A Hon, 1875. február (13. évfolyam, 25-48. szám)

1875-02-01 / 25. szám, esti kiadás

25. szilm. XIII. évfolyam. Kiadó-hiv­a­tal: BarátoMere, Athenaeum-ép7et földszint. Előfizetési díj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra...........................................6 írt­a ki. 8 hónapra...........................................12 »­­— > Az esti kiadás postai kü­lönküldéseért felüfázetés negyedévenkint ... 1 » — » Az előfizetés az év fogysán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számittatik. •­Esti kiadás. POLITIKAI ES KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Budapest, 1875. Hétfő, február 1. Szerkesztési Iroda , Barátok-tere, Athenaeum-épü­let. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIR0.zi.SER szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épü­let) küldendők. Budapest, febr. 1. Budapest, febr. 1. Lónyai beszéde vette a mai ülést tudó­sításunk zártáig (félegy) egészen igény­be. Beszédének egész részéből alantable tt Iái az olvasó kivonatot, itt csak annak konstatálá­­sára szorítkozunk, hogy ez első részben épen nem gyakorolt a házban nagy hatást. Jobbára ismert dátumok felsorolása volt az, a három évi budgetegyensúlyra nézve pedig, (melyhez köti az adóemelés megszava­zását) egyenesen Somssich álláspontjára em­lékeztet. A millió megtakarítások gyakorisá­ga Lónyay 21-es bizottsági beszédétől nem sokban tér el. Reggel bővebben visszatérünk e szónoklatra, mely után Bartal beszédét várták. Az erdélyrészi képvise­­l­ő­k tegnap (jan. 31-én) d. e. 10 órakor ér­tekezletet tartottak Tisza László szállá­sán a vizaknai és a tordai s egyáltalán a királyhágóntuli sóbányák és a zsandárság kérdésében. Ez értekezletről a következő tudósítást ves­szük : Az elnöklést Tisza László vitte. Jelen voltak az elnökön kívül betűrend szerint a jobboldalról : Bán­fi György, Benedikty Albert, Császár Bálint, Gi­­dófalvy Albert, Hajós József, Kásper, Kap Kálnoki Pál, Kemény Gábor, István és Kálmán, Korizmics László, Lészay Lajos, Máriássy Béla, Molnár Antal, Nemessy Péter, Péchy Manó, Schuller, Zeyk Károly; a baloldalról : Bakcsi Ferencz, Boér Antal, Makray László,Tisza László és Ugron Gábor. A sóbányákra nézve, igaz hogy a 9-es bizottság véleményének elhamarkodva megragadott fonalon, a kolozsvári bányaigazgatóság, a minisztérium tudta nélkül, tényleg hozzáfogott az erdélyrészbeli sóbá­nyák centralizálásához, és e czélból a vízaknai bá­nyát beszüntette, s ezt a tordaira nézve is elrendelte, miért a házhoz kérvény is adatott be, a­melynek tár­gyalásáig a miniszter, ha lépést nem tesz, akkor ezen intézkedés veszedelmes voltát a házban kifejtve, ja­vaslat fog tétetni, hogy a kormány tegyen a háznak jelentést, mennyiben való ezen hite és tudta nélkül történt intézkedés, valamint arról is, hogy csakugyan komoly szándéka-e ezen nemzetgazdászatilag és tár­sadalmilag egyaránt veszedelmes bánya-centralisa­­tiót keresztül vinni. Ezen ügyben a jelenvoltak, kevés kivétellel, mind beszéltek. A zsandárság kérdésében, a­melyhez sorrend­ben Kemény Gábor, Ugron Gábor, Bakcsi Ferencz, Péchy Manó, Zeyk Károly, Tisza László és Boér Antal szóltak — elhatároztatott, hogy ha más ke­resztül nem lenne is vihető a házban a költségvetés alkalmával, legalább abban egyhangúlag fognak mind fellépni, hogy a zsandárság fegyelmi, előlépte­tési és ujonczozási tekintetben a közös hadügymi­nisztériumtól tétessék át a honvédelmi minisztérium alá , egyszersmint utasíttassék a bel- és honvédelmi minisztérium, hogy a honvédségről szóló törvénynek ily értelemben való módosítására a ház elébe mentül előbb adjanak be egy novellát. Legközelebbi ülés jövő vasárnap (febr. 7-én) d. e. 10 órakor a Kemény Gábor szállásán lesz. Tárgya a birtokrendezési munkálat. A tegnapi lapok nagyobbára Sennyey beszédével foglalkoznak ismételve is. Újat nem igen mondanak. A „Pesti Napló“ írja: Az aradi román egyházmegyében február hó 14-ére tűzetett ki az aradi püspöknek választása. Eddig három jelölt emlíítetett. Ezek Popea György nagyszebeni vicarius, Metiani János nagyváradi vi­­carius és Pap Antilaradi vicarius. Ez utóbbi, mint halljuk betegeskedése által kényszerítve visszalépett a jelöltségtől és így csak a két első jöhet számításba. A korteskedés meg is indult a 60 tagból álló válasz­tó synodus tagjai közt és ma nem is sejthetni, ki fog­ja megnyerni a szavazatok többségét és pedig annál kevésbé, mert meglehet, hogy a túlzók az utolsó na­pokban állítanak föl egy új, eddig titokban tartott jelöltséget. Vas megye főispánjává a »M. Politika« hit­e szerint Hollán Ernő lesz. E kinevezés, mint más forrásból halljuk, c­sak az ország­­gyűlés végén fog megtörténni. A franczia republikánus lapok pártkülönbség nélkül el vannak ragadtatva Laboulaye beszéde által, melyet ez a nemzetgyűlés jan. 28 -i ülésében tartott a köztársaság, illetőleg a balközép módosítvá­­nya mellett. Itt közöljük Laboulaye jeles be­szédét : »A módosítványnak, melyet collegáim nevé­ben volt szerencsém beterjeszteni, két czélja van : emlékébe hozza a kamarának a bizottság által elfe­ledett tényt, hogy köztársaságban élünk, és java­solja, hogy egy tényleges viszony végleges jogivá ala­kíttassák át. Sietek hozzátenni, hogy e javaslat semmiben sem korlátozza a jogokat, melyeket Mac Mahon tá­bornagy ur az 1873. nov. 20-diki törvénytől kapott. Szemünkre vetették, hogy mi nem szavaztuk meg e törvényt s Mac Mahon ellenségének tüntettek föl minket. Mi csak egy dolgot elleneztünk : azt, hogy a tábornagy kineveztessék minden alkotmány tör­vény nélkül. Megjegyzem még, hogy nincs szándékunkban változtatni a nov. 20-ki törvénynek sem természetén, sem szellemén, mi a szellemet illeti, melyben a tábor­nagynak kormányozni kell, az ugyanaz, mit ő kije­lentett, mondván, hogy minden párt mérsékletes em­bereivel akar kormányozni. És valóban, a­mit mi kivánunk, az nem egy párt köztársasága, hanem egy kormány, mely min­denkinek nyitva áll, melyben Francziaország mint­egy anya, átöleli minden fiát ugyanazon egy tűzhely körül. Mi itt mindnyájan féltékenyeknek mutatjuk magunkat a népszabadság iránt, de e szabadságot teljesen biztosítni kell. E biztosításra szüksége van minden népnek, főleg pedig Francziaországnak, mely egy roppant mű­hel­lyé lett. Azonban a kormány nem nyújthat biztosítékot, ha ideiglenes. Beszélnek a pártok fegyverszünetéről, s mióta e szó kimondatott, a pártok folytonos harcz­­ban állanak és mi a világnak azt a sajátságos lát­ványt nyújtjuk, hogy van egy csendes ,nyugodt nép egy irgalmas törvényhozó testülettel. (Élénk helyes­lés balról.­ E helyzetnek véget vetni és egy végleges kor­mányt alakítni kell. Melyek azon pártok, melyek most ,Francziaor­szágnak végleges kormányt adhatnak ? Önök, legi­t­i­m­i­s­t­á­k, nem merik nekünk javaslatba hozni a monarchiát; önök jól tudják, hogy ily indítvány nem bír semmi, kilátással arra, hogy a kamarában elfogad­tassák. És miért nem alapíthatják meg önök a monarchiát, nem hiányzik önöknek erre a feje­delem. Van önöknek egy fejedelmük, ki méltó min­den tiszteletre. Chambord gróf magáról a legszebb példát adta, mit valaha trónkövetelő ad­hatott: nem ontatott sem vért, sem könnyeket. De önök nem képesek véghez vinni azt, hogy a demokrátia viharos hullámaira helyezett király olyan legyen, minőt az ancien regime kíván. Önök így szólnak hozzánk, önök nem kívánhat­ják tőlünk, hogy mi segítsünk megalapízni a köztár­saságot. Nem, de ha a köztársaság ellen szavaznak, miért, mire szavaznak tehát? Midőn meggátolják, hogy a köztársaság gyökeret verjen, Francziaorszá­­got kalandoknak teszik ki s meglehet kalandorok karjaiba taszítják. (Élénk helyeslés balról.) Az alkotmányos monarchisták­­nak ezt mondom: önöket tőlünk csak megmagya­­rázhatlan okok választják el. Mi alkotmányos köz­társaságot akarunk; az alkotmányos köztársaság és alkotmányos monarchia közti különbség nem más, mint a ö­ökletesség kérdése, de mi rég­óta nem lát­tuk, hogy egy fiú atyját követte volna nálunk a tró­non (Zaj jobbról.) Elékeztetem önöket arra, hogy mit mondott egykor Benjamin Constant. Csodálkoztak, hogy egy oly öreg republikánus, mint ő, elfogadta a restaurá­­tió alkotmányos kormányát, s így felelt: az absolut és alkotmányos monarchiák között a különbség lé­nyeges, mélyreható, az alapban van; az alkotmányos monarchia és a köztársaság között a különbség csak formai. (Élénk helyeslés bal'­ól.) Egyébiránt van-e önöknek királyuk, kire rábíz­hatnák az alkotmányos monarchiát? Nincs, ki meg­valósíthatná a monarchia azon formáját, melyről önök álmodoznak. Mit tesznek tehát,— azt mondják nekünk : »Várjanak 1880 ig, mi nem akarunk lemon­dani reményeinkről.« Mi pedig így felelünk vissza : a köztársaságnak meg van azon előnye, hogy kiváló­­lag van alávetve a nép akaratának s hogy akkor le­het az alkotmányt revideálni, a­mikor épen tetszik. (Zaj.) Az egyetlen dolog, amit mi meg nem engedhe­tünk az, hogy kényszerítsék még most Francziaor­­szágot, hogy 1880-ban megváltoztassa alkotmányát. az 1880-diki Francziaország azt fogja cselekedni, a­mit tetszik. Van még egy harmadik párt is: ezt nem fogom arra kérni, hogy szavazza meg a köztár­saságot, csak azt mondom neki, hogy nem a csá­szárság ad nekünk szabadságot és biztonságot. Nem fog szabadságot adni, mert el fog némizni min­den független hangot; nem fog adni biztonságot sem, mert Sedan után a császári herczegnek legfőbb gondolata az lesz, hogy mielőbb háborút indítson. (Élénk helyeslés balról) Hozzáteszem még, hogy a császárság nem fog egyebet adhatni a h­e­rcze­geknek, kiket mindnyájan tisztelünk, mint szám­­üzetést és confiscatiót. íme a köztársasághoz jutottunk. De azt mond­ják nekünk : gondoljanak csak önök a köztársaság múltjára. Ah, ne csináljunk történelmi politikát. A történelem következetességét csak beneficium inven­­tarii mellett lehet elfogadni. Ne keressük a sírokban a hullákat, hogy fejünkre vegyük. Hagyjuk meg a történelemnek saját hibáit vagy bűneit, s ne kérjünk tőle egyebet t­anulság­­n­á­l. (Élénk helyeslés balról.) E tanulságot pedig ezekbe lehet összefoglalni: a kegyetlenség rombol; semmit sem lehet alapít­ni mint csak mérséklet mér­séklet, egyedül csak a mérséklet által. (Tapsvihar balról.) Fenyegette-e a köztársaság négy év óta a tulaj­dont ? — A köztársaság adta vissza az Orleans her­­czegeknek birtokaikat s fizette ki a hadi kárpótlást. Vagy tán a család van veszélyben ? Alkotta­­tott-e elválási törvény ? Nem akarok e tárgy részle­tezésébe bocsátkozni, csak azt jegyzem meg, hogy egy ideiglenes házasság ép azon kellemetlenségekkel jár, mint az ideigl. kormány. (Derültség.) Vagy fenyegetve van-e a vallás? Mai napság mint önök is igen jól tudják, Európa szerte dühöng a katholikusok üldözése. És hová menekülnek az ül­dözöttek ? Francziaországba. A mi köztársaságunk­ban keresnek m­enedéket. (Zaj jobbról.) Egy h­angjobbról: Monarchista több­ség kormányoz. Laboulaye: De önök nem monarchiában hanem köztársaságban vannak. (Zaj.) A­mi történt négy év alatt, fog történni még 6 évig is és még tán tovább — miért félnek tehát a köztársaságtól ? Nem tudják, hogy miként szervezzék? Jól van, hát mi megmutatjuk hogyan, csatlakozzanak tehát hozzánk. Mi egy köztársaságot akarunk két kamarával és egy elnökkel. Még egyszer kérdem, miben különbözik az egy alkotmi monarchiától? Megengedem, az uralko­dóban van a különbség, de önök nem bírnak uralko­dóval. És mivel nem bírnak ilyennel, egy ugrást akarnak tenni az ismeretlenbe, a sötétbe ? Ha ez így van, akkor ugyan mondják meg, hogy melyik oldalon vannak a conservativek. Remélem,hogy az utolsó pillanatban sokan önök közül meggondolandják, m­íg nagy felelősséget vállal­tak magukra s megadandják Francziaországnak az intézményeket, melyeket mindig szeretett (zaj), az intézményeket, melyeket megtakarnak tagadni a köz­társaságtól, de melyeket megadnak a monarchiá­nak. (Zaj.) Gondolják meg, mi fog történni holnap, ha önök megtagadnak minden megoldást. Ha önök nem alapítják meg a köztársasá­got, nem fognak semmiféle kor­mányt alapíthatni. (Élénk tetszés balról.) De akkor mi nem örökíthetjük meg magunkat a semmit­tevésben. (Helyeslés.) Mandátumaink ki lesz­nek merítve. Nincs nép a világon, mely ily bizony­talanságokat eltűrhetne, ezekkel könnyen elveszhet a Parlamentarismus és ezzel Francziaország is. Gon­dolják meg önök, hogy mi lesz velünk, ha holnap ki­törnek külföldön a zavarok ? Minket egy új Lengyel­­országnak fognak tekinteni, mely párttusákban emészti föl erejét és nincs hatalma az ellenséggel szemközt. Könyörgünk tehát önöknek, ne hagyják továbbra is bizonytalanságban e szerencsétlen orszá­got. (Zajos taps balról.)­­ ■ Országgyűlési tudósítás. A képviselőház ülése február 1. Elnök: Perczel Béla; jegyzők: Wächter, Sze­­niczey, Huszár, Beöthy. A korm­ány részéről jelen vannak: Bittó, Ghy­­czy, Szapáry, Pauler, Trefort, Bartal, Zichy, Szende, AVenkheim, Pejacsevich. A múlt ülés jegyzőkönyve hitelesíttetik. Elnök bemutatja Maros megye kérvényét a korona feltalálásának helyén emelt kápolna országos fenntartása, s Trencsén kérvényét a bukovinai ma­gyarok hazatelepitése iránt. Babes - Moldova község kérvényét nyújtja be szolgabirói visszaélés tárgyában. A kérv. bizottsághoz utasittatik. Elnök bemutatja az elintézetlenül maradt interpellácziók stb. lajstromát. Ki fog nyomatni. Molnár Antal a kérv. bizottság jelentését mutatja be. Szombaton fog tárgyaltatni. Következik a napirend : a budgettárgyalás. Első szólal fel: Lónyay Menyhért. A jelen budgettárgyalás szerfelett fontos A hozandó határozat a nemzet jövő­jére döntő befolyással leszen, s azért mindenki fele­lősséggel tartozik nem csak cselekedetéért, de hallga­tásáért is felelős. A helyzet áldozatot, nélkülözést, de mindebben határozottságot kíván. Már első fölszólalásakor, mit pénzügy­minisz­terré tételekor az államadósságok elvállalásánál Ti­sza azon kérdésére tett: lesz-e defic­it, kimondta volt, hogy az tőlünk függ; ha szigorúan takarékoskodunk,ha az adóreformot el nem hanyagoljuk, nem hogy bud­­getünk megromlanék, de gyarapodni fogunk. 1868 ban midőn az első költségvetést beterjesz­tette, bővebben jelezte a helyes irányt. A 67. s 6­8. év e szellemben tölt ki: 1869-ben már túl mentü­nk­ e határon s ezért ő a pénzügyi tárczát tovább nem vi­hetvén. 1870 máj. 24-én bucsu-beszédében jelezte, hogy ha ily mérvben költünk, nem lehetene az egyensúlyt fentartani csak az egyenes adók nagy emelésével. Ekkor azonban még helyre lehetett volna állítani a helyes gazdálkodást. Utal arra, hogy a pénztári állapot 67-ben 15.600,000 írtra, 1870-ben 36.125,000 forintra rúgott, tehát 20 és fél millióval szaporodott minden új terheltetés nélkül, sőt a só árának leszállításával. Mikor ministerelnök lett — 1871-ben — már a 72-ki költségvetés benyújtva s a p. ü. bizottság ál­tal is átvizsgálva volt. Megkísértette volt, a mit szükségesnek látott, már akkor más alapokra fektetni a budgetet s e részben a Deákpárt s az ellenzék ve­­zérférfiainatk.közremunkálását hivta[föl,e kisérlet nem sikerült 1873-ban ismét utalt a gyökeres változtatás szükséges voltára. Akkor még talán kevesebb áldo­zattal lett volna ez lehetséges mint most. De lehetséges még most is. Más államok is ju­tottak oda, hol mi vagyunk. Jutottak csapások, ju­tottak veszedelmek folytán. Minket tapasztalatlansá­gunk vezetett ide. S ha más ne­mzetek veszedelmeik közepette sem vesztették el fejüket, nem szabad ezt tennünk nekünk sem, kik nem vagyunk ily csapások által sújtva. Azért elő fogja adni a módokat, melyekkel azon­nal, határozottan a végleges siker biztosítására kell megtenni a teendőket. E teendőket következő négy pontba foglalja össze: 1. Oly rendszer szerint kell a költségvetésnek a minisztériumban s a házban összeállittatnia, hogy az egyensúly meg ne zavartathassák. 2. Az adóképes­ség és a rendes kiadásokhoz mérten már most körvo­­nalazandó a normál budget. 3. Az adóképesség min­den után módon emelendő. 4. Foganatosíthatók egyes rendkívüli intézkedések is. Mindenekelőtt a rendszerről szólván, mel­lyel az eddigi budget már magában a minisztériumban megállapíttatott, helyteleníti, hogy a 48-ks törvény­­hozás a miniszteri ügykezelésre nézve s­zorosan a franczia tárcza­rendszert honositá meg. A prackti­­kus angol államrendszerben a tárczarendszeren kí­vül fen van tartva az elnökminiszter felelőssége a pénzügyi irányzatért. A szoros tárczarendszer sze­rint külön érdeket képvisel mindenik miniszter; 1867-ben e rendszer még nem uralgott teljesen, s azért a mérleg kedvezőbb is volt; de 1869—70-ben egész államháztartásunk erre ment át. Mindegyik miniszter saját szaka érdekeit lehe­tőleg előtérbe igyekezett juttatni, s a miniszterelnö­kökben s a pénzügyminiszterekben nem volt elég erély ez érdekekkel szemben az állami financziák kor­látait a maguk merevségében felállítani. Elismeri, hogy erre ő sem volt képes, a­mint nem voltak ké­pesek utódai sem. Ismétli, hogy már az előirányzat elkészítésénél kell a pénzügyi érdekeknek kellő súl­lyal bírniok, de másr­szt másnak kell lennie a ház eljárási modo­rának is. Másutt a kormány költekezési hajlamának el­lensúlyozója a képviselet, nálunk a beterjesztett bud­­geteknél majd mindig nagyobb volt az, mit a ház megszavazott. így 1870-ben 1 200,000 frt oly kiadás szavaztatott meg, mit a kormány nem kért, mig más­felől azért a jövedelmek 3ossztattak, a minisztérium helyeslése beleegyezése nélkül eltöröltetvén az ut­­vám, a hirlapbélyeg stb. Az 1867-ki minisztériumnak egy nagy hibája­­ volt. Az hogy a ház hatáskörét kitágitá nem szorít­ván azt kizárólag a törvényhozás­i ellenőrzés parla­mentáris gyakorlására, hanem hallgatag nézvén, hogy beleszól 8 irányt ad egyoldalú határozatok által az adminisztráczió ügyeibe is. Így történt, hogy az 1865/68 ki országgyűlés egy egész sorozatát hozta (különösen végnapjaiban) a kellőleg meg nem fontolt határozatoknak, melyek későbbi következménye a garancziával ellátott vasutak immens felszaporo­dása volt. Szükséges e szempontokból, hogy az eltérő avaslatok ne mellékesen, hanem a kellő megfontolás­sal tárgyaltassanak. A második eszköznek mondá a normál budget megállapítását. Ez más szavakkal azt teszi, hogy most kívánatos a nemzet erejének, áldozatképessé­ A „HON“ TÁRCZÁJA. A franczia irodalom az első császárság alatt (Rogeard előadása a de Gerando Teleky grófnő termében ) Rogeard tegnapi előadásának tárgya az első császárság irodalmának rajza volt. Ez alatt tulajdon­képen az 1804—1814 közti évtizedet kell érteni, de hozzászámítható a Konsulatus és Napoleon második visszatérésének ideje is, és így mindössze 16—17 évet foglal magában. E korszak íróit az irodalom­törté­netben »a hanyatlás klassikusainak vagy alklassiku­­soknak (les classiques de la decadence, pseudoclassi­­ques) nevezik , mert minden szellemi fensőbbség, ere­detiség nélkül utánozták a klassikusokat. De mielőtt az írók jellemzéséhez fognánk , az a nagy kérdés merül fel: valjon szükséges-e a szabad­ság az irodalom és művészet fejlődésére, felvirágzá­sára ? Francziaországban a legtöbb író, Rogearddal együtt e kérdésre határozott »igen«-nel válaszol. De R­ogeard nem tagadja, hogy a kérdés felett könnyen átsuranni nem lehet, mert fontos ellenvetéseket hoz­nak fel ellene, így azok kik az ellenkezőt állitjáák, hivatkoznak Pericles, Augustus és XIV. Lajos nagy irodalmi korszakaira. De Pericles kora a vélemény­­szabadság uralmának kora volt, tehát ellenvetésül fel nem hozható. Augustus pedig egy forradalmi korszak után jő, mely neki kész nagy írókat hagy hátra és ő ezeket csak üldözi. Virgilt, Ovidiust szám­űzi, Cicero műveinek olvasását eltiltja és Horatius folytonosan gyanúja alatt állott. Tehát a mit alatta felmutatott az irodalom, azt épen nem lehete neki köszönni. Sokkal fontosabb ellenvetés : a XIV. Lajos nagy irodalmi korszakára hivatkozás, mert­ az ő hosszas uralma alatt csakugyan virágzó irodalom volt. De ez kerüli a nagy eszméket, nem foglalkozik a társadalmi kérdésekkel, hanem a költészetben csak a forma fejlesztésére fordítja minden erejét, a bölcsészetben pedig távol eső kérdésekkel foglalko­zik. Igen, mert a társadalmi fejlődésben Rogeard megkülönbözteti­ a kritikus és az organikus kor­szakokat, ezt a tételt, ha jól tudom először Auguste Comté állítá fel. A kritikus korszak az, melyben a vélemények nem felelnek meg az intézményeknek; ilyenkor az irodalom csakis a szabadság alatt fej­lődhetik , mert a fennálló rendet támadja meg. Azon­ban vannak organikus korszakok, melyekben a véle­mények és irodalmi törekvések megfelelnek a társa­dalmi rendnek, ilyenkor az irodalom megállapodik, nem folytat harczot új eszmék mellett, a formát mi­­vel. Ilyen korszak volt XIV. Lajos kora és ebből magyarázhatjuk ki azt, hogy a despotismus nem aka­dályozd meg az irodalom virágzását; habár ez is leginkább előbbi korszakból meríté erejét. De Napóleon zsarnoksága már kritikus társa­dalmi fasisban következett be, tehát gátlólag hatott az irodalom fejlődésére. Ilyenkor az­ irodalom csak megalázva és a középszerűség alakjában fér meg a despotismussal és maga a zsarnok is azon alternatíva előtt áll az irodalommal szemben, hogy vagy maga barátjává, hízelgőjévé teszi és ezt csak kom­pezió útján érheti el, vagy pedig üldözi. Napoleon ,is így tett: teremtett egy szoros értelemben vett császári irodalmat (litterature imperiale) mely megkülönböz­­tetendő a császárság irodalmától (litterature de l‘em­­pire) mert annak csak egy részét képezi, melyben teljes mértékben uralkodott az élettelen középszerű­ség. Míg a független írókat, mint Stael asszonyt, Chateaubriandot üldözte. Napoleon szerette, mint a fejedelmek szokták szeretni, az irodalmat, t. i. ha szolgálatában áll. Sok­szor említik fel dicsérőleg, hogy Oroszország feneké­ből ir egy rendeletet (1812.) »a sajtóra és egyet a »Teatre francais«-ra vonatkozólag. És épen mint a vélemény- szabadság emberét tüntetik fel, midőn ren­deletének azon kommentárját dicsérik, melyben (egy levélben) azt írja, hogy: »a sajtó ellen nem kell prae­­ventiv törvény, nem kell szabadságának más határ, mint egy törvény, mely tiltja az obszenitást és az állam biztonságát veszélyeztető bűnt.« De »az állam bizton­ságát« ő minden vélemény szabadság által veszélyez­tetve látta, és ez elastikus kifejezést használta min­den ellen­véleményre. Különben a Moniteur­-ben ő maga is írt néhány czikket, irt egy regényt és meg­írta érdekes emlékiratait. Eennyiben szer­pel ő köz­vetlenül az irodalomban. Midőn ő hatalomra jutott (a 18-ik Brumaire által) a 18-ik század több írója élt, kik még nem fe­jezték be működésöket és ha uralma alatt írtak is, ez császársági irodalomnak nem mondható. Tehát a 18-ik századnak, alatta még élt íróit (Lebrun, Ducis, Dellille) az ő irodalmi korszakába nem számíthatjuk; nem számíthatjuk másodszor ide a 19-ik század írói­­ közül azokat, kik már uralma alatt kezdtek irogat­­­­ni, mert ezek irodalmi működése későbbi korszakra esik. Végül nem sorolhatók ide az elszigetelt, független írók sem, kik ez időben írtak ugyan, de a despotismussal összeköttetésben nem állottak, annak hatása alatt sem voltak. Jellemezzük a 18-ik századból fenn­maradt három költőt. Lebrun lyrikus, a 18-ik század­ban nagy tekintél­lyel birt, franczia Pindarnak ne­­vezteték. Irmodéra száraz, mesterkélt, élettelen, a szavakat keresi, nem az eszméket. Ducis már több eredetiséggel bír, sőt azt lehet mondani, hogy az erélyes embernek és valódi költőnek typusa. Mert benne a termé­zet és hajlam küzd a helyzettel és formával. Eredeti hajlamainál fogva romantikus és mégis classicitásra kárhoztatja magát, szereti a ter­mészetet és műveiben megtagadja, küzd a romanti­­cismus ellen és mégis sok romantikus elem van ben­ne ; ezért találja erejét »a magányban« és veszi nőül »a pusztaságot.« Bámulta Shakespearet és mégis megcsonkítva mutatja be a franczia közönségnek, mely előtt kudarczot vall e törekvés, úgy, hogy csak a legújabb időben Hugo Ferencz ülteté át az angol remek irót a franczia irodalomba. D­e f­i 1­r­e jó, kedves ember társaságban, a salonok hőse, fordítja Virgilt, különös sikerrel a Georgikont, derosnil Mil­ton »Elveszett paradicsomát.« ír mindenről »kertről, könyörületességről, természetről, mindenütt analy­­zálva, szárazon, unalmason. Megalapitá a »f­e­i­r­ó oskolát« és ez oskolának a franczia irodalom­ban nagyon rosz hatása van. Mert tisztán a f­e­i­r­á­s­­r­a fordítja figyelmét és oly túlzásba lan vive, hogy költői művek keletkeztek ; a növényekről, az irályról, csillagászatról, geometriáról. Természetesen minden költészet nélkül. A tulajdonképen császári irodalom feje: Es­­m­é­n­a­r­d, kit Napoleon színházi és sajtó rendőr­ré tett, ő foglalta le Stael asszony műveit is, ezért viseltetik ez oly megvetéssel iránta, ő ir tragoediát és epopeát. Az epikus költemények egész raja keletke­zett Napoleon alatt. Nem csak ő, de Lemercier és mások is írtak hős költeményeket, de ezek minden belbecs nélkül valók A császárság alatt még Ron­­d­­­v­a 1 tragoediait kell említenünk, ki költői műkö­dését­ egy »Maria Therezia halálára« ,rt latin vers­sel kezdé és utolsó műve hasonlóan egy latin vers volt »Maria Lujza« lakodalmára. Azó »Hector« czimü tragoediája tetszett leginkább Napóleonnak, azt mondá róla »ez főhadi szállásra« való mű. Ez irók kétszeresen rabszolgák: először teljesen a classsi­­citas jár­ma alatt vannak, másodszor teljesen a zsar­nok szolgái. Még Renoir »Templárius«-át és du Val soha sem sikerült műveit kell felemlítenünk, hogy be­­zárjuk a classikusok azon sorát, kiket már nem is másod, hanem harmadfokú »hanyatlás,« embereinek nevezhetünk, kikről mondá Gilbert: »fokról, fokra es­nek az akadémia trónjáról.« Még legjobban virágzott az első császárság alatt a regény, a vígjáték és mese. Igen, mert szaba­dabban mozoghatott — tárgyánál fogva : a polgári élet nevetséges oldalainak satyrizálása vagy a mese egyszerű köre nem függ össze a nagy eszmékkel és így bántatlanul fejlődhetett, mintegy megerősítve azon alaptételt, hogy az irodalom felvirágzásához a szabadság szükséges. így : Col­in d‘Harleville, Pi­card, Duvald és Lemercier vígjátékai most is figye­lemre méltók. Valamint Fieret és Cotine regényei most is olvashat­ó, Arnault és Andrieux meséi épen kitűnők. Jellemző vonása az ekkori költők közzül Baoul Lormiannak, tragaediában és komédiában, Lemerci­­ernek, vígjátékban és az irodalom minden nemében, hogy küzdenek a romanticismus ellen különösen L­e­­m­e­r­c­i­e­r nagy termékenysége figyelemre méltó, mert ő nem csak az ismert irodalmi fajok mindeni­­kében ír, de újakat is teremt, így ő »történeti vígjá­tékot« teremt és a tudományos kutatásokat akarja átültetni a költészetbe, ezért Newton theogoniáját« megirja úgy, hogy a »vonzás« »nehézkedés« »Taszí­tás erőt istennők alakjában szerepelteti. Mindez nem sok becscsel bir; de becsesek műveinek romantikus elemei, melyek mintegy akarata ellenére, a romantikus oskola ősévé tevék, mely ellen ő an­­­ny­i küzdött. Őt fél-ujitónak nevezék el; ő egész újí­tó, mert hisz egyik reformátor sem fejezi ki egy moz­galom minden fázisát, hanem csak egyiket és midőn ez túlhaladva van, akkor rendesen ellene fordul azon iránynak, melyet ő kezdeményezett. Ez történt meg Lemercier-vel is. A császárság alatti irodalmat, nem irodalmi szakok, hanem értelmi és erkölcsi kapcsolatnál fog­va, három csoportra oszthatjuk. Az első : az udvari szolgai irodalom.­­ Ennek legjelesebb képviselője Fontanes, ő Napóleon írója, hozzá (Esmenard, Ron­­cival, Baour Lormian) csatlakoznak többen, de csak­is hivatalos kapocs által. A második csoport a füg­getlenek csoportja: ide tartozik André Chenier, Tracy, Desaugiers. Ezek közt középen van­ a D­a­r­u csoportja, ki Napóleon hivatalnoka ugyan, de szel­lemi függetlenségét megörző; hozzá csatolható Pi­card, Andrieux. Volt­­ nem politikai, hanem csak irodalmi­ kri­­­tika is a császárság alatt, de hogy mily káros hatás­­­­sal van a despotismus az irodalomra, bizonyítja az is, hogy alatta a fényes kritikai plejűd, melynek tagja volt Chateaubriand is, elhallgatott, az Annuaire litteraire« megszűnt, csak a »Debats« és az ebből csinált »császári hirlap« körül csoportosult Geoffroy, De Seletz és Hoffmann tárták fenn, főleg a színi kritikát. Az egyetlen kiemelkedő alak e korból: A­r­­n­a­u­l­t. Róla mondható csak el. St. Beuve: »il a une phisionomie et un character«. Ő a provencei her­czegnek (a későbbi XVIII. Lajosnak) volt ruhatár­noka, már az oskola padjain kitűnt epigrammáival, úgy, hogy később elmondható magáról »valahány­szor rám üttök, egy epigrammot kaptok«. Ő Napó­leonhoz nem szolgaság, hanem barátság által volt csatolva, kit Olaszországban szeretett meg. Függet­lenségét vele szemben mindig megtartá. Midőn ez felszóíitá, hogy csináljanak együtt egy tragoediát, azt mondá »előbb folytassunk együtt egy hadjáratot« — ezzel akarva mesterségéhez utasítani Napóleont. Színmüveiben nem volt szerencsés, mert kifütyöiélt és ő a közönséget összeszidta, nem úgy, mint Lemer­cier, kit midőn az első füttyre figyelmeztetők darab­ja alatt, hideg vérrel mondá: »majd fütyülnek még jobban is. De valódi remekeket hagyott hátra meséiben. Midőn a »Csigában« leírja az önzőt, mint él »barát, család nélkül« és házába visszavonultan »mint öregszik napról-napra szomorúbban« egy pár sorban remeket adott. XVIII. Lajos száműzte őt, nem annyira azért, hogy Napoleon barátja volt, mint azért, mert mint ruhatárnoka igy jellemző őt »ennek a gyereknek van esze, de ez inkább a más szavainak eltulajdonításá­ban, mint saját ötleteiben nyilvánul.« Midőn szám­űzetésbe indul, családja sír körülötte, ő a kertbe megy és visszatérve megirja. »A falevél« czimü költői remekét, melyben a szárától eltépett, a széltől mindenfelé meghordozott falevélhez hasonlítja a száműzött életét. Íme: még Napoleon alatt is, nem azon írók és irodalmi fajok mutatnak fel jeles termékeket, kik és a melyek szolgálatában állottak, hanem a melyek az alól emancipálták magukat. Ennyire szükséges a szabadság az irodalom fejlődésére! És míg Bontanes Roncival, Esmenard elfeledve vannak, a független Arnault művei halhatatlanok. Hegedűs Sándor.

Next