A Hon, 1876. január (14. évfolyam, 1-24. szám)

1876-01-01 / 1. szám

1. szám. XIV. évfolyam. Budapest, 1876. Szombat, január 1. Reggeli Kiadás. K­iadó-k­linitü­l: Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra............................................6 írt­á­k. 6 hónapra..........................................12 » » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenként ... 1 » * Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP.­­ Szerkesztési iroda.: Barátok-tere, Athenaeum-épü­let. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak*vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás H­­ITA XIV-dik­ évi folyamára. Félévre . Negyedévre Egy havi 12 frt 6 frt 2 frt |pP~ Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre postai utalványokat kérünk használni, melyek bérmen­­tesítve tíz írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba ke­rül. Az előfizetések a »HON« kiadó hivatala czim alatt Budapest, Ferencziek tere Athenaeum-épület küldendők. A »HON« kiadóhivatala. Budapest, decz. 31. Az év kezdetén, Ila minden év kezdetén a remény és fé­lelem ezerféle vegyüléke önti el keblünket, úgy bizonyára a mai napon sokkal inkább, mint valaha, érezzük ezek küzdelmét. Hisz ez év, a maga rettenetes bizonytalanságával annyi fontos kérdés megoldásának nemcsak szükségét, de elodázh­atlanságát foglalja ma­gában, hogy bizonyosan tudjuk: nem telik el az, a­nélkül, hogy meg ne oldatnának de annál nagyobb bizonytalanságunk, megoldá­suk módja és az ebből származó eredmény iránt. Pedig sok részben függ ettől nemzeti fejlődésünk vagy hanyatlásunk, és azzal együtt alkotmányunk, társadalmunk léte, fejlődése vagy bukása. Nagy munka, a nemzeti, sőt társadalmi regeneratió; nem egy év, de évtizedek szor­galmas munkásságát felemészti az, és azt sem mondhatja senki, hogy a kezdet kezdetén len­nénk ebben, mert a kormányzati és törvény­hozási reformmunkák részben előkészítve, részben az életbeléptetés stádiumán vannak ; az államháztartás takarékosabb rendezése és szilárdabb alapra fektetése meglehetősen előre haladt; a nemzet áldozatkészsége teljes erő­feszítésében nyilvánult, a hitelviszonyok ren­dezésére egy fontos codex hozatott és egy kölcsön köttetett; a jogviszonyok rendezésé­re is sokat tesz: az új ügyvédi, közjegyzői, bírósági szervezet; az adóviszonyok rendezé­sének alapja is letétetett a katasterben ; és eze­ken kívül a közélet minden ágára vonatkozó kész javaslatok állanak előttünk, melyekből sok irányban következtethetünk a kibonta­kozás módjaira és irányára , de mégis mindez csak kezdet, sőt ezek folytatása sem vezet minden irányban megoldásra. Ez évre vár, és­pedig okvetetlenül, elha­­laszthatlanul, a bank- és vámkérdés megoldá­sa és e kérdésekkel kapcsolatban változik Ausztriával való viszonyunk és közgazdasági politikánk egy része. Ha meggondoljuk azt, hogy ez év végén e két fontos ü­gy már meg­oldva és megoldásuk eredménye realizálva kell, hogy legyen és, hogy ezek most, mint mind megannyi Sphinxek állanak előttünk, bizonyára érezni fogjuk a félelem és re­mény tusáját keblünkben, annyival is in­kább, mert e kérdésekkel a közvélemény is legtöbbet foglalkozott, azok megoldása a legnagyobb hatással lesz nemcsak közgazda­­sági, de közjogi és parlamentáris pártviszo­nyainkra is. Mert ezek szerencsés megoldása: jobb állapotokra való fordulatot fog képezni hitelviszonyainkban , államháztartásunkban, megvalósítja a dualizmust úgy, hogy a közjogi harc­ot is, egy időre, lefegyverezheti­­ elő­nyeivel, megszilárdítja a kormány és a több­ség állását, összetartását annyira, hogy ezen­túl se kelljen sem önmagával, sem ellenfelei­vel való küzdelemre erejét, idejét elvonni a reformoktól. És másfelől egy szerencsétlen megoldás könnyen válságra vezethet, mely legelőször is a többségben, azután a parla­mentben és az országban törne ki. Midőn így, egész tárgyilagossággal is­­merjük el e kérdések fontosságát, a­nélkül, hogy táplálnék vagy felkelteni akarnák azok illúzióit, kik e két kérdésnek, tervük szerint való, megoldásában a bőség szaruját látják, másfelől egész bizalmunkat helyezzük a kor­mányban és hiszszük, hogy nemcsak teljesen fel­fogja ezek fontosságát, de az ország jól felfogott érdekében ép úgy, mint állásának, pártjának szilárdítására, belreformmunkáinak megkönnyítésére, a kellő megoldást is fel fogja ez évben mutatni. Nem­csak a párt-, de a parlamenti vi­szonyok is javultak annyira, hogy az erélyes cselekvés a kormánynak és a gyors működés a törvényhozásnak lehetővé van téve. Az in­­terpellationális jognak és szószaporításnak, némileg helyesebb korlátokat szabott az új házszabály, az új pártalakulás és a pártoknak most sem nagy mértékben, de mégis , eddig ennyire sem érvényesült, önfékezése. Ezt azért emeljük ki, mert a múlt év ez eredmé­nyének, az új évben úgy kell fejlődnie, hogy a nagyfontosságú szakkérdések tárgyalása érdemlegessé, szakszerűvé váljék és a parla­mentet annyira takarékossá kell tennie az idővel, pénzzel, hogy ne érvényesülhessen ellene a nemzet erejével, idejével való pazar­lás vádja ; hogy lehetővé tegye a jogi és köz­gazdasági állapotoknak rövid idő alatt oly termékenyítő átalakulást adni, hogy a nem­zet érezze a parlamentarizmusnak nem­csak terhét, nemcsak morális erejét, de kéz­zel fogható hasznát is; mert tagadhatatlan az, hogy itt-ott e tekintetben keserű vádakat terjesztenek ellene a közvéleményben. És szükséges a kormány, a többség, a parlamentarizmus e megszilárdulásának biz­tosítása, a függő alkudozások helyes megol­dása és a parlament erejének czélszerű fel­­használása által azért is, mert még a belrefor­­mok egész sorozata áll előttünk, melyeknek létesítése nagy kormányzási és törvényhozási actiót és a nemzet részéről, a lassú eredmény bevárásáig, nagy erőfeszítést, kitartást köve­tel. Hogy ez er­edménytelen ne legyen és ne emészsze a nemzet erejét, szükséges, hogy az gyorsan, eredményesen legyen létesítve és ez megint­ a kormány és törvényhozás sikeres közreműködésétől függ. Ezek képezik az új év közéletének pro­­gnoszikonját. De mindezekhez járul még a társadalmi kérdés, mely az anyagi romlás bor­zasztó jelenségeiben tárul fel előttünk. Csekély, mert közvetett és felhasználást fel­tételező hatás az, melyet a kormány és tör­vényhozás e tekintetben gyakorolhat. A szer­zési és munkaképességet, a tőkeképzést és szellemi fejlődést elő kell mozdítania a tör­vényhozásnak , a jogi, közgazdasági, hitelvi­szonyok javítása által. De ez leginkább csak há­rom feltételt létesíthet: a munka eszközeinek olcsóbbá tételét, gyümölcsének jogi biztosí­tását és a közgazdasági versenyben való meg­­jelenhetését. De a munkás erényeket, a szor­galmat, kitartást, képzettséget, takarékossá­got, pontosságot, és az ezekben rejlő produk­tivitást, versenyképességet, meg nem adhatja semmiféle kor­mány, semmiféle törvényhozó. Ezeket önerőnkön kell megszereznünk. És, hogy a magyar társadalomnak még sokat kell e tekintetben tanulnia, azt nem fogja senki két­ségbe vonni. Tegye meg mindenki kötelességét: a maga körében, saját feladatai szerint, és a k­ik­or az új év nem csak hogy sok, helyesen megoldott kérdést fog felmutatni, de megveti alapját, nem egy év, hanem évtizedek hasznos munkájának és nemzeti­ reorganizatiónknak is. Úgy legyen ! Mert ekkor lesz valósulva forró kívánságunk: boldog új évet! H. S. — Minisztertanács. Ma este — a teg­napit folytatva — ismét minisztertanács volt, melyen azon tanácskozások tárgyaira vonatkozólag, melyek czéljából vasárnap este Auersperg, Chlumetzky és De Pretis Budapestre jönnek, végérvényes határoza­tokat hozott a kormány. A „HON“ TÁRCZÁJA. Az élet komédiásai. Regény. Irta Jókai Mór. Vi­dik Rész. (102. Folytatás.) Az utolsó szivdobbanások. Etelváry Miksa herczeg a háború kitörése után nyolczadnapra elutazott Helgolandba. A­mint a felől bizonyos lett, hogy saját hazája nem fog bele­keveredhetni e harczba, engedett orvo­sai sürgetésének. Absolut nyugalomra volt szüksége. S erre olyan jó az a sziget a tenger közepén : egy meredek vörös sziklatömeg, körülvéve fehér zá­tonyok homokjától s megkoronázva zöld mezőkkel. A zászlója is zöld, vörös, fehér. Egy kis eszményi ál­lam a tenger közepén. Még országgyűlése is van ; igaz, hogy csak hat tagból áll, de ebben az a jó, hogy két párt nem lehet benne, mint egy másik veres-fehér­­zöld állam országgyűlésében. Egyébiránt a hazájukat ők is épen úgy szeretik, pedig az olyan föld, melyen nem terem kenyér. Csak burgonyát ád. S mellé a tenger : halat, s a lég vándormadarakat. Még is sze­retik azt. A tenger évtizedről évtizedre láthatólag aláaknázza szikláikat, barlangokat, földalatti templo­mokat váj alájuk, a haza századonkint kisebb lesz, le­ leomlik belőle egy darab, egyszer egészen el fog tűnni, a néppel együtt, melynek nyelvét mindig ke­vesebben beszélik. Még is szeretik azt. Nyaranta ezrével jó ide az úri nép, kit a bol­dog szárazföldről testi gyarlóság, vagy életunalom a zátonyokra űz. Itt, a­ki nem akar tudni a világról semmit, nem tud meg róla semmit. Etelváry Miksa herczeg, ideérkezte óta nem látott egy hírlapot, egy levelet, mely a continensről jött. Magának olvasni egyátalán nem engedte meg a házi­orvosa. Rafaela olvasott fel neki rendesen Jules Verne regényeiből. Az egész szakasz a világtörténetből, mely azon válságos hat hét alatt lefolyt, el volt titkolva előle. Ordináriusa a politikával is épen úgy bánt, mint a többi halálos mérgekkel ; szükség esetén ő határozta el, hány cseppet lehet beadni egy szemet­­ből, mint a morphiumból, vagy laurocerasusból ? Az absolut hallgatás csak boszantotta volna a beteget. Annyit tudatni kellett vele, hogy a háború folyik , de csak két fél között , változó szerencsével. Egyébiránt a három semleges nagyhatalom mindent elkövet, hogy a harczoló feleket tisztességes békekötésre bírja. Ez nem is volt ámitás. Még akkor arról is lehetett beszélni a főúr előtt, hogy »hol« történtek nagyobb ütközetek ? Metz környéke még határszélen fekszik. Remonville, Gravelotte, Saint Marie aux Oberes, Saint Privat la Montagne, Strassbourg ; mind olyan nevek, a­mik azt bizonyítják, hogy mind­két fél egyenlő erővel harczol. A részletekről már nem volt szabad beszélni a herczeg előtt. Az már felizgatta volna. Azzal biztat­ták, hogy már nem soká helyreáll a béke. A nemzeti büszkeségnek, a becsületnek már elég van téve mind­két részről. A herczeg aztán elővétette az »utazást a holdba« s átengedte kedélyét a holdbalőtt golyó csodálatos történetének. Ő volt talán az egyedüli ember Európában, a­kit »ennek« a golyónak a sorsa érdekelt. Vájjon el­éri-e a holdat ? (Mikor minden ember azt kérdezte, hogy vájjon eléri-e Mac-Mahon Parist ?) Az aluminium-golyó elrepült a hold mellett s nem jutott el a titokteljes csillagba, a minek az okait sokkal világosabban kifejté a költő, mint a­hogy ki­fejték a stratégák annak az okait, hogy miért nem jutott el Mac Mahon Párisba? De mi történik a csodálatos golyó lakóival to­vább ? Ez érdekelte a beteget most nagyon. A szemközt jövő tűzgolyóval találkozást már szerencsésen kikerülték s annak a fényénél egy futó pillantást vethettek a hold túlsó, lakott oldalára. Egy septemberi napon aztán azt mondá az or­vos betegének: »A hábor­ú most már véget ért. Az események olyan fordulatot vettek, hogy most már meg »kell« kötni a békét. A beteg egészen megnyugodott benne, hogy az utazó golyó a parabola szabályánál fogva visszatér a holdró­l s ismét haza fog esni a földre. Csak a ben­ne lakókat ne érje valami baj ! Egy délután aztán, mikor legcsendesebb álmát aludta, egy ágyudördülésre ébredt fel, melyet egy pillanat múlva egész sortüzelés követett nehéz üte­gekből. Felszökött fektéből s ablakához rohant, letépte a függönyöket róla s kitekintett a tengerre. A zöld hullámsíkon négy pánczélos tengeri szörny fehér fekete lobogó allatt állt szemközt négy hasonló leviathá­­nal, miknek pirosfehér-kék lobo­góik voltak. Azol­ lövöldöztek egymásra. Hasztalan bújnak el a betegek, a világkörülők, az európafáradtak a sziklasziget magányába, a ten­geri szörnyek helyükbe hozzák a háborút s jól tart­ják őket ágyúdörgéssel. A tengeri ütközet egész délután folyt. A pán­czélos hajók közül egy sem sülyedt el: még az éj le­szállta után is látszottak az elkésett villanások a lát­határon, a­hogy harczolva mentek odább. Ez volt a halálos beteg szivének a kegyelem­döfés. Minden tagja reszketett, mikor az ágyúzásnak vége volt. Szivét kínzó görcsök szorították össze. Az orvos aggódva sietett ápolására. Erre az ágyúdör­gésre nem vethetett orvosi tilalmat. A beteg eluta­­sítá őt s eltolta maga elől a codeint: nem kell több csillapító szer többé. »Adják ide nekem a ma érkezett hírlapot! Mindent akarok tudni.« Parancsolt! És nem engedelmeskedett többé. A­mire joguk van a betegeknek az utolsó szívdobba­­násoknál. Az orvos, azt sugá Rafaelának, hogy a herczeg a jövő reggelt nem fogja megérni. És aztán átadták neki a legutolsó napon érke­zet hírlapot. Ah, minő borzasztó olvasmány volt az! Egy septemberi hírlap 1870-ben! És ezt ő mind előre lát­ta, érezte, tudta, hogy ekként fog történni. Utolsó életerejét arra pazarolta, hogy elfordítsa a fátumot. Nem hittek neki. Most aztán mindazok, a­kik nem hittek, a tegnapelőtt még fényes nagy históriai nevek, a világ­történet vezetői, megszűntek lenni, semmivé lettek, elmúltak. Elmúlhat ő is már. Nincs egymás­nak mit mondaniok többé. A herczeg mindenkit kiküldött szobájából, csak leányát marasztá ott egyedül. — Rafaelám lelkem! még egy levelet kellene ír­nom , de kezem reszket, nem birja az Írást, s titká­rommal azt nem közölhetem. Leírod e helyettem, a­mit mondatolni fogok ? Rafaela szótlanul odakészíté az írószereket az asztalra, leült atyjával szemközt, és baljával meg­fogta annak kezét, hogy ajkáról elleshesse, mit suttog, kéz­­szorításáról kitalálhassa, a­mit kimondani nem bir. — Irdd a levél fölé: »Zárkány Leonnak.« Rafaela fogta a tollat és irt: »Kedves Leon!« »Az élet végénél vagyok. A miket most mon­dok, azok utolsó szavaim s azok te neked szólnak. Te tudod, mi voltál rám nézve. Csak lelked volt az enyiui, semmi más;s ha meghalok, csak lelkemet hagyhatom rád, semmi mást. Mert a­mit azonkívül hagyok rád: azt a szegény hazát, a mit a magas di­­plomáták »anonym országnak« neveztek, az nem örökség, az csak tartozás. Te ismered az örvényt, mely alája van ásva, te ismered a vihart, mely föléje szakadni készül; én mutattam azokat meg neked: — te ismered a névtelen munkát, mely az ő fenn­tartásáért küzd; melyben segítettél te, mely alatt összeroskadtam én. S holnaptól kezdve már nem lesz kinek segitened, nem lesz ki segítsen ne­ked. Csak egy reménysugár kisér át a túlvilágba. Két kincset hagyok itt: az egyik hazámé, a má­sik szivemé. Az egyik világi nagy birtokom, a másik leányom.« Elhallgatott. Szivét elszok­ta valami. »Sötétség !« Rafaela e szót is leirta. Azután odament atyjához, ölébe vette a fejét s arkait homlokára nyomta. A haldokló leküzdte kínjait. »Hol hagytam el?« — »Sötétség.........« olvasá Rafaela. — Mit akartam mondani azzal, hogy »sö­tétség ?« — Talán ezt: »Sötétség fogadna a túlvilágon, ha azt kellene hinnem, hogy mind­két kincsem rosz kezekre száll majd.« — Óh mi híven eltaláltad gondolatomat! úgy van, úgy van. Már a lelkemmel tudsz beszélni, írd oda ezt. Igen! — Most már tudom folyatni: »ha egy reménysugár nem követne oda át: az, hogy ma­rad, ki üres helyemet betölti s ha akaratomat örök­lé, örökölni fogja erőmet is. — Te vagy az. Te értet­ted meg küldetésemet. A ki harczolni akar, ott le­gyen a harcz helyén. A folyó túlsó partjáról kiabálni nem használ. Te értetted meg, hogy a hazaszeretet be­folyás nélkül csak életvágy, de nem életerő. Te vál­­koztál a feladatra, mely az ifjúság édes ábrándjáról lemondással kezdődik. Ész, akarat, szeretet és tehetség kell, hogy egyesüljenek abban. Három sa­játod már, a negyedik is az lehet.« — Óh Ra­faela! nem tudom folytatni tovább. Eszméim kí­noznak. Milyen semmiség mind­az, a­mit ember al­kot ! — Küldj gyóntatómért. Halálom közéig. — Nem! Ne állj fel. Már megtaláltam. »Halálom kö­zéig.« Ezt irdd oda. »Azt akarom, hogy hazai földben nyugodjam. Feledhetlen jó nőm oldala mellett. A harczos időkben, gyönge leányom nem kelhet útra egyedül a tengeren; itt is háború folyik. Kísérőim is mind gyámoltalanok. Jöjj el értem : szállítsd haza te az én koporsómat. Légy védője, útitársa leányom­nak — a tenger részei között: — mutasd meg neki lelked egész nemességét, férfiértéked egész kincsét a válság, a keserűség napjaiban. . . .« — Irod-e még, a mit mondok, leányom ? — írom, jó atyám. »S legyen megosztva áldásom közted és ő közötte !« Leírtad ezt is ? — Úgy, hozd ide a levelet, add kezembe a tollat, hadd írjam alá nevemet. Rafaela odavitte hozzá az iro támlányt s letér­delve eléje, úgy tartá azt kezében, míg atyja reszkető kezével utoljára leírta nevét. — Jól van. Suttog, a haldokló megnyugodva. S ölébe vonta leánya fejét, hogy megcsókolja még egyszer. Pecsételd le a levelet. — Köszönöm. — Csó­kold meg arczomat. — Tedd ide még egyszer imád­kozó kezeidet szivemre. — Ne vegyünk búcsút. AT válunk el. Küldd a gyóntatót. , Mire a fogyó hold feljött a te­ rbol, már ak­­kor ő eltávozott abba a nagy sietségbe, a név er­ről a homályos földről ob^a fényes reménysugarak kisérik el az örökéin* Hívőit. jJ( (Folytatása következik.) — Az osztrák-magyar és olasz k­e­­reskedelmi szerződés fölötti tárgyalá­sokkal megbizott alkudozónak Rómából való elutazásáról a következőket írják a »Pol. Corr.«-nek’: »Az olaszországi kereskedelmi szerződés fölötti alku­dozással megbizott meghatalmazott báró Schwegel udvari tanácsos, hiteles értesülés szerint, kormányá­tól az osztrák-magyar vám- és kereskedelmi szövet­ség ügyében sürgetőleg Budapestre hivatott. A ró­mai tárgyalások ennélfogva félbeszakíttattak, s csak január 10-én fognak újból folytattatni. A mi tudósí­tónk jelentésének első részét illeti, nem hagyhatjuk emlíítetlenül, hogy az osztrák-magyar meghatalma­zott. Schwegel már régen szándékozott új évre né­hány napra Bécsre visszatérni. Hogy e tervezett lá­togatás mennyiben függ össze az egyidejű Buda­­­pestre hivatással az ott felszínen levő kereskedelem­politikai ügyek miatt, az még eddig nincs megálla­pítva.« — A főváros 1876-iki költségvetése még mindeddig végleg megállapítva nem lévén, a fő­város a jövő év első hónapjaira a belügyminisztertől indemnyi­t kért. A belügyminiszter — mint értesü­lünk — a kért felhatalmazást január hó végéig meg­adta ugyan, azonban csak azon megszorítás mellett, hogy a kiadások mindenesetre csak oly mérvig esz­­közölhetők, hogy a költségvetés felülvizsgálata foly­tán netalán elrendelendő leszállítások érvényesítése az időközben tényleg foganatosítandó kiadások ma­gassága által egy részben ne korlátoltassék,­­ to­vábbá hogy a tervezett új adók és a fölemelt díjakra vonatkozó tételek, úgy­szintén minden újonan rend­szeresített és a kormány által még jóvá nem hagyott fizetés vagy fizetésjavítás, valamint az eddig onnan még külön nem engedélyezett építkezésekre, úgy­szintén az adományozásokra felvett kiadások teljesí­tése függőben tartandók; végül,hogy az egyes háztar­tási ágakra nézve a jelen évieknél nagyobb mérvben elő­irányzott kiadások csakis a jelen évre megállapított összegek aránya szerint lesznek egyelőre foganatosít­hatók .Ez alkalomból a belügyminiszter komoly vissza­tetszését fejezte ki a főváros azon késedelmessége felett, hogy az évközben tett ismételt figyelmeztetései da­czára ez évben is a költségvetést oly későn állította össze , illetve terjesztette fel felülvizsgálás végett, hogy a jövő évbe ismét tüzetesen megállapított költ­ségvetés nélkül kell átlépnie, határozottan kijelent­vén egyúttal, hogy jövőre nézve a jelenlegihez hasonló törvényellenes késedelmezés elhárítása végett a leg­erélyesebb rendszabályok a­lkalmazásától sem fog idegenkedni, hogy a törvény idevonatkozó intézkedé­seinek szigorúan érvény­szereztessék. — A mostani görög metropoli­tán­a­k egy proklamatiójáról tettünk említést nem rég, melyben a metropolit­a szemrehányást tesz a pa­poknak a l­á­z­a­d­á­s pártolása miatt. A metro­­polita ide vonatkozó szavai a következők: »Ti, kik szeretitek magatokat a nép meg­váltóinak nevezni! ti, kik a nép tanítóiul és felvi­­lágositóiul tüntetik fel magatokat ! ti, kiknek ke­zébe oly sokáig volt letéve a klastromok veze­tése s kik azoknak kincseivel rendelkeztetek! Mit tettetek a mai napig a nemzetért ? Hány isko­lát alapítottatok a klastromok jövedelmeiből ? Hány állíttatott fel valóban ez iskolákból ? Annyi éveken keresztül csak saját személyes mulatságtokra fordí­tottátok a klastromok megszentelt kincseit. A szent­ség köpenye alatt —■ bár ne kellen mondano­m, de fájdalom igaz — megcsaltátok az együgyű népet s a helyett, hogy lelki épségéért aggódtat­ok volna, a helyett, hogy a békét és emberszeretetet prédikáltatok volna neki, mint Krisztus tanította, felizgattátok azt a visszavonásra és gyűlöletre. Ti a nemzetet nyomorba taszí­tottátok s ti vagytok az okai a kiontott vérnek. Mint vélitek ez utálatos tetteket az isten és a társadalom előtt igazolni ?« Apróságok. Az esztendő is olyan, mint akár az ember. A mig él, felebarátai inkább hajlandók észrevenni hi­báit, mig erényeire vakok. A ravatalnál azután elisme­rik, hogy volt lesz annak jó tulajdonsága is, tett elég jót, s alapjában véve nem is volt rosz ember. Mikor aztán a fia kerül napirendre, azt mondják a jó fele­barátok : »ebből se lesz soha oly derék, becsületes ember, mint az apja volt.« Mi, a­kiknek hivatásunk hozza magával, hogy folyvást figyelemmel kisérjük a közvélemény nyilvá­­nulásának egyik közegét, a sajtót , már-már hajlan­dók lehettünk volna odacsapni a múlt esztendőt is elődeihez, alkalmazni rá Carlys lesújtó ítéletét XV. Lajos koráról, melyben következőleg szól: ». . . mit szóljunk azokról a hanyatlásnak in­dult korokról, »­ree­vekben semmiféle eszmény se nem nő, se nem virágzik ? midőn a hit és loyalitás kivesztek, és csak azoknak szájjal vallása s hamis visszhangja maradt meg ? midőn minden ünnepélyes­ség puszta látványossággá törpül­t az emberek hite a tekintélyben, e két dolog egyike csak : gyávaság vagy machiavellismus ? Fájdalom, ezekről a korsza­kokról a világtörténet nem taníthat semmit; ezeknek mindinkább összébb kell szoríttatniok és végre kiha­­gyatniok az emberiség történetéből ; ki kell törültet­­niök, mint haszontalanoknak,­­ minthogy valóban azok is. Boldogtalan idők , a­melyekben, ha valami­­kor*, szerencsétlenség születni !« Talán még­se alkalmazható e szigorú ítélet a múlt esztendőre. A hírlapok, melyek parentatiókat írnak a távozó után, úgy találják, hogy volt leiz ab­ban vigasztaló is, alapjában véve nem is volt az olyan rosz ember. Egy hírlap kivált, mely egész éven át nem talált örvendetes registrálni valót, a búcsúz­tatójában azt mondja, hogy legalább is annyi volt benne a jó, mint a rósz s azzal a keleti bölcscsel tart, aki azt mondta, hogy »a­kinek éppen annyi oka van sírni, mint nevetni, és még se nevet, — az olya­n em­ber bolond.« Távozó esztendő, de megjavuljál a haláloddal. Tán még eljön az az idő is, amikor szeretve fognak emlegetni s azt mondják a fiadra, hogy az se lesz oly becsületes ember soha, mint az apja volt. Ez már úgy van. A törpe idő távoztával nő. Bundo crestit. Avagy nem tapasztaltuk, e — hogy példával éljünk — ez észleletet a Bach-korszakkal is ? A Bach-idő alatt egész Magyarország csikor­gatta a fogát s fenyegetőleg mozgá a bajusz alatt: lesz még szőlő lágy kenyérre) Szidta minden ember, mint a bokrot, a mikor büntetlenül tehette, — sőt szidta akkor is, ha tudta, hogy meglakol érte. S ma?...­­ Egész országos párt alakult dicsőítésére s bol­dog, ha mai viszonyaink között felfedezhet olyan va­lamit, a minek fölemlítése úgy tünteti fel ama kort, mint a melyhez a nemzetnek igy kell imádkoznia »jöjjön el a te országod.« ; * Nem kétlem, hogy lesznek majd ilyen rajongói az elmúlt esztendőnek is. A­kik úgy fogják találni, hogy az, a­mit akkor tehernek, nyomorúságnak, nél­külözésnek neveztünk,­­ nem volt egyéb, min­­ maga a nemzet akarata által magunkra parancsolt önmér­séklet és erőnk megfeszítése; hogy csak­ugyan jól cse­lekedtünk, mikor nem őröltük meg s nem főztük, nem sütöttük fel a vetőmagot; valamint az se szolgált szerencsétlenségünkre, hogy nem siettünk a gyümölcs leszedésével éretlen korában, de tudtunk tűrni, bír­tunk várni, míg megérik lassan, de biztosan, a termé­szet rendje és törvényei szerint, mely időhöz köti a fejleményeket, nem csinál ugrást, nem engedi siet­tetni magát s a fogyasztó télből gyümölcsöt nem ter­mő tavaszon vezet keresztül az arató nyárba, szüre­telő őszbe. Én hiszem, hogy lesz még egy kor, mely­ben tagadhatatlan nyomorúságaink a mi időszakunk árnyvonásait képezendik csak, melyek arra valók, hogy kiemeljék a kevésbé sötét színeket. S ha most akadnak kesergők, a­kik hibának, bűnnek tüntetik fel akkor növelni az ország terheit, a­mikor az a leg­szegényebb , bizonynyal lesznek majd olyanok, a­kik hálával fogják emlegetni, azt az időt, amikor az or­szág a legnagyobb nyomorban volt, a legnagyobb ál­dozatra kész. Lesznek bizonynyal az elmúlt évnek is panegy­­ristái, a­kik büszkén fogják hirdetni, hogy a kétségbe­esés akkor se vett rajtunk erőt, a­mikor az eléggé indokolt lett volna; mikor betevő falatunkból tudtuk elvonni a vető­magot; mikor alávetettük magunkat a legnagyobb áldozatoknak a múlt bűneinek vezeklése fejében s unokáink jövőjének biztosítására. Eszme ez bizonynyal, ha eszmének valami mondható. Kicsinyelhetik, becsmérelhetik, gúnyolhat­ják, akik bármi körülmények közt ugyanezt tennék ; de a kik majd a terebélyes fa árnyában lelnek mene­déket a vihar ellen , áldani fogják a mustármagot, a­melyből a fa felnőtt. A kik ringattuk az elmúlt év bölcsőjét s ott áll­tunk ravatalánál, megsirathatjuk vagy száraz szemmel búcsúzhatunk el tőle, akinek hogy jobban esik; elmon­dhatjuk, mit hozott, mit mulasztott, hi­ven, napról­­napra; lehetünk lelkiismeretes krónikásai, de arra, hogy itélőbirái lehessünk, nagyon közel vagyunk hozzá. Az későbbi időnek van fenntartva, csak az le­het teljesen elfogulatlan, igazságos bíró fölötte.­­• Nekünk más dolgunk van. Sietnünk kell a mun­kával, mely egész erőnket, a szellemit úgy, mint a physikait igénybe veszi. Magyaro­szág első évezredé­nek végén, a másodiknak biztosításáról szükség gon­doskodnunk. És ezt nem szabad bátortalanul, habozó reménynyel, már az elején elcsüggedve tennünk. Ez a munka egész nemzetet kíván, járuljon hozzá annak minden tagja legjobb meggyőződése és tehetsége sze­rint, nem rettegve a feladat nagyságától s a velejáró áldozatoktól. Az ekként összevetett vállak eredménye nem le­het egyéb, mint az óhajtott czél. Tors Kálmán: — A »tét Maticza« szétoszlatásá­nak hatása. Említettük volt nem­rég lapunkban, hogy a Maticza bezáratását örömmel fogadta maga

Next