A Hon, 1876. január (14. évfolyam, 1-24. szám)
1876-01-01 / 1. szám
1. szám. XIV. évfolyam. Budapest, 1876. Szombat, január 1. Reggeli Kiadás. Kiadó-klinitül: Barátok tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra............................................6 írták. 6 hónapra..........................................12 » » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenként ... 1 » * Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési iroda.: Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak*vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Barátoktere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás HITA XIV-dik évi folyamára. Félévre . Negyedévre Egy havi 12 frt 6 frt 2 frt |pP~ Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre postai utalványokat kérünk használni, melyek bérmentesítve tíz írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a »HON« kiadó hivatala czim alatt Budapest, Ferencziek tere Athenaeum-épület küldendők. A »HON« kiadóhivatala. Budapest, decz. 31. Az év kezdetén, Ila minden év kezdetén a remény és félelem ezerféle vegyüléke önti el keblünket, úgy bizonyára a mai napon sokkal inkább, mint valaha, érezzük ezek küzdelmét. Hisz ez év, a maga rettenetes bizonytalanságával annyi fontos kérdés megoldásának nemcsak szükségét, de elodázhatlanságát foglalja magában, hogy bizonyosan tudjuk: nem telik el az, anélkül, hogy meg ne oldatnának de annál nagyobb bizonytalanságunk, megoldásuk módja és az ebből származó eredmény iránt. Pedig sok részben függ ettől nemzeti fejlődésünk vagy hanyatlásunk, és azzal együtt alkotmányunk, társadalmunk léte, fejlődése vagy bukása. Nagy munka, a nemzeti, sőt társadalmi regeneratió; nem egy év, de évtizedek szorgalmas munkásságát felemészti az, és azt sem mondhatja senki, hogy a kezdet kezdetén lennénk ebben, mert a kormányzati és törvényhozási reformmunkák részben előkészítve, részben az életbeléptetés stádiumán vannak ; az államháztartás takarékosabb rendezése és szilárdabb alapra fektetése meglehetősen előre haladt; a nemzet áldozatkészsége teljes erőfeszítésében nyilvánult, a hitelviszonyok rendezésére egy fontos codex hozatott és egy kölcsön köttetett; a jogviszonyok rendezésére is sokat tesz: az új ügyvédi, közjegyzői, bírósági szervezet; az adóviszonyok rendezésének alapja is letétetett a katasterben ; és ezeken kívül a közélet minden ágára vonatkozó kész javaslatok állanak előttünk, melyekből sok irányban következtethetünk a kibontakozás módjaira és irányára , de mégis mindez csak kezdet, sőt ezek folytatása sem vezet minden irányban megoldásra. Ez évre vár, éspedig okvetetlenül, elhalaszthatlanul, a bank- és vámkérdés megoldása és e kérdésekkel kapcsolatban változik Ausztriával való viszonyunk és közgazdasági politikánk egy része. Ha meggondoljuk azt, hogy ez év végén e két fontos ügy már megoldva és megoldásuk eredménye realizálva kell, hogy legyen és, hogy ezek most, mint mind megannyi Sphinxek állanak előttünk, bizonyára érezni fogjuk a félelem és remény tusáját keblünkben, annyival is inkább, mert e kérdésekkel a közvélemény is legtöbbet foglalkozott, azok megoldása a legnagyobb hatással lesz nemcsak közgazdasági, de közjogi és parlamentáris pártviszonyainkra is. Mert ezek szerencsés megoldása: jobb állapotokra való fordulatot fog képezni hitelviszonyainkban , államháztartásunkban, megvalósítja a dualizmust úgy, hogy a közjogi harcot is, egy időre, lefegyverezheti előnyeivel, megszilárdítja a kormány és a többség állását, összetartását annyira, hogy ezentúl se kelljen sem önmagával, sem ellenfeleivel való küzdelemre erejét, idejét elvonni a reformoktól. És másfelől egy szerencsétlen megoldás könnyen válságra vezethet, mely legelőször is a többségben, azután a parlamentben és az országban törne ki. Midőn így, egész tárgyilagossággal ismerjük el e kérdések fontosságát, anélkül, hogy táplálnék vagy felkelteni akarnák azok illúzióit, kik e két kérdésnek, tervük szerint való, megoldásában a bőség szaruját látják, másfelől egész bizalmunkat helyezzük a kormányban és hiszszük, hogy nemcsak teljesen felfogja ezek fontosságát, de az ország jól felfogott érdekében ép úgy, mint állásának, pártjának szilárdítására, belreformmunkáinak megkönnyítésére, a kellő megoldást is fel fogja ez évben mutatni. Nemcsak a párt-, de a parlamenti viszonyok is javultak annyira, hogy az erélyes cselekvés a kormánynak és a gyors működés a törvényhozásnak lehetővé van téve. Az interpellationális jognak és szószaporításnak, némileg helyesebb korlátokat szabott az új házszabály, az új pártalakulás és a pártoknak most sem nagy mértékben, de mégis , eddig ennyire sem érvényesült, önfékezése. Ezt azért emeljük ki, mert a múlt év ez eredményének, az új évben úgy kell fejlődnie, hogy a nagyfontosságú szakkérdések tárgyalása érdemlegessé, szakszerűvé váljék és a parlamentet annyira takarékossá kell tennie az idővel, pénzzel, hogy ne érvényesülhessen ellene a nemzet erejével, idejével való pazarlás vádja ; hogy lehetővé tegye a jogi és közgazdasági állapotoknak rövid idő alatt oly termékenyítő átalakulást adni, hogy a nemzet érezze a parlamentarizmusnak nemcsak terhét, nemcsak morális erejét, de kézzel fogható hasznát is; mert tagadhatatlan az, hogy itt-ott e tekintetben keserű vádakat terjesztenek ellene a közvéleményben. És szükséges a kormány, a többség, a parlamentarizmus e megszilárdulásának biztosítása, a függő alkudozások helyes megoldása és a parlament erejének czélszerű felhasználása által azért is, mert még a belreformok egész sorozata áll előttünk, melyeknek létesítése nagy kormányzási és törvényhozási actiót és a nemzet részéről, a lassú eredmény bevárásáig, nagy erőfeszítést, kitartást követel. Hogy ez eredménytelen ne legyen és ne emészsze a nemzet erejét, szükséges, hogy az gyorsan, eredményesen legyen létesítve és ez megint a kormány és törvényhozás sikeres közreműködésétől függ. Ezek képezik az új év közéletének prognoszikonját. De mindezekhez járul még a társadalmi kérdés, mely az anyagi romlás borzasztó jelenségeiben tárul fel előttünk. Csekély, mert közvetett és felhasználást feltételező hatás az, melyet a kormány és törvényhozás e tekintetben gyakorolhat. A szerzési és munkaképességet, a tőkeképzést és szellemi fejlődést elő kell mozdítania a törvényhozásnak , a jogi, közgazdasági, hitelviszonyok javítása által. De ez leginkább csak három feltételt létesíthet: a munka eszközeinek olcsóbbá tételét, gyümölcsének jogi biztosítását és a közgazdasági versenyben való megjelenhetését. De a munkás erényeket, a szorgalmat, kitartást, képzettséget, takarékosságot, pontosságot, és az ezekben rejlő produktivitást, versenyképességet, meg nem adhatja semmiféle kormány, semmiféle törvényhozó. Ezeket önerőnkön kell megszereznünk. És, hogy a magyar társadalomnak még sokat kell e tekintetben tanulnia, azt nem fogja senki kétségbe vonni. Tegye meg mindenki kötelességét: a maga körében, saját feladatai szerint, és a kikor az új év nem csak hogy sok, helyesen megoldott kérdést fog felmutatni, de megveti alapját, nem egy év, hanem évtizedek hasznos munkájának és nemzeti reorganizatiónknak is. Úgy legyen ! Mert ekkor lesz valósulva forró kívánságunk: boldog új évet! H. S. — Minisztertanács. Ma este — a tegnapit folytatva — ismét minisztertanács volt, melyen azon tanácskozások tárgyaira vonatkozólag, melyek czéljából vasárnap este Auersperg, Chlumetzky és De Pretis Budapestre jönnek, végérvényes határozatokat hozott a kormány. A „HON“ TÁRCZÁJA. Az élet komédiásai. Regény. Irta Jókai Mór. Vidik Rész. (102. Folytatás.) Az utolsó szivdobbanások. Etelváry Miksa herczeg a háború kitörése után nyolczadnapra elutazott Helgolandba. Amint a felől bizonyos lett, hogy saját hazája nem fog belekeveredhetni e harczba, engedett orvosai sürgetésének. Absolut nyugalomra volt szüksége. S erre olyan jó az a sziget a tenger közepén : egy meredek vörös sziklatömeg, körülvéve fehér zátonyok homokjától s megkoronázva zöld mezőkkel. A zászlója is zöld, vörös, fehér. Egy kis eszményi állam a tenger közepén. Még országgyűlése is van ; igaz, hogy csak hat tagból áll, de ebben az a jó, hogy két párt nem lehet benne, mint egy másik veres-fehérzöld állam országgyűlésében. Egyébiránt a hazájukat ők is épen úgy szeretik, pedig az olyan föld, melyen nem terem kenyér. Csak burgonyát ád. S mellé a tenger : halat, s a lég vándormadarakat. Még is szeretik azt. A tenger évtizedről évtizedre láthatólag aláaknázza szikláikat, barlangokat, földalatti templomokat váj alájuk, a haza századonkint kisebb lesz, le leomlik belőle egy darab, egyszer egészen el fog tűnni, a néppel együtt, melynek nyelvét mindig kevesebben beszélik. Még is szeretik azt. Nyaranta ezrével jó ide az úri nép, kit a boldog szárazföldről testi gyarlóság, vagy életunalom a zátonyokra űz. Itt, aki nem akar tudni a világról semmit, nem tud meg róla semmit. Etelváry Miksa herczeg, ideérkezte óta nem látott egy hírlapot, egy levelet, mely a continensről jött. Magának olvasni egyátalán nem engedte meg a háziorvosa. Rafaela olvasott fel neki rendesen Jules Verne regényeiből. Az egész szakasz a világtörténetből, mely azon válságos hat hét alatt lefolyt, el volt titkolva előle. Ordináriusa a politikával is épen úgy bánt, mint a többi halálos mérgekkel ; szükség esetén ő határozta el, hány cseppet lehet beadni egy szemetből, mint a morphiumból, vagy laurocerasusból ? Az absolut hallgatás csak boszantotta volna a beteget. Annyit tudatni kellett vele, hogy a háború folyik , de csak két fél között , változó szerencsével. Egyébiránt a három semleges nagyhatalom mindent elkövet, hogy a harczoló feleket tisztességes békekötésre bírja. Ez nem is volt ámitás. Még akkor arról is lehetett beszélni a főúr előtt, hogy »hol« történtek nagyobb ütközetek ? Metz környéke még határszélen fekszik. Remonville, Gravelotte, Saint Marie aux Oberes, Saint Privat la Montagne, Strassbourg ; mind olyan nevek, amik azt bizonyítják, hogy mindkét fél egyenlő erővel harczol. A részletekről már nem volt szabad beszélni a herczeg előtt. Az már felizgatta volna. Azzal biztatták, hogy már nem soká helyreáll a béke. A nemzeti büszkeségnek, a becsületnek már elég van téve mindkét részről. A herczeg aztán elővétette az »utazást a holdba« s átengedte kedélyét a holdbalőtt golyó csodálatos történetének. Ő volt talán az egyedüli ember Európában, akit »ennek« a golyónak a sorsa érdekelt. Vájjon eléri-e a holdat ? (Mikor minden ember azt kérdezte, hogy vájjon eléri-e Mac-Mahon Parist ?) Az aluminium-golyó elrepült a hold mellett s nem jutott el a titokteljes csillagba, a minek az okait sokkal világosabban kifejté a költő, mint ahogy kifejték a stratégák annak az okait, hogy miért nem jutott el Mac Mahon Párisba? De mi történik a csodálatos golyó lakóival tovább ? Ez érdekelte a beteget most nagyon. A szemközt jövő tűzgolyóval találkozást már szerencsésen kikerülték s annak a fényénél egy futó pillantást vethettek a hold túlsó, lakott oldalára. Egy septemberi napon aztán azt mondá az orvos betegének: »A háború most már véget ért. Az események olyan fordulatot vettek, hogy most már meg »kell« kötni a békét. A beteg egészen megnyugodott benne, hogy az utazó golyó a parabola szabályánál fogva visszatér a holdról s ismét haza fog esni a földre. Csak a benne lakókat ne érje valami baj ! Egy délután aztán, mikor legcsendesebb álmát aludta, egy ágyudördülésre ébredt fel, melyet egy pillanat múlva egész sortüzelés követett nehéz ütegekből. Felszökött fektéből s ablakához rohant, letépte a függönyöket róla s kitekintett a tengerre. A zöld hullámsíkon négy pánczélos tengeri szörny fehér fekete lobogó allatt állt szemközt négy hasonló leviathánal, miknek pirosfehér-kék lobogóik voltak. Azol lövöldöztek egymásra. Hasztalan bújnak el a betegek, a világkörülők, az európafáradtak a sziklasziget magányába, a tengeri szörnyek helyükbe hozzák a háborút s jól tartják őket ágyúdörgéssel. A tengeri ütközet egész délután folyt. A pánczélos hajók közül egy sem sülyedt el: még az éj leszállta után is látszottak az elkésett villanások a láthatáron, ahogy harczolva mentek odább. Ez volt a halálos beteg szivének a kegyelemdöfés. Minden tagja reszketett, mikor az ágyúzásnak vége volt. Szivét kínzó görcsök szorították össze. Az orvos aggódva sietett ápolására. Erre az ágyúdörgésre nem vethetett orvosi tilalmat. A beteg elutasítá őt s eltolta maga elől a codeint: nem kell több csillapító szer többé. »Adják ide nekem a ma érkezett hírlapot! Mindent akarok tudni.« Parancsolt! És nem engedelmeskedett többé. Amire joguk van a betegeknek az utolsó szívdobbanásoknál. Az orvos, azt sugá Rafaelának, hogy a herczeg a jövő reggelt nem fogja megérni. És aztán átadták neki a legutolsó napon érkezet hírlapot. Ah, minő borzasztó olvasmány volt az! Egy septemberi hírlap 1870-ben! És ezt ő mind előre látta, érezte, tudta, hogy ekként fog történni. Utolsó életerejét arra pazarolta, hogy elfordítsa a fátumot. Nem hittek neki. Most aztán mindazok, akik nem hittek, a tegnapelőtt még fényes nagy históriai nevek, a világtörténet vezetői, megszűntek lenni, semmivé lettek, elmúltak. Elmúlhat ő is már. Nincs egymásnak mit mondaniok többé. A herczeg mindenkit kiküldött szobájából, csak leányát marasztá ott egyedül. — Rafaelám lelkem! még egy levelet kellene írnom , de kezem reszket, nem birja az Írást, s titkárommal azt nem közölhetem. Leírod e helyettem, amit mondatolni fogok ? Rafaela szótlanul odakészíté az írószereket az asztalra, leült atyjával szemközt, és baljával megfogta annak kezét, hogy ajkáról elleshesse, mit suttog, kézszorításáról kitalálhassa, amit kimondani nem bir. — Irdd a levél fölé: »Zárkány Leonnak.« Rafaela fogta a tollat és irt: »Kedves Leon!« »Az élet végénél vagyok. A miket most mondok, azok utolsó szavaim s azok te neked szólnak. Te tudod, mi voltál rám nézve. Csak lelked volt az enyiui, semmi más;s ha meghalok, csak lelkemet hagyhatom rád, semmi mást. Mert amit azonkívül hagyok rád: azt a szegény hazát, a mit a magas diplomáták »anonym országnak« neveztek, az nem örökség, az csak tartozás. Te ismered az örvényt, mely alája van ásva, te ismered a vihart, mely föléje szakadni készül; én mutattam azokat meg neked: — te ismered a névtelen munkát, mely az ő fenntartásáért küzd; melyben segítettél te, mely alatt összeroskadtam én. S holnaptól kezdve már nem lesz kinek segitened, nem lesz ki segítsen neked. Csak egy reménysugár kisér át a túlvilágba. Két kincset hagyok itt: az egyik hazámé, a másik szivemé. Az egyik világi nagy birtokom, a másik leányom.« Elhallgatott. Szivét elszokta valami. »Sötétség !« Rafaela e szót is leirta. Azután odament atyjához, ölébe vette a fejét s arkait homlokára nyomta. A haldokló leküzdte kínjait. »Hol hagytam el?« — »Sötétség.........« olvasá Rafaela. — Mit akartam mondani azzal, hogy »sötétség ?« — Talán ezt: »Sötétség fogadna a túlvilágon, ha azt kellene hinnem, hogy mindkét kincsem rosz kezekre száll majd.« — Óh mi híven eltaláltad gondolatomat! úgy van, úgy van. Már a lelkemmel tudsz beszélni, írd oda ezt. Igen! — Most már tudom folyatni: »ha egy reménysugár nem követne oda át: az, hogy marad, ki üres helyemet betölti s ha akaratomat öröklé, örökölni fogja erőmet is. — Te vagy az. Te értetted meg küldetésemet. A ki harczolni akar, ott legyen a harcz helyén. A folyó túlsó partjáról kiabálni nem használ. Te értetted meg, hogy a hazaszeretet befolyás nélkül csak életvágy, de nem életerő. Te válkoztál a feladatra, mely az ifjúság édes ábrándjáról lemondással kezdődik. Ész, akarat, szeretet és tehetség kell, hogy egyesüljenek abban. Három sajátod már, a negyedik is az lehet.« — Óh Rafaela! nem tudom folytatni tovább. Eszméim kínoznak. Milyen semmiség mindaz, amit ember alkot ! — Küldj gyóntatómért. Halálom közéig. — Nem! Ne állj fel. Már megtaláltam. »Halálom közéig.« Ezt irdd oda. »Azt akarom, hogy hazai földben nyugodjam. Feledhetlen jó nőm oldala mellett. A harczos időkben, gyönge leányom nem kelhet útra egyedül a tengeren; itt is háború folyik. Kísérőim is mind gyámoltalanok. Jöjj el értem : szállítsd haza te az én koporsómat. Légy védője, útitársa leányomnak — a tenger részei között: — mutasd meg neki lelked egész nemességét, férfiértéked egész kincsét a válság, a keserűség napjaiban. . . .« — Irod-e még, a mit mondok, leányom ? — írom, jó atyám. »S legyen megosztva áldásom közted és ő közötte !« Leírtad ezt is ? — Úgy, hozd ide a levelet, add kezembe a tollat, hadd írjam alá nevemet. Rafaela odavitte hozzá az iro támlányt s letérdelve eléje, úgy tartá azt kezében, míg atyja reszkető kezével utoljára leírta nevét. — Jól van. Suttog, a haldokló megnyugodva. S ölébe vonta leánya fejét, hogy megcsókolja még egyszer. Pecsételd le a levelet. — Köszönöm. — Csókold meg arczomat. — Tedd ide még egyszer imádkozó kezeidet szivemre. — Ne vegyünk búcsút. AT válunk el. Küldd a gyóntatót. , Mire a fogyó hold feljött a te rbol, már akkor ő eltávozott abba a nagy sietségbe, a név erről a homályos földről ob^a fényes reménysugarak kisérik el az örökéin* Hívőit. jJ( (Folytatása következik.) — Az osztrák-magyar és olasz kereskedelmi szerződés fölötti tárgyalásokkal megbizott alkudozónak Rómából való elutazásáról a következőket írják a »Pol. Corr.«-nek’: »Az olaszországi kereskedelmi szerződés fölötti alkudozással megbizott meghatalmazott báró Schwegel udvari tanácsos, hiteles értesülés szerint, kormányától az osztrák-magyar vám- és kereskedelmi szövetség ügyében sürgetőleg Budapestre hivatott. A római tárgyalások ennélfogva félbeszakíttattak, s csak január 10-én fognak újból folytattatni. A mi tudósítónk jelentésének első részét illeti, nem hagyhatjuk emlíítetlenül, hogy az osztrák-magyar meghatalmazott. Schwegel már régen szándékozott új évre néhány napra Bécsre visszatérni. Hogy e tervezett látogatás mennyiben függ össze az egyidejű Budapestre hivatással az ott felszínen levő kereskedelempolitikai ügyek miatt, az még eddig nincs megállapítva.« — A főváros 1876-iki költségvetése még mindeddig végleg megállapítva nem lévén, a főváros a jövő év első hónapjaira a belügyminisztertől indemnyit kért. A belügyminiszter — mint értesülünk — a kért felhatalmazást január hó végéig megadta ugyan, azonban csak azon megszorítás mellett, hogy a kiadások mindenesetre csak oly mérvig eszközölhetők, hogy a költségvetés felülvizsgálata folytán netalán elrendelendő leszállítások érvényesítése az időközben tényleg foganatosítandó kiadások magassága által egy részben ne korlátoltassék, továbbá hogy a tervezett új adók és a fölemelt díjakra vonatkozó tételek, úgyszintén minden újonan rendszeresített és a kormány által még jóvá nem hagyott fizetés vagy fizetésjavítás, valamint az eddig onnan még külön nem engedélyezett építkezésekre, úgyszintén az adományozásokra felvett kiadások teljesítése függőben tartandók; végül,hogy az egyes háztartási ágakra nézve a jelen évieknél nagyobb mérvben előirányzott kiadások csakis a jelen évre megállapított összegek aránya szerint lesznek egyelőre foganatosíthatók .Ez alkalomból a belügyminiszter komoly visszatetszését fejezte ki a főváros azon késedelmessége felett, hogy az évközben tett ismételt figyelmeztetései daczára ez évben is a költségvetést oly későn állította össze , illetve terjesztette fel felülvizsgálás végett, hogy a jövő évbe ismét tüzetesen megállapított költségvetés nélkül kell átlépnie, határozottan kijelentvén egyúttal, hogy jövőre nézve a jelenlegihez hasonló törvényellenes késedelmezés elhárítása végett a legerélyesebb rendszabályok alkalmazásától sem fog idegenkedni, hogy a törvény idevonatkozó intézkedéseinek szigorúan érvényszereztessék. — A mostani görög metropolitának egy proklamatiójáról tettünk említést nem rég, melyben a metropolita szemrehányást tesz a papoknak a lázadás pártolása miatt. A metropolita ide vonatkozó szavai a következők: »Ti, kik szeretitek magatokat a nép megváltóinak nevezni! ti, kik a nép tanítóiul és felvilágositóiul tüntetik fel magatokat ! ti, kiknek kezébe oly sokáig volt letéve a klastromok vezetése s kik azoknak kincseivel rendelkeztetek! Mit tettetek a mai napig a nemzetért ? Hány iskolát alapítottatok a klastromok jövedelmeiből ? Hány állíttatott fel valóban ez iskolákból ? Annyi éveken keresztül csak saját személyes mulatságtokra fordítottátok a klastromok megszentelt kincseit. A szentség köpenye alatt —■ bár ne kellen mondanom, de fájdalom igaz — megcsaltátok az együgyű népet s a helyett, hogy lelki épségéért aggódtatok volna, a helyett, hogy a békét és emberszeretetet prédikáltatok volna neki, mint Krisztus tanította, felizgattátok azt a visszavonásra és gyűlöletre. Ti a nemzetet nyomorba taszítottátok s ti vagytok az okai a kiontott vérnek. Mint vélitek ez utálatos tetteket az isten és a társadalom előtt igazolni ?« Apróságok. Az esztendő is olyan, mint akár az ember. A mig él, felebarátai inkább hajlandók észrevenni hibáit, mig erényeire vakok. A ravatalnál azután elismerik, hogy volt lesz annak jó tulajdonsága is, tett elég jót, s alapjában véve nem is volt rosz ember. Mikor aztán a fia kerül napirendre, azt mondják a jó felebarátok : »ebből se lesz soha oly derék, becsületes ember, mint az apja volt.« Mi, akiknek hivatásunk hozza magával, hogy folyvást figyelemmel kisérjük a közvélemény nyilvánulásának egyik közegét, a sajtót , már-már hajlandók lehettünk volna odacsapni a múlt esztendőt is elődeihez, alkalmazni rá Carlys lesújtó ítéletét XV. Lajos koráról, melyben következőleg szól: ». . . mit szóljunk azokról a hanyatlásnak indult korokról, »reevekben semmiféle eszmény se nem nő, se nem virágzik ? midőn a hit és loyalitás kivesztek, és csak azoknak szájjal vallása s hamis visszhangja maradt meg ? midőn minden ünnepélyesség puszta látványossággá törpült az emberek hite a tekintélyben, e két dolog egyike csak : gyávaság vagy machiavellismus ? Fájdalom, ezekről a korszakokról a világtörténet nem taníthat semmit; ezeknek mindinkább összébb kell szoríttatniok és végre kihagyatniok az emberiség történetéből ; ki kell törültetniök, mint haszontalanoknak, minthogy valóban azok is. Boldogtalan idők , amelyekben, ha valamikor*, szerencsétlenség születni !« Talán mégse alkalmazható e szigorú ítélet a múlt esztendőre. A hírlapok, melyek parentatiókat írnak a távozó után, úgy találják, hogy volt leiz abban vigasztaló is, alapjában véve nem is volt az olyan rosz ember. Egy hírlap kivált, mely egész éven át nem talált örvendetes registrálni valót, a búcsúztatójában azt mondja, hogy legalább is annyi volt benne a jó, mint a rósz s azzal a keleti bölcscsel tart, aki azt mondta, hogy »akinek éppen annyi oka van sírni, mint nevetni, és még se nevet, — az olyan ember bolond.« Távozó esztendő, de megjavuljál a haláloddal. Tán még eljön az az idő is, amikor szeretve fognak emlegetni s azt mondják a fiadra, hogy az se lesz oly becsületes ember soha, mint az apja volt. Ez már úgy van. A törpe idő távoztával nő. Bundo crestit. Avagy nem tapasztaltuk, e — hogy példával éljünk — ez észleletet a Bach-korszakkal is ? A Bach-idő alatt egész Magyarország csikorgatta a fogát s fenyegetőleg mozgá a bajusz alatt: lesz még szőlő lágy kenyérre) Szidta minden ember, mint a bokrot, a mikor büntetlenül tehette, — sőt szidta akkor is, ha tudta, hogy meglakol érte. S ma?... Egész országos párt alakult dicsőítésére s boldog, ha mai viszonyaink között felfedezhet olyan valamit, a minek fölemlítése úgy tünteti fel ama kort, mint a melyhez a nemzetnek igy kell imádkoznia »jöjjön el a te országod.« ; * Nem kétlem, hogy lesznek majd ilyen rajongói az elmúlt esztendőnek is. Akik úgy fogják találni, hogy az, amit akkor tehernek, nyomorúságnak, nélkülözésnek neveztünk, nem volt egyéb, min maga a nemzet akarata által magunkra parancsolt önmérséklet és erőnk megfeszítése; hogy csakugyan jól cselekedtünk, mikor nem őröltük meg s nem főztük, nem sütöttük fel a vetőmagot; valamint az se szolgált szerencsétlenségünkre, hogy nem siettünk a gyümölcs leszedésével éretlen korában, de tudtunk tűrni, bírtunk várni, míg megérik lassan, de biztosan, a természet rendje és törvényei szerint, mely időhöz köti a fejleményeket, nem csinál ugrást, nem engedi siettetni magát s a fogyasztó télből gyümölcsöt nem termő tavaszon vezet keresztül az arató nyárba, szüretelő őszbe. Én hiszem, hogy lesz még egy kor, melyben tagadhatatlan nyomorúságaink a mi időszakunk árnyvonásait képezendik csak, melyek arra valók, hogy kiemeljék a kevésbé sötét színeket. S ha most akadnak kesergők, akik hibának, bűnnek tüntetik fel akkor növelni az ország terheit, amikor az a legszegényebb , bizonynyal lesznek majd olyanok, akik hálával fogják emlegetni, azt az időt, amikor az ország a legnagyobb nyomorban volt, a legnagyobb áldozatra kész. Lesznek bizonynyal az elmúlt évnek is panegyristái, akik büszkén fogják hirdetni, hogy a kétségbeesés akkor se vett rajtunk erőt, amikor az eléggé indokolt lett volna; mikor betevő falatunkból tudtuk elvonni a vetőmagot; mikor alávetettük magunkat a legnagyobb áldozatoknak a múlt bűneinek vezeklése fejében s unokáink jövőjének biztosítására. Eszme ez bizonynyal, ha eszmének valami mondható. Kicsinyelhetik, becsmérelhetik, gúnyolhatják, akik bármi körülmények közt ugyanezt tennék ; de a kik majd a terebélyes fa árnyában lelnek menedéket a vihar ellen , áldani fogják a mustármagot, amelyből a fa felnőtt. A kik ringattuk az elmúlt év bölcsőjét s ott álltunk ravatalánál, megsirathatjuk vagy száraz szemmel búcsúzhatunk el tőle, akinek hogy jobban esik; elmondhatjuk, mit hozott, mit mulasztott, hiven, naprólnapra; lehetünk lelkiismeretes krónikásai, de arra, hogy itélőbirái lehessünk, nagyon közel vagyunk hozzá. Az későbbi időnek van fenntartva, csak az lehet teljesen elfogulatlan, igazságos bíró fölötte.• Nekünk más dolgunk van. Sietnünk kell a munkával, mely egész erőnket, a szellemit úgy, mint a physikait igénybe veszi. Magyaroszág első évezredének végén, a másodiknak biztosításáról szükség gondoskodnunk. És ezt nem szabad bátortalanul, habozó reménynyel, már az elején elcsüggedve tennünk. Ez a munka egész nemzetet kíván, járuljon hozzá annak minden tagja legjobb meggyőződése és tehetsége szerint, nem rettegve a feladat nagyságától s a velejáró áldozatoktól. Az ekként összevetett vállak eredménye nem lehet egyéb, mint az óhajtott czél. Tors Kálmán: — A »tét Maticza« szétoszlatásának hatása. Említettük volt nemrég lapunkban, hogy a Maticza bezáratását örömmel fogadta maga