A Hon, 1877. április (15. évfolyam, 80-105. szám)

1877-04-01 / 80. szám

80. szám. IV. évfolyam. Reggeli kiadás Budapest, 1877. Vasárnap, ápril 1 Kiadó-h­ivatal: Barátok­ tere. Athenaeum-épü­let földszint Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt : 3 hónapra...........................................6 frt — kr. 6 hónapra...........................................12» — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenként. ... 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési irónia s Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közt a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől tannak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Bal tere, Athenaeum-épület) küldendők. fia HU­ I ‘1 12 frt 6 frt 2 frt Előfizetési felhívás. n­o 4ké-Az esti kiadás postai különküldéseért fe­fifüzetés évnegyedenkint....................................... X frt cfm Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetés­i postai utalványokat kérünk használni,melyek hénnenti - sitve tíz frtig csak 5,10 frton felül pedig 10 krba kerül­nek Az előfizetések a »HON« kiadó hivatala czím alatt Budapest,Feren­cziek tere,Athenaeum-épület küldendők A­­Hono kiadóhivatala Budapest, márt. 31. A mi feltámadásunk. Egy legyőzött forradalom és csaknem két évtized politikai passivitása megszakaszta a fejlődést a nemzet életében és az új alkot­mányos úera annyi szükséggel, követeléssel állott elő, hogy a régi és új Magyarország közt merő ellentét van, társadalmi és politi­kai tekintetben. Ez ellentét nyilvánul a köz­élet minden mozzanatában és ez okozza azon fájdalmakat küzdelmünkben, melyek, a kese­rűség és elégületlenség miatt, nem engedik méltányolnunk a változott helyzet előnyeit, követelményeit. Soha nem kelle törődnünk eddig sem a külügyi helyzet felelősségével, sem az ország fizetésképességével, sőt a belügyi politikát sem kelle az országos fejlődés szempontjából vezetnünk: a forradalom élőt a megyékben opponáltunk mindennek, a­mit a központi kormány akart, és a külügyekben csak társa­dalmi úton fejeztük ki sympathiáinkat, nem törődve a nemzetközi helyzet követelményei­vel és a magasabb államérdekekkel, az egész monarchiára tekintettel lenni épen nem volt hazafiság, mert csak az aulikusok férhettek az udvarhoz. A forradalom alatt és után pedig mindezt épen ellenséges szemmel néztük, a központi kormány külügyi bukásainak, adós­­ságcsinálásainak örültünk, mert tehetetlensé­gébe vetettük reményünket a feltámadásra; az adót megtagadtuk, a financzot, sok jó anek­dota szól erről, megcsaltuk és rokonszenveink­­­nek szívesen feláldoztuk a monarchiát. Nem sokat bántuk, mi lesz abból, hisz minket el­tiport. Az igaz, hogy a nagy társadalmi átala­kulás, a földbirtok felszabadulása és kiváltsá­gok, czéhek megszüntetése, a gőzerő be­nyomulása hazánkba, a napisajtó és irodalom fejlődése új elemeket és erőket kelte föl tár­sadalmunkban, de ezek felesség nélkül és or­szágos tekintetek által nem fékezve, csak kö­veteléseket és nem kötelességeket tanultak az állam iránt. Elmaradva az anyagi beruházások te­rén, megszakítva a politikai fejlődésben, szer­vezetlenül a közigazgatás és igazságszolgál­tatás minden terén, fogtunk az alkotmányos élethez, melynek súlyos feladatait és nagy felelősségét nem ismertük, annál inkább éreztük elmaradásunkat és emlékeztünk az állam iránt eddig táplált követelményeinkre, sőt magunkra vontuk a közgazdaság terén a szabad versenyt és a politikában a nemzeti­ségi küzdelmet is; de mind­ennek eleget tenni rövid idő alatt, nem tudunk, és azt is, a­mit tettünk, részben elvontuk a nagy sietség, kevés kormányzási tapasztalat miatt. És e mellett a régi reminiscentiák miatt, még mindig ke­serűséget, kelt bennünk az adófizetés, mindig túlságos követeléseink vannak az állam iránt, mindig szeretünk sympathiánknak hódolni a külügyekben és, mert csekély erőnk van, mert a lassú munkához, költséges életmódhoz gondatlan életkedvhez voltunk, patriarchális v­iszonyainkban, szokva: nem találjuk bele magunkat a gőzerő e mai világába, mikor dolgozni, élvezni és szerezni teljes erőfeszítés­­sel, minden előítélet nélkül és folytonos szá­mítással kell. A reformok lassan terjednek, gazdasági és ipari életünkben, a hitellel bán­ni nem tudunk, még ha hozzá­férünk is, mert inproduktíve pazaroljuk azt el. És mindezekhez járul a sok rész gazdasági év, üzletpangás, túl­ságos államterhek és kevés pénz, még keve­sebb hitelforgalom. E mellett belevonattunk a nagy nemzetközi küzdelembe, úgy a politi­ka, mint közgazdaság terén és szokatlanul jó nekünk, hogy nem mindig rokonszenveink gyorsaságával fejlődik a világ és nagy ál­dozatokkal jár a nagy politika. Igen, mi nálunk részben egyénenként, külön­válva, de részben ugyanazon egy egyén fölött osztozkodva, két világ van. Mind a kettő szép és jó is, de az egyiket már visz­­sza nem varázsolhatjuk, a másikba még bele nem éltük magunkat. Oh szép világ volt az, mikor a nemes ember, biztosítva lévén jövedelmeiről, ha mű­veit volt, a classicusokat vagy Werbőczyt for­gatta és fölment a megy egy ülésre, megrázó szavakban adta elő az ország gravamenseit, azután mit se törődve a következményekkel, éltövéinek, passióinak háborútlanul, ha jött a lengyel, vagy olasz menekült szívesen látott vendég volt a mindig vendégfogadó úri kú­rián, lehet­ elég jót tenni a nemes szívnek a szerencsétlenekkel és jobbágyokkal is, magá­nyát csak az ő kedvére verte föl a vendégzaj vagy vadász hajrá, magtáras telvék, pinczéi­­ben évszámra vénült a jó bor és tetszésére al­kudott a zsidóval, adót nem fizetett, napszám­ra pénz nem kelte, csak a fényűzés vette azt igénybe; a napi fogyasztást, a dohánytól a bocskorig, kiállította a gazdaság. A kis mes­terember, kevés fáradsággal megszerezte nem csak élelmét, de szőlőjét is, felváltva folytatta mesterségét, gazdaságát, a szakmunkát­, a gyárt, a versenyt nem ismerő. Mindez szép volt, patriiarchális bensőség­­gel, humorral és egyszerűséggel járt, az em­berek boldogok voltak. Kár , hogy elmúlt. De most, felszabadult a munka, azt pénz­zel kell megfizetni, felszabadult az ipar, az egész világgal kell versenyezni, felszabadult a forgalom, a gabona árát az orosz és ameri­kai szabja meg; sokat, nagyon sokat kell dol­gozni, mert különben kiragadják a kenyeret kezünkből; küzdeni kell az egész világgal, roppant áldozatokat kell hozni az állam, sőt a monarchia érdekében is; minden szavun­kat, minden tettünket nyomban követi a fele­lősség ; izgatott, küzdelmes élete van a gazdá­nak, iparosnak, politikusnak; sőt kezdjük ész­re venni, hogy mindenhez tudomány kell, még a p­o­l­i­t­i­k­áh­o­z is; oly tudomány, mely­ről a szép klassikusok vagy a derék Werbőczy vajmi keveset tudtak, fájdalommal tapasztal­juk, hogy fel kell osztani a munkát és viselni kell a felelősséget minden hibánkért, nyom­ban megfizetjük azokat — államadóssággal, adóemeléssel és ezzel sok bajunk van. Aztán a mi új, az sokak előtt, eo ipso­ rész is. Minek a szabad verseny, ha bajjal jár, mire való a vasút, ha adósságot okoz, mit ér a parlament, ha terheket ró ránk; mit ér nekünk a monar­chia és a Bécscsel való béke, ha áldozatokat követel,­­ nem gondoskodik senki rólunk, nem véd senki minket, önmagunknak kell mindent tennünk. Pedig mindez a kikerülhetlen, a végzet­­szerű, mely csak úgy válik javunkra, ha ki­zsákmányoljuk, és nem úgy, ha pasai vitásba esünk vele szemben. Hozzá kell szoknunk a politikai felelősséghez, melyet az állam kor­mányzása és a monarchia nemzetközi állása ró reánk; h­a akarjuk, hogy erre befolyá­sunk, és arra teljhatalmunk legyen; uralkod­nunk kell a vasút és gőz segedelmével is ez országon, nem csak politikailag. Ha kényte­lenek vagyunk a patriarchális élettel szakí­­tani, éljük bele magunkat az újba. A gyors munkának, szabad versenynek, politikai és nemzetközi küzdelemnek is vannak gyönyö­rei, gyorsabban lehet gazdagodni, hamarább lehet emelkedni, nagyobb szolgálatokat lehet a hazának tenni, sőt Európa közös ügyeinek tényezőjévé váltunk, és a küzdelmes élet be­csületes munkája után élvezetesebb a nyu­galom is. A régi világ meghalt, ne sóvárogjunk utána, éljük bele magunkat az újba, mert amaz a halál, ez a feltámadás a nemzetre nézve! Hegedűs Sándor: — Függetlenségi párt és negyven­­nyolc­as párt. Irányi Dániel képviselő úrtól következő levelet vettük : Tisztelt szerkesztő úr! Az »Egyetértés« és más lapok is a »Hon« után az or­­szággyűlési pártok összeállítását közölvén, ebből meglepetéssel azt látom, hogy egyrészt a 48 as párt a létezők közül egészen ki van hagyva, másrészt, hogy annak tagjai hol a függetlenségi pártba van­nak beosztva, hol »a pártba be nem lépett képvise­lők« közé sorozva. Nevezetesen a függetlenségi párt tagjai közt említtetnek: Balogh Károly, Hegyesi Márton, Kom­játhy Béla, Szalay Imre és Vidovics Ferencz is, ho­lott ezen urak a függetlenségi körbe ugyan beirat­koztak s ennek tanácskozásaiban többnyire részt vesznek is, de azért a 48-as pártnak tagjai ma­radtak, s ennek értekezletein megjelennek, sőt He­­gyesy és Komjáthy a­ 48 as pártnak meg épen jegyzői is. Csanády Sándort pedig, meg engem a »pártba be nem lépett képviselők« közé tetszett sorozni, holott Csanády a 48 as pártnak egyik legtevékenyebb tagja, különösen a vidéken, én pedig elnöke vagyok. Hogy mindezt a »Hon« azon munkatársa, kitől az összeállítás ered, nem tudta, azon nem csodálko­zom, minthogy mi, a jó egyetértés kedvéért, a füg­getlenségi párttól való külön állásunkat az ország­házban nem emlegetjük, mindazonáltal engedje meg tisztelt szerkesztő úr, hogy ezen téves közl­eményt néhány szóval helyreigazítsam. Midőn a jelen országgyűlés elején, a 48-as és a függetlenségi párt között az egyesülés létrejött, s en­nek következtében a fentnevezett társaink a független­ségi körbe, de nem egyúttal a pártba be is lép­tek, ezen egyesülés a 48-as párt nevének, pro­­grammjának és külön szervezetének fenntartása mellett történt, ezen fentartás mel­lett lett jegyzőkönyvbe iktatva s lapjainkban közzé­téve. Annak pedig, hogy a körbe én is be nem lép­tem, az volt oka, mert én az egyesülést teljesnek óhajtottam, úgy hogy a párt neve ez legyen : »füg­getlenségi és 48-as párt«, a többség pedig ezt elve­tette, nem akartán megengedni, hogy az egyesült párt czimében a 48-as név is benne legyen. Mindamellett a két párt között, melynek czélja e­g­y, oly nagy az egyetértés, hogy a be nem avatot­tak s így ön munkatársa is, könnyen eshettek a fent jelzett tévedésbe, s hogy ezen egyetértés jövőre is fentartassék, rajtunk bizonyosan nem fog múlni. Kérem, tisztelt szerkesztő úr, méltóztassék je­len helyreigazításomat a holnap reggeli számba fel­venni s fogadja megkülönböztetett tiszteletem nyil­vánítását. Irányi Dániel. — A vámtariffa. A »Lloyd«-nak írják Bécs­ből :A »Hon« megjegyzései vagy inkább fejtegetései a vámtariffa előterjesztésének eshetőségei felől nagy mozgalmat keltettek föl védvámosaink közt s tán egyébütt is nagyobb port vertek föl, mint igényelhet­ték volna. A vámtarifta előterjesztésének kérdését a dolgok folyása egyszerűbbé fejlesztheti, mint első te­kintetre látszik. Ha föltesszük , mi ma alig kétségbe­vonható, hogy a húsvéti ünnepek után rövid idő múl­va megkezdődnek az alkudozások a német birodalom képviselőivel az új vámtariffa iránt, akkor —mindkét fél pontos utasítások birtokában lévén — nem lehe­tetlen, hogy körülbelül két hónap alatt az alkudozá­sok legalább az új vámtariffa főtételeit illetőleg ered­ményre vezetnek. Ez összeesketik azon időponttal, a­melyben mindkét törvényhozás bizottságai bajlódni fognak még a nagyterjedelmű kiegyezési kérdésekkel mert több lenne sanguinizm­usnál azt hinni, hogy ama bizottságok, ha ápril végén jutnak a javaslatok birtokába, június közepe előtt bevégezhetnék tár­,­gyalásaikat. Az idő tehát, mely így a Németország­gal való alkudozásra szabad, korántsem oly kevés, hogy legalább a fölemlített eredmény el ne lenne érhető, s ha másrészt a parlamentnek a Németor­szággal kötendő jövő egyezmény főpontjait elő lehet terjeszteni, ezzel az egyelőre beérheti. Lehetséges még az is, hogy a Németországgal való tárgyalás nem vezet eredményre, hanem akkor nincs oka, miért lenne négy hónap­­­úlva tehetségesebb a meg­egyezés, mint kettő múlva; akkor épen minimáltarif­­tát kellene fölállítni, a védvámosok e szíve vágyát, a­melyre azonban minden valószínűség szerint hiában reménykednek. — A háború közel kitörése. A »Globe« egy 29-ki külön kiadása Peruból egy táviratot közöl, a­mely szerint a porta egy külföldi képviselőjétől táv­iratot kapott, a­melyben az a már legközelebb kitö­rendő háború veszedelmére figyelmezteti. E sürgöny folytán a török pánczélos hajóraj parancsot kapott, hogy a márványtengerről sietve menjen a fekete ten­gerre. (E szenzácziós hír megerősítve eddig nincs.)­­ A külpolitikai helyzetről így nyilat­kozik a »Lloyd« : A jegyzőkönyvi kérdésnek a lesze­relés kérdésétől való elválasztása sikerült, a jegyző­könyveknek Londonban már ma alá kellett íratnia, a hatalmak követei legalább már megkapták az utasí­tást, hogy az aláírás iránt jelentsék ki készségüket. A leszerelési kérdés csak az Oroszország és Török­ország egyidőben való lefegyverkezése iránti indítvá­nyig érett. Ezzel annyi van nyerve, hogy ha a lesze­relési kérdésből csakugyan háború támadna, az, a­mit már rég akartak, helyhez­ kötött orosz-török háború marad, míg a jegyzőkönyvi kérdés további vitatásá­ból könnyen angol-orosz összeütközés támadhatott volna. Ily viszonyok közt önként érthető, hogy ha a helyzet momentán javultnak tűnik is fel, értesült kö­rökben a helyzet iránt még­sem ápolnak föltétlen bi­zodalmat. Még ha Oroszország belenyugodnék is az egyszerre való leszerelésbe, a­mi kérdéses, a lefegy­verzés elintézése s a garanczia, mit Oroszország, mint hírlik, a portától követelni fogna, számtalan alkalmat szolgáltathat a háború kitörésére, főleg miután még­­azt sem tudni, hogy Oroszország minő állást fogla­­land a lefegyverkezési kérdéssel szemben. Több re­ményt lehet arra fektetni, hogy Sándor czár ugyan szeretné a háborút elkerülni, főleg pedig akar háborút izoláltan viselni, pedig Ign­nek az általa tett tapasztalatok folytán azt­­ jelentenie, hogy mindenütt a háború ellei hangulat, hogy tehát Oroszország mindenesetre láb­an maradna háború esetén. — A pápa és Németország kil­­­é­t­e. Rómából távirják a »N. fr. Pressé«-nek, igen magas helyről lépéseket tesznek a pápai­nél, hogy Németország s a vatikán közt jobb­an jöjjön létre, s hogy igy a német egyházi ügyek­heztettssenek. A pápai szék ez alkalommal, de visszautasitóan, egy bizottságot küldött ki a­­ tanulmányozására. — Simeoni már felelt azon cziumokra, melyek a márcz. 12-ki allokuczió hí­rei tettek jelentést, s a püspököknek azt a kát kus utasítást adta, hogy ragaszkodjanak szilárd­nak szükségességéhez, hogy a pápai széknek a sz­­ág s a függetlenség visszaadandó, s ennek ki terjednie a pápa személyén kívül mindazon i­dékre, melyeket a pápa az egyházi érdekek előa tása körül használ. XV-dik évfolyamára. fll­MISl tói .::: A „HON“ TÁRCZÁJA. „Egy az Isteni.*6 — Regény. — Irta: Jókai Mór. MÁSODIK RÉSZ. Történet, melynek soha sincsen vége. Ötödik kötet. (43. Folytatás.) Mikor ismét kilépnek a templomból, a leány­sereg elhalmozza őket bokrétáival. Télvíz idején ab­lakaik virágkertjét fosztották meg, hogy megmutas­sák, milyen nagy az ő szeretetük. S az egyházi szertartással még nincs vége a menyegzőnek. A­mi azután következik, az egy darab népszínmű, a­mit a népköltészet múzsája maga szer­zett : az ifjak versenyfutása a nász házáig a meny­asszonyi kalác­csal, a­ki legelőbb odaér a fiuk közül, az kapja a menyasszony hímezte selyemnyakkendőt , aztán jön a két násznagy körmönfont verselése a menyasszony fölötti alkudozásban, végre a kérő nász­nagy marad győztes, de csak úgy, hogy a vőlegény megfogadja, hogy a menyasszonynak­­atyja helyett atyja, bátyja helyett bátyja fog lenni, s megőrzi, mint a szeme világát. Erre aztán a fiatal leányok a meny­asszonyt veszik körül, szép biztató nótákat énekelnek a fölvidítására, úgy veszik rá, hogy nyújtsa kezét az ő szerelmes vőlegényének. A nyoszolyó lányok aztán bevezetik őt a vőlegény házába , abba a kis udvar­­lakba, a­mit Áron bátya lopva rendezett be az ő szá­mukra. Se Manassé, se Blanka nem tudtak arról semmit. Milyen nagy örömöt szerzett nekik vele ! — Blanka álmai paradicsomában találta magát. S mi­kor aztán az aranycsipkés főkötőt föltették fejére a nászasszonyok, s kilépett ismét egy üdvözlő, hódoló, megbecsülő néppel tele udvarba, kis háza küszöbén , i­llézen tartva attól a férfitól, a kinek ő ez órától fogva Isten és emberek előtt asszonya, világa, királynéja, akkor úgy tetszett neki, mintha ez már az örök üd­vösségnek e földön kiadott előlege volna. S a­mint az uj pár megjelen a vőlegényi ház ajtajában , rázendítik az ifjak és leányok a zso­lozsmát .Dicséret, dicsőség, tisztesség és hálaadás ! Az egek Urának legyen örök magasztalás ! Kiben nincsen semmi változás Sem Ígéretben elhanyatlás. Tőle fejünkre szálljon áldás !« Szegény poézis lesz ez : a dallamát sem szer­zette Palestrina; de mégis nagyobb az a koszorús ’ költők és maestrok minden mesterműveinél. »A te pálmaleveled újra visszaszállt rám!« suga Blanka halk, szerelmes hangon férjének. Aztán hozzá ültek a lakomához. Ötszáz vendég volt a háznál. Ötszáz vendég, a­ki holnap estig itt akar mulatni. Lakoma lesz bőven, jókedv, a mennyi e napra illik. — Csupán csak egy baj van. — Jaj, igen nagy baj van ! Sopánkodik Áron bátya. — Talán valami baj érte őket ? szól ijedten Blanka. — Kiket ? — A­kik még hiányoznak közülünk : Dávid és Zenóbia. — Oh dehogy azokról van szó, édes mé­zem ! — Majd előkerülnek azok , ne féltsed őket. Ha meg nem jöttek az esküvőre, majd meghozza őket a »púpos kenyér« , majd itt lesz­nek a lakodalomra; s ha akkorra se érkezhetnek, majd megjönnek a »kárlátóra«, vagy legkésőbb a »tyúkverőre.« Nehéz ám most az utazás télvíz idején : a szél befújta hóval az utakat. De hidd el, hogy meg­kerülnek , mert megígérték. Hanem az a baj, hogy nincs czigányunk ! A honvéd urak elvitték magukkal a bandát; azt mondták, hogy nekik jobban kell a­­ háborúban a muzsika, mint nekünk itthon. Csak az­­ iskolai zenekar van itten, azoknak meg csupa fúvó muzsikájuk van, s azon sem tudnak egyebet, mint in­­­­dulókat, hymnusokat, halottkisérőket, a­kin a »hop­­czihér« tánczoljon. A fiatalság nem tudom, hogy jár­ja el a lakadalmadon a »kuferczest«, ha nincs czigány. Egy kis Adorján fiú a Zsuzsa néne ivadékából, a­ki nagyon szeretett a Blanka néni szép köntöséhez ragaszkodni, belekottyant a beszédbe. — Hogy ne volna itten czigány , Áron bá ! hát a Lányi ? _ — Óh te jámbor kis Misika te ! hogy az Úr nevelje meg a termetedet akkorára, mint a mekkora szájat adott hozzá ! Biz ide hoznád azt a »fél czi­­gányt« azt a Lányit, a Blanka nénéd tiszteletére, a ki olyan művészeket hallott már életében, a­kiket egyenesen Szent Dávid tanított hegedülni. Hiszen csak »félczigány« az. De Blankának nagyon megtetszett az, a­mit a kis Misiké mondott. Neki hozzák el a lakodalmára azt az egy szál czigányt, ha fél is. Azt is pedig még a szomszéd Szent­ Györgyből kell előhozni, a­hol már vegyes nép lakik és igy korcsma is van. Abban szokott ő vasárnaptól hétfőig hegedülni. A lakoma végét járja már, mire megérkeznek vele s behozzák a lakodalmas terembe, a­hol a város előkelői áldomásoznak. Ritka példány ! Most is nyári spenczer van rajta, s azon, a­hány gomblyuk, annyiféle alakú gomb , mind a két könyökén másforma szinű folt. Az egyik csizmájának a szára magasabb mint a másiké , mind a kettő ballábra való volt valaha. A mellé­nye messzire és bőven lecsüng a spenczer alól : az valaha termetes férfié lehetett, míg a­ki most viseli, nem magasabb négy láb és három hüvelyknél. Mel­lette még Áron bátya is óriás. Hanem a kis, tagba szakadt ember egyenesen és büszkén hordja a fejét s az megnézni való fej ! Kondor, süni, bozontos haja betakarja a homlokát, csak úgy villognak elő közüle a szemei, az orra kissé félre van ütve, mahagóni bar­na arczán itt-ott egy-egy csomó ritkás bajusz, szakáll mutatványai , hanem széles szájának mosolyravont hasadása közül a leggyönyörűbb két sor elefántcsont­­ fehér fog villog elő. S ez éktelen pofán annyi büszke önérzet ragyog, mint egy herczegén ; több , mint egy művészén. Van is megfelelő eszköze hozzá. Egy hegedű, melynek a szófjai somfából vannak faragva, s nehány betört oldalbordája enyvvel összetatarozva, a nyaka, a hol egyszer eltörött, szépen összedrótozva s hozzá egy nyirettyű, melynek a szára egy iv alakú meghaj­tott kőrisfa vessző. De azért hangot ad az, s nincs az a nóta, a­mit el ne húzzon rajta. Húzza vígan és keservesen, ábrándosan neki álélva, hátra vágott fejjel és megint tűzre kapva, szügyébe vágott pofával. Nem tanulta ő azt senkitől, vele született. Mikor aztán belemeleg­szik a nótába, észreveszi, hogy egy szál hegedű, ki­sérés nélkül, semmit sem ér, elkezd hozzá énekelni, az énekből trombitaszó lesz, azután egész zenekar. A zenekíséret elnyomja a violán prímet, a művész szemei szikrát hánynak, haja repked a homlokán, egész arcza együtt játszik a hegedűvel, aztán a lábai is, a­mit elmuzsikál, eldalol, azt el is tánczolja: — négy ember helyett dolgozik, — nem azért az egy húszasért, a­mit egy éjszakai működésért szokott kap­ni, hanem művészi indulatból, az az extasis nem mondva csinált, az valódi lelkesülés. Valóban, a­kik látták a kor legnagyobb művé­szeit, Die Bullt, Vieux Tempst, a Milanellókat, Vie­­niavszkyt, Reményit, zavarban lehetnek,hogy melyi­ket tartsák nagyobbnak ? De ha meglátták Lányi czigányt Toroczkón, annak kellett a pálmát nyújta­­niok, a­minél ugyanaz szívesebben vesz vala egy cso­mó dohányt. Blanka tapsolt jó kedvében. Hisz ez művészi unicum! a miért érdemes Amerikából idejöni. — Csak Dávid és Zenobia volnának itt már! Minden jókedvéből ez a sóhajtás zavarta ki. A félczigány­t aztán átengedték a tánczterem­­nek, a­hol az kifáradhatlan orchestrumával minden tánczravágyó kívánságát kielégítő, csak gyantázni győzzék,­­ mert az igaz, hogy négy czigány helyett muzsikált, de öt czigány helyett ivott. Este­felé már Áron bátya maga is aggódni kezdett, hogy se Dávid, se Zenobia nem érkes Blanka minden óranegyedben kiküldött valakit utczára, hogy nézzem előre, nem közeledik-e ra az után ? Egyik testvérnek állandóul strázsálni lett a kapuban. Hogy egy távollevő, a­kire várnak, úgy éli hát minden örömet! Áron bátya kifogyott már minden hűt­tésből. Az utolsó eszközhöz folyamodott. •— No édes bálványom, monda Blankó megigértem, hogy a te lakadalmadan eltáneze a kedvedért az igazi »csűri« székely tánczot. Ha sajnáld megtekinteni , mert nem látod ám azt hennap! Erre a neszre a tánczosok félreálltak a te közepéből s nagy kört kerekítettek, mert a szé tánczához nagy tágasság kell. Egy tánczossal tele az egész tánczpad. Nem hasonlít az semmi ismeretes choreo,­phiai alkotáshoz, nem is lehet azt oly könnyen tanulni: aczélizmok s tornászati ügyesség kell« hozzá. A tánczos maga dalolja a táncznetőt. »Az én csizmám disznóbőr Apám hozta Sitkéról, A sitkei mesternek Nincs pénze szegénynek. Héj I! ! ! Kicsiny nekem ez a csűr ! Kirepülök, mint a fürj Madár !! S a közben mindig fél lábával földig legug­va, másik lábával maga elé rúg, de a sarkának : szabad érni a földet, s ugyanekkor egy karját fel a légbe, a másikat csípőjére nyomja s a grotesz, fölegyenesedő, hol összetörpülő alak, a bohókás­­­hez, a fintor mozdulatokhoz folyvást megtartja a hetyke, magába bizó, mástól semmit se váró hely komolyságot: táncz­az és küzdelem egy­­ alatt. A néző sereg átalános tapssal jutalmazza a­­ Mai számunkhoz egy fél év melléklet van csatolva. A béke hadilábon. (Sz. G­y.) Nagy harsonával hirdet szélrózsa két, geografiailag és politikaila lenkező irányából, Pétervárról és Londot hogy a jegyzőkönyv, mely már is annyi vert föl, alá fog íratni a hatalmak által,­lyek már utasították is követeiket, hogy lentsék ki az aláírás iránti készségeket.­­ Pétervár felől hirdetik ezt nagy diadalé­tel s a Themse mellől jövő informácziókl­ben hagyják azt. Tehát teljesülés küszöbén állna­z ország egyik forró vágya, hogy európai s­zőkönyvbe vétetni és szentesítve lássa a szantinápolyi konferenczia reform határoz. A differenczia tehát megszűnnék a péter és londoni kabinetek között; a garant hatalmak ismét fönnen kérkedhetnek a tök uralkodó »egyetértéssel« s a jegyzéki aláírása által el volna görditve az útból lapis offensionis. Jó. De vájjon a nemzet protocollum kiállításával el van-e há’ minden baj és veszedelem Európa felé Hát biz az nincs. A jegyzőkönyv aláírása után úgy, annakelőtte ott függ az európai béke is asszonyának feje fölött Damokles kardja — a fél milliónyi orosz hadsereg. Ennek szerelését, demobilisatióját pedig a jég­könyv aláírói kifeledték a számításból, s elejtették. Legalább ezt constatálják a újabb hírek. S ha ezek valósulnak, akkor átalában semmi köszönet sincs a jegy­zéké­ben. Sőt annyival teszi roszabbá a helyt a mennyiben európailag igazolja és mer­éíti Oroszország követeléseit és álláspot Ennél fogva magában a jegyzőkönyv­­ jövetele távolról sem biztosítéka a békés e szempontból semmi értékkel nem bir­­ orosz h­a­d­s­e­r­e­g demobilisati nélkül. A demobilisatiót pedig Oroszország jóságára és érdekeire nézve sérelmesnek jó, melyre nem kötelezheti magát. Épen , de hogy mégis némileg kitüntesse sokat fi­tatot­t »békeszeretetét«, oly feltételekhez azt, melyek egyenesen rámutatnak arra, h Oroszország nem akar leszerelkedni, londoni hírek azt mondják, hogy a min

Next