A Hon, 1877. március (15. évfolyam, 53-79. szám)

1877-03-01 / 53. szám

53. szám. XV. évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1877. Csütörtök, márt.­­ Kiadó-hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épület földszint Elűfi?.d­éli dij : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra...........................................6 frt — kr. 6 hónapra...........................................12» — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenként ... 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési iroda: Barátok­ tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere, Ath­enaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás. 46 ff XV-dik évfolyamára. 12 frt 2 frt 2 frt EMU SrSl! |fHrav'r\ : : Az esti kiadás postai különküldéséért. fe­lülfizetés évnegyedenként...................................... 1 frt gigT" Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre postai utalványokat kérünk használni,melyek bérmente­sítve tíz frtig csak 5, 10 frton felül pedig 10 krba kerül­nek. Az előfizetések a »HON« kiadó hivatala czim alatt Budapest,Fere­cziek tere,Athenaeum-épület küldendők. A »Hon« kiafichlsratsla gmSwiju«i­r I 11 m­. Budapest, febr. 28. Ha én azt állítanám, hogy ez a bank­ügyi kiegyezés engemet kielégít, meggyőző­désemmel ellenkezőt akarnék elhitetni. Kevés előnyét, sok hátrányát látom és beismerem, s a­mi legfájdalmasabban esik, az, hogy tíz évre le kell mondanom annak meg­valósításáról, a­mi politikai eszményképem volt, a­mit elérendő czélnak tűztem ki magam elé, a­miért annyit fáradtam magam, buzdí­­tottam másokat, az önálló magyar jegybank felállításáról. Azért megvallom, hogy a politikai pá­lyát az utóbbi idők tapasztalatai után le­hangolt kedélylyel és csak keserű kötelesség­érzetből folytatom, csak­úgy, mint más. De ezt az eltitkolhatvan keserűséget nem fordíthatom, mint ezt mások teszik, kizárólag és egyedül a mostani magyar kormány ellen, a­mi ismét ellenkezik meggyőződésemmel és a világos igazsággal. Balhelyzetünk előidézésében nagy része van az osztrák félnek ; van saját magunknak is, de mindenek fölött annak az átalános európai válságnak, a­minek se magunk nem vagyunk okai, se Ausztria, de benne legkö­zelebb érdekelve és nyomva vagyunk mégis. Azért a qualifikálhat­lan eljárásért, a­mit az osztrák miniszterek tanúsítottak, a­midőn a májusi stipulációk mellől eloldalogtak, a magyar kormány fér­fiait vádolni, igaztalanság lenne, ők nem hitték azt, hogy egy ellen­séges állam diplomatájával van dolguk, azt hitték, s­zö­ve­t­s­éges társsal egyeznek. Ők szokva voltak ahhoz, idehaza, hogy ki mit mond, annak helyt áll, s még nem jöttek arra a tapasztalatra, hogy minden ember az ellen­kezőjét tegye annak, a­mit megígér. Még ab­ban a hitben is lehettek, hogy ha valaki Ma­gyarország szülötte és birtokos polgára, az majd Magyarország érdekeit fogja előmozdí­tani, azért ha Bécsben lakik is, és osztrák bankigazgató is. Azt sem képzelhették előre, hogy az osztrák parlamenti pártoknál a Magyaror­szág iránti méltányosság s magasabb politi­kai felfogás helyett valóságos ellenséges in­dulatot és kicsinyes egymás elleni torzsalko­dást fognak találni, a­mely miatt, a kérdés ily kínosan húzódott hónapról hónapra ül meg új stádiumokba. S e hónapok alatt az átalános európai válság egyre nyomasztóbb, egyre fenyege­tőbb mérveket öltött, s e kérdésnél mind a közös, mind a magyar kormánynak elismert érdeméül kell betudni, hogy ha az átalános vihar kitörését el nem fordíthatta is, de idő előtti költekezéstől megóvta az országot. A mozgósítást már tavaly hangosan követelték tőle a nyilvánosság képviselői, a­mire, ha hallgat, ma már egy pár száz millió hiába kidobott hadiköltség állna a defici­tünk ro­vatában. De ha a harczias ára­dat közvetlen kö­vetkezése még elmaradt is országunkról, a­­ közvetett hatás az lett, hogy amiga közönyös : Ausztria a maga aranyjáradékkölcsönét két­­s­szeresen is meg tudta kapni az európai pénz­piac­okon, mi a magunk járadékkölcsönét nem bírjuk kibocsátani. Egy szóval sem akarom ez által a Tö­­­­rökország iránt nyilvánuló sympathiákat le­­­­hasztani, magam is osztozkodom azokban és­­ helyeslem azokat; de a tény, hogy harczias­­ hangulatunk tüntetése által is a pénzpiaczot­­ irántunk tartózkodóvá tettük, a mienk s a következéseit, tűrjük magas lélekkel, mint ülik elviselni a nehéz sorsot, a­mit tudva vet­tünk a vállunkra. Még ennél is nehezebben nyom bennün­ket a 153 milliós kölcsönnek az ügye , mely­­­­nek visszafizetési határideje jövő évben kö­­­­vetkezik be. Ezt a kölcsönt nem kötötte a jelen kor­­­­m­ány, nem a fuzionált szabadelvű párt, örö­kül kapta az elődeitől. Én nem akarok reeriminatiókat­ kezdeni,­­ de azt mégis igazságosnak találnám, hogy­­ azok, a­kik e műveletet megszavazták, azokat,­­ a­kik most ezzel küzdenek, ne hajigálják kö­­­­vekkel. A pénzpiaci irányunkban kedvezőtlen : most, minden új hitelműveletre. Ezt ellensé­­­­geink épen oly jól tudják, mint »jó bará­taink.« Az Isten őrizzen bennünket tőlük! Hogy e kérdés megoldása épen e mos­­­­tani rész­időkre jutott, azért ismét nem lehet kizárólag felelőssé tenni sem a mostani kor­mányt, sem a szabadelvű pártot. Kezében volt a magyar parlamentnek a bankügy megoldása a 67-ei kiegyezéskor, kezében volt mindannyiszor, a­midőn az or­­szággyűlésen ennek megoldására indítványok tétettek; voltak kedvező idők és körülmé­nyek; bizalommal elénk jövő pénzpiacz; há­lára kötelezett Ausztria, melyet újraalkotni segítettünk; békeszerető Európa; benn jó ter­més, bizalom, erős párt, egyetértés;­­ akkor minden jó alkalmat elhalasztott a magyar parlament s letette a kérdést a napi­rendről. Ez a saját magunk hibája. Én reeriminatiókat nem akarok kezdeni, de azt mégis igazságosnak találnám, hogy a három parlamenti szak tényezői, akik e meg­oldást­ a kedvező időkről elhalasztották, ne dobáljanak követ a negyedik parlamenti szak fejére, mely e megoldással a legkedvezőtle­­­­nebb idők és körülmények közé lett szorítva. Ma e kiegyezést még nem tárgyalja az országgyűlés , mert még nincsenek előttünk annak a részletei.­­ És azután másodszor a­mi nincsen még előttünk, azok a kormány propozitióival ellentétes indítványok. Mert arra nézve, hogy válaszszak, leg­alább is két propozitiónak kell előttem lenni. Akkor mondhatom meg, hogy melyik a jobb. Mert ha csak a »valami« és a »semmi« kö­zött kell választanom, akkor nincs válasz­tásom. Most azonban csak arról van szó, hogy helyesen tett-e a Tisza-kabinet, a­midőn e ne­héz és kelletlen alapon egyezkedve vállalt kormányt ? S erre is tisztán, és világosan megmon­dom a nézetemet.. Ha »lehet« a Tisza-kabinetnek nem vál­lalni kormányt, én azt mondom, hogy ne vál­laljon. Az eddig tett próbák után azonban igy áll a helyzet: vagy ki kell vállalni a kormány­­zást a Tiszák a Tünetnek s a­ztán vezetni azt a saját esze és re­ndszere szerint definitive; vagy leköszönni, s aztán vezetni a kormányzást, a­míg utóda, nem akad, s minthogy ez nem akad, vezetni in infinitum bizonytalan irány­ban, hitel, tekintély és erő nél­ül, provisorie , mert a ressortjától meg nem szökhetik senki. Komoly dolog lesz az, ha a pártok közül valamelyik, mely a mostani egyezményt (a­mi bizony senkinek sem édes magzatja) nem he­lyesli, előáll egy jobb indít­ványnyal, leteszi azt részletezve és a kivitel garantiái­­val ellátva (Mert megjegyzendő, hogy fa­tális ötlet volna a magyar országgyűléstől, törvényt hozni az önálló nemzeti jegybankról s egyidejűleg nem gondoskodni arról, hogy az rögtön élet­b­e is lépjen, mint a­hogy tette az escompte bankkal!) a ház aszta­lára, megnyeri magának rá a többséget s ak­kor aztán az igy megszavazott törvényjavas­lattal, (vagy mint a gyöngyösi memorandum irta, szentesített törvénynyel) lép az ural­kodó elé, mint a parlamenti többség megbí­zottja, s arra okvetlenül megnyeri az uj kor­mány alkotására való megbízást. A majoritást egy pozitív programm kö­rül csoportosítani, Tiszát megbuktatni s a he­lyébe ülni, ebben van logika és politikai morál. De azt mondani, hogy »maradj te Tisza csak a miniszteri székben, hajts végre egy aktust, melyet mi hazaárulásnak keresztel­tünk , magadhoz méltó hazaárulók többségé­nek segítségével; mi ezt szükségesnek tart­juk, s mást tenni nem tudunk, de azt, a ki megteszi, ütni fogjuk !« ez lehet korteskedés­­ünk nagyszerű, de politikának kicsiny. Álljon elénk, a ki Tisza utóda akar len­ni; — szivünkből üdvözölni fogjuk! Most azonban még semmiféle részletezett propozitiót nem látunk magunk előtt. És ha nem is fogunk egyebet látni, mint a kor­mányét, akkor is fenntartjuk magunknak, hogy ezen propozitió részleteit függetlenül és minden, a hazai közjó tekintetén kívül álló, kötelezettség nélkül bírálhassuk meg. Azt pedig időlegesen is kimondjuk, hogy a­midőn előrelátható áldozatokról van szó, azon czélt, a­melyért ezen áldozatok feltéte­­leztetnek, elérve akarjuk lá­tni. Ez a czél Magyarország állandó fizetés­­képességének biztosítása. Mert ezen czél biztosítása nélkül a catastropha csak el volna napolva, nem elhárítva; s mi, ha más választás nincs (amit még nem hiszünk), inkább szeretünk úgy elveszni, mint önvédel­münkben szétmarczangolt oroszlányok ma, hogysem mint áldozatra hurczolt­ bárányok egy év múlva. Jókai Mór. — Az országgyűlési szabadelvű párt f. évi március 1-én d. n. 6 órakor értekezletet tart. A „TTON“ TÁRCZÁJA. Butt­onról. (Rogeard előadása.) A hívők és bölcsészek táborából, a zivatar he­lyéről térjünk egy csendesebb vidékre át, kisérjük magányában azt a férfit, ki külön szerepet tudott magának csinálni: ez Buffon, a természet nagy papja, a természet átalános történetének írója, mely nagy, csaknem h­imaerikus tervet ő csaknem egészen meg­­valósítá. Ezen dolgozott ő Montbardban és úgy, mint a párisi »jardin des plantes«-ban feltalált magányá­ban. Működése távol esett a tömegtől. Buffon, ki a ter­mészet nyugodtságával bír, közreműködik a 18-ik század cselekvésében, noha megvetést affektál a filo­zófusok iránt. Montesquieu után, ki megmagyarázta a törvényeket; Voltaire után, ki megmagyarázta a vallást (noha , megmagyarázván azt levonta) ; Rous­seau után, ki megmagyarázta a politikát; d’Holbach után, ki a természetes törvényeket fejté ki; még a tet­­szetet kelle megmagyarázni. Montesquieu megmondá hogy az istenségnek is vannak törvényei Voltaire kimutatá, hogy a filozófiának szintén vannak törvé­nyei , de Holbach a természet rendszerét adta elő . Rousseau a természetet állítá a társadalommal szem­ben : az ő »természettörténetében« azt csinálja, a­mit Montesquieu a törvényekre nézve tesz. Buffon nem természettudós hivatásból, ő vélet­lenül lesz azzá, életpályáját 32 éves korában kezdi, midőn a természettudományi múzeum a »jardin du roi,« most »jardin des plantes« igazgatójává nevezik ki. Hajlama inkább számtanra volt. Megtámadta a rendszereket és dicsérte a tapasztalatot, melyet ké­sőbb megvetett. Meglehet, hogy több alapelv van a természetben, de csak a tapasztalás világosíthat fel erről minket. Buffon nagy úr volt, nagy erdőkkel bírt és irt is egy tanulmányt az erdőkről. Nem is­merte a botanikát, megvető az anatómiát, ezek hiá­nyai tehetségének. Egyszer a madarakról egy fölfe­dezés jött szóba, azt mondá: hadd tisztázzák a szak­értők ! Nem bírt a természet iránti érzékkel, nem volt vallásos sem. Nem volt lelkesedni tudó, semmi­féle művészetet, sem a költészetet nem szerette. És mind­ennek daczára: ő költő prózában, van benne Newtonból és Miltonból. Festi az állatokat, de nem érti, mint la Fontaine, azokat. Azt hiszi, hogy gépek azok, tehát carteziánus. Ő csak contemplator a­he­lyett, hogy observator (szemlélő és nem észlelő) lett volna. Ezek az ő árnyoldalai. Irt egy nagy művet, mi által nem tágitá a tu­domány határait, de megszerettette azt, ő főleg­­nép­szerűsíti azt, mint Linné, az ő vetélytársa mondja. De észleleteit, fogalmait azóta megerősítő a tudo­mány. A belső tűz, a belső égés, a tengerek helyvál­toztatása, a fajok változása, az önkénytes származás általa már sejtve voltak . Buffon azt mondá : men­jetek ez irányban, és a tudomány igazat adott neki. Buffon magas testalkatú, fekete szemű, fekete szemöldökű és szép fehér hajú ember volt. Voltaire azt mondá róla : egy bölcs lelke van egy athleta terme­­téb­en. Egész élete rendezett, ’semmi véletlenre bizva nincs. Ügyei elintézése, munkálkodása, a salon iránti kötelességei, családi kötelességei — mind idő szerint vannak felosztva. Fiatalságában nagyon kicsapongó volt, de nagyon munkás. Fölkelt hat órakor, ha csak öt órakor feküdt is le. Volt egy szolgája, kinek köte­lessége volt őt az ágyból kirag­atni , úgy, hogy gyak­ran bírókra kerekedett vele. De azért tornyában, pa­­rókásan, kézelőkkel és karddal oldalán dolgozott. 50 évet töltött dolgozó­szobájában. Ez 100 lábbal volt az udvar fölött. Úgy hogy Necker asszony azt áll­ta, hogy ott jobban lehet gondolkozni,­ mert a levegő tiszta. Pompás három szegletű diszkalapot viselt, — úgy hogy nejének egész diplomatiai ügyességére szüksége volt és egy jezsuita segítségét vette igénybe, hogy rábeszélje őt, egy egyszerű bársony sapka viselé­sére. Vasárnap templomba ment, beült az úri székbe, hogy részesüljön az istennek adott tiszteletben. Buf­fon mondá, hogy a stylus az ember és ezt a theoriát reá alkalmazni lehet. Stylusa egészen hasonlít sze­mélyére, kimért, összetett, hangzatos, de egy kissé hideg. Párisban nem igen szerették, frázisai miatt gyakran nevetségessé lön, nem tudott erőfeszítést tenni, hogy tessék : megszokott alsóbakkal élni vagy a természettudományi múzeumban. Lect­ec de Buffon 1707-ben született Montbard­ban, egy dijoni parlamenti tanácsos fia volt, van ben­ne sok a burgundi természetből, egy kissé durva volt, szerette a vastag tréfákat, mosolygott Piron némely epigrammján, mert a dijoni mustár érzett rajtuk. A dijoni oskolában tanult, hol de Brosses volt társa, kivel k­ésőbb levelezésben állott. Korán írta első mű­veit. Midőn a múzeum igazgatójává nevezék, meg­kezdő nagy művét Daubenton közreműködésével. 1749-ben megírta a természet történetének 3 első kötetét, 1749 től 1747 ig 15 kötetet: Földről,ember­ről, négy lábúikról, 1770 - 1783-ig, 9 kötetet­ a madarakról, 83-tól 88-ig 5 kötetet az ásványokról, minden közreműködés nélkül. Halála után jelent meg 7 pótkötet: A »természet korszakairól.« Ez remek mű, melyet még ma is olvasnak. Műveit oly lelkesedéssel fogadták, hogy egyik munkatársa Gueneau de Mont­­belliard lelkesedetten igy kiálta föl, hogy az az óra, melyben Buffon született: »az igaz, a szép és az ér­telem barátai előtt a természet egy kor­szaka lesz!« Buffon élete tornyában foly le. 39 kötetnyi mű­vét Lacépéde folytatta. Élte fogytáig dolgozott, mint Voltaire, mindig emelkedve, méltóságteljesen és las­san. Élte végén fölfedezésekre is adta magát, tudo­mányosabbá lesz, megifjodott a tudomány által. Soha sem dolgozott 8 óránál kevesebbet. Temetésén a böl­csészek összesereglettek, ő volt a 18-ik század utolsó nagy h­arc­osa. A nagy emberek ekkor már meg vol­tak halva, Voltaire tíz évvel előtte. Buffon a 89-iki események előtt egy évvel halt meg. Temetése a leg­ünnepélyesebb volt, Mirabeau halála előtt ő bezárta a philosophusok korát és érezhető volt, hogy követ­kezik egy másik korszak: a forradalomé. Művei so­rát­­ a föld történetével kezdé. Az »Ember történe­té«-ben próbálja ezzel első szavait, érzelmeit kife­­­­jeztetni. Condillac a sensualista oskola feje, megtá­­­ madta és megc­áfolta őt. Ő egy szobrot képzelt, mely-­­ nek rendre minden érzéket megadott és beszéltette­­ azt. Azután nemsokára Buffonhoz ment, kérve párt­fogását az akadémiai tagságra. »Ön bírni fogja a szava­­zatomat, mondá neki Buffon de, megjegyzem, hogy ön egy szobrot beszéltetett és nem egy embert és ha én önt most megölelem, ez azért van, hogy még egy kis emberi melegség van önben.« Buffon úgy tudja rajzolni az állatokat, mint Labruyère. Természettörténetében nincs osztályozás, nem hisz abban, tréfát űz Linné osztályozásából az állattanban. Ő az állatokat, az emberhez való viszonyuk szerint osztályozza, t. i. háziassá­guk és hasznosságuk szerint. És ez által műve hamis alapon mozog. Leírja az állatokat, foglalkozik er­kölcsi természetükkel: ő ki nem hiszi, hogy a vadak­nak lelkük lenne. Hasonlataiban: hízelgett az orosz­lánnak, rágalmazta a tigrist és méheket, soha sem használt górcsőt. Úgy tesz, mint Lafon­taine : az oroszlánynak mind olyan tulajdonságokat ad, milyeneket XIV. Lajos királyban szeretne látni, kinek parókája jelképezi az oroszlány sörényét, oly erényeket tulajdonit az oroszlánnak, melyekkel az nem bir. De vannak sokat bámult helyek müvében a szarvasról, páváról, fülemüléről, barázdabillegetőről. Ez eső után ágról-ágra ugrik és lerázván az esőcsep­peket, harmatban fürdik. De képei többnyire hide­gek. Dicsérék a kolibriét, de ez Daubentontól van, ki észlelte és Buffon leírta az igazságokat, melyek pom­pás styljében vannak alámentve. Munkatársai na­gyon jól tudák stylusát utánozni és Buffon, ki erre büszke volt, osztozott a dicsőségben: Gueneau de Montbelliarddal és Rexon abbéval. Gyakran ő elfo­gadta a szöveget és csak egy-két sort tett hozzá, a­mi annál még kisebb becsű volt. Oly jól utánozták stí­lusát, hogy a közönség meg volt csalva, és az rész jel, midőn valaki oly könnyen utánozható. Csak azt lehet elvenni, egy irodalmi formában, a­mi nincs ösz­­szeforrva az eszmével, ha egyénin modor, az át nem ruházható, a­mi elvehető, az rész. A nagy gé­m­ek formája föloldhatlan, lényegétől el nem választ­ható az A szarvas leírásában az emberre gondol,­­de már nem olvassák. Hierarchiát csinál az állatok közt. Azokkal kezdi, melyek szolgálnak az embernek pl. a 16, szarvas, ökör, szamár és végzi a vad állatokkal. Ez bizo­nyos tekintetben társadalmi és morális classificatió, mintha a ceremóniamester vezetné be az állatokat Versaillesben és osztaná ki czímüket. A szarvas raj­zánál dicsőíti a vadászatot, ez által akarván az udvar és nagy urak kegyét megszerezni a múzeum számára, XV. Lajos gróffá tette őt. Buffon elfogadta a czímet és arra nagyon büszke volt, folytonos összeköttetés­ben állott az udvarral. A közönség és udvar kegyét egyaránt bírta, mert olyan tért választott, melyen egy kis concessióval még a Sorbonne-al sem jött ösz­­szeütközésbe, noha szabad gondolkozó volt. Némely szavai műveiben homályosok és Herault de Sechelle­­bes írt levelében megmondja, hogy ezek szándékosan homályosok. Maga De Brosses azt mondja ,Buffon, némely nehezen érthető passus, és egyenesen a Sor­­bonna számára irt dolgok magyarázatát nem adta meg nekem.« Necker asszony pyrrhonianusnak tartja őt, mások epicureusnak, mások automistának vagy pantheistának nevezik. Az ásványokról irt művét segítség nélkül irta. A »Természet korszakai«-ban a földteke különböző korszakai szerint változik, Buffon hét különböző kor­szakot vesz fel, nagy, évezredekre kiterjedő időkö­zökkel. Ezek észlelés nélküli bölcsészi hozzá­­vetések. De megvizsgált ő némely földréteget Olasz­országban és igy a geológiát, mely még nem létezett, előre sejté. Quinet műve a »Teremtés«-ről, melyben népszerűsíté a tudomány legutóbbi fölfedezéseit, Cu­vier művei a földteke forradalmairól, valamint de Geoffroi St. Hilaire művei csak Buffoné által lőnek lehetségesekké. Buffon úgy ír, mint írni lehet akkor, mikor a tudomány még nagyon korlátolt; most már nem olvassák, mert az írók nagyon pompázónak, a tudósok kevéssé tudományosnak tartják. De műve. Nyilatkozat. A »Pesti Napló« febr. 28-iki esti kiadásában ezt írja: »a sülyedő hajóról menekülők száma is a kormányra nézve ijesztő mérvben szaporodik. Ez nem vonatkozik azon országos képviselőkre, kik ed­dig sem tartoztak a Tisza kormány föltétlen hivei közé, hanem azokra, kik rendszerint minden kor­mány intimusai szeretnek lenni, a­míg a kor­mányok a hatalom és dicsőség teltét élvezik és menekülnek , midőn a kormány ingadozik « . Hogy ilyen patkányfajta nép lehet, azt megen­gedjük; de nem értjük, hogyan c­itálja ugyanabban a czikkben azután a »Napló,« hogy mit mond a » Hon ?« Mi minden collegai malitiához hozzá vagyunk szokva, de azt még­sem tűrhetjük el , hogy a »Napló« számítsa a »Hon«-t azoknak a kategóriájá­ba , a­kik minden kormány hívei voltak és intimusai szerettek lenni. Azt sem fogadjuk el, hogy mi a Tiszakormány hajójáról menekülünk; — a kormány intézkedései fölött szabad véleményünk kimondásának jogát fentartjuk, mint mindig tettük, ezentúlra is; de pártunknak jó és bal­sorsában mindenkor osztozni fogunk, s az e pártból eredő kormányról a bal­sikert, mig megelőzőleg lehet, elhárí­tani törekszünk; de következményei­nek súlyát és kellemetlenségeit vele együtt viseljük s az elől semmi gyűlö­let­e­s i­z­g­a­t­á­s fé­l­el­m­e miatt meg nem hátrálunk. A hang, a modor, melyben a kormány elleni izgatás történik, önmagát ítéli el, s megtorlás­ra a szabadelvű párt hivei részéről sajtóban és or­szágházban csak azért nem talál, mert a megtáma­­dónak árt, nem a megtámadottnak. Jókai Mór, a »Hon« felelős szerkesztője. — A bécsi lapoknak csak egyik része nyilatkozik ma a magyar képviselőház mai üléséről. Érdekeset ezek se igen mondanak. A »W­i­e­n e r T g­b­­.« szerint a tegnap történtekben a kormányra nézve, a kiegyezés körüli harczban balvégzetes omen lenne. A Tisza-kormány hibáit — úgymond e lap — nem akarjuk szépíteni. A valóságban ez csak arra törekszik, hogy a készülő nehéz megpróbáltatás órái­tól megkímélje Magyarországot. Mert csakugyan úgy látszik, mintha Sennyeynek e részben igaza len­ne : a válság és megpróbáltatás újra kezdődnék. A »Presse« így tűnődik : A legközelebbi napok meg fogják mutatni helyesek voltak-e Tisza számításai a helyzet komolyságának hazafiaira való hatása felől. Váratlan szövetségesre fog találni ellenfelei türel­metlen hevében. Az »új« kormány még meg sem me­legedett helyén, s ők már eklatáns bizalmatlansági szavazat által akarják kiszoritni onnét. Ez azonban a kormány eddigi barátai közül a habozókat, bátorta­lanokat s ingadozókat gondolkozására készti, s le­het, hogy ép­p kemény támadás hat szilárditólag a kormánypártra.­­ Szatmár, s több szomszéd me­gyék képviselői tegnap tartottak értekezletet Boros Bálint Szatmár városi képviselőnél. Az érte­kezleten egyhangúlag kiemeltetett egy Szatmár vá­rosban elhelyezendő bankfiók szüksége A kormány­nál ennek foganatosítása iránti kérelmük nyilvánítá­sára az értekezlet Boros Bálint, Kende Kanut, gróf Degenfeld Béla, gróf Teleki Miksa, Simó Lajos és Szentpály Jenő képviselőket bízta meg. Izgalmas időkben. Tegnap és ma az országgyűlésen oly je­leneteknek voltunk tanúi és a napi sajtóban egy idő óta oly hangulat kezd felszínre ke­rülni, hogy lehetetlen jó előre egy átalános figyelmeztetést nem intéznünk, mindazokhoz, a­kiket illet, hogy sokkal válságosabb idő­ket élünk nemzetközi és politikai szempont­ból, hogysem kívánatos vagy egyátalában hasznos lenne, ki­zárólag alkotmányos és nemzeti érdekeinkre nézve, hogy a pártszen­vedély, bármely részről jöjjön is az, oly túl­­­ cse­pongásokba vetemedjék, a milyennek szem­tanúja volt a ház tegnap és ma, és a milyent árul el a napi sajtó egy idő óta. Mikor már Ghyczy van pártszenvedélytől ostromolva, midőn az országházban lévő rendőrök száma is politikai kifakadásra szolgáltat okot, midőn az ut­czai tüntetésekből nemcsak politikai tő­két, de rendes politikai eszközt is csinálnak, és kormánytöbbséget egyaránt mindenféle politikai bűnnel és corruptióval vádolnak, vagy a nép szenvedélyeire mindennap, állan­dóan appellálnak, akkor már nem rendes politikai tusáról van szó, akkor a czél ugyan bizonyos emberek és párt »lejárta­tása«, a­mi magáéban is nemtelen, de azon túllőnek az erre használt fegyverek és meg­támadják az ország nyugalmát, alkotmányos érzékét és hitét a parlamentarismusban és ekkor sem a nemzet azon nagy és némelyek által túlzott követeléseit mozdítják elő, me­lyet a szélsőbal és némely független követek és lapok zászlójukra tűznek, hanem épen el­lenkező czélokra fognak vezetni. Erről meg lehet győződve mindenki, ki körültekint az országban és látja a rosz anyagi viszonyok és politikai izgatás által elkeseredett népet, látja az ország­rész pénz­ügyi és közgazdasági helyzetét, ha körül­tekint a külföldön és látja a fölöttünk tor­nyosuló veszélyeket. Mert ezek mind arra in­tenek, hogy szoros korlátokat szabjunk szen­vedélyeinknek és ha meggyőződésből ostro­moljuk is a kormányt, ne adjunk annak gyű­löletes jelleget és ne honosítsunk meg oly fogásokat és kifakadásokat a parlamentben vagy napisajtóban, melyek megtámadják a jellemet, vádlottak padjává teszik a miniszteri, sőt elnöki széket is, lehetetlenné teszik a hig­gadt tanácskozást, sőt a társadalmi megfér­­hetést is és inparlamentáris, sőt zavargó, fék­telen elemeknek tüntetnek fel minket a kül­föld, a trón és a pénzpiac­ előtt. Azt hiszszük, hogy ezekhez nem is kell tennünk a prekarius külügyi helyzet által parancsolt önfékezést, mert annál nagyobb nyomást gyakorolha­tunk érdekeinkben, annál kevésbé vagyunk koc­káztatva a vész kitörése esetén: minél konsolidáltabb állapotokban talál­at. Ezzel merőben ellenkező (tehát nem párt-, hanem országos érdekeket sértő) eljárás az, melyet a szélső bal úgy látszik nem csak inaugurálni, de állandóan folytatni is akar. Azt értjük, hogy Tisza ellen van intézve fő­támadása, mert a kiegyezésért és jelenlegi állapotokért első­sorban ő felelős; az is szép dolog, ha a képviselői méltóságot vagy füg­getlenséget védik, ha megtámadva látják azt, de képzelt aggodalmakból, valódi vagy tette­tet gyűlöletből parlamenti vitákat előidézni, vagy kormány és házelnök, állami tisztvise­lők és többség ellen kifakadásokkal élni, hely­­telen, sőt veszedelmes eljárás. Elvünk: principiis obsta! És ezért na­gyon kérjük az illetőket, ne vigyék a dolgo­kat túlzásba, mert — ha valami­t, akkor — nem az ő ügyük győzelmét, hanem mind­nyájunk megrontását s talán bukását fogják elérni. Tény az, hogy a külföld rész szemmel nézi nem csak azt, hogy Ausztriával viszály­ban vagyunk, (hallani sem akar önálló ma­gyar bankról), hanem azt is, hogy külü­gyek­­ben Törökország felé hajtunk; tény az, hogy Ausztriában és ez­által a külföldön mindig, mint turbulens, pazarló és tisztán önző érdék

Next