A Hon, 1874. július (12. évfolyam, 148-174. szám)

1874-07-01 / 148. szám

148. szám. XII. évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1874. Szerda, julius 1. Kiadó-hiv­atal­­ Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint Elő fizet­ési dij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli ég a ti kiadás együtt: 8 hónapra........................................6 frt — ír. 6 hónapra............................ 12 » — » Az esti kiadás postai külünküldéséért felü­lfizetés negyedévenkint . . . 1 » — » Az előfizetés az év ^folytán minden hónapban meg*­kezdhető, de jennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától­ számi­tatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP­Szerkesztési iroda , Barátok­ tere, Athenaeum-épület I. emelet A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fagad­­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere. Athenaeum-épület) küldendők« Előfizetési felhivás „A N­­O V* XII-dik évi folyamára. Előfizetési árak: Félévre . . Negyedévre Egy hóra 12 frt 6 frt 2 frt UgT" Külön előfizetési iveket nem küldünk szét. Előfizetési­­postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmene­tesitve tíz írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a »Hon« kiadóhivatala czim alatt Pest, Ferencziek­ tere Athenaeum-épület küldendők. A „HON“ kiadóhivatala Budapest, június 30. A választási törvény tárgyalásához.­ ­ A választási törvény tárgyalását — valódi örömünkre — holnap kezdi meg az országgyűlés. Üdvözöljük e képviselőket ez önfeláldozó buzgalomért; csak azt kívánjuk, sőt el is várjuk tőlük, hogy ne csak a lát­szatnak tegyenek eleget, hanem a tárgyalás rövidsége, méltányossága és higgadtsága ál­tal tegyék lehetővé az eredményt is, mely egyaránt van koc­káztatva a hosszadalmas­ság és a merev pártszenvedély által. A tárgyalás alá kerülő törvényjavasla­tot, úgy eredeti szerkezetében, mint az osztá­lyok és a központi bizottság által tett módo­sításaiban bíráljuk majd minden nevezete­sebb intézkedésében, és általában véve most is csak azt mondhatjuk annak jellemzésére, hogy néhány határozatlan és néhány túl­­szigorú intézkedésének módosításával,az hasz­nálható ideiglenes választási törvény lesz. Ismerik olvasóink azon kifogásainkat, melyeket a főbb vitás kérdésekben a kormány és a központi bizottság javaslatai ellen tet­tünk ; most, a tárgyalás előtt, még csak egyné­hány pontra teszünk megjegyzést, főleg a központi bizottság szövegezésében. A választási qualifikációkat, a központi adottság szövegezésében most szabatosabbá és egyöntetűbbé tenni, alig van reményünk, de legalább a ház- censusra nézve kell a 3 lakrészt megváltoztatni, mert ez először hatá­rozatlan, és másodszor több értéket követelő kifejezés, mint az a 315 forint, mennyit a 48-iki törvény alapján méltányosan követel­ni lehet. A balközép a központi bizottság javas­latából a 8, 12. és 108. §§. azon határoza­tait, melyek a censusnak nem alapjául, hanem igazolásául szolgáló adónak egyfelől a meg­előző egész évre való kivetését és másfelől annak valóságos lefizetését is követelik — ki­hagyatni kívánja. Ez méltányos és igazságos követelés e census alá eső adózók érdeké­ben. Mert ez, az oly választási törvény kere­tébe épen nem eső megszorítás, melynek alapja nem adófizetés, hanem a vagyon, ille­tőleg értelmi és jövedelmi census és a jelen tör­vényjavaslatban annál különösebb határozat, mert a választók nagy részének más útja is van (a vagyon és jövedelem kimutatás, illetőleg di­ploma felmutatás által) a választói képesség elnyerésére és a már nyert választói képes­ségtől foszthatja meg minden évben az adóhátralék mindazokat, kiknek egészen más alap szolgál annak elnyerésére. A központi bizottság érezte ez anomá­liát és (elvetve az adóelengedés és fizetési ha­ladék tekintetében az eredeti javaslatban volt és részrehajlásra vezető rendszabályokat) — a 108. §-ban felemlíti, hogy „addig is, míg a törvényhozás az adóhátralékok behajtása iránt intézkedik“ — megadja azt a conces­­siót, hogy a hátralékosok az összeírást meg­előző évben nem összes hátralékukat, hanem ebből csak annyit kell hogy lefizessenek, a­mennyit egy évi adójuk tesz. De már maga e határozat is bizonyítja, hogy az adóhátralé­kokra vonatkozó intézkedés nem ide tarto­zik, mert elismeri, hogy máskép kell az adó-­­ hátralékról intézkedni, tehát csak az összeírási és igazolási eljárást fogja bonyolítani az, hogy a qualificatio igazolása után, követke­zik az adótartozási számítások nem csekély munkája. Még különösebb lesz az, hogy idő­közben is érheti a polgárt, az az adótörvé­nyeinkben éppúgy, mint büntető törvényünk­ben ismeretlen büntetés, hogy választóképes­ségét adóhátraléka miatt elveszti. Ez nem csak választási törvény tehát, hanem van benne egy kis pénzügyi és büntetőjogi rész is. Ez anomália, melyet megszüntetni kell. Hogy a választási ügyekben a Kúria ítél­jen, ez elv nagy nehezen elfogadva jön, de a központi bizottság 89. §. kijátsza ezt azon ha­tározattal, hogy míg az eljárásra nézve külön „anyagi és alaki szabályzatokat“ a törvény­­hozás nem hoz, megmarad a képviselőház igazolási hatásköre. Ez annyi, mint a kúria bíráskodásának megvalósítását „ad graecas kalendas“ elhalasztani, mert midőn e gyanús eszme felmerült volt, akkor legalább ki volt kötve, hogy ez országgyűlés alatt kelljen a kormánynak e kiegészítő törvény meghoza­­taláról gondoskodni, holott most még ez a megszorítás is elmaradt. Igaz, hogy a Kúria nem veheti át a képviselőház szabályainak ide vonatkozó részeit, de nem is szükséges. Alkosson magának eljárási szabályzatot, hisz a qualificatiók törvényben lesznek meghatá­rozva, hogy ezeket mikép ítéli meg a bíróság, az az ő dolga. A balközép a tulajdon, nemzetiség tár­sadalmi osztály, vallás és király ellen, válasz­tás alkalmával, szóval vagy irattal nyilváno­san elkövetett sértéseket és úgy kívánja büntetni, mint a központi bizottság 97 és 98. §§-ai, de azon kikötéssel, hogy csak a vá­lasztói gyűlésekre szóljon e rendkívüli intéz­kedés. A jobboldal azt mondja erre, hogy a bűn mindig bűn, bárhol és bármikor követ­tetek el. Ez igaz. Csak­hogy a választási tör­vény nem büntető kódex, ennek csak arra kell szorítkoznia, a­mi szorosan a választásra tar­tozik és még ez ügyben nem teremthet titkos politiát, mely a delatorok feladásai után min­denfelé bűnöst nyomozzon, hanem csak azt tekintheti közébe esőnek, a­mi a választási gyűléseken, nyilvánosan volt mondva vagy írásban terjesztve. Természetes, hogy józan, alkotmányos emberek a központi bizottság 99. §-át el nem fogadhatják, mert ha még azt is a választói jog 3 évi elvesztésével és 1500 forint bír­sággal büntetjük, ki „tudva“ „valótlan vagy elferdített tényeket“ hirdet, szóval vagy írás­ban, hogy „az ország alkotmánya ellen gyü­­lölséget“ keltsen — akkor e czimen meg le­het büntetni egy kis jobboldali magyarázat­tal minden ellenzékit; mert az 1867. 12. t. egikk alkotmánynak van deklarálva és hogy mit terjeszt az ember tudva, mi valót­lan és mi „elferdített“ — ezek oly könnyen magyarázható dolgok, hogy a­ki terheinket vagy az ország állapotát nem jobboldali szá­mítás szerint adja elő, az mind büntethető lesz e­z­által. Különben is csak III. Napóleon tekinté bűnnek az alkotmány elleni „gyű­löl­­séget“,alkotmányos országban az érzelme­ket nem ítélik el, csak tetteket és r­á­z­­­t­ó sza­vakat. E §­ elfogadása szégyent hozna ránk. Erdélyben a két képviselővel bíró vá­lasztó­kerületek el lesznek választva , de a jobboldal mégis jónak látó Kolozsvárt és Maros-Vásárhelyt meghagyni mostani­­alak­jában , egy választó­kerületnek, két képvise­lővel. Ez oly számítás, mely csak a pár­t.tak­tikában leli magyarázatát; jó lenne igazol­ni vagy elhagyni e különös intézkedést, mert különben, előttünk legalább, feltűnő anomá­lia az. Nem foglalkozunk több részlettel: vajha legalább ezekben hallgatna a jobboldal a hig­gadt méltányosság szavára! Hanc veniam damns, petimusque vi­­cissan! — A baloldali kör tegnap esti (jan. 30.) értekezletén, a választási törvényjavaslatnak ed­dig nem tárgyalt §§-aira nézve csak lényegtelen, és styláris módosítások fogadtattak el. Lontagh Pál a sajtóügyben interpellate jelentett be: Tisza Kál­mán közelebbi börtönügyi in­terpellatióját meg fogja sürgetni. — Az országgyűlésen a pol­gári házasságra vonatkozott vitákkal kapcsolatban Bécsből néznél;­ részleteket írnak ne­künk, írja a Lloyd, a­melyek­nek, ha föntartás mel­lett is, helyet adunk. Mint forrásunk tudni akarja, a magyar kormány vonakodása a polgári házasságnak már most való tárgyalása ránt, nem kis részben visszavihető azon körülményre is, hogy szándékban van e két fontos téren a két törvényhozás közt bizo­nyos konformitást hozni létre. E felfogás teljesen megfelel azon követelményeknek, melyeket a modern törvényhozástól igényelni ki­­.Jonoson oly téren lehet, a­melyen, mint alig valamely máson, a monarchia két felének viszonyos érintke­zései oly intenzív ter­mészetűek, s a melyen sem n­emzeti, sem másnemű sajátságok ez azonosságnak rém állják útját. A mos­tani eltérések a házassági t­örvényhozás terén már 1867. óta oly következményeket vontak maguk után, melyek a szabályozott törvén­yhozás terén alig helye­selhetők, ha mindjárt meg­­ ne is akadályozhatok. Osztrák alattvalók azon költ­ött kilépése az osztrák államkötelékből, mert a prot­sta­tismusra való átlé­pésük daczára sem köthettek felbontott első házas­ságuk után új házasságot, ma mint magyar polgá­rok erre fel voltak jogosítva a szükségbeli polgári házasságok, a melyekhez vis­ont magyar alattvalók­nak kelle Ausztriában folyamodniok — mind­ezek oly jelenségek, melyek már most nevezetes viszá­lyokra vezetnek, s a jogkérdé­sek egész csiráját hord­ják magukban, a melyek a m­aguk számára igy mint­­egy póttörvényhozást terem­ő egyéniségekre nézve nem mindig lehetnek épen is kedvező jellegűek. A polgári házasság behozatala a jelenségeket tényleg megszüntetne ugyan, de a­ a­­kor, ha a kérdéses törvényhozási intézkedések mindegyikének azonos alapelvei lennének itt és Lajtántúl. Csak azt kell például képzelni, hogy itt (Bécs­­ben) a polgári házasság franczia minta szerint elvá­laszthatjak Lajtántul pedig felbontható. Gondol­ható-e, hogy nem ismétlődnének újra ezen cselfogá­sok in fraudem legis, ha mindjárt a legtisztább szán­­dék mellett is. Talán — talán mondjuk — a mi­niszterelnök azon kifejezése, hogy a kérdést előbb »tanulmányoznia« kell, az itt jelzett irányra vihető vissza. Mindenesetre kell tiltakoznunk az ellen, hogy a »közös ügyek« jogköre tágíttassék, vagy hogy a pa­ritás abban nyilvánuljon, hogy mindkét kormány — egyformán hozza és halaszsza a kérdést. Mondanunk sem kell, hogy a »Lloyd« közle­ménye, melyet szemmel láthatólag maga is elégte­lennek tart, épen nem világítja meg a kérdést. Az alapelvek azonossága iránti óhaj oly tág kifejezés, mely alá minden elfér, legkevésbé az, a­mit féltéke­nyen őriznünk kell, a belügyi törvényhozás önálló­sága. Azt hiszszük, hogy az alapelvek iránt külön­ben már kétség nálunk nem foroghat fenn. Az országgyűlés Deák Ferencz beszédét majd egyhan­gúlag magáévá tette. Ha Lajthántól ez irányban el­járni nem hajlandók, az ő bajuk; nálunk a közvéle­mény kérlelhetlenül fogja elsodorni azokat, a­kik az ottani vonakodásból az itteni­­ visszalépés mellett volnának elég kislelkűek érveket meríteni. — Az újvidéki »Szibszki Ná­­rod« szerint az eddigi szerb congressusi választá­sok után a szerb »conservativ-liberalis« párt (melyet a »Szibszki Narod« képvisel) tiz világi és tizenöt egyházi követre számíthat, kik az újvidéki »részeg szent« (Mileticinek) pártját soha nem fogják szapo­rítani. A felső-károlyvárosi és bácsmegyei választá­sok csak ezután következnek. Czikkiró erősen hiszi, hogy a szerb congressuson pártja jelentékeny ki­sebbség által (25—40 szavazattal) lesz képviselve, melynek élén Zsivkovics Jánost szeretné látni. Ugyancsak a »Szrbszki Narod« szerint Une­­ber kir. biztos a szükséges utasításokat már megkapta. Az utasítások mindenben megegyeznek a kir. biztosoknak adott eddigi utasításokkal, csak annyiban különböznek mégis az eddigiek­től, hogy a kir. biztos ezúttal a szavazásnak befejeztével nem fog jelöltet ajánlani, a­kire nézve a követek egyetértenének, hanem a választás egész eredményét egyszerűen a legfelsőbb helyre felter­jeszti, hol király ő felsége a jelöltek közül, a­kikre szavazás történt, az érsek-patriarchát kinevezi. A kinevezés tehát bekövetkezik, ha az ismeretes párt makacsul Sztojkovics Arzén püspökre szavaz, ám ha a szavazatok Grujics Nikánor püspök személyé­ben egyesülnek, akkor a kinevezésnek nem lesz he­lye, mert magától értetődik, hogy a királyi kegy ez alkalommal is azon főpap felé hajlik, ki Sztojkovics Arzén püspöknek bukásával a szerb patriarchátus adminisztrátori székére emeltetett. Legújabb hirkép a következőket közli még a »Szrbsz, Narod«. A szerb püspököknek Sztojkovics Arzén püs­pök iránti hangulata hírére ugyan csak Sztojkovics folyó hó 8/20-án kérelmet, illetőleg írásbeli lemon­dást terjesztett be illetékes helyen, melyben aziránt esd, hogy Uneber Zsigmond udvari tanácsos és kir. biztos értesittessék, miszerint az ő jelöltül való fel­lépte esetében az érsek-patriarcha-választásból ma­gát kizárja, Karloviczon congressusi tagnak megválaszta­tott Sztankovics Szilárd szavazattöbbséggel. Ellen­jelöltje Risztics István karlovici polgármester volt. Mindkettő a »conservativ-szabadelvű« párthoz tar­tozik. A zágrábi »Nor. Nov.« szerint Stankovics Koszta »clericális« választása ellen az ellenfél vá­lasztói óvást jelentettek be. Az újvidéki »Zásztava« Budapestről a követ­kező távirati közleményt hozza: »A június 26-iki országgyűlési ülés a horvát autonómián csorbát ejtett az incompatibilitási tör­vény által. Tombor tiltakozó óvást jelentett be.­­ Hiteles forrás után beszélik, hogy az uralkodó, a congressusi választások eredményét előrelátva, Bit­tónak azt mondotta, hogy Sztojkovicsnak eventuális megválasztását megerősíti.« Egy idő óta olyan divat lett a fejedelem sze­mélyét minden dologba belekeverni, állítólagos mon­dásait, sőt ígéreteit idézni, hogy valóban csoda volna, ha csak a »Zasztava« nem ragadta volna meg ezt az eléggé kopott, de azért tisztességessé még­se vált agitationális eszközt. —A főrendiház tagjai, mint a »Ref.« írja, egész terjedelmében elfogadni szándékoznak a képviselőház által megállapított inkompatibilitási­­javaslatot. Föl­­szólalás valószínűleg csak azon egy pont ellen fog intéztetni, mely a szerzetrendek tagjaira is kiterjeszti a képviselői állással való összeférhetlenséget. — A kikindai kerületből írják a »Reform «-nak: A kerületi alkapitány-választás jun. 25-én ment véghez Nagy-Kikindán, még pedig örvendetes sikerrel. Megválasztatott B­­­b­i­t­s Dö­me, gazdag melenczei földbirtokos és ügyvéd, kit már régebben is Torontál megyében Karácsonyi László fő­ispán, mint arra termett egyént, alispánul kandidált. Az omladina jelöltjei: Petrovits Milán és Jóczits Mi­los, a kandidáló bizottság által egyhangúlag kiha­gyattak ; volt e miatt nagy lárma, de nem használt semmit, az omladina teljes vereséget szenvedett. Az új alkapitány hivatali esküjének letételekor a kerü­let jeles és buzgó főkapitánya, Oberknezse­­r i­­­s Árkád, természetes, hogy magyarul olvas­tatta föl az eskümintát, s midőn ez ellen egy omla­­dinista pap, Predrágovits Máté, humáni g. kel. lel­kész fölszólalt, s követelé, hogy az alkapitány csakis szerbül esküdjék, a főkapitány őt szigorúan rendre utasította, mondván : »Itt Magyarországban az állam politikai és hivatalos nyelve a magyar, és nem a szerb ; itt Szerbiát nem lehet és nem szabad csinál­ni ; a ki ezt akarja, menjen át Szerbiába; de ez itt Magyarország és mi­­annak polgárai vagyunk!« — Ez erélyes szavakra meghunyászkodtak az omladi­­nisták. — Oberknezsevits főkapitány úr kétségkívül a karloviczi congressusi választásoknál is megbuk­tatja az omladina jelöltjeit kerületében, hiahogy ez a Manditz által 1871-ben megerősítésre ajánlott és szabálytalanul (mert metropolita-üresedéskor) élet­beléptetett választási szabályzat s a hasonlókép ily auspicziumok alatt létesített új egyházközségi szer­vezet mellett egyáltalán lehetséges volna. — A bukaresti félhivatalos »P r e s s a« 126-ik száma ezeket írja : Azon számos és kitűnő gazdászati előnyök mel­lett, melyeket hazánk a tömösi és verc­ovovai vona­lakból húzni fog, itt még egy másik, politikailag fontos előnyt emelünk ki: souverainitási, nemzeti jo­gaink gyakorlatát. Valóban: az osztrákmagyar biro­dalommal kötött csatlakozási szerződésünk, valamint a korábban Oroszországgal kötöttek is önálló álla­munk souverainitásának s függetlenségének nemzet­közi világos tényét foglalják magukban. E szerződés aláíratott a szomszéd birodalommal a nélkül, hogy Törökország megkérdeztetett volna, beleegyezik-e vagy megengedi-e azt ? A szerződésben legkisebb allusio sem létezik — a magas portának e nemzetközi ténybe vegyülésére. Mi lehet hát e szer­ződés egyéb, mint nemzeti szuverainitásunk egy újabb ténye, melyre a jogot Rasid basának a külhatalmak­­hoz intézett körirata kétségbevonja ugyan, de a mely ellen külügyminiszterünk a biztositó hatalmak előtt erélyesen tiltakozott. — Orosz lapok véleménye Kulin bukásáról. Az »Odesskij Viestnik« felvetvén a kérdést: miért elégületlenek a cislajtáni centra­listák a volt közös hadügyér elbocsátásával, mikor utódja báró Koller lett, ki a cseh ellenzék elleni kíméletlen eljárása által óhajtásaiknak oly jól felelt meg — az elégü­letlenség okát abban találja, hogy Kuhn a hadsereget a centralisták ízlése szerint szer­vezte, azaz úgy , hogy csak azon katonatiszteket léptették gyorsan elő s méltatták a parancsnokság kegyelmére, kik jó viszonyban állottak a központosí­tási párttal, ellenben pedig azok, kik nem avatkoz­tak a centralista üzelmekbe, régi érdemes szolgák, valódi szakemberek, mellőztettek s nem is volt kilá­tásuk a magasabb rangfokozatra. Egy szóval, Kuhn vezetése alatt a hadseregnél épen úgy mint az álla­mi szolgálat egyéb ágaiban, a politikai kö­mú a­s­á­g és centralista elemek uralma fejlődött ki. Ilyen rendszer tetszett a centralista pártnak, mert a hadsereget befolyása alá helyezte, sőt uralmának biztosítására egyik eszközévé tette, de lehangolta a tisztek többségét s elfojtotta bennök a hadügy iránti buzgalmat, a katonai iskolák pedig pusztulni kezd­tek s meglazult a fegyelem s a törzstisztek álszabad­­elvüsége rosz befolyást gyakorolt a hadsereg szelle­mére. Nevezett lap hiszi, hogy Koller, ki mint tisz­tán végrehajtó tábornok ismeretes s nem korlátoz­­tatván magát a pártok nézetei által, megteszi azt, mit reá parancsolnak, véget fog vetni ezen politikai komaságnak s következőleg, hogy a hadsereg meg­szűnik a pártok labdája lenni, oly parancsnokok ke­­­zébe kerülvén, kik az előléptetésnél nem fognak te­kintettel lenni arra, ki centralista és ki nem. A »Moskov, Viedom.« ugyanezen tárgyról bő­vebben értekezvén, nem tulajdonít a bécsi és pesti lapok értelmezéseinek nagy fontosságot; nem tagad­ja, hogy báró Kuhn több javítást hozott be a hadse­reg szervezetébe, de hibául azt rója fel neki, hogy oroszfaló volt, bizalmatlansággal tekintett a péter­­vári kormány politikájára s nem osztotta uralkodó­jának, Albrecht főherczegnek és Andrássy gróf né­zeteit, kik Oroszországgal való barátságban az euró­pai béke fentartására nézve legjobb biztosítékot látnak. A „HON“ TÁRCZÁJA. WALDFRIED. Regény. Irta Auerbach Berthold. Második kötet. — Negyedik könyv. (52. Folytatás.) TIZEDIK FEJEZET. Milyen idő volt az akkor, midőn lelkületem emelkedett, hogy nézeteimet helyeslő választóim közt, mint képviselőjük haladhattam! Még rösz­önző lélek voltam. Ha alapjában vizsgálom önmagamat, öntetsző jó érzet rejlett abban, hogy sokaknak kép­viselője vagyok. Ez most megváltozott. Most már senki sem volt választott, de mindenki hivatott. Minden önzés és elkülönzés alól való megváltás áradt népünkre. Igaz, hogy még fájdalmas volt az áldozat, de nem egyes emberre irányultak a gondolatok s érzetek, hanem egy nagy láthatatlanra és mégis mindenki tekintete előtt elterülőre. Minden napsugaras volt, minden fa, minden ház, az egész világ más színben tűnt fel. És mily közel volt most egy ember a másik­hoz ! Nem uralkodott többé idegenkedés, s e szerint saját korunkban már ellenségnek sem volt szabad többé lenni. Funkkal találkoztam, és nem tehettem más­kü­lönben, kezet nyújtok neki s mondám: »te a magad módja szerint bizonyára jót akartál.« »Köszönöm jó véleményedet« válaszolá Funk kétértelműen és alig viszonzó kézszorításomat. Ezt is eltűrtem. Szívem sugallatát követtem, és ez még mindig jó, ha mindjárt mások nem is helyeslik. Józseffel a városba mentem hetivásárra. Ez még soha sem volt oly látogatott, mert a­kinek csak szekere volt, vagy máskép szabadulhatott hazulról, a városba sietett, hogy meghallja, mi történik a világ­ban, és a mellett bizonyossá akartak lenni arról, vájjon jó lesz-e már a mostani árak mellett eladni a készleteket az alkuszoknak, vagy nem lesz-e jobb, a francziák által való kiraboltatást veszélyeztetve, be­várni az árak emelkedését. Csakhamar kitűnt, ki bízik meg a német, ki a franczia hadiszerencsében. A Svájczi-Zsir és az ő példáját követve szembetűnő számmal sokan, eladta szénáját, zabját és szalonnáját. József nemsokára középpontja lett egy nagy cso­portnak ; mindnyájunk közül ő tud legjobban bánni, minden rangú, rendű emberrel; derék nagy és széles alakja, és csodásan szelíd vonás beszédes szája körül közkedveltté tették őt és az ő elismert gazdagsága természetesen szintén sokat nyomott. Mikor az emberek türelmetlenül szitkozódtak, hogy oly sohá nem hallanak semmi hadi tényről, azt kiáltá: »Még soha sem voltatok fürészma­­lomban ?« »Mindnyájan.« »Hát ott hogy van ? Megállítják a kereket, a vizet elcsorgatják, a­mig a fürészlendő tuskó jól van irányozva. Ekkor neki eresztik! és most közepén egyenest megy a fűrész. Figyeljetek! a porosz, vagy mondjuk, a német, várja, a­mig a tuskó jó lesz elhelyezve, ekkor két fűrészt egyszerre ereszt neki.« József, megérte az emberek eszejárását és dia­dala teljes volt, hogy a Svájczi-Zsir magára maradt. Csak mosolygott, midőn a Svájczi-Zsir mondá: »A Jóskának, a csekély emberkének, nagy a szája, mint minden porosznak.« Én Józseffel Mártához mentem, mert meg­ígértem Gyulának, hogy nejét mihelyest lehet, meglát­­ogatom. Nyugodtan és mindenre készen találtuk. Ez egész háztartás nemes, szép volt, pedig fia és veje a harczban álltak. A kormánytanácsosban most először fedeztem föl sajátságos nemesi önérzetet. Nyomatékkal hangsúlyoz­ta, hogy mint az ország legrégibb családainak egyik ivadéka, Johannita, és nem sokára Arven báróval egyesülten belépnek megfelelő hatáskörükbe. Érté­semre adó, hogy ez régi szabály, és hogy olyan fér­fiú mint én, nem tartozhatom oda. Még soha sem gondoltam erre, csak most tűnt fel nekem. Az asszonyok megkértek, kisérném el őket a városházára, hol az egészségügyi egylet egybe van gyűrve. A lépcsőn azonban összetalálkoztam Rim­­mingerrel, az úgynevezett békehadnagygyal. Nagyon felizgatottnak látszott és kérve kért, kisérném el apósa házába, és legyek ott békebíró. Közelebbit nem tudatott velem; okát csak ott kellett meg­tudnom. A családot nagy rémülésben találtam. A had­nagy, ki Blank gazdag fakereskedő leányát nőül ve­­vén, s ezért a hadseregből kilépett, ügyesen beleta­lálta magát új hivatásába, de még inkább neki adta magát a vadászatnak. Most kijelenté, hogy ismét be akar lépni a hadseregbe. Sem saját becsülete, sem társai előtt nem igazolhatja, hogy most tétlenül és a távolból néző legyen. Az öreg Blank azt állítá, hogy ez szószegés, s én láttam, hogy szorul ököllé a hadnagy keze, midőn e kifejezést balla. De fékezte magát és nyugalommal adta elő a dolgot, kijelentvén, hogy ítéletemet kö­veteli. Jól ismertem Blank fakereskedőt. Oly férfiú volt, kiről semmi roszat nem lehetett mondani, de jót sem. A világon nem törődött egyébbel, mint üzleté­vel és birtokának szaporításával. Buzgó hirlapolvasó volt, szivarát elszívta mellette és nagyon szerette, ha jó sok új hir volt; az állam, a kerület, sőt a község ügyei körül buzgólkodjanak mások, hogy ő olvas­hassa. Felfoghatlan volt előtte, hogy családjából valaki a közügyben tevékeny akar lenni. Kieszel­tem ezt minden szavából, de nem válaszoltam neki rá. »És hogy gondolkodik ön ez ügyben?« fordul­tam a hadnagy nejéhez, ki nyugodtan az ablaknál állt és az ott elhelyzett növények hervadt leveleit tépdelte. »Behívjam három gyermekünket, hogy tőlük megtudja?« felelé az asszony kemény hangon. »Kis gyermekeknek még nincs véleményük, de a szülőknek az ő érdekükben kell azzal birniok.« Kérdem az öreg Biankót, váljon ítéletemnek alárendeli-e magát. »Minthogy így kérdez, ellenem van; azért nemet mondok!« Láttam, hogy itt fölösleges vagyok és kijelen­tem­, hogy nem mondok ítéletet. A családot megha­­sonolva kelle hagynom. Örvendetesebb volt egy másik találkozásom. A városkában lakott az intendatura-tanácsos, ki engem Ernő szökése után meglátogatott volt és neje borzasztó halála után magárahagyatottságát és bá­natát leküzdé. Egyetlen kis leánykájával élt, és egé­szen nevelésének szentelte magát, és most lépett a hajadon korba. A különben mindig zavart tekintetű férfiú de­rült arczczal jött elém és mondá, mily szerencsés, hogy ismét hivatalába léphet, mi­által gyermeke, mely oly elválaszthatlanul hozzá van szokva, úgy hogy jövője iránt már aggódott, most önálló léthez és tevékenységhez fog szokni, mert a kormánytaná­­csosné késznek nyilatkozott, a gyermeket a hadjárat alatt magához venni. E férfiúval a folyó partján álltam, ott, hol a víz a gát miatt hatalmas zajongással ömlik alá, és ő mondá: »Úgy van ön vele, mint én. Nagy időkben minden kis baj és az önsors iránti magánpanasz el­tűnik, mint itt a hatalmasan zajló vízesés zubogása minden más hangot elnyel.« Üdítő órát töltöttem el a tanácsosnak szép he­gyi kertjében, melyet szorgalommal és ízléssel ápolt; különösen szerencsés rózsatenyésztő volt és meg kelle neki engednem, hogy minden egyes bokorral egyet számomra tépjen. »Ő a rózsákat mindenekfölött szerette és ápol­ta« mondá, midőn a bokrétát nekem átadá. Lajos, mint ígérte, megjött Ittvárokkal. Connyt és Farkast a városba hozatta. Beszélte, hogy magát, Farkast és Ittvárokot az egészségügy hadtestéhez íratta be. Már karjukon viselték is a fehér karkötőt a vörös kereszttel és nem sokára rá a főhadtesthez utaztak a Rajna mellékre. Conny velem haza utazott. (Folytatása következik.) Egy ú­j ábrán­d. Budapest, jan. 30. Mint a tűzzel való játék, olyannak tet­szik előttem a magyar absolutismusnak egy idő óta a közélet különböző nyilatkozatai közben való túlgyakori emlegetése. Mert nincs okom titkolni, hogy mind­azon politikai csalképek közül, melyekkel magát hazánk hitegetheti, ez az mit leglehet­­lenebbnek tartok. Őrültség a szélsők ábrándozása, szíve­­sen beismerem. Korlátot nem ismerő jelsza­vaik után-útfélen hajótörést szenvednek a vi­szonyok­­, s ideáik jóságát tönkre silányí­­taná alapjában az élet. De e csalódás nem ve-

Next