A Hon, 1872. szeptember (10. évfolyam, 201-225. szám)

1872-09-01 / 201. szám

201. szám. X. évfolyam. Reggeli kiadás» Pest, 1872. Vasárnap, sept. 1. Kiadó-hivatal: Ferencziek­ tere 7. sz. földszint Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhol kordra reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ...... 1 írt 85 kr. 3 hónapra ...... 6­­­60 n 6 hónapra . . . . . . 11 . — . Az esti kiadás postai külünküldéséért felülfizetés havonkint . . . . 30 kr, Az előfizetés az év folytán minden hónapban Megkezdhető, s ennek bármely napján történik .mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Szerkesztési iroda.: Ferencziek-tere 7. szám. A lap szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza, szintúgy mint előfizetések a lsia.dl6-ill.ivt­­alba (ferencziek-tere 7. szám) küldendők. Előfizetési felhívás „A B 0 N“ X -dik évi folyamára. &130 físetési Árunk. ft­ ésa évre . . • f­él évre . . • 11 ft — kr. Negyed­ évre . . • 8 ft 80 kr. Külön előfizetési iveket nem küldt­nk azét. Előfizetésre a postai utalványokat kérjük hasz­nálni, melyek bementesitése tíz írtig csak 5, 10 írt-jn felül pedig ti* krba kerül. Az előfi­zetésűi­: a 0Hob kiadó-hivatala* c­im alatt Pest, f»vei4p*:ck­t«re 7. sz. alá küldendők. A HÓM kiadó-h­ivatai». PEST, AUGUSZTUS 31. Hitelintézeteink és az állam. Minél többet gondolkozunk hitelintéze­teink működése és az újabban megindult alapítási mozgalom felett, annál szüksé­gesebbnek látszik előttünk a hitelintéze­tek és állam közti viszony törvényhozási szigorú, részletes szabályozása. Mert, ha a mostani állapotok megmaradnak, foly­tonosan terjedni fog a corruptio és a kö­zönség nagymérvű kiszivattyúzásnak, nemzetgazdasági fejlődésünk pedig nagy válságoknak lesz kitéve. Vegyük a vállalkozási és részvény­társulatokat. Minthogy az 1840. 18-ik t. ez. 58. §-a egészen az alapítók tetszésére bizza, hogy nyilvános aláírás által mennyi részvényt bocsássanak a közönség rendelkezésére; ebből két nagy baj keletke­zik. Az egyik az, hogy minden alapítási üzlet a legkisebb mérvben nyilvános üzlet, ha nem koncentrálódik néhány em­ber kezében, kik titkos kedvezménye­ket osztogatnak és az egész vállalat jövő­jével és hitelével üzérkednek, kényök kedvek szerint. A másik baj, hogy épen e miatt az üzletek sok üzérkedéssel járnak, mert az alapszabályokban kijelölt alaptőke és üzletek mennyisége és minősége csak fictió, mely vállalkozási és üzleti hitel­­szerzés végett van kifüggesztve csak, de, hogy a kitűzött tőkéből és üzletekből mennyi legyen realizálva és mikor, hogyan, az az alapítók tetszésére van bízva, kik az alapítási költségeken kívül, a kibocsátás módjában és idejében is nyerészkednek. Nagy baj az is nálunk, hogy szabad mindent felölelni és összefogni. Ennek eredménye az úgynevezett vállalko­zási üzletekkel való botrányos üzérke­dés. Ugyanazon hitelintézet nem csak old hitelt, vállalkozási és fizetési (váltó) hitelt ölel fel, nemcsak pénztár­jegyeket bocsáthat ki, hanem alapíthat más társu­latokat, vállalhat építést, szerepelhet mint közvetítői a kormány hitelműveleteiben, ugyanazon tőkével, ugyanazon biztosíté­kokkal. Ez az osztrák banktól­­ le a legki­sebb hitelintézetig, a monarchia minden hitelintézetének szabadságában áll. Ezt mi veszedelemnek tartjuk és szükséges­nek véljük az üzletek szabatos elkülöní­tését. A vállalkozási, földhitel, ipar és kereskedelmi, valamint váltóhitel elkü­lönítendő és csoportokba osztandó. Ha Peel 1844-ben szükségesnek tarta az angol bankban még a jegy kibocsátási és tisz­tán­­banküzletet is elkülöníteni és külön kezeltetni, annál szükségesebb az ennél jóval különbözőbb üzletek elkülönítése. Ezt követeli úgy a tudomány, mint a gya­korlati élet fejlettsége. A közönség biztonsága érdekében főleg még két intézkedést tartunk szükségesnek. A kormánynyal szemben nem csak minden hitelintézet egész igazgatótanácsa solidárisan egész vagyonával legyen fe­lelős, hanem az országos hitelintézetek (a mostaniaknál részletesebb) nyilvános számadásai félévenkint az államszámve­vőszék által vétessenek vizsgálat alá és csak ha ez kijelenté, hogy a bilance nem hamis­t­adassák meg a felmentés. Ha ez a számvevőszék teendőit és személyze­tét szaporítná is, de legalább biztosítná a közönséget a felől, hogy miskolczi-féle dolgok nem fordulnak elő. Angliában már IV. Vilmos alatt ki­mondták, hogy minden bank a bélyeg­hivatalba küldte évnegyedenként kimuta­tásait, és most a „Board of trade“ ellen­őrzési joga még a „Friendly societykre“ e munkás beteg és nyugdíjintézetekre is kiterjed. Mi ennyire menni nem akarunk, de a nagy országos intézetekkel szemben eljá­rásunk szigorúbb lenne, mert viszonyaink fejletlensége követeli azt. A nyilvánosság nem biztosít elegendő ellenőrzést e hitelintézetekkel szemben. Mert a részletes kimutatások tömkele­gébe­ sem a közönség, sem a sajtó min­den hitelintézetnél nem bocsátkozhatik, szükséges az országos, szakértő el­lenőrzés. Természetes, hogy ez intézkedéseket a helyi intézetekre és a takarékpénztárakra kiterjeszteni szükségesnek nem tartjuk. Ezekkel szemben az államnak egy más kötelessége van és ez a postai takarék­­pénztárak felállítása. Angliában és Belgiumban a postai ta­karékpénztárak hatása az volt, hogy a magán takarékpénztárak kamatját leszál­­lítá és igy ezeknek keletkezését is (mert nincs kilátás nagy dividenciákra) a szü­k­­s­ségnek megfelelőleg korlátozá. Korlátozd­­ a takarékpénztárak számát és mégis óriá­si mérvben növelte úgy a megtakarí­­tók, mint a megtakarított összegek szá­mát, daczára annak, hogy a kamatot le­­jebb szállitá. Ez absurdumnak látszik, pedig így van. Az angol „postsaving”-kokban csak 1V*%-ot adnak és mégis 560 millió forin­tot halmoztak 1871. végig fel — és 1861. óta 155 magán takarékpénztár szüntette be működését, pedig ezek magasabb ka­matot adnak. E hármas eredményre van nekünk is szükségünk. Mert kezdik a takarékpénz­tárak alapítását is üzletté tenni a nélkül, hogy a kamatláb apadna. Már­pedig bár­hány takarékpénztárt alapíta­nak is — ha ezek eredménye csak a rész­vények nagy dividenciája, és a szűkölkö­­dők magas kamata, akkor ez is csak üzér­kedőknek használ. Egyéni és nem pártnézeteket mondunk el, nem felel­nek meg ezek mindenben a szabad verseny elvének, de hazánk z­a­­varta­l­a­n nemzetgazdasági fejlődése követeli, hogy a szabadelvű­ségtől pénz­kérdésekben egy­szer-máskor eltekintsünk. Természetes, hogy ha fel lesz állítva egy önálló magyar bank és ez befolyás­sal, irányadással lesz hitelviszonyainkra, kamatlábunkra, akkor vállalkozási és for­galmi hitelünk is sokat fog javulni — olcsóság, biztosság tekintetében. Ez legyen hát az első teendő. Azután jöjjenek a felebbi intézkedések és a kor­mány viszonyának szabályozása úgy a bankkal, mint a hitelintézetekkel szem­ben. Mert sem hitelműveleteink, sem a he­verő pénzek kezelése nem válhat többé — mint most — egyes hitelintézetek protectiójává, mert az ország hitele és pénze csak országos intézet, egy bank ja­vára érvényesítendő és nem egyes con­­sortiumok érdekében. Hegedűs Sándor: A „HOH" T ARC ZAJA. Az arany ember. Regény öt kötetben, irta JÓKAI MÓR. Ötödik kötet: Athalie. (111. Folytatás.) Zófi asszony. A szép özvegy nagyon komolyan vette a gyászt. Nem ment sehova társaságokba s nem fogadott házánál társaságot. Csak fekete öltöny­ben lehetett látni az utczán, sűrü fátyollal az arcza előtt. A komáromi közvélemény kiszámította, med­dig kell ennek tartani ? Mely napon volt Tímár­nak szerencsétlen halála ? Onnantól egy eszten­deig. Az épen télre esik. Aztán jön a farsang. De bizony Timéa csak azután is megtartotta a gyászt, s nem ment el a tánczvigalmakba. Ekkor aztán más évfordulót tűzött ki a komáromi­ közvé­­lemény. Bizonyosan Tímár úr temetése napjától számítja Timéa a gyász évet, mert hiszen akkor kezdődött özvegysége. Ez a határidő is elmúlt, már a tavasz is eljött és Timea még mindig nem tette le a gyászruhát, és nem fogadott ma­gánál társaságot. A közvéle­mény ekkor aztán türelmetlenke­dett : hát meddig fog ez már így tartani ? Legnagyobb botrány volt az, hogy férfi láto­gatókat épen nem fogad el. Egyszer korán reggel a hetivásáros néptömeg közt Zófi asszony őgyeleg alá­l fel, karján egy nagy füles kosárral, s csirkére alkuszik a ko­fákkal. Az az, hogy úgy tesz, mintha csirkére alkudnék, voltaképen pedig nem vásárol sem­mit, nagyon drágál mindent, hanem azon mes­terkedik, hogy a nagy alkudozás közben hogyan osonhasson be az Angliába észrevétetés nélkül ? — Az Angliából azután, a barátságos lycium kerítés oltalma alatt egy nagyot kerül, folyvást szanaszét tekintgetve, ha nem látja-e meg vala­ki? míg végre egyik kijárónál hirtelen átsurran s besompolyodik egy kis magányosan álló ház­nak a kapuján, a­mire nagy kétfejű sas van festve. Ott még mindig Kacsuka úr lakik. Őrnagy korában sem hagyta el hadnagykori szállását, nem volt nagyobbra szüksége. A kapu is nyitva van, a kis szoba ajtaja, ab­laka mind nyitva van. A katonatisztek nem szoktak félni a tolvajoktól, a mire két okuk van. Zófi asszony egyedül találja Kacsuka urat, ki épen nagyszerű erőditvényi munkálatok átvizs­gálásával foglalkozik. — Szerencsés jó reggelt kivánok a major ur­nak. Engedelmet kérek, hogy olyan goromba voltam, hogy bejöttem. Véletlenül erre jártam, láttam, hogy nyitva van ajtó ablak, — ejnye, mondok, még valami tolvaj bejön, — beszólok a privadinernek, hogy zárja be az ajtót, hát a ma­jor urat találom. Köszönöm a szívességit , hát hiszen hogy el ne vigyem az álmát, egy kicsit leülök. Úgy is ezer esztendeje már, hogy beszél­tünk a major úrral.Oh a major úr nagyon kegyes! Hogy ide üljek a pamlagra, maga mellé ? Csak ezt a kosarat leteszem elébb. Nincs benne sem­mi, csak egy kis tojás, magam vásárlok be mindent, mert ha cselédre bízza az ember, min­dent drágábban számít. Aztán ezek a mai világ­beli cselédek olyan rátartiak, egy sem akarja a kosarat vinni az asszony után. Ez már derogál nekik. Hát azért csak magam veszem a kosarat, s megyek bevásárolni. Nem szégyenlem én azt. Azért,­a­ki ismer, tudja, hogy ki vagyok ? Ugy­e, major úr sem szól meg érte ? Dehogy szól, hi­szen mink olyan régen ismerjük már egymást. — Emlékezik még rá, mikor a konyhában ott ült a major ur a vizes kannán, aztán főtt kuko­­riczát evett a sipkájából? Mikor annak a bohó leánynak arról beszéltem, hogy milyen lesz a keresztelés ? De nem arról beszéltünk ám, ha­nem egészen másról, mikor az őrnagy úr, még akkor csak hadnagy úr, betoppant. Het ha tudná, hogy miről beszéltünk ?Hanem annak már épen egy ezer egy száz esztendeje, s azóta sok nagy dolog történt a világban! No már micsoda rettenetes eset volt ennek a Levetinczy urnak a halála! Szegény Tímeának azóta se éjjele, se nappala. Én azt hiszem, az az asszony utána megy a férjének , pedig de kár érte, de áldott jó teremtés. — Nem fogad el semmi férfi látogatót. Napjában százszor is odaáll Levetinczy ur nagy arczképe elé s elnézi sokáig , azután meg elő­veszi a legutolsó levelét, a­mit azzal a nagy hal­lal küldött s végig olvassa. Néha nekem is elol­vassa. S aztán azt kérdezi tőlem: „te Zófi mama, nem találsz te abban valami különöst, hogy ez a levél oly vig hangon van írva ? Még azt is meg­írja, hogy tánczolt!“ Jaj, szegény szép fiatal asszony, de sokat töprenkedik miatta, úgy szá­nom szegény asszonykát, úgy kívánnám neki, hogy szánná el magát valami jó becsületes férj­nek kezét adni. Tessék elhinni, magamnak is van egy kis érdekem benne. Tudja, major úr, az Athalie leányom mindig azt mondja, hogy ha Timea ahoz az emberhez találna férjhez menni, a­kit ő gondol, hát ő akkor egy napig sem ma­radna tovább annál a háznál, hanem férjhez menne a legelső emberhez, a­ki megkéri. Nem nézné úr-e, vagy paraszt ? fiatal-e, vagy vén ? nyalka-e, vagy ripacsos ? Egyszerre hozzá men­ne. Jaj de senki se kívánná azt jobban, mint én. Nem azért, mintha­ akkor én elmennék a leányom­mal. Nem én, mert en akkor is Tímeával ma­radnék. És ha Athalie lenne még egyszer valaha gazdag, és Timéa lenne szegény, én még akkor is Timeával maradnék. Mert tessék elhinni, nem tudom már kiállni tovább leányommal az együtt­­lételt. Nem szép úgy az, hogy egy anya panasz­kodik a tulajdon leányára. De én tudom, hogy ki előtt beszélek ? Igaz, hogy én vagyok az anyja, én hoztam őt a világra. Jó gyerek is volt, míg a kezemből ki nem vették, mig az apja el nem kényeztette, mig a világ el nem forgatta a fejét. De most már csak olyan az életem vele, mintha a pokolban volnék. Minthogy senkije sincs a világon rajtam kívül, a­kin a mérgét ki­önthesse, engem üldöz egész nap. Csip, rúg, üt, a­hol rám talál, alig merek már a konyhából előjönni miatta. Ha szólok hozzá akármilyen szépen, úgy tesz, mintha nem hallaná. Az asz­talnál kinézi a számból a falatot, úgy hogy leej­tem a villáról az ételt, mikor a szemét rám veti. Egész nap varrnom kell, a­mit a ruhám­ kész­akarva eltép, hogy rongyosnak lássék. Éjjel meg nem hagy aludni. Odateszi a szemembe a gyer­tyát 8 reggelig olvas. Aztán nem hogy egyszerre kimetélné a könyvet, hanem minden lapot külön vág ki, úgy hogy ha én százszor elszunditok száz­szor fölébredek a pipirosserczegésre, s ha kö­­nyörgök neki, még kiölti rám a nyelvét.Egyszer aztán bedugtam a fülemet pamukkal, hogy alhassam tőle, akkor meg,­kapta magát, a re­szelt tormát, a­mit magának csináltatott a mig­raine ellen, a­helyett, hogy a saját nyakára tette volna, felkötötte az én talpamra, úgy hogy az csupa hólyag lett, mire fölébredtem rá. De még mást is tett velem. Reggelre hol az egyik, hol a másik czipőmnek az orrába egy csomó csepűit dugott, úgy hogy estére már majd a kör­möm esett le, csak úgy sántítottam. El nem tud­tam gondolni, hogy vándorol a sántítás az egyik lábamból a másikba, míg rájöttem az okára. Ő meg csak nevetett. Aztán tudja jól, hogy én félek a kísértetektől, azért este felöltözteti a poroló fát, a seprűnyelet ijesztő alakoknak, oda­állítja az ajtó mögé, hogy engem majd 'a nya­valya tör ki, mikor benyitod. A cselédek előtt úgy bánik velem, hogy azoknak semmi respec­­tusuk nem lehet irányomban. Mindig a szakács­­nénak fogja pártját ellenemben. Óh mennyi mindent kell nekem kiáltanom! Legkeserveseb­ben esik, mikor egy-egy nagy ünnepnapon elő­veszem az imádságos könyvemet, hogy majd imádkozom belőle, ő meg aztán odaül az asztal­hoz átéli énben, felteszi a két könyökét s az én imádkozásom közé ilyeneket mond: „ördög, po­­koltűűz, gyehenna, döghalál, mirigy, pokolvar, rákfene, tűzvész, orgyilok, méreg, pusztulás, gyalázat, veszedelem, kárhozat, éjjeli kisértet szálljon le erre a házra, ámen!“ Ez az ő imád­sága az ő jóltevőiért. És azután mikor szemben van Timeával, akkor meg olyan édes, olyan hi­zelkedő, úgy selypit, mikor vele beszél, olyan alázatos. Uram, én félek már Athalieval egy szobában aludni. Szeretném már, ha beteljesül­ne egyszer az, hogy férjhez megy a legelső em­berhez, a­ki megkéri. S most épen volna neki egy szerencséje. Biz az csak Fabula János uram, a­kinek tavaly meghalt a felesége s most özvegy ember. Biz az már nem valami fiatal ember, de derék jó módú férfi, most vicecurátor lett: van negyvenezer forint értéke, el tud tartani egy asz­­szonyt tisztességesen j a gyerekei,mind nagyok már, egy sincs a háznál. Azzal bizony meglehetne Athalie nagyon jól, olyan szép háza van a me­gy­ercsi­ utczán, mint akárkinek. Aztán eszten­dőn át nyolcz hónapig nincsen odahaza. Bizo­nyos vagyok felőle, hogy Athalie rögtön hozzá menne, csak boszúból is, ha Timéa ahoz menne, a­kit én gondolok. Hej de megnyugodnám akkor magam is. Én Tímeánál maradnék. Hanem hát ebből persze nem lesz semmi, ha az „egyik“ nem jön ki a házból, a „másik“ meg nem jön oda a házhoz, az egyik ott szomorkodik, a má­sik itt búslakodik. No már hiszen én nem azért jöttem ide, hogy fairt hordjak, Isten mentsen, az nekem nem szokásom. De valamit, a­mit a na­pokban megtudtam, még­sem hallgathatok el. Tetszik tudni, én vetem meg minden reggel Ti­­meának az ágyát. Ezt nem engedem másnak, azokat a szép fehér csipkés vánkosokat dehogy engedném cselédkéznek érinteni. Hát valame­lyik nap reggel, mikor a legalsó vánkost fel­emelem, mit találok alatta ? Egy kardmarkola­tot, az eltört pengével. Timea ezúttal bizonyo­san ott feledte azt. Bizonyosan minden éjjel ott Mai számunkhoz egy féliv melléklet van csatolva. S­zertartás a magyar országgyűlés ünnepélyes megnyitásakor. Kedden sept. 4-én délelőtt 11 órakor a ma­gyar országgyűlés mindkét házának tagjai a ba­dai királyi várban megjelennek és a mennyire a várkápolna térfogata megengedi, lemennek­­ oda, az isteni szent tiszteletet meghallgatandók, a többi tag ez alatt a nagy teremben marad. A császári és apostoli kir. felsége az említett szent misére minden nyilvános kiséret nélkül az udvari kápolnának oratóriumába megyen, mely alatt a püspök az apostoli kereszttel állani fog. A nagymise után ő felsége termeibe távozik, s ott időrend, a mig az egyházi méltóságok át­öltözködnek és longisban az udvari kápolnából a felső terembe értek, hol is ez alatt a többi, ő fel­ségének kíséretére hivatalos cs. kir. udvari fő­méltóságok, testőrkapitányok, a m. kir. ministe­rek, a herczegprimás, a zászlós urak és a püspök a kettős kereszttel a kihallgatási teremben (a felső várnégyszög oldalán összegyűlnek.­­ Mihelyt minden elrendeztetek, ő felségének a császári királyi főkamarás által jelentés tétetik , erre ő felsége fölkelvén a belső termekből a nagy terembe a következő rendben tá­vozik. Egy cs. k. kamara-irnok. Két rendi biztos. A m. kir. főajtónálló helyettese. A herczegprimás. A m. kir. ministerek. A cs. kir. első főudvarmes­ter a pálczával. A m. kir. főlovászmester helyet­tese, mint helyettese a cs. kir. udvari főmarschall­­nak, a fölfelé tartott meztelen királyi karddal. Jobbján a püspök az apostoli kereszttel. Ő császári és apostoli királyi felsége. Oldalt s hátul a m. k. testőrkapitány, a cs. kir. gyalog testőrök és a cs. kir. lovas testőrök kapitánya, a cs. kir. udvari főkamarás és a cs. kir. főhadsegédek képezik a kíséretet. A terembe érve ő császári és apostoli királyi felsége a trónra lép, leül s kalpagját felteszi. Kisérete a kijelölt állásokat foglalja el a trón oldalán. Most beszédet tart ő cs. és apost. kir. felsége a magyar országgyűlés mindkét házának egybe­­gyült tagjaihoz. E beszéd végeztével ő felsége felkel, leveszi kalpagját s az előbb megjelölt rendben a belső termekbe vonul. A „Szibszki Národ“ a szerb congressusi ügy­re vonatkozólag a mai körülmények között a leggyakorlatibb és legkorrectebb eljárásnak ta­lálná, ha a kormány a szerbek egyházi és isko­lai autonómiáját felfüggesztené, és ideiglenes statútumot hozva, a rendet ismét helyreállítaná. Mindenekelőtt tudjuk — úgymond czikkbre — hogy a föloszlatott congressus az érsek-patriar­­cha választás végett hivatott össze, minthogy azonban az egyházzsinat nemcsak hogy nem bo­csátkozott a választásba, hanem azt egyenesen visszautasította —­ ebbeli jogáról lemondott; ilyeténkép ez oldalról is a koronára ruháztatott a jog, érsek-patriarchának azt nevezni ki, kit a görög keleti klérusban a legméltóbbnak és legképesebbnek tart. Mihelyt az egyháznak feje lesz, a synodus is azonnal megtartható. A synodus az­ üresedésbe jött püspöki megyéket be­tölti, s haladéktalanul azt fogja kivárni, hogy az összes egyház-közoktatási statutumok megszün­tessenek, melyek — mint az eparchialis gyűlé­sek, az eparchialis szent­székek (consistoriumok) a szerb egyházi községek, a congressusi válasz­tási szabályzat — megerősítést nyertek. Mihelyt ezen kibúvók felfüggesztetnek, azonnal jobb lesz a fegyelem a lelkészek s a tanitók között, s Dr. A­v r­a­m (Mileticset érti) missiójának is vége szakad. Meg van nekünk az 1864-65-dik évi leirat. A mi a körülményeknek megfelel, a sze­rint rendeztessék, a­mi nem egyez meg vele — itt a synodus, itt a kormány. Ha majd aztán úgy három év múlva magukat kiszellőztették, a pa­pok s a könnyelmű tanítók sorai megritkittat­­nak, az arczátlan tanfelügyelők, kik mint agitá­torok egyik helyről a másikba mennek — elbo­csáttatnak ; ha majd a zombori tanitó-képezde, mely kígyókat küld a nép közé, s az újvidéki középtanoda a vizsgálatnak magukat alárende­lik, s a szükséghez képest határozatlan időre bezáratnak , egészen más szellem fog a nemzet­ben s az uj nemzedékben uralkodni, az egyház s a király irányában mindenki lojalitással fog viseltetni, az emberek mai bolondságaikra nem is fognak gondolni, s azok is, a­kik netán még megemlékeznek, szégyelleni fogják, hogy a „víg czimborákkal“ egykor egy körben jártak. A „cause célébre“ hez,. Alább vesznek olvasóink egy hozzánk illeté­kes helyről beküldött czikket, mely az általunk közelebb szellőztetett nagy­kátai dohánycsempé­­szet tárgyalására akar c­áfolat lenni. Szívesen közöljük e czikket,egyrészt, mert bi­zonyítja, hogy e tárgyat a kormánynál is elég érdemesnek tartják, hogy foglalkozzanak vele, más­részt, mert korábbi értesülésünk némely adatát (mint pl. a külföldi kereskedők a nagy­­kátai termelőknek nem 50 krt, hanem 2 ttot igértek a dohány mázsájáért, a­mi azonban szin­te igen kevés) csakugyan helyre igazítja. De nem hagyhatjuk minden megjegyzés nélkül a c­áfolat felfogását. Előbbi czikkünk ugyanis ko­rántsem akarta a csempészetet pártfogása alá venni, hanem felmutatott két köztudomásra ju­tott példát azokból, a­mikhez hasonló száz meg száz képzelhető, s mely mindegyik fé­nyesen illustrálja egy fenálló törvény tarthatat­lanságát. Nem azért, mert áthágója szigorúan büntettetik, hanem — egyéb fontos s lapunkban ismételve elmondott okokat mellőzve — azért is, mert az áthágó elleni büntetés oly súlyos, hogy csak igen ritkán hajtható végre s a legtöbb eset­ben kénytelen a bíró a törvény szigorától elte­kinteni. A­mint eltekintett az általunk idézett­ ese­tekben is. Hogy aztán mennyire alkalmas tiszte­letet vívni ki maga iránt az olyan törvény, mely­nek szigora annál kevésbé alkalmazható, minél nagyobb az áthágás, azt egyáltalában nem ért­jük. Egyébiránt ismételjük, hogy ez csak egyik s nem is a legfontosabb érv a dohánymonopó­­lium eltörlése mellett.­­ Megelégedéssel vesz­­szük tudomásul a kormány javaslatának előter­jesztését, de örömünk majd csak akkor lesz tel­jes, ha a javaslatot megismerjük, s nem csak jogosnak,de méltányosnak is találjuk. Azt azon­ban sajnáljuk, hogy a nagykátai lakosok speciá­lis ügyében az iránt nem nyertünk felvilágosí­tást, vájjon a kormány csakugyan érvényesíti e­­llenök követelését s nem lesz-e hajlandó szám­ba venni a felhozott enyhítő körülményeket. Mert az 1867-iki tömeges dohányeladás körül a rész hiszem csakugyan fen nem forog,s a czáfolat, ha állítja, tartozott volna azt bizonyítani is. A későbbi csempészkedés már aztán természe­tesen más tekintet alá esik. Hogy pedig a czá­­folat egy egész nagy községnek törvény utján való esetleges tönkretételét nem találja „cause célébre“-nek, arról nem tehetünk. Angliában, Belgiumban vagy akármely más cultur állam­ban bizonyára annak tartanák, s egész Európa sajtója foglalkoznék vele. Különben az már ne­künk régi bajunk, hogy egy, a külföld kis fizeté­sű str­kelő munkásaiért, az amerikai szerecsene­­kért lelkesülünk s egy, kóbor angolon véletlen­­ségből megesett malbeur extasisba hoz ; de ha a mi földünk népét halálra botozzák, adóba ke­nyerét, sóját elexequálják,perköltségbe megnyúz­­zák s egy a kormány által is tulszigorunak elis­mert törvénynyel virágzó községek kipusztulá­sa kilátásba helyeztetik , az aztán nem „cause cél élere.“ Különben e tárgyat, miután legközelebb Pest megye közgyűlésén is szóba kerül, még lesz al­kalmunk szellőztetni s meg vagyunk felőle győződve, hogy maga a kormány is be fogja is­merni lassanként, hogy senkitől tízszer húszszor annyi követelés be nem hajtható, mint a­mennyit összes mindene kitesz. Törs Kálmán.

Next