A Hon, 1874. szeptember (12. évfolyam, 199-223. szám)

1874-09-01 / 199. szám

199. szám. XII. árfolyam. Kiadó-h­ivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-ép­ s'at földszint. Előfizetési díj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra.........................................6 frt —­kr. 6 hónapra.........................................12» — » Az esti kiadás postai különküldéséért felü­lfizetés negyedévenkint ... 1 » — » Az előfizetés az év foytján minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számittatik. Reggeli kiadás. Budapest, 1374. Kedd, szeptember 1. Szerkesztési iroda s Barátok-tere, Athenae-­m-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Előfizetési felhívás A H­O N X XII-dik évi folyamára. Előfizetési árak:1y hóra 12 frt 6 frt 2 frt Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmen­tesítve tíz írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a »Hon« kiadóhivatala czim alatt Pest, Perencziek­ tere Athenaeum-épület küldendők. A „HON“ kiadóhivatala, Budapest, augusztus 31- A hódítás politikája és monarchiánk. (A brüsseli kongressus eredményei.) (1.) A brüsseli kongressus befejezte mű­ködését ; a jegyzőkönyv, mely kevés egyhan­gú megállapodást tartalmaz, az illető kormá­nyokhoz lesz beterjesztve — semmi kötelező erejű egyezmény eredménye nem lett, ha­nem néhány főbb nemzetközi kérdésben jelző mindenik állam álláspontját — a mi monar­chiánk kivételével, melynek képviselője, bár két­­tartalmas emlékirattal volt felszerelve, jobbnak látta a legfontosabb kérdésekben hallgatni. Ez feltűnt és a monarchia közvéle­ményét méltán sértheti, mert oly kérdések­ről volt e kongressuson szó, oly irányzatokat árultak el itt Német- és Oroszország, melyek a mi monarchiánkat sokkal közelebbről ér­deklik, mert úgy­szólván fennállhatását fe­nyegetik, mint bármelyik nagyobb államét. Ezért kellett volna monarchiánk képviselőjé­nek feltétlenül a hódító államok czéljai elle­nében magukat védelmező, független, kisebb államok tiltakozásához csatlakozni, mert Hollandia, Svájc­, Belgium, Portugália, Spa­nyolország szavának nyomatékot és jövőre nézve ily tervek ellenében biztosítékot adott volna a monarchiánk csatlakozása. Jól mondá a kongressus elnöke Jomini, ki orosz nézeteket képviselt, hogy némelyek a háborút, két nemzet teljes harczává, mások a rendes hadseregeknek tornázásává akarják tenni, mert az előbbi néz pont a békében élni akaró kisebb államok önvédelmére vonatko­zik, melyek nem támadnak, nem hódítnak soha; de ha meg lesznek támadva , akkor egész erejükből akarják és tudják magukat védelmezni. Míg, megfordítva, a hódító, nagy állandó hadsereg felett rendelkező államok azt a nézetet szeretnék a nemzetközi jogban érvényesíteni, hogy a polgárság legyen véd­­képtelen és szolgailag, közönyössen vesse ma­­gát alá bármely hóditónak, ha ennek hadserege győzött. Ez utóbbi theória foganatosítására volt tervelve az orosz javaslat. Ebben a megszállt ország hivatalnokai a hóditó rendes végre­hajtóivá lettek volna, az adók feltétlenül tör­vényes alakban állottak volna rendelkezésé­re, a hivatalnokok hazájuk ellenségének es­küt tettek volna. E három pont közül az első és utolsó a kis államok erélyes tiltakozása következtében mint a­mely a honárulás törvény­esítése, egé­szen elejtetett — az adók behajtása is csak a törvénytelen szerint nem kötel­ességszer­ű­ re­quisite alakjában hagyatott meg. Ugyancsak a fentebb említett czélból volt az orosz javaslatban minden kémkedés, sőt a­­ lakosság értesítése is halállal büntetve — és ez meghagyatott a jegyzőkönyvben ; hadművelő félnek, a nemzetközi jogok védelme alatt, nem csak a rendes hadsereg ismertetett ugyan el, mint eleinte tervelve volt,hanem a felelős vezér alatt álló, külső jel által felismerhető, nyilvánosan fegyverrel járó és hadműveletei­ket a hadi jog szerint végrehajtó segédcsapa­tok is részesültek e kedvezményben, de e kanstikus szavak nem foglalják magukban a megtámadott polgárság jogos önvédelmét és igy méltán kérdé Belgium képviselője „hát ezek rablók lesznek-e?« És az emberiség e méltóságos védelmére a kis államok egyhan­gúlag til­takoztak a fentebb említett szűkkeb­lű és a hódítás politikáját megtestesítő határo­zatok ellen. Miért nincs a tiltakozók közt mo­narchiánk ? A hódítás politikája követeli azt is, hogy minden város bombázható legyen, előleges értesítés után, mely a templomok és középü­letek védelmére van számítva, sőt Németor­szág képviselője, Voigts Rhetz gróf, ki az orosz javaslatot mindenütt kegyetlenebbé, barbárabbá tette, azt is hozzá tette, hogy „a megszállás után az ostromló nem köteles a la­kosokat kiereszteni.« E barbárság ellen is csak a kis államok tiltakoztak. Még furcsább fogása a hódítás politikájá­nak az, hogy meghódított tartománynak, te­hát ostromállapot alatt tartandónak, hadi jog alá esőnek jelenti ki mind­azt, melyen serge átvonult, később ez oda lön módosítva, hogy e szabály alá azon terület esik, melyet egy­mással összeköttetésben álló sergek szállot­tak meg. Ez is nagyban mozdítja elő a hódí­tást , mert így egy pár századdal ki lehet vin­ni azt, hogy nagy terület polgársága önvéde­lemre ne csak ne készülhessen, de honi sergé­nek felsegélésére semmit se tegyen, hanem legyen engedelmes rabszolga, így könnyű len­ne hódítani — ha ez a nemzetközi jogban kö­telező erejűvé tétetnék. Szerencsére: a béke és humanitás szép színei alatt összehívott kongressuson a hódítás politikájának e követelményei csak kifejtve, elárulva, leleplezve lőnek — de azok köte­lező erőre nem emeltettek. Mert ha úgy len­ne fogalmazva a nemzetközi jog, mint Német­ország és Oroszország akarják — akkor Eu­rópa minden állama e két hódító zsákmány tárgyává lehetne; mert ezeknek nagy had­ereje könnyen lehetne a fentebbi szabályok oltalma alatt Európa urává, Németországnak 1 millió 400 ezer rendes katonáján kívül 3 millió kiképzett tartalékosa van, Oroszország 1.600.000 katonáján kívül, két-három ennyi erő felett rendelkezik — természetes, hogy ezek azt szeretnék törvénynyé tenni, hogy hova fegyverük ér, ott a népek meghódolja­nak és ellenségre ne találjanak. De Európa többi államai szabad alkot­mányuk és kultúrájuk kincseit bátran bízzák polgáraik védelmére és szükségesnek, törvé­nyesnek kell, hogy ismerjék a nép önvédel­mét hazája, vagyona, szabadsága érdekében,­­ mert csak akkor lesznek biztosítva hódí­­tás ellen, ha minden talpalatnyi föld vérrel lesz feladva. És mégis az a béke politi­kája, mely ezt akarja nemzetközi joggá tenni, mert ez teszi nehézzé a hódítást, tehát a tá­­ j „HON“ TÁRCZÁJA. A művészet, vallás és a természet Olaszországban. Ina: Castelar Emil. (19. Folytatás.) A pisai temető. Nem tudom miért, de e temető az én szemeim­ben a középkor temetője. Fra Angelico-nak egyik tanítványa, ennek a mysztikus Fra Angeliconak, ki­nek szemeiben az angyalok és cherubinok tükröződ­tek vissza, kinek kezei csak imádság és könyek kö­zött alkották a boldogságos szüzet, vagy Krisztust; egyik tanítványa e fenkölt lelkű szerzetesnek, ki tér­delve festett a roppant falfestmények között, me­lyekkel a temető egész nyugati karzatát betöltötte, egy kellemteljes alakot hagyott hátra, egy alakot, mely csak a legérzékibb időkben láthatott napvilá­got s mely a természet titkai iránti végtelen kíváncsi­ságot jelképezi. Noé meztelenül s ittasan fekszik a földön. Mellette egy fiatal leány kezeivel takarja el ké­pét, de ujjain keresztül nézve élvezi a meztelenség lát­ványát. Fra Angelico megátkozta volna azért tanítvá­nyát, Gazollit. Hanem ez egy uj korszak volt a renais­­sancénak, a természetnek addig kárhoztatott kora; az érzékek fölébredésének addig szunyadott korsza­ka, azon korszak, melyben a faunok újra tapossák repedt, szétterpedt a lábaikkal földet s ismét repkény füzérekkel koszoruzzák szarvaikat; midőn a nymphák a lét csapongó orgiáiban meztelenül rózsa ágyakon terülnek el, midőn a patakok uj pásztor költemények dallamait hangoztatják, midőn a mindenféle élve­zetek priápusi deliriumának kebléről s az összes ó­kori istenségek föltámadása közepett egy uj, lán­­czok nélküli Prometheus születik, ki átkel az óczeá­non s uj világot fedez föl, ki lökést ad a földnek, hogy tova gördüljön a végnélküli térségben, ki meg­ragadja, hatalmába keríti távcsövével a csillagokat, mint a vadász hálójával a madarakat s kényszeríti azokat, hogy kezeibe hulljanak le s füleibe az ég tit­kait susogják. Igen, e temető a középkor végrendelete. Fa­lain látni vélem az utolsó isten hozzádot amaz idők­höz, melyek úgy előzték meg korunkat,mint a h­aos a világosságot. A középkor haldoklása minden iroda­lomban a végvonaglások rángatózásait idézte elő. És e mélabús vonás nem hiányozhatott sem a pisai te­metőből, sem a XIV. és XV. század festményeinek halhatatlan egéről. Orcagna a nagy Orcagna festette e végvonaglásokat. Tekints, emlékezz vissza az em­lékekre, melyeket láttál s fel fogod bennök fe­dezni a művészet genealógiáját. A sir, melyben Beatrix herczegnő nyugszik, már csaknem bölcsője az uj eszmének. Pisai Miklós tanulmányozta azt és fia, János, a temető építésze és szobrásza, atyja műveit tanulmányozta, mint a hogy később ugyan ezt tette Pisai András Jánosnak, Orcagna pedig Andrásnak műveivel. Orcagna után következett Guiberthi, ki a florenczi keresztelő kápolna kapuit véste, melyek va­lódi diadalkapui a renaissancenak s melyeket Mi­chael Angelo a paradicsom kapuinak nevezett. E ka­pukon tanulmányozták a nagy művészek a festésze­tet. E hosszú és dicső teremtés után a művészet nemzetségfája következő: a velenczei és pisai dom­bormű készítők, Cimabué, pisai Miklós, Giotto, pisai János, Orcagna, Guiberthi, Massacio, Leonardo da Vinci, Michael Angelo és Raphael. Halhatatlan em­beri szellem ! Soha sem voltál oly nagy, mint midőn rendkívüli erőfeszítések és háromszázados önsanyar­gatás, böjt és vezeklés után ismét megtaláltad az emberi alakot, a plasztikus szépséget. Orcagna falképe a halál falképe. A rajz még nem szabatos, az alakok testei még aránytalanok, a távlat még hiányzik, de az arczokon magasztos ki­fejezés ül, a szemekből ragyogó eszme sugárzik ki, mely megvilágítja a homlokot. Balról díszruhába öltözött férfiak és nők csoportban állnak meg ló­háton három király előtt, kik közül az egyik csak­­ nem rég halt meg, föl van puffadva, a másik felosz­ló­félben, mint a férgek martaléka, a harmadik már kiaszott csontváz alakjában. Lehetetlen le­írni a borzadályt, melyet ébreszt a halálnak e három martaléka, körülvéve a bársonyba és hermelinbe gazdagon öltözött lovagok, pazarfényű fejdíszben pompázó nők, vadász kutyák és sólymok, szóval a harczba s kéjbe merült élet minden jele ál­tal. Középen aggastyánok, betegek, haldoklók kérik csengve a halált, melyet a festő, hogy növelje a ha­tást, következő szavakkal fejez ki: O morte! me­dicina d'ogni pen­a. De a halál nem hall­gat rájuk: eltávozik azoktól, kik óhajtják, hogy azokat ragadja meg, kik elfeledik, hogy pusztító ka­szájával egy kellemes erdőbe hatoljon, melynek ár­nyában egy szerelmes pár merül el egymás nézésében — elragadtatva a dalnok lantjának hangja által, mely a szerelem boldogságát zengi s körülvéve virá­gokkal és kis gyermekekkel. Amott a hegytetőn a vezeklők mindnyájokért imádkoznak; a háttérben a királyok, nemesek, apródok, püspökök leírhatatlan zavarban múlnak ki s lelkeiket részint angyalok, ré­szint pedig borzasztó alakú, denevér szárnyú ördö­gök fogadják. Észre lehet venni, hogy a zárdák kora véget ér. Az ördögök legelőbb a barátok lelkeit ra­gadják meg. E falfestmény mellett van, mint annak kiegészítése, az utolsó ítélet s a pokol. Még akkor is, ha látta valaki a sixtini kápol­nát, igen meg fogja halni Jézus haragja, az esdeklő Mária gyöngéd szánalma, az elkárhozottak fájdal­ma s az üdvözöltek boldogsága; meg fogja hatni Sa­lamon habozása, ki midőn kilép sírjából s kitörli a százados párt szemeiből, nem tudja, ha várjon az ég magaslatai, vagy pedig a pokol mélységei várnak-e reá; meg fogja halni a boszuló angyal, ki hajánál fogva ragad meg és taszít az örök sötétségre egy ba­rátot, ki a boldogultak közé lopózkodott volt s a kö­nyörülő angyal, ki a boldogság fokáig visz egy világ­fit, ki már elveszett volt az elkárhozottakkal együtt, a nő, ki kétségbe esésében kezeit tördeli a kipuha­tolhatlan örökkévalóság megnyíltára és az aggas­tyán, ki Jézus lábaihoz veti magát, hogy isteni ke­gyelmét kiesdekelje, az őrangyal a kép közepén, ki a­­ végtelen fájdalomtól szomorúnak s levertnek látszik, midőn nagy és mély szemeivel nézi, melyekben az eszmék vihara ül, az emberek zuhanását a pokolba, az olvasztott ólom tengerekbe, a lelkeket, melyeket ő hiában igyekezett a földön visszatartani a bűntől s kéréseivel megmenteni az igazságos isteni boszu­­tól az utolsó ítélet órájában, rettenetes hős költemé­nye ez a borzalmaknak s pusztulásnak, mely e síro­kon a halál e menhelyén valóban hasonlít a világ­­egyetem utolsó napjához. Mindazáltal észrevehető a képek minden alakján, hogy a mysztikus idők elmúltak s a renais­sance ideje még nem jött meg. Egy képen, egy ala­kon sem vehető észre Fraangelico idealismusa, vagy Buonarotti naturalismusa. Az emberiség történelme : folytonos küzdelem az ész s a valóság között. E ké­peken látjuk eltűrni az eszmét, a­nélkül, hogy a ter­mészet helyettesítné. A mystikus szellem elvész a­nélkül, hogy helyébe lépne az emberi organismus tisztelete, mely a renaissance művészeiből nagy fes­tőket s nagy szobrászokat alkotott. — Michael Angelo a hyéna mohóságával rontott a holt­tetemre — s tanulmányozta azt — mintha min­den csontját emlékébe akarta volna vésni. A mez­telennek tanulmányozása képezte kedvencz foglal­kozását, mintha vissza akarta volna adni az ember­nek édeni ártatlanságát. De a boncttan el volt tiltva a középkorban. A tizennegyedik és tizenötödik szá­zad szegény művészei nem tanulmányozhatták tes­tünket. Alakjaik úgy a ruházatba vannak szorítva, mint valami zsákba. Az embernek még igen élénk emlékében van vétke s megborzad saját testétől, mint mely örökös árnyéka a bűnnek. De épen midőn eny­­nyire le van verve, lehet észrevenni, hogy uj eszmé­re vár. A pisai temető alakjai derengő homályban, mintegy bizonytalanul állnak két korszak küszöbén. Egyébiránt, ha az emberi történelem lapjait forgat­juk, azt látjuk, hogy minden embernek ez a sorsa. Valóban mindenki arra van kárhoztatva, hogy ma­gával temesse el a bevett eszmék s az élet kellemes ábrándjainak felét, mindenkit magával sodor a té­nyek megfékezhetlen áradata, a nélkül, hogy tudná, hová; mindenki az újítás munkájára van utalva, a nélkül, hogy tudná, miért; mindenki elhagyja, elvesz­ti a pálya kanyarulatain, gyermekségének ártatlan­ságát, fiatal korának szenvedélyét, a hitet s folytatja ugyanazon herculesi művek végnélküli ismétlését s ugyanazon megoldás nélküli tragédiák előadását. Azt hiszik önök, hogy a halál megoldás, befe­jezés ? Részemről soha sem hittem. Ez esetben a mindenség a lerombolás kedvéért alkottatott volna. Ez esetben isten egy gyermek volna, ki a világot kár­tyavár módjára alkotja, hogy gyönyörét lelje annak fel­forgatásában. A növény épzi a füjet, okut s a juh a növényt, mi pedig az ökröt s a juhot esszük meg; láthatatlan lények, melyek halálnak, vagy sem­minek neveztetnek, minket emésztenek föl. Az élet fokozatain e teremtmények nem valók egyébre, mint hogy fölfalják egymást. A világegyetem nem egyéb, mint egy rengeteg gyomra borzasztó polyp, vagy hogy egy classikusabb hasonlattal éljek, nem egyéb, mint egy gyászravatal, mely fölött temetési fáklyaként ég a nap s örök szoborként áz a végzet. Néme­lyek szenvedésre születnek, mert nagyon kifejlett nyirk edényekkel bírnak, mások hősökké lesznek, mert sok vérük van; ezek gondolkozók, mert sok epével birnak, azok költők, mert idegeik nagyon izgatottak; de mindannyian meghalnak, saját tu­lajdonaik következtében s mindnyájan élnek azon ideig, a­mig épen belső részeik, szívók, agyvelejek, hátgerinezők — aztán elenyésznek ismét mindnyá­jan a semmiségben. Az, a­mit mi erénynek, vagy bűnnek tartunk, nem egyéb, mint a testi szervezet kü­lönböző irányzata; a­mit bűtnek tartunk, nem egyéb, mint néhány cseppet kevesebb vér az erekben, vala­mivel több nedvesség a májban vagy pedig több pa­­rány phosphor a csontokban, a­mit halhatatlanság­nak hiszünk, nem egyéb ábrándnál: nincs valóság, nincs tényleges semmi mint csak a halál, s az embe­­reriség történelme nem egyéb, mint árnyak eltűnése, melyek a denevérek módjára a nap és az éj között röpködnek, hogy egymásután eltűnjenek a sötét, ren­geteg, átdatlan mélységben, a világegyetem egye­düli légkörében, melyet semmiségnek neveznek. (Folytatása következik.) I­mádást és az a háború, a hódítás politikája, mit Németország és Oroszország akartak törvénybe iutatni, mely a »fényes unifor­­mis«-t ismeri csak el hadvisel­őnek és ennek győzelmétől feltételezi a polgárok h­a­z­á­­jának önállását, függetlenségét. Ez ellen tiltakoztak, saját érdekükben a kisebb államok és határozottan rászaljuk, hogy monarchiánk ép ezen létfeltételből, tiltakozásukhoz feltétlenül nem csatlakozott. — A honvédminiszteriumi visz­­szaélések dolgában az »Ellenőr« után köz­­lött adatokkal szemben a holnapi hivatalos lap, mint halljuk, dementit hoz. — Csehörjöngés. A nagyréczei gym­nasium feloszlatása alkalmából az olmüezi »Nasinci« így ír. E feloszlatás ténye megérdemli, hogy vastag betükkel jegyeztessék fel a felvilágosodott 19-ik Szá­zad történetében, s megérdemli, hogy lángbetükkel vésessék be, nem csak szegény tót testvéreink "emlé­kezetébe, hanem az összes szlávság emlékezetébe is. S a szlávok e tényt nem is fogják elfelejteni Mi cse­­hek nevezetesen hozzá vagyunk szokva mindennemű sanyargatáshoz és­ üldöztetéshez, jogaink követelése hiába­való, a sok befizetett millió adóból a mi iskolá­inkra szintén nem jut semmi, hanem hogy saját pén­zünkön ne állíthassunk magunknak iskolákat s ne mi­­velődhessünk,ez nekünk még sincs eltiltva. Ily tilalom­nak csak szegény tót testvéreink estek áldozatul a ma­gyarok lovagiassága által. A magyarok azonban ily után nem érik el czéljukat, mert eljárásuk, nem csak hogy a tót nemzetiséget nem fogja kiirtani, de sőt a nemzeti öntudatot még jobban fogja­ felébreszteni, ter­jeszteni és megszilárdítani. Az elnyomatásnak nem lesz egyéb eredménye, csak az, hogy a tótok, vérig üldöztetve, kétségbeesett tekinteteiket oda fogják fordítani, a­hol részvétet és legalább a segély lehe­tőségét remélhetik, — t. i. a többi szláv fajrokonaik­hoz; 8 fel fog költezni bennük a vágy, hogy a többi szláv világgal közelebbi érintkezésbe és egyesülésbe jöjjenek. S ily eljárás után mit várhatnak a magya­rok a szlávoktól? Azt hiszik talán, hogy bármely szláv faj barátságát megnyerhetik ? Ha a magyarok, péld. Andrássy gróf nekünk kiegyezést akarna aján­lani, cseh egyetemet s más hasonlót, talán azért, hogy rövid időn, például 1877-ben, midőn a magyaroknak roszul fog állani dolguk, kezükre járjunk s mellet­tük legyünk német barátjaik ellen, úgy az nagyon nevetséges hiedelem lenne részükről. Valamint a ma­gyarok a szláv elemnek hadat szentek hazájukban, úgy nem is fognak bármely szláv fajnál is egyébre akadni, mint idegenségre és ellenségeskedésre , s va­lamint ők legutóbbi eljárásuk által letettek minden kiméletet, méltányosságot és humanitást a tótok iránt, úgy egykor az összes szláv fajok is hasonlóan fognak irányukban cselekedni. Hogy pedig ezen idő egykor be fog következni, azért kezeskedik nekünk a nemzetek életének s fejlődésének szemlélése. A szlá­vok nem fogják megengedni egy oly számos rokon­fajnak, mint a tótok, kiirtását, s a magyarok ne bán­ják ám aztán, ha egykor hallani fogják a jelszót: »szemet szemért, fogat fogért.« Persze, hogy nem tetszik a dühös cseh lapnak, hogy a­mit ő összeír s ahhoz hasonlókat, nem sza­bad ez idő szerint tanítani a magyar állam főfel­ügyelete alatt álló intézetben. De Trefort azért nyugodt lehet. E nemtetszés eljárása helyes voltá­nak eklatáns bizonyítéka.­­ Gmundenben egy osztrák pártgyű­­lés ismét bele­szólt a magyar dolgokba, s a szászok utalmára fogadott el egy programm­pontot. Figyel­meztetjük reá a magyar kormányt, mely kérdést te­hetne, mi jogon tűri az osztrák kormány a magyar állam elleni eme demonstrácziókat. — A spanyol követ Bécsben, Marc úr, mint a Lloyd írja, már megkapta meghitelő leve­lét, melynek hivatalos átnyújtását akadályozza, il­letőleg elhalasztatja az uralkodó s a közös külügymi­niszter távolléte. Természetesen ez a mi befolyással sincs a spanyol képviselő érintkezésére külügyi­ hi­vatalunkkal. A­mi az osztrák-magyar követet, Lu­dolf grófot, illeti, az meghitelő levelét Párisban vár­ja, s kézhez kapván Marseillen át (valószínűleg a német követtel Hatzfeld gróffal egyidejűleg) fog Madridba menni. A felixdorfi lőpróba. A »N. fr. Pr.« irja: A puskapor füst, melyet a bécsújhelyi Steinfelden rendezett lőpróbák fölvertek, ma már felhővé tornyosult, mely igen komor árnya­kat vet a delegácziók legközelebbi ülésszakára. A lő­­próbák a Krupp-féle 8, 7-es ágyuk előnyét az osz­trák-magyar hadseregben alkalmazott, eddig kitű­nőknek ismert ágyuk felett nyíltan bebizonyíták. A katonai szakemberek, kik jelen voltak a lőpróbákon, majd egyhangúlag azon véleményben vannak, hogy egész tüzérségünknek, hogy háború esetében harcz­­képes s az ellenséggel egyenfokozatú legyen, föl kell szereltetnie e Krupp-ágyukkal. Ez azonban e fegyve­rek teljes fölcserélését jelenti, s egyértelmű a leg­szerényebb számítások szerint is 20—25 milliónyi rendkívüli kiadással, melyet valószínűleg már a jövő delegációtól fognak erélyesen követelni. Koller két­ségtelenül a pénzügyi helyzettel, melyet budgete ez új terheltetése ellen fel fognak hozni, bizonyára azon tapasztalatokra fog utalni, melyet a hátultöltők beho­zatala körül szereztünk, a mi egy vesztett hadjára­tunkba került , ily körülmények közt a delegácziók a végsőre is el fogják szánni magukat. Azonfelül még mindig kérdés marad, vájjon ez egész kiadás, mely más számítás szerint negyven millióra is tehető, egy­szerre és rögtön kiadandó-e. E tekintetben azon túl­zott jelentések, melyet offic­iózus tudósítók a bécs­újhelyi lőpróbákról adnak, nem hagynak fenn két­séget az iránt, hogy a katonai igazgatóság amennyi­re csak lehet az összes ágyuk rögtöni megszerzése mellett lesz. Különösen kiderül ez azon tudósításból, melyet e főpróbákról egy katonai tudósító a »Pester Lloyd«-ban közzé tett. Mi authentikus jelentést ad­tunk e próbákról, mely a hivatalos jegyzőkönyvekből vette adatait, s e szerint az olvasót »számokkal un­tatta«, azonban authentikus volt. E szerint ugyan­annyi lövésnél az osztrák ágyú 5000 lépésről 68-ot talált, a Krupp-féle 491-szer; 3000 lépésről az osz­trák ágyú 163-szor talált, a Krupp-féle 1405-ször; 2000 lépésről a bronzágyú 38­7-szer, a Krupp-féle 1497-szer. Egészben tehát a nyolcz fontos 618-szor talált, míg az aczél hátultöltő 3393-szor, s így az utóbbi átlag ötször talált többet. A »Reform« írja: A Krupp-ágyuk dominál­ják a helyzetet. Mindenütt csak arról beszélnek, minden lap csak arról ír, hogy mekkora vereséget szenvedett hadseregünk béke idején s mennyi időbe és pénzbe fog kerülni, hogy azt kiheverjük. Persze pénzünk nincs, ez kétséget sem szenved, honnan hát előteremteni a milliókat egy új tüzérség beszerzésé­hez. Némelyik lap azt kiabálja, hogy egyátalán nem kell új tüzérség, mert nem bírunk újat venni, de ezen okoskodás fen nem tartható, mert annak logi­kai folytatása az, hogy tüzérség nélkül nem érvén az egész hadsereg semmit, miután új ágyukkal fölsze­relni nem bírjuk, minek költsünk a katonaságra száz milliót, inkább küldjük haza. Okosabb az, ki vitatja, hogy az új ágyukat mindenesetre be kellvén szerezni, de nem lévén rá külön pénzforrá­saink, a hadügyminisztérium tegyen megtakarításo­kat másutt, nevezetesen szállítsa le két-három évre nagy mérvben a létszámot, s a megtakarított pénzen szerezzen be ágyukat. Hogy a delegácziók egyszerre csak szavazzák meg a nagy költséget, mely a tüzér­ség átalakítására szükséges, azt senki nem követel­heti. Hiszen most úgy is nagy béke uralkodik, a po­rosz nem esz meg bennünket, csak majd megesz sze­retésből : a muszka is jó barátunk, rá­érünk tehát lassanként beszerezni a Krupp-ágyukat, s levonni az érte járó költségeket a többi hadi kiadások c­ímein. Egyszerre úgy sem lehet annyi ágyút vásárol­ni, mert nem lehet annyit készíteni. Az lassú munka, mely időt kíván. Az is nagy kérdés, hogy mennyibe kerülne az új fölszerelés ? A legkisebb becslés, melyet a rémült újságokban olvastunk, 21 millió, de sokan 30, 35 sőt 40 millió forint költségről beszélnek. Ez mind nagy túlzás. Ha arról volna szó, mennyibe kerül az öss­zes tüzérség, 16, szerszám, taliga stb., a számítás állna, de ha csak az ágyucsöveket­ veszszü­k, a túlzás szem­beszökő. Vegyük kezünkbe a krétát. Egy Krupp-féle 8 fontos aczélágyúcső ára a lapok szerint 1080 tallér, vagyis 1620 frt ezüstben. A közös hadsereg ágyú­nak száma mintegy 1450, ezek beszerzési költsége volna hát 2.351.000 forint ezüstben. Tudjuk jól, hogy ehez még szállítási, berendezési stb. költségek járulnak, melyek az összeget fölrúgtatják, d­e h­a a­z ágyutal­mák nem kellenek, a kiadás nem le­het oly óriási, mint a­hogyan a rémület kifejti. E tekintetben jó volna, ha a szakértő félhiva­talosak valami hiteles költségirányzatot adnának elő a közönségnek, hogy ez magát tájékozhassa. Ezzel szemben ugyan a »Reform« bécsi leve­lezője így értesít: »A Kruppisták ugyancsak verik a vasat! Mennyire fölbolygatták a kedélyeket amoda lent önöknél egy pesti német lap lamentácziói által ! Én részemről megelégeltem a hozzászólást az ölőszerek versenyéhez, csak annyit akarok még itt végezetül megjegyezni, miszerint itteni szakértő s elfogulatlan körökben fölötte — hogy is mondjam csak ? — el­csodálkoznak azon a szívrendítő jajveszéklésen, a­mely a pesti Dorottya­ utczából ide hallatszott. Tán figyelmeztetésem nélkül is már észrevette ön, mi­szerint az itteni közvélemény ritka egyhangúsággal tettetettnek véli az egész lármát, s a delegáczióknak szegezett pressiónál egyebet nem lát az egészben. Nem állítok, csak referálok! Az »Ellenőr« vasárnapi vezérczikke így emlé­kezik meg a Krupp-ágyukról: A Krupp-féle versenyző ágyuk 5 ezer lépés távolságra csak a lövés erejében múlják felül a 8 fontosokat; a találó képesség csak 3 ezer lépésnyi távolságra mutat fel jelentékenyebb eltérést a Krupp­­ágyuk javára, s két ezer lépésnyi távolságnál a kü­lönbség ismét majdnem kiegyenlíttetik. Határozott előnyük a Kruppoknak a nagyobb faranczia és hord­­képesség , de ezzel szemben sok oly körülmény esik hátrányára, melyet a­­ fontosoknál az eddigi tapasz­talás nem mutatott ki, így például a c­élzás roppant praecisiót igényel; a talaj-, sőt a légköri viszonyok is annyira alterálják a pontos c­érzás előfeltételeit, hogy egész tudományos észlelés és számítás kell hoz­zá, hogy biztos eredménye legyen a lövésnek. Ez elő­feltételek mellett aztán háromszoros a Kruppok ta­­b­­lóképessége a nyolcz fontosak felettes az arány nem 70 : 1700-hoz, hanem 70: 210-hez. De, a­mint mond­tuk, ez arány eléréséhez roppant praecisióra van szükség, ami a felixdorfi kövesmezőn, szép parádé­­versenyben, nyugvó czéltáblák ellen , a legkitűnőbb tüzérekkel, igenis elérhető, de a háborúban soha. Példa erre a franczia-porosz háború, melyben a Krupp-féle öntött-aczél ágyuk korántsem mutatkoz­tak oly csodatevő erejüeknek, mint a kövesmezei pa­rádén. Tény, hogy a mi­­ fontosainknál sokkal gyar­lóbb franczia ágyuk nagyobb kárt tettek az ellenség­ben, mint a félelmes Kruppok.« A »Pester Lloyd« ma este igy nyilatkozik ez ügyben: A bécs-újhelyi versenylövés s különösen azon közlemény, mely ennek eredménye felől nálunk je­lent meg, folyvást a legélénkebben foglalkoztatja, a sajtót. Ha némely oldalról katonai tudósítónk előadása némileg túlzottnak jeleztetik is, abban minden komoly lap ítélete találkozik, hogy tüzér­ségünk jelentékenyen elmaradt a technikai haladás mellett s hogy ezen segíteni sürgősen kell. Hivatalo­san konstatáltatok a közben, hogy a találási viszony a két ágyú közt nem 70: 1700, hanem 300: 1400. Hogy ez tüzérségünkre nézve lényegesebben kedve­ző-e, nem vitatjuk. Mi magunk katonai tudósítónk pessimisztikus fölfogását a Krupp-ágyuk fölényéről azon kábító benyomásnak tulajdonítok, melyet a pró­balövés a jelenlevő katonákra gyakorolt, s hogy e benyomást jelezzük, legyen szabad egy epizódot el­mondanunk, a­melynek igaz voltát igen szí­­nbavehető oldalról bizonyítják előttünk. Egy igen magas állású katona, a­kinek befolyása okozta azt, hogy az ágyu­ké­rd­és csak most merült tényleges alakban fel, a lövések eredményével szemben ily kiáltásra fa­kadt : »Most nincs más hátra, mint az összes bronz­anyagot eladni a zsibárusoknak vagy a karlistáknak.« Ebben nyilatkozott az első deprimáló benyomás, me­lyet azután a pontos számadatok enyhítettek. A »Magyar Állam« ez alkalomból élesen meg­mt ■■

Next