta lennénk, hogy még az a néhány ezer honvéd is kaszával, kapával cserélje fel azt a gyikleset az oldalán és segítsen a haza földjét vére helyett munkájával termékenyíteni, de amikor látjuk, hogy minden fennálló küzdeni kénytelen fennállásáért, hogy az erősebb elnyeli a gyöngébbet, s hogy fenmaradása biztosítékát minden abban keresi, hogy ne maradjon gyöngébb, hanem erősebb legyen a másiknál, akkor a resignatio, a fatalismus, a vis inertiae igéit hirdetni, vagy ezek állapotát jogosultnak proclamálni, valóban közel van ahhoz a situatióhoz, mikor az ember öngyilkosságra gondol. Egyes ember gondolhat rá, kinek mi köze hozzá? De egy nemzetben e gondolat magvait elhinteni a legnagyobb bűn, a mi valaha elkövettetett. Mert egy nemzet tartozik őseinek, a kik szent hamvaikat belevegyítvén, rokonunkká tették e földet, tartozik gyermekeinek, a kik tán életre valóbbak lesznek, mint mi vagyunk — tartozik azzal, hogy éljen — öngyilkos nem lehet soha, hanem ha népek átkát, a történet megvetését akarja sírkövül. Hát mit ér egy olyan nemzet élete, melynek életfonala egy más hatalom kezében van? Egy nemzet vágyai nem lehetnek oly sárhoz ragadtak, mint némely egyes emberéi, ki boldognak érzi magát, ha személye, ha hozzátartozóiról tudja, hogy megélnek holtig úgy ahogy. A nemzetnek tudnia kell azt, hogy vannak czéljai, s hogy azokat elérnie nem lehetetlen, mert különben fennállásának semmi erkölcsi alapja nincs. A nagy nemzetek előtt nem volt elérhetetlen, nem volt lehetetlen czél, mert tanítják hát a mi egykor nagy s valaha, hiszem istenem, ismét nagy gyár lehető nemzetünket arra,hogy neki lehetetlen elérni még azt a czélt is, amit nálánál kisebb, anyagilag gyöngébb, szellemileg törpébb nemzetek a mienknél roszabb helyzetből küzdve fel magukat, komoly akarattal, kitartó munkával réges régen kiküzdöttek, s most már tartják kezeikben oly erősen, hogy azt kétségbe vonni többé senkinek bátorsága nincs. S várjon nem azt hirdetik-e nemzetünknek, hogy fenmaradása biztosítékait is hiába keresi, s nem azt kürtölik-e fülébe, hogy hiú vágy az a vágya is, amely nélkül nem érdemelné meg, hogy az élő nemzetek közé soroltassák, mikor tekintélyes kormánylapok hasábjain ezt olvassuk szóról-szóra : „külön magyar hadsereg alkotása jogi, katonai, pénzügyi és politikai egyaránt ka 1í szempontehetetlen-Édeses jó nemzetem, szép szeretett hazám ! Ily fájdalmas arctulcsapást tulajdon gyermekeidtől talán még sem érdemeltél. Nem elég, hogy úgy sem bírsz azzal, amivel, ha állam lennél, ha szabad ország volnál (amit pedig épen azok állítanak, kik államiságod, függetlenséged alapföltételeit lehetetlenségeknek hirdetik, mindenesetre bírnod kellene, hanem azt akarják, hogy még a reményről is lemondj, valaha megszerezni azt, ami által egyedül lehetsz állam, egyedül lehetsz nemzet igazán, s bűnös kézzel nyúlnak kebeledbe kitépni abból azt a vágyat, amely egy ébredő nemzetnek még drágább, még sokkal szentebb, mint az egyes embernek a becsület. Nem hiszem, nem akarom hinni, hogy aki az idézett tételt leírta s két hosszú czikken át bebizonyítani igyekezett, csakugyan a te fiad lenne, drága hazám. Azzal a reménynyel kecsegtetem magamat, hogy úgy származott ide valahonnan, s csak azért tanulta meg nyelvedet, hogy sérthessen vele. Örülnék, ha így volna, mert az ilyentől nem követelhetjük természetes jogon, hogy szeressen téged. Közelebb szeme közé nézünk argumentatióinak s akkor bizton hiszszük kimutathatni azt is, hogy esze sem jobb a szivénél. Törs Kálmán. Bajor Tincsu. Az arany ember. Regény öt kötetben, írta JÓKAI HÖK. Ötödik kötet: Athalie. (96. Folytatás.) Az első veszteség. Futni, de hová ? Ez most a kérdés. Az órák tizet vernek a városban, a sorompók le vannak már eresztve a dobogó hid előtt, mely a Duna keskenyebb ágán a szigetbe vezet, a honnan azután a szélesebb Dunaágon a jég háta most a hid. De most oda el nem lehet jutni, a nélkül, hogy az ember valamennyi jegyszedőt a hídon s egy pár drabantot a parton fel ne lármázzon , a kiknek mind szigorúan meg van parancsolva a városkapitánytól, hogy este nyolcz órától reggeli hétig még magát a szentséges római pápát se eresszék át a jégen. Az ugyan meglehet, hogy amit amaz egyházfejdelem bullái ki nem vinnének, azt egy pár veres szemű bankó Levetinczy úr tárczájából kieszközölné , de másnap aztán el is volna terjedve a városban, hogy az arany ember késő éjjel egyedül, nagy sietve szökött ki a városból a veszedelmes jégen keresztül. Ez épen jó illustratio volna ehez a mendemondához, amiből ama párbaj eredt. Minden ember azt mondaná: kezd már szökni Amerikába. Timéa is megtudná ezt. Timéa! Oh milyen nehéz ez elöl a név elöl elmenekülni. Mindenütt utána hangzik. Nem lehet egyebet tenni, mint visszatérni a rácz-utczai házba s ott bevárni, mig megvirrad. Ez kinos éjszaka lesz. Mint a tolvaj, oly vigyázva nyitogatta fel a szobájához vezető ajtókat. A ház többi lakói alusznak már ilyenkor. Szobájába érve, nem gyújtott gyertyát. Lehűlt a pamlagra. Pedig a sötétben még jobban rátalálnak az üldöző rémek. Hogy elpirult az alabástromarcz! Tehát mégis van ott a jég alatt élet, csak napja hiányzik. A házasság az örök tél rá nézve, az örök éjsarki tél. És e szerencsétlen jégországból nincsen menekülés. A nő hüt. És a vetélytárs is hű barát. Aki kardját öszszetöri annak a fején, ki az imádott nő férjét rágalmazni merte. Még az előtt is meg kell hajolnia. Még odáig le kell aláznia fejét, hogy azt az embert, kit gyűlölt, mint szerencsés vetélytársat, kit lenézett, mint szerencsétlen éhenkórászt, aki felszedegeti az élelmezési ügyekben elhullott morzsákat, most mint nagy jellemet lássa maga fölött. Maga fölött! A nélkül, hogy az emelkedett volna. És Timéa szereti ezt az embert, és boldogtalan az is, ő is. Mind a kettőjük boldogtalanságának egy oka van : az, hogy Tímár „arany ember.“ Bálványozzák, akik nem szeretik. Nem tud senki arra gondolni, hogy őt megcsalja, meglopja, meggyalázza, hogy becsülete gyémántjából egy darabot letörjön, úgy őrzik azt, mint valami ereklyét. S ha valaki azt mondaná nekik: de mindez nem igaz! Mily hévvel magasztalá őt a feleség! „Szolgáló leányból úrnővé tett engem.“ Nem igaz! Te voltál az úrnő, ő volt a szolga. A te vagyonoddal tette magát úrrá, azt adta neked. „Nincs senkije rajtam kívül ! Én vagyok az egyedüli arcz, melynek láttára búskomor arcza földerül.“ Nem igaz! Szerelme, boldogsága van neki a világ rejtett zugában, hol téged megcsal, esküjét megszegi, hűségedet kigúnyolja! „Én vessem meg azt, kit mindenki tisztel ?“ De hát miért tiszteli mindenki? Mert nem ismeri! Ha megismerné, ha felfedezné, mi lakik benne belül, mondaná-e ismét a nő, én viselném neve gyalázatát, mint viseltem ragyogását? Mondaná. Timea nem válik el soha. Azt mondaná : „ha boldogtalanná tettél, már most szenvedjz együtt velem. “ Ez az angyalok kegyetlensége. S ha valaki felfedezné előtte a senki szigetének titkát! Noémi történetét! Azt mondaná rá : „Öten áldja meg, ki megadta neki azt a boldogságot, melytől én őt megfosztottam. Ez Timéa. De hát Noémi! Mit csinál most az a puszta, lakatlan szigeten, ahonnan nem lehet neki eljönni Timea nagylelkűsége miatt. Egyedül a hangtalan téli kietlenben, egy kis félénk gyermekkel az ölében, miről gondolkozik az most ? Nincs, aki egy vigasztaló szót szóljon hozzá, mint retteghet a sivár magányban rosz emberektől, rémektől, vadállatoktól. Mily szívnyomást kell éreznie, ha távol kedvesére gondol, és találgatja magában, hol jár ő most? Oh ha tudná! Oh ha tudná mind a két nő, mily átkozottul bűnös az, a ki mindkettőjöknek ily szenvedést okozott! Ha volna valaki, aki ezt nekik megmondaná. Igaz ! Ki lehetett amaz idegen, aki mondott is ilyeneket már, akit az őrnagy ezért arczulütött, főbe vágott? Idegen tengerésztiszt? Ki lehet ez az ő ellensége? Nem lehet megtudni, mert a kapott sebbel együtt eltűnt a városból. Valami azt súgja neki, hogy ez elöl az ember elől jó volna elfutni. Futni! Hiszen ez az ő folytonos ösztöne. Nincs kérelmetlenebb érzés rá nézve, mint egy helyben maradni. Amint a senki szigetét elhagyja, azontúl nincs sehol maradása. Mikor utazás közben délelőre megállapodik, nem bír a vendéglőben várni, míg a lovakat etetik, elindul gyalog előre az országúton. Úgy sarkantyúzza valami. Majd arra gondol, hogy elviszi Noémit Dódival együtt, felül velük egy tengeri hajóra s körtelhajókázza a világot. Él együtt minden ismeretlen világrészbe. De hát Timéa ! Ez a név a hajótörés rá nézve. Az óceánban egy meleg folyamat tódul fel az egyenlítőtől a sarkvidékig, s a sarkvidéktől jéghegyek úsznak alá az egyenlítőig. Tímár arra gondolt, hogy nagy őrültség volt tőle egy ilyen óceánt fogadni be a keblébe. És álom nem jött szemére. Zsebórája tizenkettőt vert. Még hét hosszú óra van reggelig ! Azt végig töprenkedni! Mégis rátért, hogy gyertyát fog gyújtani. A szívháborgásnak van egy csillapító szere. Hatályosabb a mákony, a gyűszűvirág kivonatainál: a prózai elfoglaltság. Akinek sok dolga van, annak nem ér rá a szive fájni. Kereskedők ritkán lesznek öngyilkosok szerelmi bú miatt. Az üzleti gond az az áldott lábvíz, mely elvonja a vért a nemesebb részekről. Timár elővette a leveleket, mik asztalán egy bronz sárkány által lefoglalva álltak. Ide szokta főügynöke mindazon leveleket felhalmozni, melyek vagy tudomásul veendők voltak, vagy személyes elintézést igényeltek Timár részéről. Némelyike e leveleknek beutazta már Baját, Levetinczet, Bécset, Triesztet, minden telepén megkeresvén a gazdáját, s úgy került megint vissza komáromi főlakhelyére, tanúskodva a felől, hogy Timár fél év alatt egyik telepen sem fordult meg. Ha csupa merő becsületes emberekkel nem lett volna körülvéve, keservesen meglophatták, megcsalhatták volna mindenütt. Némely levélre Timéa írta fel, hogy ő már intézkedett e tárgyban. Ismét Timéa Mihály egymásután bontogatta fel és olvasta végig az üzleti leveleket. Mind szerencsés tudósításokat tartalmaztak. Eszébe jutott Polycrates, aki nem tud veszíteni, s végre rettegni kezd nagy szerencséjétől. Gazdagsága folyván a növekedőben. Kezd terméketlenül heverni a megtorlott pénztömeg. A jótékonysági rovatok nem merítik ki a várakozáson felőli tulnyereményt. Minden, amihez kezd, sikerül. Minden, amire a nevét odadja, aranynyá válik. Az üres papiros értékessé lesz, ha ezége rá van nyomtatva. És mindennek a roppant sikernek mi az alapja ? Egy titok, amiről nem tud senki, egyedül ő Ki látta Ali Csorbadzsi kincseit a sötét kabinban szétomlani ? Csak ő maga — és a hold. Ez pedig jó czimbora. Látott az egyebet is. Tehát a világrendnek az a hypomocona, hogy az elkövetett bűbn ne legyen tudva.Akkor azután ami következik belőle, lehet mind fény, nagyság, erény. Lehetetlen az ! Mihály érezte azt, mert mélyen gondolkodó, gyöngéd alapú kedély volt, hogy a túlságos szerencsének, melynek magva oly rohadt, hamuvá kell lenni; mert ez az igazság a nap alatt! És örömest látta volna kincsei felét semmivé tenni; odaadta volna az egészet, azért, hogy azt hihesse, hogy számadása a sorssal be van fejezve. De érezte, hogy bünhődése épen abban áll, hogy annyi gazdagság, hatalom, nagy hit, és látszat0s családi boldogság csak kegyetlen iróniája a sorsnak. El van ő azok alá temetve, hogy fel ne bírjon kelni arra az egyedül boldogító életről, melynek czélja Noémi — és a kis Dódi. Mikor az első kis Dódi meghalt, akkor megtudta, hogy mi volt az rá nézve ? Most a másodiknál még jobban érzi azt. És nem teheti őket magáévá. El van temetve egy arany halom alá, mely alól nem tud szabadulni; érzi azt ébren, amit a szigeten, mikor hagymáiban volt, lázálmában látott, hogy elevenen eltemetve fekszik egy sírban, mely aranynyal van megtöltve, a sír fejénél egy márvány, mely nagy tetteit hirdeti; a márványon egy alabastrom-szobor, mely nem mozdul onnan, ez Timéa. Koldusasszony, kis gyermekével jön thymián virágot tépni a sírról: ez Noémi. Az élve eltemetett úgy erőlködik ésnem tudja a kiáltást hangoztatni „Noémi, add kezedet a vonj ki ez aranyos sírból engem.“ (Folytatása következik.) Elemi közoktatásunk. Az elemi közoktatás ügyét, melynek a kisdedóvás,nem mint némelyek hiszik ékesítésül, hanem valódi szilárd alapul szolgál, nem ok nélkül tartják mai napon előrelátó politikusok azon jóseszköznek, melyből azon helyzet, és szerep, melyet valamely nemzet jövőben elfoglaland , megjósolható. Ez a nemzetek tömegének növelése, az egyetlen veszélytelen eszköz a democratia és jogegyenlőség nagy eszméinek megtestesítésére. Ezt a mi törvényhozásunk is belátta s az 1868-ki közoktatási törvénynek legalább meg van az az érdeme,hogy mind a czélt, mind az utakat kijelölte s a hiányokat mélyen érezteti. Kijelölte a czélt: a közoktatás tömeges fölkarolását és fölemelését, ha másként nem lehet, az állam által is; megadta ennek két fő eszközeire a kezdeményt, az önmegadóztatásra és a tanítók helyzetének emelésére, de aztán ezen eszközök eszközeinél mélyen érezteti azon téz mélységét, melyet a nemzet áldozatainak, ha megélni és fölvirágozni akar, betölteni kell. Mindenki tudja, hogy itt az 5°/1.-es megrovást és a tanítók fizetésének minimumát értem. Nem lehet elvitatni, hogy a 68-as közoktatási törvény nevezetes előlépés, — tehát reform — de azt sem, hogy mint minden előretörő nemzetnél, úgy nálunk is e reformnak mondhatni évről évre újakkal kell kiegészítetni, ha másból nem, a budget folyton emelendő tételeiben. A törvényhozásnak mindenütt lehet gazdálkodnia, csak a közoktatás tételeinél nem. Itt maguk a nemzetgazdaság legszigorúbb törvényei követelik, hogy a költségvetés annyi befektetést vegyen föl, amennyit csak okszerűen és czélosan földolgozni bír. Legkevésbé gazdálkodhatik pedig az állam a körül, hol a tanerők kellő mennyiségű megszerzéséről van szó. Itt a „nyomról nyomra” előhaladás haszontalan, sőt vétkes frázis, mely a valót az elmék félrevezetése által palástolja el. így például nézetünk szerint, a képezdéket azonnal és tömegesen kellett volna fölállítani, hogy legalább néhány év alatt egyszerre nyerhessünk kellő mennyiségű tanerőt. Ilyenekben nincs helye a halogatásnak. Itt a gazdálkodáspazarlás, a halogatás a nemzet jövőjének megrablása. De ez áldozatkészséggel szemben a kormánynak egy roppant felelősséggel járó kötelezettsége áll. A közoktatási miniszernek feltétlen kötelességei : előleges, tüzetes bemutatása a múlt évi eredményeknek ; követelése a szükséglethez mért áldozatoknak és végre meggyőzése — kivált a múltból a törvényhozásnak arról, hogy az áldozatok egészen és czélzosan lesznek fölhasználva. Egyik alól sem menti föl a miniszert senki és semmi. Még jól emlékezünk, hogy a törvényhozás az általa pedig igazán és mélyen tisztelt b. e. báró Eötvösnek is rész néven vette, midőn az évi jelentés alól egy szerény frázissal — hogy az elismerést a jövőtől várja — akart kibújni. És Eötvös megértette, teljesítette a törvényhozás óhajtását. Egy futó beszéd, még pedig az általános viták végén, mint a múlt évben — ezt nem pótolja ki; nem, már a parlament drága idejével gazdálkodás szempontjából sem. A törvényhozásnak előre kell látnia e téren, nem ártana a többin sem — a múlt év történeteit határozott statistikai kifejezésben és számokban. Ezt a törvényhozás el nem engedheti. Különben közoktatási törvényünk fő hibája magán e törvényen kívül fekszik. Fekszik pedig azon előfeltétel jóhiszeműségében, hogy a kormány legalább annyit szigorúan végrehajt. Ez hibás suppositió volt. A kormány nem képes, vagy nem akarja a törvényt még e terjedelemben és magaslatban is végrehajtani. Ha ez így áll — márpedig ezt az eredmény, vagy inkább eredménytelenség mutatja, a miniszernek s illetőleg a kormánypártnak két kötelesség között lehet választania: vagy erélyesebb, biztosabb kézbe tenni át e legszentebb ügyet, vagy — ha pártja egész tömege nem bir még annyi erélylyel sem, kövesse itt is az opportunitás politikáját. Itt sokkal kevésbbé vétkes az, mint közjogi kérdésekben, sőt ha a jog terén megmaradni nem bir, elengedhetően kötelesség is. Ha a miniszter mellét bűnbánóan megverve azt mondja: „Uraim ! Én nem bírok a papokkal, sem erőm, sem pénzem arra, hogy a rosz felekezeti iskolát bezárjam s az állam nevében és pénzével újat nyissak; s a nemzet saját törvényeinek maga sem tud irányt szerezni, hát hajoljon meg pirulva a kényszer előtt, mert itt az ügyet még szeméremből sem szabad elejteni. Akkor segélyezze aránylagosan a felekezeti iskolákat, nyerje meg a papságot a vallástanítás díjazása által , fektesse a súlyt egyedül a kormány legfelsőbb felügyeleti jogára. Egy időre ez is jobb lesz, mint az ingadozás a mint egy oly törvény — (inclusum in tabulis), mely ott figura ugyan a törvénykönyvben, de nincsen a ki végrehajtsa. De ha Pauler úr, vagy bárki más, fölfogta azon szerep nagyságát, melyet Isten a magyar közoktatási miniszternek dicsőségül, vagy szégyenül — a teljesítés mértéke szerint — szánt, akkor járuljon a törvény- és kötelességteljesítés nemes öntudatával a nemzet elé, mutassa ki a törvény elégtelenségét az államsegélyre s a tanítók sorsára nézve ; kívánja a legszentebb kötelességre vállalkozott osztály jövőjének biztosítását a nyomor ellen, — s bizonynyal mondjuk, nem fog csalatkozni. P. Szathmáry Károly: Az uniót végre kell hajtani. Brassó, jul. 28. „A türelem rózsát terem.“ Vártunk, tűrtünk, — de hiába, türelmünk nem temette meg a várt rózsákat. Erdély mintha nem is léteznék a kormány szemében. A „Pest, Lloyd“ utóbbi számában fölszólalt ez ügyre vonatkozottan, a ha már jobboldali lap gáncsolja a kormány hanyagságát, az valóban óriási mulasztásnak kell hogy legyen. És úgy is van, 15 éve, hogy az unió törvényesen ki van mondva, de tényleges keresztülvitele még csak megkezdve sincs. Erdély az 1867. előtti staturnoban van. Itt működnek még a gensd'armesek, a törvénykezés az osztrák törvények szerint foly, a főispáni mindenhatóság pedig ki van fejlődve úgy, mint tán egy magyarhoni megyében se. Ennek oka pedig egyfelől, a kormány nem menthető túlságos hanyagsága, másfelül pedig az erdélyi követek szolgai maguk tartása a két lefolyt országgyűlésen. Azok a jó urak, ha egyszer a mandátum a kezük közt volt, főfeladatnak tűzték ki, a jobboldali szavazógépet szaporítva, ezáltal egy egy zsíros konczot kiérdemelni. Hogy azután Erdély milyen állapotban van, tesz-e valamit a teljhatalommal fölruházott kormány vagy se, azzal semmit se törődtek. Csakis így történhetett meg, hogy két országgyűlés lefolyása után is, Erdély még épen ugyanazon stádiumban van, mint volt az absolutismus alatt. Különben 70 követnek (ugyanannyi jobboldali szavazatnak) mindig lett volna annyi befolyása, hogy kieszközölhették volna, Erdély törvényes lábra állítását. De ők azt soha se tették. A lefolyt országgyűlés végén (mikor már ama