A Hon, 1874. május (12. évfolyam, 100-124. szám)

1874-05-01 / 100. szám

löv. szára. XII. évfolyam. Kiad­ó­hivatal: Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint Előfizet«*) «Ifj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva rejlett es­sti kiadás együtt: 8 háznapra........................................6 frt — Er, 6 hónapra ........ 12 . — » Az esti kiadás postai különküldéseért felülfizet és negyedévenkint . . .­­ » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor « hó első­ napjától számíttatik. Reggeli kiadás. Budapest, 1874. Péntek, május 1. Szerkesztési iroda­­ Barátok­ tere, Athenaeum-épület 1. emelet A lap szellemi részét illető minden köt­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kicsktől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. H­IRDETÉSRE szintúgy mint előfizetések a Wade-foivatalba (Baritok tere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás* 99 ON '66 XII -ik évi folyamára. FrofimiA! árak I Negyedévre....................6 frt JEgy hóra ...... S frt Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmenn­tesitve tíz írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krb­­kerül. Az előfizetések a »Hon kiadóhivatala« czim alatt Pest, Ferencziek­ tere Athena­eum-épület küldendők. A „HON-1 kiadóhivatala. mfrrfxz&z1***** "XTmii ■* Budapest, april 30. Zsidó — mint katholiku­s egyh­ázvédur. □ Egy bécsi újságnak valamely ma­gyarországi leveléből szivárgott hozzánk az a hir, hogy „a nyitrai kerületben egy zsidó birtokos (Podrágyi Popper), kinek földbirto­kán négy katholikus plébánia van, kegyúri jogával élni akart, a püspök azonban vissza­­utasitá a földbirtokos jelöltjeit s maga neve­zett ki négy plébánost, kiknek aztán a földes­ür" vonakodott megadni a szokott segélyt. Há­rom évig csak úgy tengő­dtek a nyomorúsá­gos stólán, hanem végre egy lelkész sem akart vállalkozni a hálátlan munkára. Ekkor folya­modott Roskoványi püspök múlt októberben Rómában s onnan kapott is határozatot. Eb­ben Patrizzi bibornok a faluguizitorok nevé­ben, sóhajok között a »sanyarú időre,« kije­lenté, hogy egy­es esetekben, mikor a kegy­úri terhek s kötelességek másra át nem ru­házhatók, eltűrhető, hogy a püspöknek a zsi­dó földesuraság (mely a patronátusi jogot magában foglalja) egy feddhetlen katholikust ajánljon, mely az ő ajánlatára a megü­resült beneficiumra kineveztessék. Az sem akadá­lyoztató, hogy a kerületi schematizmusban a zsidó kegyúr neve is megemlittessék. Ez en­gedmény aztán a végső, melyet túllépni sem­mi szín alatt nem engedtetik meg. Podrágyi- Popper, hir szerint, elfogadta e modus viven­­dit, mely a számos zsidó földbirtokos kegy­­uraságainál is alkalmaztatni fog.« A magyar lapok tudtunkkal egészen figyelmen kivül hagyták e tudósítást, csupán egy méltatta annyira, hogy ujdonsági rova­tában egyszerűen registrálja. Pedig ez eset nevezetes kérdéseket érint s ha hallgatagon hagyatik s’a gyakorlat ál­tal szentesittetik, nem csak számos kánon­jogi, eddig nálunk is érvényben levő szabály­ra leend alteráló hatással, de belejátszik ma­gánjogunk rendszerébe is, sőt közjogunknak egyik legsarkalatosabb alaptörvényét is érzé­kenyen sértheti. És ennyiben azt hisszük, hogy a jelzett esetben involvált elvi kérdé­seknek legalább előtérbe állítását a sajtónak elmulasztani nem szabad. A­mi magát a patronátus kérdését illeti, azt valóban nehéz akként qualifikálni, hogy a modern jogrendszerek bármelyikébe is beil­leszthető legyen. Az egyházi patronátust illetőleg, a­mennyiben az u­­­tát másnak joga nem sérte­tik s a­mennyiben az egyház és ennek egy tagja közötti jogviszonyt szabályoz, azt hisz­­szü­k, bátran meghagyható az egyház bel­­ügyének; a világi patronatusra nézve pe­dig, a­míg szerződési természettel bír, mint rendesen a patronatus jogának eredeti szer­zés módjainál, mint bármely más szerződés­nél, a szerződő felek beleegyezése maradhat döntő — természetesen, az ország köztörvé­nyeinek határain belül, — de midőn a pat­ronátus jog a dologi jog természetét ölti fel s talán valamely földbirtok tartozékát képezi, vagyis inkább terhét, mint pl. az úrbéri tar­tozások , akkor már kétségtelenül előtérbe kell lépni az állam intéző jogának s ha a pat­­ronatusi jogviszony szabályozása törvény erejével akar bírni, határozottan a törvény­­hozás körébe vonatnia. Volenti non fit injuria s ez elvből kiin­dulva, a patronatust tarthatja jognak, aki akarja, hiszen az állam nem tiltja, hogy akár preetium affectionist tulajdonítsunk valami­nek, aminek forgalmi értéke alig van, vagy legalább nem oly magas. De absolut szem­pontból ítélve meg, a patronatussal járó ter­hek viselése mégis praeponderans, s messze túlhaladja az azzal járó jogokat. A kánonjog szabályai szerint ugyanis a patronatussal járó jogok nagyon röviden fog­lalhatók össze. A kegyúr felfüggesztheti czi­­merét a patronatusa alá tartozó egyházban, megilleti a »sedes in choro,« s kiváló osz­tályrész­­a szentelt kenyérből, gyertyából, s ha meghal, az engesztelő mise. Hogy ily jo­gokért mi volna a mai fogalmak szerint a megfelelő csereérték ? azt bajos volna megha­tározni. De jár a patronátussal nemcsak kép­zeleti, hanem valóságos jog is. Az egyházjavadalom betöltésénél ő je­löli ki a személyt, köteles lévén szem előtt tartani, hogy jelöltje ne csak az egyházjogilag elészabott képességekkel bírjon, hanem azok­kal, melyek az alapítványban kiköttettek. Ezekkel a clausulákkal a kijelölés jogát na­gyon könnyen teheti illustriussá a püspök, ha akarja. — S még egy joga van a patro­­nusnak, az, hogy a javadalom fölöslegé­ből ápoltathatik, ha nyomorba esik. E jogokkal szemben áll a kötelezettség, hogy az egyházat és hozzá tartozó épületeket jó karban tartsa, azokat kijavíttassa, ha el­pusztulnak, újra fölépitse s hogy a leolvadt dotatiót újra kiegészítse. Az 1723. 71. tcz. alapján kelt helytartótanácsi rendeletek sze­rint e kötelmeinek teljesítésére kényszerít­hető is. Hogy a jogok és kötelességek közötti e viszony néha szembeötlő aránytalanságokat mutathat, fel • Az a kérdés, kit illet meg a patronátus joga? számos polémiának képezte tárgyát, midőn fölvettetett: birhatnak-e a protestán­sok ilyennel? A kik e jogot a westphaliai bé­kekötésből akarták a protestánsokra is kiter­jeszteni, kénytelenek voltak meghátrálni az­­ ellenök felhozott érvek elől. De az egyháznak jó gyomra van s egyszer csak láttunk egy oly egyezményt jönni létre, mely a würtem-­­­bergi fejedelemnek 329, a bádeni nagyher-­­­czegnek 304 kath. javadalom felett ismerted kegyúri jogát. Magyarországon pedig a pro­testánsok századok óta gyakorolják a patro­natus jogát, még pedig hogy nem a kath. egyház sérelmével, legjobban kitűnik a Páz­mány alatt tartott nagyszombati zsinat 5-ik rendeletéből. Kétséget sem szenved, hogy a patroná­­lus jogának kiterjesztése által a protestán­sokra is, meg lett törve merevségében az a szabály, mely eredetileg mindenesetre érvény­ben volt, hogy azt csak katholikusok gyako­rolhatják. De még ezzel korántsem lett ki­mondva az, hogy ergo nem­ keresztyének is gyakorolhatják, hanem csak az, hogy a ka­­tholikus keresztyének is. Sőt a birtokkal járó kegy­úri jognak megszűnési esetei között, épen első helyen van fölemlítve azon eset, hogy »ha a birtok nem keresztyén birtokos­ra száll.« Speciális magyar törvény erre nézve nem idézhető, de fenn van egy 1860. február 18-dikáról kelt császári rendelet, mely nem bír ugyan törvényerővel, de jellemzi azt a felfogást, melylyel e kér­dés megitéltetett. E rendelet szerint, »ha izraelita kézre oly jószág megy át, melyhez egyház-kegyúri jog v­an kötve, akkor az ideig, a mig a jószág e kézen van, a kegyúri jog nyugszik, de a terheket a zsidó birto­kos viselni tartozik. A kegyúri jogok izraelitákra teljességgel át nem ruházhatók.« Ez minden esetre eredeti felfogás s csak örülnünk lehet a római curiának, ha mind­járt a sanyarú idők nyomása alatt keletke­zett is, ama modernebb felfogásán, mely sze­rint megengedte, hogy az a zsidó földesura­ság, kinek a pénzén nem érzi meg az egyház a zsidó szagot, az általa viselt terhek némi recompensatiója fejében legalább az ajánlási jogot gyakorolhassa, habár külön emelvényt nem is vehet igénybe az egyház biórusában, sem czim­erét a falra ki­­nem akaszthatja. Ez mindenesetre jobban megfelel a jogegyenlő­ség fogalmának s azon elvnek, hogy a köte­lezettségnek jog feleljen meg. S a kérdés ilynemű megoldása ellen va­lóban nem is lenne kifogásunk, ha e megol­dás az illetékes fórumtól származik vala. Azonban minden tiszteletünk mellett a római curia iránt, őt ilyetén fórumul el nem ismerhetjük, s ha határozottan kárhoztatnunk kell, hogy valamely püspök az állam illeté­kes hatóságainak megkerülésével a római szent­széktől várja az állampolgárok jogvi­szonyainak szabályozását, annál fokozottabb mértékben vagyunk kötelesek tiltakozásun­kat kijelentenünk, ha ez Magyarországon tör­ténik — a­hol az állam alaptörvényei szerint nem csak hiányos törvény pótlására, de a ho­mályosnak jogérvényes magyarázatára is egyes egyedül az ország törvényhozása az il­letékes fórum. Hivatkozhatnánk ugyan pozitív törvé­nyekre is, melyek szigorú büntetéssel sújtják az ilynemű visszaéléseket , azonban beérjük vele ez alkalommal, hogy figyelmeztetjü­k­ a­­ , , ,, , ,.ft.M­ai­dur3i­hsí reen­líitv.v kormányt, őrködik . jogai feioit s ne engedje azokat oly­kép vesz­tegetni, hogy a római curiának az állam meg­hallgatása és beleegyezése nélkül kiadott ha­tározata kötelező normativumut állittathas­­sék fel s törvényes jogerőre emeltethessék, mert ez­által csak vérszemre kapatja az ál­lam ellenségeit s elterjesztené a már igy is elég veszedelmessé vált ama föltevést, hogy a magyar állam fenyegetett jogainak és érde­keinek megoltalmazására talán már nem is képes.­­ A pesti egyleti bank liquidáló bizottsága ápril 28-kan a közgyűlés alkalmával ma­gának meghatalmazást adatott, hogy az egylet egész vagyonát, részvényenként 36 frtjával egy pesti pénzintézetnek eladhassa; ez ellen egy jelentékeny kisebbség óvást e­melt, mert a bank vagyona, ha azonnal történnék is a lebonyolítás, 60 frtot érne részvényenként. Ezen óvást azonban a közgyűlésen el nem fogadták, minek folytán a kisebbség ma til­takozását a kereskedelmi miniszternek nyújtotta át, ki azt ígérte, hogy a legerélyesebb vizsgálat által fog magának a tény­állásáról biztos tudomást szerezni és a szerint eljárni. úgy látszik, hogy itt is a liquidáló bizottság számított az önkényes »gazdálkodásra!« . Az osztrák birodalmi tanács képvise­lőháza, tegnap, ápr­il 29-én fejezte be a kolos­­t­o­r-t a j­a­v­a­s­l­a­t részletes tárgyalását. A kép­viselők ez alkalommal is —úgy szólva — túllic­itál­­tak egymáson a szerzetes­rendek megszorítását czél­zó módosítványok és indítványok beterjesztésében, melyek egy része el is fogadtatott. Stremayr kultusminiszternek ez alkalommal is rész napja volt; az egész tárgyalás alatt »mürrisch, kalt u, stumm« ült karos székében, nem szólalt meg; hagyta a házat szavazni borúra derűre, gondolva magában, hogy hi­szen úgy sem ér az semmit,majd tábulázását csináltat­ó az urak háza által a képviselő kamara határozataiból. Az elfogadott módosítványok közül megemlítjük a következőket. F­u­x képviselő indítványára elfo­­­gadtatott a javaslat 18. §-ának azon kiegészítése, hogy »kolostorokban a fegyelmi hatalmat soha sem lehet az államtörvények és az állampolgári jogok gyakorlatának meggátlására felhasználni.« Továbbá elfogadtatott Kopp következő módosítványa: »A politikai hatóságnak kötelessége koronként minden kolostort megvizsgáltatni és teljes meggyőződést sze­rezni magának a törvények teljesítéséről.« Az így módosított és átalakított javaslat a képviselőház egyik legközelebbi ülésében harmadszor fog felol­vastatni.­­ A magyar delegátió had­­ü­gyi bizottsága ma délután öt órakor ülést tartott, melyen jelen voltak: Kuhn báró közös hadügyminiszter, Benedek altábornagy, Früth osz­tályfőnök, Neuhaus tábornokügyelő, Steiner és Alker ezredesek. A közös hadsereg 1875. évi rendes szük­ségletének tárgyalása folytattatván, a következő ha­tározatok hozattak:: X-ik czim : Élelmezési raktárak, az élelmezési legénység létszámának 220 legénynyel és 9 hivatal­nokkal való felemelését az albizottság tekintettel a kenyér készítésének nagyobb mértékben való alkal­mazását, mi­által a kenyérnél megtakarítás éretik, el­fogadtatott, megszavaztatott e czim szükségletére 559,996 frt, a törlés 9,780 frt.­­A XI—XV. czimek a múlt évi előirányzattal egyenlő összegben szavaztattak meg és pedig a XI. czim ágyraktárak 34,453 írttal, a XII. czim, ruházati intézetek 119,569 fo­rinttal, a XIII. czim, műszaki tüzérség 2,843,236 fo­rinttal, a XIV. czim, szekerészeti szerraktárak 106.541 írttal,­­ a XV. czim, műszaki hadszerügy 32,000 fo­rinttal, a XVI. czim tárgyalása az építkezési ügyben kiküldött bizottság jelentésének beadásáig elhalasz­­tatott; a XVII. czimnél katonai földrajzi intézet, az előirányzott 348,479 ftból 4502 forint töröltetett; a XVIII-dik czimmel, katonai egészségügy, 3.098,242 frt szavaztatott meg, a törlés 28.001 f­@h­, *"­ Alk­ik czimnél, nyugdijak, kerek 10 millió szavaztatott meg, 65,696 frt töröltetett; a XX. czim katonai intézetek 61,435, a XXI. sz. különféle kiadások 303.000 és a XXII. czim altiszti szolgálati jutalmak 1.900.000 frttal törlés nélkül szavaztattak meg az elő­irányzat szerint. A „HON“ TÁRCZAJA. WALDFRIED. Regény. Irta Auerbach Berthold. Első kötet. — Második könyv. (23. Folytatás.) TIZEDIK FEJEZET. A harcz megszűnt,, a béke meg volt kötve. Ausztria el volt válva Németországtól, de még nem volt valódi Németország. A franczia a fő­sza­kaszok szerkesztésekor a szerződő feleknek kezéből kivette a tollat és egy nagy húzást vont, s neve en­nek a Majna vonala. Az őrnagy megjött, Berta és a gyermekek örö­me kimondhatlan. Az őrnagy azonban egy keservét nem tudta elhallgatni. Kemény katona volt. Fölebbvaló elöljárói és azok intézkedései ellen nem tűrt ellenmondást még a maga részéről sem, de most e hadviselés fölötti megbotránkozását nem fojthatta el. Ha már egyszer háborúba kiálltak, máskép kellett volna komoly vé­­k­ét megfogni. Keserű bizalmatlanság uralkodott a vezérek letökélése és indító okaik ellen. Az őrnagyban a ka­­ona lázongott, a hazafi természetesen még máskép­pondolt, melyet nem engedett azonban szóvá tenni. Beszélte, hogy Annetta a tetemért jőve, egyál­talában mértékletes magatartást követett. Most azonban már kitetszik, hogy nagyon sokra tartá ma­gát képesnek; ő most beteg és őszkor tengeri fürdő­be kell mennie. Anyósa fogja elkísérni. Mikor az őrnagy megemlíté, hogy e háborúban okozott csekélyebb sebzések is halálos kimenetelűek, s mint beszélik, mert a kedélyekben rejlő fájdalom ezen a szó szoros értelmében vett átkos harcz felett, minden sebet elmérgesít, felkiáltott nem: »Igen, igen! ügy van. Vannak sebek, melyek a sebzett gon­dolatai által halálosak lesznek.« Mindnyájan észrevettük, hogy Ernőre gondolt és hallgattunk. Az őrnagy nem említé Ernő nevét és nem kér­­dé, vannak-e híreink róla. Hallotta, hogy a Fonóné fia elesett, és épen készült a szomorkodó anyát meglátogatni, mikor Veresláb lelkendezve betoppant és jelenté, a Fonó Károly lenn van az istálóban és kér engem, menjek anyjához s jelentsem neki, hogy ő él. Károlyt felhivattuk és ő elbeszélő, hogy előőrsi szemlén elvágták, elfogták és igy hibásan vették be a holtak lajstromába. Az őrnagy káromkodott a rendetlenség fölött, mely minden dologban uralkodott. Elmentem a Fonónéhoz. Rokkája mellett ült és font, s azt hittem, csoda előtt állok, mikor az anyóka elém azt kiáltá: »Jön-e már ő?« Elbeszélő, hogy az éjjel felébredt, bizonyosan tudja, nem álmodta, ekkor fia szavát hallotta, ki egész érthetően mondá : »Anyám, én nem haltam meg. Nem sokára nálad leszek. Jövök, jövök,« és aztán hallotta lépteit. »A papnál voltam« mondá az anyóka, egy orsót elvetve és újba kezdve, »a pap a lé­lekharangot akarta Károlyért huzatni, de nem en­gedtem, mert Károly nem halt meg, nem harangoz­hatom őt ki.« Azt mondom neki, hogy a háborúban zűrzava­rosan megy minden, s hogy hiszem, hogy Károly él és ismét eljő, és mikor épen mondani akarom, már láttam őt, előállt a rőzsekötegek mellől és kiáltá : »anyám !« A Fonóné ülve maradt, csak orsóját vett el messzire magától. Károly térdre borult előtte, körülfogta térdeit és sírt. »Ne sirj te­­ eleget sírtam én,« mondá az anyó­ka. »De tudtam én, te jó gyermek vagy, nem teszed te azt meg, hogy előttem halj meg. Kelj föl­­­add ide az orsómat. Ettél már valamit Károly ? éhes vagy tudom.« Midőn Károly kijelenté, hogy neki nem kell semmi, mondá ő : »Nekem­ sincs egyebem, hideg, főtt burgonyánál. Most mondd el, hogy volt az, mikor ha­lott voltál ? Az utolsó perczben bizonyosan rám gon­doltál ? És most mondd meg nekem, ma éjjel három órakor, már a hol voltál, nem azt mondod-e magad­ban : Anyám, nem haltam meg. Nem sokára nálad leszek. Nem sokára eljövök ?« Károly igennel felelt, hogy valóban akkor mondta azt. »Már most jól van« mondá az anyóka. Fölegyenesedett, kezénél fogta fiát és folytatá : »Most jár a faluba ! Tudom hová. Az urakkal me­gyünk. Őrnagy úr, köszönöm önnek, nagy tisztelet az nekünk. Csak szabad velük mennem ? Valami jóm van.« Hazafelé mentünk. Az egész faluban hire ment, hogy a kit oly szivből megsajnáltak, megjött. Minden házból kisi­ettek és az ablakokból kikiálták: »Isten hozott Károly !« A Rétöntő Mari,a­ki épen egy csomó lóherét vitt fején hazafelé, eldobta a csomót, Károly felé sietett, de előtte ijedten megállt. »Jó napot Mari ! örülök, hogy te is istenhoz­­zottat mondasz nekem« szólt Károly. Mindkét kezét odanyujta neki és az megra­gadta. De nem szólt egyet sem. Tovább mentünk és mikor hátra néztem, lát­tam Marit a hogy a lóherecsomón ül és arczát mind­két kezével eltakarja. Legiigabb volt Veresláb. »Most látni való, mily hazudozó a világ« ki­áltá. »Mindenki azt mondá: mit adnék, ha a Fonó Károly még élne ! Most itt van, életben van. Mit ad­nak érte ? Semmit ! Nem kell az emberek kedvéért meghalni. Mindent a világon, csak nem meghalni.« Elértünk házamhoz. A Fonóné odaállt nőm elé s mondá: Waldfried asszonyom ! Itt van ő, fiam, Károly. A­mily bizonyos hogy megjött, oly bizonyo­san megjön Ernője is. Hisz’ egy napon születtek. Tudja-e még ? Zord zivatar volt ép azon órában, ak­kor jött a bába öntől hozzám, és akkor zúzta szét a villám a házikom mögötti fát, és akkor mondá a bá­ba : ez a gyermek háborúba kerül. Ön nem hitt ben­ne ? De mégis igaz lett. És itt lenn van egy kút, s az anyai szív olyan mint a kút, éjjel-nappal folyik. Ernőd, az én Ernőm elé fog kerülni.« Senki sem tudott mit válaszolni. Hiszen Ernő­vel egész máskép álltak a dolgok. A Fonóné erre kért minket, adjunk a nagyasz­­szonynak — Így nevezte mindig Annettát — hirt Károly hazaérkezéséről. Az őrnagy megigérte, és mikor vele magára maradtam, először említé Ernőt s elmondá, hogy hadosztályának parancsnoka az egybegyült tiszti tes­tület előtt fejezte ki neki részvétét, hogy sógora megszökött. Szégyent és fájdalmat hozott Ernő minden egyesre külön-kü­lön. De még egy másikat is meg kelle érnünk. Jankától levél érkezett, melyben röviden fa­nyar sorokban közli, hogy fia Márton a kapott seb­ben meghalt, és férje, ki úgyis még betegeskedik, fia halálát nem soká éli túl. A hírt mindnyája előtt elhallgattam, csak az őrnagygyal közlöm. Az őrnagy elutazása előtti napon Lajostól le­vél érkezett Amerikából. A szövetségtanács szétrob­banása felett telve volt örömmel és a hazára nézve nagy idő kezdetét látta. Az amerikaiak már is tisz­telettel beszélnek Németországról, s Poroszország egészséges erejéről és vezérférfiairól. Keserű hang vegyült az őrnagy szavaiba, mikor mondá: »Igen, a távolban hírlapi jelentésekből így mutatkozik a d­o­­log. Ha tudnám, a­mit tanultam, mikép értékesítsem az új világban, elbocsáttatásomat kérném és kiván­dorolnék Amerikába.« E férfiú, ki viszályról sohasem tudott semmit, kedélyében most meg volt hasonulva, és még mennyi ezren vele együtt ! A gyermekek elutaztak, a ház ismét elcsende­sült, és a tél beköszönt­ött. Martella örült, hogy ismét magunkra leszünk itthonn. Újból föléledt és élénkké lett, hogy ismét az anyával lehet. Mikor Annetta írá, hogy a telet vagy legalább egy részét nálunk a faluban készül tölteni, mondá Martella: »Ez is jó lesz, egészen jó. Az anyá­nak mulatságot szerez.« (Folytatása következik.) A Deákkörből. A Deákpárt ma este 6 órakor tartott értekez­letén mindenekelőtt a 15 tagú bányabizottság kije­lölése történt; megválasztottak: Dulovics Ernő, Juszth Imre, Forgách Antal gr., esetleg Lukács Bé­la, Horn Ede, Jendrassik Miksa, Kemény Gábor b., Korizmics László, Lükő Géza, Paczolay János, Tuszth Dragutin, Solymossy Bálint, Stoll Károly, Szlá­­vy József, Vécsey Tamás és Zsedényi Ede. Ezután G­h­y­c­z­y pénzügyminiszter előter­jesztő Solymossynak a bankügyben hozzá intézett interpellációra adandó válaszát. A­mi egy magyar önálló bank felállítását illeti, ő részéről he­lyesli és méltányolja ezen kívánságot; de tekintetbe kell venni azon akadályokat is, melyek ezen kíván­ság valósításának útjában állanak. Azzal —­­­gs hiszi — mindenki tisztában van, hogy a bankkér­­dés sikeres megoldása a valuta rendezésével szoros összefüggésben van, mely rendezésnek a bank fel­állítását okvetlen meg kell előznie. A­mi pedig a kérdést illeti, azon tárgyalások, melyek ez iránt az osztrák kormánynyal már előbb megindíttattak, jelenleg is folytattatnak. Különben a jelenlegi pénzügyi helyzet­­ a legkedvezőtlenebb, hogy a kérdés megoldására kecsegtető remény le­hessen s ne áltassa magát senki azzal, hogy a bank felállítása a mai viszonyok rögtöni megváltoztatását vonná maga után, példa erre Ausztria, hol a nemzeti bank létezése mellett a pénzválság a legnagyobb mérvben kitört. Beszédét azzal végzi, hogy részéről minden le­hetőt meg fog tenni egy magyar önálló bank mielőbbi felállítása érdekében. Az ügy jelenlegi stádiumáról bővebb jelentést nem tehet mindaddig, míg a tárgya­lások teljesen befejezve nem lesznek, melynek ered­ményét annak idejében a háznak elé fogja terjesz­teni. Az értekezlet helyesléssel tudomásul vette a a miniszter válaszát. T­r­e f­o­r t közoktatási miniszter először is Rill József volt tanár elbocsátására nézve elmon­­dá, hogy Rill ellenszegült intézkedésének s midőn áttette Szabadkára,ezen állomást elfoglalni nem akar­ta ; erre három havi szabadság időt engedvén neki, ő ezen időt izgatásra használta, s lefolyta után sem foglalta el a kijelölt állomást, minek következtében Rill Józsefet mint megsérhetlen embert kénytelen volt végleg elmozdítani. Ezután nyilatkozott a kérvényi bizottságnak a zsidó hadisarci alap hová fordítása illetőleg a rabbi képezde felállítása tárgyában hozott véleménye tár­gyában, kérvén annak elfogadását. A kérdés igen hosszú vitára adott alkalmat, melyben részt vettek Steiger, Szilágyi Zsedényi, Wahrmann, Tavaszy és Vizsolyi, mire Trefort mi­niszter kijelenti, hogy szombaton a házban kinyilat­koztatja, hogy e tárgyban a legrövidebb idő alatt előterjesztését be fogja adni, s hogy addig a képvi­selőház semminemű határozatot ne hozzon. Ezzel az értekezlet véget ért. A lutheránusok h­azafiúsága. Az egyházi élet alapos tanulmányozója nem ritkán jut napjainkban azon meglepő felfedezésre, hogy a conservativ vagy épen államellenes irányok az utolsó asylum, a még mindig sértetlennek tekin­tett vallás köpenye alá menekülnek. A csalhatatlan pápa jezsuita főnökének, Belixnek hódoló főpapok a »dogma« s vallásos meggyőződés« zászlói alatt folytatnak hadat a közös iskolák, polgári házasság s általában minden szabadelvű intézkedés ellenében; az orthodox zsidók hitök megsértését látják a mű­velődést terjesztő rabbi képezde felállításában; Cal­vin vastag nyakú követői, a »gondolatszabadság őrei« autonómiájuk sérthető­enségére hivatkoznak a kormány bármely jóakarata s művelődésre c­élzó intézménye ellenében. Az egyház, mely rég megszűnt azonos lenni a hívők tes­tületével, nem ritkán bűnös egyé­nek csatahelye lett s a polgárok testü­letével, az állammal ---------- veszteség vagy győzelem esetére egyaránt a nemze­ti művelődés kárára folytattatik. S a legrettenetesebb, legelszomoritóbb esetek egyikének jutottunk ezen napokban tudomására. Egyike a hatalmasabb s műveltség tekintetében ta­lán legelső helyet elfoglaló felekezetnek, a lutherá­nusok használták fel a felekezeti autonómia köpö­nyegét, hogy nemzetellenes működésöket a haza tör­vényeivel szemben megóvhassák. Az eset tudva van. A thurócz-szent-mártoni evangélikus gymnasium patronátusa, hogy magát a panszlavismus vádja ellen megmenthesse, nem nyilt vizsgálatot követel, hanem a vádló Zólyom me­­gye beavatkozását utasítja vissza. »Zólyom megye határozata — úgymond e tiltakozás — hallat­lan merénylet a magyarországi evan­g. egyház törvény által biz­tosított autonómiája ellen, melynek védelmére kelni első­sorban a thuróczi senioratus, második sorban a dunáninneni kerület,­­végre pedig az egész evangélikus egyház szent kötelessége. Hi­szi is, hogy az egyházi elöljáróságok részéről oly lé­pések fognak történni (?) melyek által az ily me­rényletek ismétlése a jövőben megakadályoztassék.« S valóban merénylet volt-e ez? Jósaneszü s valóban hazafias gondolkozásu egyén nem képes ily álmodott merényletnek nyomát sem fedezni fel. Zólyom me­gye bizottmánya akár gyanúból, akár valóságos ok­ból indulva ki, feljelentette ezen irányt a közoktatás­­ügyi miniszterhez s képviselőházhoz s ehez nemcsak egy hatalmas testületnek, de egyeseknek is joga van. S a miniszter mit tett ? Sokkal legálisabban járt el, mint kellett volna is. Nem írt le pirongató levelet, nem intette meg az intézetek fentartó hatóságát, mi­hez teljes joga lett volna, hanem egyszerűen hivata­losan felszólította az illető superintendenseket, hogy­­ a kérdésben forgó tanintézetek szellemét, hatását és

Next