A Hon, 1874. október (12. évfolyam, 224-250. szám)

1874-10-01 / 224. szám

1224. szám, XII. évfolyam. Kiad­ó­hi­vatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra...........................................6 frt —­kr. 6 hónapra...........................................12» — » Az esti kiadás postai külünküldéséért felülfizetés negyedévenkint ... 1 » — » Az előfizetés az év fogtján minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számíttatik. ■ yp ■m- 'mrypyp*u Reggeli kiadás. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. c­,c.­ •­Budapest, 1874. Csütörtök, October 1. Szerkesztési iroda: Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épü­let) küldendők. Előfizetési felhívás A H­­M n­lle-dik évi folyamára. Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmen­tesítve tíz frtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a »Hon« kiadóhivatala czím alatt Pest, Ferencziek­ tere Athenaeum-épület küldendők. A „HON“ kiadóhivatala Budapest, szeptember 30 A hadgyakorlatok végén. Lapunk tegnapi száma azon hatásról beszélt, melyet a királyi szónak, a bizalom szavának, a nemzet kebelében költenie kell; szóljunk ma, az érem másik oldalát tekintve, arról, minő tanulságokat lehetne és nézetünk szerint kellene, mind a fejedelmi biza­­lom szóból, mind a honvédségünket kitüntető általános véleményből meríteniök a legfel­sőbb mérvadó köröknek ? Hogy honvédségünk mindez ideig a mostanihoz hasonló mérvű bizalmat és köz­elismerést el nem nyerhette, annak a kezdet nehézségein kívül, két oka lehetett. Egyik a rendszer czélszerűségé­­b­e­n meg nem szilárdult bizalom; másik a honvédség szellemét illető kétely, ha­zafiasság, lojalitás és harcziasság tekinte­tében. Mi már a váczi hadgyakorlatok idejében kimondottuk volt, hogy mi mind a rendszert, mind a honvédség szellemét olyannak tart­juk,melyre mind az ország,mind a trón teljes nyugalommal támaszkodhatik, s az egyetlen ellenvetés, melyet ezt illetőleg hallottunk volt, a kezelés és élelmezés körül előfordult rendetlenség ellen volt irányozva. Örvendünk, hogy azt, mire akkor sokan fejet ráztak, s a­mi ellen még csak a közeleb­bi delegátiókban, sőt magában a képviselő­házban is a retrograd Chauvinismus szúette dárdáját rázogatá, most ime teljes érvényre jutott, még pedig mind kül- mind belföldi kitű­nő szaktekintélyek ítélete nyomán. De mi akkori megjegyzéseink fonalán tovább is mentünk volt, midőn azt állítottuk, hogy mi a honvédséget egy leendő magyar hadsereg magvául tekintjük, mely egy bizonyos — pél­dául 100 ezernyi — állandó hadsereg mel­lett, — melyet a hosszas és állandó kikép­zést igénylő tüzérség s más műszaki csapa­tok és lovassági keretek miatt tartanánk föl­tétlenül szükségesnek — teljesen megfelelő arra nézve,­­ hogy a monarchia másik része által fentar­tott hadsereggel, vagy a je­lenben létező hadsereg ál­talunk föntartott állomá­nyával egyenértékű hadse­reget képezzen. És hozzávezettünk ehhez egy nagytekin­télyű magyar katonai tekintély által készített költségvetést, mely egy ekként összeállított magyar birodalmi hadseregnél évenként legalább 15 milliónyi meg­takarítást helyez kilátás­­b­a. Közöltük a tervezetet, még akkor igen jelentékeny állást elfoglaló honvédtisztekkel is, kik annak lényegét illetőleg, nem voltak képesek kifogást tenni s csakis a bizalom kér­dését feszegették. Azóta a helyzet, mind a honvédséget illető általános véleményt és bizodalmát, mind az ország pénzügyi helyzetét illetőleg, igen nagy mértékben változott. A véleményeket illetőleg legfontosabb­nak tartjuk egy magas rangú osztrák katonai tekintélynek egy fő­rangú honvéd tiszthez inté­zett levelét, melyet a most lefolyt katonai gyakorlatok alatt a »P. N.« közölt, s melynek két tétele szóról-szóra igy hangzik: »Van bennetek — a magyar honvédség­ben — valami, a­mi hogy oly mérvben másutt léteznék, nem tudom, van ben­netek egy bizonyos szellem, mely egész rendszereteket tekintve, engem gondolkozásba ejt. Rendszertek, szétszórt elhelyezés, kevés tiszt, szabadságo­­sok, keretek stb. egy közös sze­lem kifejlődését igen megnehezíti, és n látok mégis létezik ilye Honnan jön ez? még e levélben sem akarom­ kutatni, hanem csak létezését con­­s­t­a­t­á­l­n­i. Tartsátok azt fenn, akkor min­dig méltó elismerésben fogtok részesülni, és hidd el, hogy már a mostani föllépéstek által a magyar-osztrák monarchiának tekintélye növekedett!» Egy másik tételben pedig az illetőnek e nevezetes megjegyzése áll: »Ha valaha Európa eltérend az álló had­sereg rendszerétől, ti volta­tok ez évben az úttörők.« És mindezt most már nem mi, hanem egy osztrák katonai tekin­tély mondja! Hát hiszen az a bizonyos szel­lem, melyet e nézetünk szerint igen fontos levélnek írója kutatni nem akar, a magyar nemzet történetében szakadatlan, vörös fonalként, mint bátran elvon­ható tanulság feküszik. A nemzet­nek sokszor kipróbált és mindannyiszor meg­­állapitott veleszületett harczias­­sága és hazafiasan­ katonás szelleme az, mely ép úgy kitűnt az osz­trák öröködési és hétéves háborúban, hol Nádasdy hirtelen toborzott huszárai és Trienk pandúrjai, a kor legfegyelmezettebb á­­­lla­n­­dó hadseregének Il­ik Frigyesnek, ép­pg arczot tudott mutatni, mint 1848-ban a péh egy-két hétig gyakorolt, roszul szerelt shon­véd, a szintén fegyelmezett, állandó hadserej­nek sokszor tetemesen nagyobb száznál Az a harczias szellem ez, melylyel, a magya­ron kívül, a monarchiának egye­­­ele­n népe sem rendelkezik. A második tételt illetőleg egy kis téve­dést látunk, a­mennyiben igen is van Euró­pának egy kis országa — Svájcz — mely az állandó hadsereg rendszere nélkül áll fenn, de nagy örömmel constatáljuk, hogy az, mit mi nemcsak remélünk, de mint kimaradha­­tatlan kényszert föltétlenül hi­szünk — az állandó hadsereg rendszerétől el­térést — egy osztrák katonai tekintély kép­zeletében szintén mint a jövő képét látjuk fölmerülni. E jövőt illetőleg, a magyar honvédség szelleme, a harcziasság és katonai szellem (ha tetszik »esprit de corps«) tekintetében e sze­rint minden oldalról el van ismerve ; meg van ez engedve a harczi képessé­get illetőleg is; mi már a lojalitást illeti, a fejedelem teljes bizalmat sugár­zó szavain kívül, elég a nemzet azon általá­nos érzületére hivatkoznunk, mely a trón iránt minden alkalommal — polgárság úgy mint honvédség részéről — a legőszintébben nyilatkozik, s mely az örökös tartományok el­vesztését sem tartja a nemzet érdekében ál­lónak. E tekintetekben tehát nem lehet semmi I&Affi­sk m­el­y gátu­l szfifeálmA h­­ogy Magyarország hadereje egy helye­­, honvédelmi irányban át ne idomittas­­sék. De ott van nézetünk szerint egy másik általános, de reánk nézve fájdalom, épen spe­­cialiter sürgető indok: a pénzügyi hely­ze­­t, mely ezt föltétlenül követeli. A magyar nemzetnek egyik legmérsé­­keltebb ellenzéki vezére G­h­y­c­z­y Kál­­m­á­n, ki ma már nem is tartozik az ellenzék soraiba többé, általánosan elismert, mélyre­ható financziális tanulmányai alapján, még csak nem régen abban kereste az ország pénz­ügyének panaceáját, ha a magyar hadsereg administratiója a honvédelmi miniszter kezei­be adatván, a hadseregnél nagy megtakarí­tások lesznek eszközölhet­ők; a 21-es illetőleg 9-es bizottság egész reformterve — némelyek szerint talán a közigazgatás, igazságszolgál­tatás, kázraívelődés nagy kárával, vagy leg­alább veszélyes kísérletével — alig helyez­nek néhány milliónyi megtakarítást kilátás­ba ; a pénzügyminiszter Ghyczy Kálmán adó­törvényei, újra, közhit szerint, az adóemelések daczára, melyek,­­a szomorú évek csapásai mellett alig viselhetők, újra csak pár millió­nyi összeget hoznak be az állam pénztárába, mi lenne tehát jobban indokolható, mint az, hogy tekintetbe véve a fölőbb elmondottakat, a korona tanácsosai legalább ,a­z 1877-ik revisionális évre ké­szítsék e­lő a m­a­g­y­a­r h­a­d­e­r­ő reformját azon irányban, mely ma már minden oldalról in­dokolva van, s mely nézetünk szerint egyedül nyújt arra kilátást, hogy a nemzet — leg­alább lassú előhaladás mel­lett — pénzügyeit végre v­a­­lahára rendbehozhassa. I •—877-ben szervezett és begyakorolt hon­védségünk a 300 ezere­t.meg fogja haladni; háború hála Istennek nem fenyeget, — de ha­­fenyegetne is, a 100 ezernyi magyar sorkato­nával 400 ezerre emelkedett magyar haderő. A „HON“ TÁRCZÁJA. ENTIM, TIE®, ÖVÉ. Regény öt kötetben. Irta Jókai Mór. I. KÖTET. „Férfi sorsa a nö.ft (6. Folytatás.) A szűz eredetije. A lévita jól ismerte a maga népét. A papiak udvara tele volt már akkor össze­csődült hívekkel. Vén asszonyok, fiatal menyecskék tereferéltek nagy szörnyüködéssel; vásott suhanczok kapaszkodtak fel a léczkerítésre, zsivajogni, még az udvaron levő szederfára is felmásztak, s onnan kan­dikáltak be a ház ablakán , a bejáró ajtó előtt pedig állt maga a kurátor és két presbyter, elszánt tekin­tettel támaszkodva fütyköseikre. Ez az ellenállás. A­mint a kurátor megpillantja a méhesen át az udvarra belépő szerzetest, nem várja, míg az kö­zelebb jön, hanem botját keresztbe téve az ajtó előtt, messziről kiált. »Ide pedig barát be nem teszi a lábát. Itten keresztelni nem fog ! Ezt a házat mi építettük: nem adott hozzá se egy nádszálat, se egy vályogot az apátság. Itt én parancsolok!« S a kurátor teljes jogában volt, és a szerzetes számára nem volt semmi segedelem. Hasztalan határozza el az oecumeni concilium, hogy a pápa csalhatlan, a dudai lévita lakának kü­szöbén kezdődik a »non possumus«. Sós Márton bátor és méltányos ember volt a maga egyszerűségében. Meg akará mutatni a szerze­tesnek, hogy tekintélylyel és ékesen szólással mit lehet kivinni, s oda sietett a hívei csoportja közé. Hanem a kísérlet nagyon balul ütött ki. A de­rék férfiú nem birt tovább jutni beszédében a meg­szólításnál : »Kedves atyámfiai!« menten letorkolla­­ték, (különösen az asszonynép rettenetesen lármá­zott), mikor pedig a botját felemelő, hogy annak mozgatásával adjon szónoklatának nyomatékot, az lett belőle, hogy megfogták a botja végén a kutyát, s akkor aztán még az ő orra alatt kezdtek el ököllel mutogatni. Mire aztán ő is abbahagyta az erőtetést mondván Bölcs Salamonnal: »az okosabb hátrál.« A kurátor nyíltan kijelenté, hogy ő az Istennek sem enged. (Feljebb pedig nem apellálhatni már.) Incze abban a kínos helyzetben mérze magát,hogy küldetésének végrehajtása nélkül lesz kénytelen szé­gyenszemre visszafordulni. A botrányt fájlalta legjob­ban, mely ebből következni fog. Ekkor belülről megnyílt a paplak ajtaja, s ki­lépett rajta egy ifjú hajadon. Fekete öltönye volt, feje is fekete fátyollal be­kötve, mely szőke hajzatát félig eltakarta. Arczáról ragyogott a lélek jósága, ajkain mo­solygó fájdalom ; szemeiben szelídség , egész tekin­tete a magasztos lemondás eszményképe. — És karjai között egy kisdedet emelt, arczát felé hajtva. Lám , a madonna képmása! A­minta kilépett a zajongó nép közé, épen a leg­­lármásabb asszonynyal találta magát szemközt, a­ki épen azt vitatta, hogy ki kell innen dobni azt a jött­­ment személyt porontyostul együtt. A leány nem szólt semmit , csak megállt előt­te azzal a gyermekkel karján és nézett szelíden a szemébe. A kövér, veresképű asszony nagyot fújt, kifúj­ta a dühét. S aztán azt mondta alantabb hangon: »Itt van ni, a papkisasszony! Csak olyan szé­pen ne tudna nézni az emberre !s aztán még ide hoz­za azt a porontyot. Ni! Még az is rámnéz!« Akkor megszóllta őt a leány. Oly édes, kérlelő, szívbe hízelgő hangon tudott szólni. »Édes Kaszásné asszonyom! Hát tud ön hara­gudni egy kis gyermekre ? Nem emlékezik már rá, mikor tavaly a kedveskéje meghalt, aztán visszajöt­tünk a sirocskájától, valahány kis gyermeket az ut­­czán talált, mind felvette az ölébe; összecsókolgatá , hogyan mondta akkor: bárcsak az Isten adná vissza az enyimet! Milyen boldog az, a­kinek az Isten egyet adott! És azután is hányszor láttam, mikor kivette az idegen dajka kezéből a siró kisdedet, a­kivel az roszul bánt, s megmutatta neki, hogy kell a kis gyer­meket dédelgetni, elringatni,hogy elszenderüljön, s ön most haragszik erre a szegény kis ártatlanra, a­kit az Isten ide küldött ? A lyánka odatarta karjain a gyermeket a nők elé. Nincs az a kerekes ágyú, a­mivel azokat az asszonyokat el lehetett volna hallgattatni, de amint a kis gyermeket meglátták, megfordult a haragjuk. Hiszen anyák voltak mindnyájan. »Ni hogy nevet! Ejnye milyen helyes po­ronty !« Összebújtak körülötte, megbámulták. Kaszásné sírva is fakadt. »Dehogy haragszom! Dehogy haragszom én, szegény kis gyerekecskére. Az Isten őrizzen attól. Szegénykének, még fejkötőcskéje sincsen. Otthon az én kedveskémé a fiókban. Mindjárt f­elhozom szegény­kének. Pólyácskával,vánkoskával együtt. Nem téged, nem ! Ne félj semmit, te kis bolond! Azzal mutató­ujját oda értette a kis gyermek ajkához; az pedig megfogta kis kövér kezével azt az ujjat, az ő marka nem érte azt körül.« Egy nyelves asszony még­is csak közbekiáltott onnan hátulról. »Hanem az anyja még­is csak gonosz személy, a­kinek ura sincsen. Ismerjük már! Annak nincs he­lye a mi parókiánkban.« »Édes jó Csalánné asszonyom, szólt a leány a kofálkodóhoz, mikor egy vétkező nő Jézushoz futott üldöztetve, a mi Urunk betakarta öt palástjával s azt mondá: »meg van bocsátva neki az, hogy vétett, mert nagyon szeretett!« Jézus szent palástja ezt a szerencsétlent is betakarva tartja.« »úgy beszél lelkem, mint egy tiszteletes« nyi­latkozók erre Kaszásné asszonyom. »Jól van, jól, ne! szólt közbe tekintélyes arc­­­c­al a kurátor. Nincs az ellen semmi kifogás, hogy az özvegy papné asszonyság egy beteg asszonyt há­zába fogadott. Ez az ő dolga. Nekünk »belső em­bereknek« csak az ellen van kifogásunk, hogy ebben a mi általunk épített paplakban katholikus szer­­tartású keresztelés történjék. Ez a mi hitünket sérti.« »Tudom. Szólt fejét lehajtva a leány. És ennek , mi vagyunk az okai: anyám és én. Önök sokat szen­vedtek a miatt,hogy minket a sors idehozott. Anyám és én sok fájdalmat okoztunk önöknek: szégyene, gyásza voltunk a községnek, a­mit minden igyekeze­tünkkel sem tudtunk elfelejtetni. (»No az nem igaz.« Dörmögött közbe a ku­rátor.) »De hiszen nem sokáig fog már tartani, folyta­­tó a leány, s ha önök úgy kívánják, siettethetjük az időt. Nem várjuk be itt, míg letel a szomorú kegye­lem-esztendő : megfogjuk egymás kezét szegény anyámmal s elmegyünk, a merre világot látunk, s nem bántja látásunk önöket többé: az Isten áldja meg az eddig velünk tett jókért. . .! (»No az sem úgy van ám.«) »Most azonban kérem kegyelmeteket: adjanak utat, hadd vigyen le e gyermeket, mint keresztanyja a patakhoz; majd ott az Isten szabad ege alatt, a mely közös hazánk, megkereszteli azt a lelkész és nem fog vele megsérteni senkit. Hisz a patakban még a vadmadár is megfürödhet. Erre a felhívásra meghatottan nyitott előtte a nép utat; a leány ölébe karolta a gyermeket s egy lépést tett az udvar hátulján álló szerzetes felé. Incze lelkét magával ragadta e pillanat. Fe­ledé, hogy egyedül van egy egész sokasággal szem­közt. Ihlet volt az, mely megszállta. Hirtelen oda sietett a leány elé, s előbb ott volt előtte, mint az a sokaságot elhagyhatta volna. Incze apostoli alakja, bátor megjelenése igéző hatást gyakorolt volna a délszigetek minden vad né­peire , ámde itt a czivilizáció vadembereivel találta magát szemben, s azokat a külsőség le nem fegy­­verzi. Minket fetishsel, tabuval, felmutatott kereszt­tel nem lehet meghódítani, mi a felvilágosodás mo­hikánjai vagyunk s lehúzzuk a közénk jövő missio­­narius fejéről — nem ugyan a skalpot — de a ca­­maorát. Ha itt hódítani akar, a szellemét mutassa, ha bízik hozzá! — Incze bizott a magáéhoz. »Rokonaim! Földjeim!« szólita meg őket. A szénégetők annyit már tudtak, hogy pappal tettlegesen gorombáskodni súlyos következménye­ket vonna maga után. Hagyták szólani. Hanem a kurátor megtett annyit, hogy hátat fordított neki: beszéljen annak. »Önök teljes igazságukban vannak: kezdé meglepően a szerzetes. Ezen háznak küszöbe oly szent és sérthetlen, mint a szent Péter templomáé, s ha tilalmat vetnek fölé, okuk van rá, joguk hoz­zá. Önöknek tudós lelkipásztorai bizo­nyosan el­­mondák a nagy megpróbáltatásokat, miken egy­házuk keresztül vitetett; az üldöztetést, sanyargat­­tatást és a csábításokat, mikkel elődeiket hitüktől eltántorítani igyekezett a hajdankori hitbuzga­lom és idegen ellenség. Ez emlékek kitörölhetlenek maradtak önöknél. Hogyan hurczolták lelkészeiket gályarabságra ? hogyan foglalták el templomaikat ? minő furfanggal küldtek máshitü lelkészeket híveik­re ? E szomorú idők elenyésztek, s visszatértüktől megvédi önöket is, de minket is a törvény, de még inkább a kölcsönös szeretet egymáshoz, mert az igaz embernek igaztalanságot elkövetni csak úgy fáj, mint azt elviselni. De azért önök buzgósága és ellen­állása igazságos és tiszteletreméltó. Mi is védtük templomainkat, káptalanainkat, midőn azokat ide­gen ellenség veszélyeztető. A »lapis refugii« a mene­dék sziklájánál Templomosaink védték meg a tatár­­pusztítás ellen oltárainkat, s a nagy mongol csordát Pannonhalma alól a mi Benczéseink apátára, a hős Uross verte el egykor diadalmasan. S ha minekünk dicsőség volt védelmezni a szent helyeket, miknek kriptáiban királyaink hamvai nyugosznak, a templo­mokat, mikben az ország kincsei voltak egybegyűjt­ve, a káptalanokat, mikben a nemzet nagybecsű ok­iratai álltak, annál nagyobb érdeme önöknek, ha vé­delmére kelnek az egyszerű sárgányhónak, melyet önkezeik hordtak össze az Urnák tiszteletére. A kurátor kezdte hátrafordítani a fejét a be­szélő felé, Kaszásné asszonyom kezdte czirógatni In­cze tógáját. »Én a hitbuzgalmat tisztelem, folytatá a szer­zetes. Úgy is lankadóban van az egész világszerte, s azt mondom az Írással: vagy meleg légy, vagy hideg légy; mert ha langymeleg, vagy, kiköplek szájamból. És én nem jöttem önökhöz ez istenes buzgalmat megcsorbítani: ha azt akartam volna, jöttem volna karhatalommal hátam mögött; de én nem akarom, hogy önök utánam énekeljék a zsoltárt: »Öröködben uram pogányok jöttek.« Egyedül jöttem ide; nem hatalmaskodva, de könyörögve, könyörögve egy ár­tatlan újszülött számára egy sugárt az égből, s egy pohár vizet a patakból, mely őt ez életbe — és abba a másikba is bevezesse. A nép között helyeslő morgás hallatszott. (Folytatása következik.) melynéL^fehet az orszá^^eg^ nem.bk s mely mindenkor elég lesz arra, hogy hazát és trónt megvédelmezzen, — hódítani pedig nem akarunk. Erős meggyőződésünk, hogy ez az egyez­­m­et, melyen hazánkat a bukástól legkisebb­­ár, vagy veszély nélkül meg lehet menteni, e nélkül vagy elmaradunk, vagy elvérzünk nem a harczmezőn, hanem Európa financziá­­lis csataterén. P. Szathmáry Károly. — A »Pancsevátz« legközelebbi számában a szerb vaspályáról következő nézetnek ad kifejezést: a vaspálya kiépítése, ha idegeneknek engedélyeztetnék, Szerbiára nézve sok tekintetből,de főkép az anyagi és politikai tekintetből káros volna. Törökország és Románia szolgáljon ez esetben Szer­biának intő például. A kiépítési pálya hosszúságáról és arra fordítandó pénzösszegről így­ nyilatkozik: Belgrádtól Alekszinátzig körülbelül 220 kilométer van. Ha vesszük, hogy egy kilométer kiépítése — értetődik mellék­épületekkel is — 200000 frankba kerül, akkor az egész pályának kiépítése 220 millió piaczi grásba, vagyis 4 millió darab aranyba kerül­ne , de miután a részvények szokás szerint nem adatnak el a teljes névértékben, hanem 20—Sok­kal alább, akkor az egész összeg 264—306 millió pi­aczi­árosra (Belgrádban elfogadott pénznem-egység) vagy öt millió darab aranyra rúgna. Vegyük most az 5% mint legcsekélyebb biztosítékot, Szerbia megterhelné magát 250000 darab aranynyal. Ha eh­hez még a törlesztést 2 °­0 vesszük, akkor az összesen véve 350000 darab aranyat képviselne, azaz Szer­bia egész jövedelmének majdnem egy­harmadát. Azon esetre, ha az illető vaspálya magát nem fizetné ki, ezen összeg elég nevezetes volna, de kétkednünk sem szabad, hogy ily vállalkozásnál valamely hiány következhetnék be, kivált azon esetre,ha a szóban le­vő szerb pálya a magyar és a török pályákkal ter­vezett összeköttetésbe jönne. Az ungvári »Kárpát« (26/IX 39. sz.) »Kíván­ságaink a jövő munkácsi püspök választására nézve,« föliratu czikkében, három feltételt tesz, melyeket »conditio sine qua non« nevezi. Az első volna az, hogy a jövő püspök a görög-katholikus vallást sze­resse, és nemcsak hogy szeresse, hanem annak szer­tartásait is értse; a második az , hogy a kis-orosz nyelvet értse és azt szeresse ; a harmadik pedig az, hogy hazafias és Magyarország jó polgára legyen. Ezek oly feltételek — mond a »Kárpát«, melyekre a kormány maga is minden megfontolás nélkül reá­állhat. — A magyar kölcsön — mint már egyszer jelentettük — oct. 6., 7. és 8. napjain fog aláírásra bocsáttatni Londonban,Berlinben, Amster­damban, Brüsselben, Kölnben, Frankfurtban, Bécs­ben és Budapesten. A felhívások szombaton vagy va­sárnap fognak közzététetni. A német vasúti egylet közgyűlése. Budapest, szeptember 30-án. Délután 1 óra­kor a közgyűlés megkezdte a jegy­­­sza­bályzat részletes tárgyalását. — Az 1 §. A rész­esülésről szól. Az egyezményben részesek mindazon vasutak igazgatóságai, melye­ken szabályszerű személyforgalom van. Igazgató­ságok, melyek nem maguk vezetik az üzletet, ki van­nak zárva. Egyleti jegyeket csak azon igazgatóságok tagjai kaphatnak, kik a megnyílt üzlet központi vezetésére szolgálnak és ez igazgatóságok főhivatal­nokai. Se­h­m­i­d­­ e helyett azt indítványozza, hogy jegyeket az egylethez tartozó igazgatóság tagjai kap­janak ha vasutaikon rendes személyforgalom van. Freund (első erdélyi vasút) a szabadjegyek kia­dását nem akarja a rendes személyforgalomról fel­tételezni. Szavazásra bocsáttatván a kérdés,Schmidt indítványa elfogadtatott, Freundé mellőztetett. Ugyan az első czikk következő pontja felett, mely szerint igazgatóságoknak és főbb hivatalnokok­nak, kik nem laknak a pálya székhelyén vagy állo­másán, jegyek nem adhatók,­­ hosszú vita támadt. Gross módo­sít­vány­t ajánl, hogy csak oly igazga­tósági tagok vagy főbb hivatalnokok,kik nem laknak az egylet hatáskörén belül, ne kapjanak jegyet. E­n­­gert az egész pontot törölni javasolja. Névszerinti szavazással Gross indítványa 207 szavazattal 38 ellen elfogadtatott. Sequester alatt levő pályák igazgatósága helyett a helyettesítő igazgatók kaphatnak jegyet.Elfogadtatott. Várjon, és mely igazgatósági hivatalnokoknak adan­dók egyleti jegyek,ezt az egylet közgyűlése szavazat­­többséggel határozza el. A 2. § az egyleti jegyekre való igény korláto­zásáról szól. Fretzdorf a czikk indokait előadván, el­fogadásra ajánlja. A korlátozás ellen felszólalnak többen s a mostani állapot fentartását óhajtják. Elnök szavazásra bocsátja a kérdést. A korlá­tozás mellett határozott kisebbség szavaz. Ezután a gyűlés pár perczig szünetel a nagy zaj miatt. Az in­dítványt, hogy ne legyen további megszorítás,benyúj­tója visszavonja. (Nagy zaj.) Valamelyik vasút igaz­gatója azt magáévá teszi. Erre névszerinti szavazás rendeltetik el felette. T­o­­­n a­y (am. államvasutak igazgatója) a szavazatok összeszámítása alatt értésére adja a ta­goknak, hogy a ma éjjelre tervezett fiumei kirándu­lást több oknál fogva el kell halasztani holnap éjfél­re. Az elhalasztás fő indoka, hogy a tanácskozás lassú folyamatban van és holnap még hosszan fog tartani, s aztán hogy oct. 3-án egy hajó száll Fiuméban ten­gerre és Triest felé szombaton indul a gőzös. Schwerfeld d. u. 4 órakor ismét azt in­dítványozza, hogy miután előre látható, hogy a ho­zandó határozatnak nem lesz foganatja, mert az ed­digi határozatok csak kis majoritással hozattak, pe­dig legalább 9/10 majoritásnak kell lenni, hogy azok életbe léphessenek, tétessék le a jegyszabályzat kér­dése a napirendről. Ivánka erre azt mondja, hogy oly eljárás egész parlamenti életében még nem fordult elő, hogy miután egész nap határozatok ho­zattak, egyszerre azokkal ellentétes javaslat tárgya­lásába bocsátkozzék a közgyűlés. De nem követjük ezen az igazgatóságok magán­ügye felett folyt hosszadalmas tanácskozmányt a mi­­nuciakig, hanem röviden csak az elfogadott szabály­zat főbb pontjait emeljük ki, melyek a következők: A 3. §. szerint minden igazgatóság, mely a szabályzat alapján valamely tagjának vagy főhivatal­nokának egyleti jegyet akar adatni, ezt az ügyviteli igazgatóságnak bejelenti.A szabályzat azután 4.§-ban kimondja, hogy egy öttagú bizottság, mely az ügyvi­teli két állami és két társulati igazgatóságból áll, szavazattöbbséggel dönt a felett: kiadassék-e a jegy. 5. §. A jegykiadásról az összes egyleti igazga­tóságok értesíttetnek. 6. §. Egyleti jegy tulajdonosa díjmentesen utazhat az egylethez tartozó összes pályák vonalain minden személyvonattal s joga van a pályatestet és berendezést megtekinteni. 7. §. A jegyek az ügyviteli igazgatóság álta­­folyó számmal láttatnak el, rajtuk áll az igazgató­­sági tag vagy főhivatalnok neve, kinek a jegy adatat­­s meg vannak jelölve rajta mindazon vonalak, mel­­yekre az ily jegy érvényes. 8. §. A jegytulajdonos utazás alkalmával tar­tozik a jegyet ellenőrzés végett felmutatni és az el­lenőr a számot magának feljegyzi. 9. §. Mihelyt megszűnik az ok, mely miatt a jegy kiadatott, azt vissza kell az ügyviteli igazgató­sághoz származtatni. 10. §. Ha elvész valamely egyleti jegy, ezt tu­datni kell az ügyviteli igazgatósággal, mely az elve­szett jegyet érvénytelennek nyilatkoztatja s helyébe más jegyet állít ki uj számmal. 11. §. A mely igazgatóság az egyletből kilép, annak egyleti jegyei is érvénytelenek s nem külön­ben megszűnik az elvállalt kölcsönös dijnélküli szál­lítás. A kilépés azonban hat hónappal előbb beje­lentendő s csak jan. 1-én veszi kezdetét. 12. §. E szabályzat alkalmazását illető pana­

Next