A Hon, 1877. május (15. évfolyam, 106-135. szám)
1877-05-01 / 106. szám
Budapest, 1877. Kedd, május 1. 106. szám, XV. évfolyam. Reggeli kiadás. Kiadó-hivital: Barátok tere, Athenaeum-épület földszint Előfizetési dij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra...........................................6 frt — kr. 6 hónapra...........................................12» — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenként ... 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési iroda: Barátok tere, Athenaeum-épület A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Barátoktere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívásA HON XV-dik évfolyamára. Előfizetési árak : (A »Hon« meg jelen naponkint kétszer.) Május kora................................ 3 frt. Május-júniusra .... 4 » Május-juliusra .... 6 » Május-septemberre . . .0 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés évnegyedenkint 1 forint. jtf&~ Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre, a »Hon« kiaddó hivatalába (Barátok tere 7. szám Athenaeumépület) küldendő. A háború tartama alatt a „HON“ e hó 36-tól fogva minden hétfő reggelén is megjelen. A »Hon« szerzé s kiadóhivatala. Budapest, april 30, Muszkaország első zsákmánya. A perfidiák napjait éljük. Bármily nyers és vad az erőszak, bármily jogtipró és istentelen is Muszkaország háborúja, melyet most a művelt Európa s a XIX. század gyalázatára akadálytalanul megindíthat : mindez pillanatra háttérbe szorul azon qualifikálhatlan magatartás előtt, melyet Oláhország tanusít. A bukaresti kormány megkötötte s a kamarák elfogadták a muszka-oláh szerződést, mely nemcsak szabad átkelést enged a muszka hordáknak a Pruthtól a Dunáig, de a muszka robotosává, teherhordó állatjává alacsonyítja azt az oláh népet, mely azzal kérkedett eddig, hogy ő »souverain.« Oláh hatóságok, földmivelő, iparos, szállító az most Oláhországban mind csak azért existál, hogy szerencsés legyen azon muszka praetoriánusok zsoldját kiizzadni, kik egy békés államra törnek, hogy azt szétrombolják, lakosait orosz rabigába hajtsák. Muszka parancsol most Oláhországban s nem Hohenzollern Károly fejedelem. A vasúti, hajózási és közúti közlekedés, posta és távirda muszka kezekben ; azonfölül »az ország segélyforrásai« a muszka hadak ellátására fordítandók. Boldogtalan Oláhország. Neki türhetlen volt a vazallusi viszony, mely a portához csatolta, s mely mellett szabad fejlődése és fölvirágzása tökéletesen biztosítva volt. Kellett neki muszka kézből kapott »függetlenség.« Megkapta. Boldoguljon már most vele, a mint tud. »A ki jármot hagy nyakába tenni, méltó reá, hogy azt hurczolja is, mig össze nem dől a korbács alatt.« Soha nép megszégyenitőbb szerződést nem kötött, bátorabb árulást saját jól fölfogott érdekei ellen nem követett el, mint most az oláh. Találóan jegyzi meg egy bécsi lap, hogy : »Ily nyomorúságosan még soha állítólagos souverain nem fosztotta meg magát önállóságának utolsó árnyékától, mint Hohenzollern Károly fejedelem s még a Rajnaszövetségi fejedelmek sem csúsztak oly rabszolgamódra a porban Napoleon előtt, mint ő a czár előtt.« Ha volt meg valahol nyugaton sympathia az oláhok iránt, ha hitte valaki, hogy Oláhország némi kultúrelemet képez és »missióval« bir az Al-Dunán, azon sympathia s azon hit a történtek után nem igazolt többé. Hát minő létjogosultsága van Oláhországnak, ha tolles-quoties arra alacsonyitja magát, hogy a muszka hatalom miserabilis játékszere és öntudatlan eszköze legyen? Ha Szerbia és Montenegró teszik ezt, ha Bulgária, Bosznia és Herczegovina úgy tánczolnak, amint Pétervárról fújják, az igen érthető. Ezek szláv tartományok, melyek a fehér czártól, mint »természetes protector «-tól, az orosz hatalom terjedésétől remélik üdvösségüket. De Románia ! Hisz ennek a muszka hatalom terjedése , megölő betűje. És a bukaresti »politikusok« oly rövidlátók, hogy beállnak muszka zsoldba, tolják a muszka hatalom szekerét és segítik leverni Törökországot, mely ha elbukott, Románia is keresztet vethet a »függetlenségre« s az aspirált »királyságra.« Oroszország előbb a portával akar leszámolni (nagy kérdés : sikerül-e), és ha sikerülne, akkor múlhatlanul Oláhországon a sor. Most tehát még »függetlenségi« álmokba ringatja a pánrománokat, hogy közvetlenebb czéljainak eszközeiül megnyerhesse; de mihelyt el lesz érve a legközelebbi czél , az ozmán birodalom szétrombolása, majd fognak gondoskodni Pétervárott arrról a »függetlenség«-ről, melyet most jutalomképen kilátásba helyeznek a tett jó szolgálatokért. — Avagy képzelhető-e józan észszel, hogy ha sikerülne Oroszországnak megvetni a lábát a Balkánon, respectálni kegyeskedjék egy közbeeső alkalmatlan oláh területet ? Ezért határos az őrültséggel Oláhország részéről a muszka-oláh szerződés megkötése. De midőn így nyilatkozunk Oláhország eljárásáról, lehetetlen elhallgatni másfelől az európai diplomatia s nevezetesen a párisi szerződést aláírt hatalmak minden kritikán alól álló magatartását. Cogolniceanu miniszternek tökéletesen igaza van, midőn ezeket mondja: »A párisi szerződés szét van tépve, miután Európa megengedte Oroszországnak a Törökországba való benyomulást.« Gortsakoff herczeg azon jegyzékére, melyben a Törökország ellen intézendő háború jelezve volt, még eddig egyik sem válaszolt azon hatalmak közül, melyek a párisi szerződést aláírták — s mint hírlik, nem is fognak válaszolni. Abban a szerződésben pedig biztosítva volt Törökország függetlensége és integritása. Egy 1856-os Anglia, Francziország és monarchiánk közt létre létrejött külön szerződés biztosítja még azonkívül a párisi szerződést. Mindezekről a legújabb időben hallani sem lehetett semmit a szerződő felek részéről. Szemet fognak hunyni az orosz invasió előtt. »Agyonhallgatják,« — mint ha nem történnék semmi. Angliáról egy mai sürgöny pláne azt tudatja, hogy semlegességi nyilatkozatot (!) fog tenni. A párisi szerződésen maguk annak aláírói ütöttek csorbákat, midőn a muszka incselkedésekre hajtva beleavatkoztak a porta belügyeibe. Ha már most Oroszország, az előzmények által felbátorodva, egy lépéssel tovább megy s Oláhországból, egy török vazallus államból, előbb egy orosz hódoltságot alakit, majd azután bizonyos időre»függetlenné« teszi s igy széttépi a párisi szerződés utolsó foszlányait is: ezen nem lehet csodálkozni. Ez ellen már, a történtek után, a garantirozó hatalmakhoz fölötte roszul illenék s következetlenség lenne a tiltakozás. De tény marad mindazáltal az, hogy Oláhország a keleti zavarok kitörése óta perfid módra járt el a porta irányában s mikor a múlt őszszel Bratianu egy küldöttség élén Livádiába hódolni ment a czárhoz, már lehetett sejteni, hogy Oláhország, mint a légy, úgy benne van a muszka hálóban. Azóta a bukaresti kormány a portával nem érintkezett, és ha igen, vagy keresve kereste a conflictusokat, vagy pedig kitérőleg válaszolt a porta megkereséseire. Azonban Kiseneff és Bukarest között szakadatlan összeköttetés állott fen. A muszka diplomátia s úgy lehet a pénz is, jól dolgozott Oláhországban, így lett Oláhország minden kardcsapás nélkül Muszkaország első zsákmánya. Hogy több zsákmány muszka kézre ne kerüljön, azt már most csak török és esetleg — az osztrák-magyar sereg gátolhatja meg. Sz. Gy. A „HON“ TÁRCZÁJA. „Egy az Isten.“ Regény. Irta : Jókai Mór. MÁSODIK RÉSZ. Történet, melynek soha sincsen vége. Hatodik kötet. (58. Folytatás.) Amint a hadjáratnak vége volt, a hadseregnél szolgáló toroczkói ifjúság letette a fegyvert és hazament vaskenyeret vágni. Ez volt a megpihenés a harcz után. Egész lelki megnyugvással folytathatta a munkáját ott, ahol elhagyta. A bányásznép mindenkor fel volt szabadítva a katonáskodás alól, s ezt nem kegyelemképen engedte neki az ország, hanem azért, mert saját érdekében állt, hogy a bányaművelés ne csökkenjen. Azért a toroczkóiak ha hallották, vagy olvasták is későbbi időkben az erős rendeleteket, hogy ebből meg ebből a korosztályból való hímnemű emberek siessenek bizonyos napra Károlyfehérvárra felseregleni s ott csontjukat és bőrüket annak, aki ahhoz igényt tart, bemutatni, azt hitték, egész jó lélekkel, hogy ez nekik nem szól, s láttak a maguk hadviselése után. Manassé e fiatalokból alakított egy munkás csoportot, melylyel szülővárosa vasiparának új korszakát akarta megindítani. Nálunk mások megfordítva kezdik: előbb építenek egy ötemeletes gyárat, azután szereznek bele gépeket, akkor elindulnak összeszedni a külföldről azokat a munkásokat, akik legdrágábbak, legkozhelyebbek, legengedetlenebbek, mikor ez együtt van, akkor szereznek egy igazgatót, aki nagyon sok dologhoz ért, csak ahhoz az egyhez nem, amit az a gyár készíteni akar; s mikor aztán minden teljes folyamatban van, az iparczikk erősen készül, akkor néznek szét, hogy hol kaphatnának a számára piaczot és vevőt; s mikor aztán megy pompásan minden, mint a parancsolat, akkor »kezdenek el« számítani, hogy mennyivel is kerül többe nekik maguknak a produkált iparczikk, mint amennyiért azt el tudják árusítani ? Manassé pedig megfordítva kezdte. Először a már ismeretes piac megtartását vette feladatául, nem vágyott nagyobbra mint minden figyelmét azoknak a gazdasági eszközöknek a kiállítására fordítni, amik minden tanyán szükségesek. Egy czélszerűen javított ekével is el lehet indulni világhódítására. Az egyszerű földmivelőgép tökéletesítője magasabban áll az érdembácsón, mint vasútkirályok, mint a vontcsövű ágyúk öntői. Azután utána látott Manassé, hogy a feladatot megértő munkásokat képezzen. A hazatért fiatalok épen legalkalmasabbak voltak erre. Egy kis katonás fegyelemtartást hoztak haza magukkal, ami a munkásnak nem válik kárára. Megszokták az együvé tartozást, s a munka czélszerű felosztását. Manassé többeket kiküldött közülök Németországba, hogy a porosz kohászatnál képezzék ki magukat. Ilyen módon szándékozott egy nagyobb szabású s az újkori találmányokat felhasználva működő vasgyárat meghonosítani szülővárosában, mely azt képessé tegye majd a külversenynyel szemben is elfogadhatni a harczot. S a terv, mely alant lett kezdve, szépen fejlődött fölfelé önmagából. A fiatal munkások kedvvel dolgoztak. A munkásnak az ad kedvet, mikor azt látja, hogy munkaadója érti a dolgát s tudja, hogy mit akar elérni, Manassé mindenütt ott volt maga. Az egykori consiliariust, a magas pályakörű diplomatát senki sem ismerte volna föl a tüzes gyárvezetőben , de még a hajdani festőművészt sem. Nagy szerencséje volt, hogy nehéz vállalatának üzleti részét egy olyan »Társ«-ra bízhatta, akinek először is a lelkiismeretességéről biztos volt, másod- szor a számításában semmi kifogást nem tehetett. Aki a főkönyv vezetését a legapróbb részletekig értette, é s az egész üzlet állásáról mindennap számot tudott adni. Ez is egy klenodium egy iparvállalatnál. De még ebben a számokkal vesződő üzlettársban is nehezen sejtené valaki a hajdani Cagliari herczegnőt, Zborói Blanka grófnőt, akinek a zárdában azt tanították, hogy még a czipője szalagját megkötni is saját kezeivel , rangjának lealacsonyítása. Ő volt az ellenőrző szelleme a vállalatnak, melyben saját és férje egész vagyona volt befektetve. Pedig egyéb dolga is volt a feleségnek. A házasság harmadik évében már egy Adorján Bélával és egy Adorján Ilonkával népesült meg az ősi ház. Az egyik Manassénak, a másik Blankának volt miniatűr arczképe. Csakhogy e tekintetben nagyon jól meg volt osztva a gondozás terhe Blanka és Anna között. Anna valóságos rabja volt a két kis gyermeknek. Ő dajkálta mind a kettőt: ő ápolta, ő választotta el. Varrt, hímzett, kötött a számukra, leült a nagyobbal játszani, kocsiztatta a kicsit, tanította gagyogni mind a kettőt, fölcziczomázta őket; az anyának gondja sem volt rá, honnan terem piros czipő, harisnya, főkötőcske, sipkácska, reklicske, újabb meg újabb divat szerint ? Az mind Anna dolga volt. Ő annak a két gyermeknek élt, így aztán Blanka egész ügyvivői nyugalommal folytathatta a számvetések nehéz munkáját, nem zavarta bele a kétszer kettőbe az a gond, hogy nem történik-e valami bajuk a gyermekeknek. És így minden ember végzett valami dolgot, ami nem az ő hivatása volt. Manassé gyártott ekevasat, a kit esze államférfinak qualifikált, hajlama művésznek avatott. Blanka üzleti számadást vezetett, a kit szive odahívott repeső kicsinyeihez, hogy gyermekörömeiben részt vegyen, s Anna, a hajadon, végezte az anya föladatát. S az emberlélek legnagyobb csodái közé tartozik az, mikor valaki olyan munkát tud »jól« elvégezni, ami hivatásával ellenkezik. Az »Új Telep« fölvirágzása volt mindenki előtt a főczél. Egyszer aztán, mikor nagyon jól ment minden, jön a helytartóságtól a peremptorius parancsolat, hogy mindazon korosztálybeli férfiak, akik még nem voltak benn az ujonczállításnál, siessenek föl Károlyfehérvárra három nap alatt, ellenben szökevényekül fognak tekintetni. Manassé új telepéből a munkások három negyedrésze a parancs kategóriájába esett. Azok felmentek Károlyfehérvárra : a vizsgáló bizottság mind valamennyit »alkalmas«-nak találta és kijelenté, hogy be vannak sorozva; mégpedig, minthogy elmulasztották az önként jelentkezést, büntetésből három esztendő helyett hatra. Ez nagy csapás volt Manassé fiatal vállalatára , egyszerre annyi betanult munkást elveszteni! Elhatározta magát, hogy fölmegy Bécsbe s a kormányköröket felkeresi alázatos folyamodásával, amit régi, királyoktól megerősített kedvezmények okirataival tud támogatni, ha talán nem volna elég a modern nemzetgazdasági elvekre való hivatkozás, mely szerint a bányamivelőket engedik a föld alatt katonáskodni. Hiszen olyan járatos volt Bécsben, akár otthon. Száz ismerőse, jó barátja, pártfogója a magas hivatalkörökben, akik könnyen segíthetnek rajta. Csakhogy ott most egy egészen új világot talált. Hiszen, azt minden ember tudja, (akit valaha a sorsa arra késztetett, hogy a Minotaurust keresse), hogy a bureaukratia sokkal különb labyrinth, mint amilyent Dedalus épített; de Manassé azt hitte, hogy ismeri ő már abban a járást jól. — Nagyon csalatkozott. Az a régi tömkeleg volt. Azóta más tömkeleget építettek s abban ő, e régi cantelláriai hivatalnok épen olyan gyámoltalan paraszt volt, mint az a mesebeli, a ki az őt összeszidó papagálynak az előszobában azt mondta: »engedelmet kérek nagyságos uram, hogy nem köszöntem; azt gondoltam, hogy »madár!« Ő is csak akkor vette észre, mikor már összeszidta valaki, hogy nem madár volt az, hanem nagyságos ur. — A régi ismerősök közül senkit se talált a helyén (hisz a helyek sem voltak már a régiek) s nagy dolgába került, mig végre annak az illető nagy urnak az előszobáját feltalálta, akinek az ügyet elő kell adnia, azután még, míg az elfogadási napot elleshette, amikor az az alkalmatlankodókat el szokta fogadni. Azon a napon előszoba és várakozási terem tömve, dugva van emberekkel, akik a maguk panaszát élő szóval is el akarják mondani. (Különös, hogy minden ember úgy bízik a declamatorius tehetségében !) Manassének soká kellett várni az előteremben. Előtte tömérdeken voltak bejegyezve s azok rangfokozat szerint hivatnak be. Az övé jól hátul következik : »bányász.« Egy ismerős arczot sem látott még, a mióta Bécsbe f elérkezett. A régi patrónusok otthon vannak most és gazdálkodnak. A mostaniak mind új emberek. Még a hivatalok elnevezésein sem tud már eligazodni, annyi új világot talál maga előtt. Vannak pedig az embernek olyan kívánságai, amiket elég magában elgondolnia, hogy rögtön teljesüljenek. (Folytatása következik.) — Az országgyűlési szabadelvű párt május 1-én esti 7 és fél órakor értekezletet tart. — Az országgyűlési szabadelvű párt mai értekezletetét Go ro v e elnök megnyitván, elsősorban Földváry Mihálynak és társainak határozati javaslata vétetett föl, melyben mint tudva van a török szultánnak a corvinák ideajándékozásáét országgyűlési köszönet nyilvánítását indítványozza. Tisza Kálmán miniszterelnök indítványára az értekezlet egyhangúlag abban állapodott meg, hogy a határozati javaslat, nem tekintve a szerkezet incorrect voltát, minden vita nélkül fogadtassék el. Ugyancsak a miniszterelnök felszólalására elhatározta az értekezlet, hogy a quótabizottság tagjainak kijelölése végett holnap, május 1-én esti 7 01 órakor értekezlet tartassák. Elhatároztatott továbbá, hogy a miniszterelnök által a bank — és a vámügyi tvjavaslatok előzetes tárgyalása végett kiküldendő 15 — 15 bizottságokra vonatkozólag benyújtott határozati javaslatok változtatás nélkül elfogadtassanak. Ezután megkezdettén a gyámügyi tvjavaslat részletes tárgyalásának folytatása, a 175. §. Házmán Ferencz és Várady Gábor fölszólalására odamódosíttatott, hogy a családtanács intézkedéseinek ellenőrzésére a közigazgatási bizottságban egy közbeeső fórum állíttassék föl. A közbeeső §§, változatlanul elfogadtatván, a BOO. §-hoz Tanárky Gedeon indítványára, melyet Kostinszky melegen pártolt, új kikezdésül fölvétetett, hogy az árvapénztárakból egy évnél tovább terjedő kölcsönök a talajérték egy harmadrészéig, szőlő és erdőbirtokokra is adassanak. A többi §§, változatlanul hagyatván, a tvjavaslat tárgyalásának befejezésével az értekezlet véget ért. — A magyar befolyás a keleti kérdésben.« A »Kölnische Ztg.« ma érkezett száma érdekes czikket közöl Ausztria-Magyarország keleti politikájáról, melyben különösen a magyarok befolyását fejtegeti. Megérintvén Andrássy állásának nehézségeit, az egymással homlokegyenest ellenkező pártok közt s kárhoztatván a politikát, melynek irányadó elve »esetről-esetre« határozódik, igy folytatja : A külpolitika terén való határozatlan, bizonytalan ide-oda ingadozásnak szükségszerű következménye az, hogy a bizalom a barátságos pártok soraiból is mindinkább eltűnik, s titkos forrongás foglalja el helyét, mely lehet, hogy egyszer hatalmas kitöréssel keres utat magának. Mi épen nem tartozunk a túlzott pessimisták közé, kik minden dolgot feketének látnak, de mégis úgy tetszik nekünk, mintha a bécsi ball-platzon egyátalán nem fognák föl a kellő komolysággal Magyarország helyzetét. A czeglédi demonstráció, a Kossuth Lajoshoz való búcsújárás, a Konstantinápolyban járt ifjúsági küldöttség, a szélsőbal indítványai az országgyűlésen, a szofták fogadására történt előkészületek s különösen a mindinkább napfényre jövő rész hangulata miatt, hogy Tahir bemek utazását Bécsből meghiúsították, egyenkint tekintve nem nagy jelentőségűek, — de együttvéve oly nagy jelentőséggel birnak, melylyel a dölyfös bécsi udvari pártnak számolni kell. Mi nem hiszszük, hogy a már kitört török orosz háborút könnyen localisálni lehet, de azon véleményben vagyunk, hogy e szóban »occupatio,« mely jelenleg napirenden áll, épen a legnagyobb veszély rejlik a háború localisálására vonatkozólag, akár Törökország ellen fordulva Bosnia megszállásában, akár Oroszország ellen Szerbia elfoglalásában nyilvánuljon. Azokhoz sem tartozunk, kik, mint Angliában legutóbb történt, tudni akarják, hogy keleten a krími háború óta a viszonyok megváltoztak. Azt hiszszük, hogy Magyarország belátó és eszmélettel bíró államférfiai, kik most a kormányon állnak, helyeselnék az 1855-iki politika ismétlődését, s hogy a baloldali pártok sem fognának annak ellenszegülni, habár az utóbbiak bizonyára örömestebb látnák, ha Ausztria-Magyarország a gyűlölt orosznak a háborút megüzenné, s a török-baráti demonstrációkban bizonyára nem lesz hiány. A magyarok forróvérű, szenvedélyes nép, talán inkább hajlandó a lármás tüntetésekre, mint Európában akármelyik más. Nem kell továbbá elfeledni, hogy a nép nagy része még mindig Kossuthot tartja a svábok által kínzott nemzeti szentnek, s hogy a nép vezérei Budapesten szintén csak addig barátai az alkotmánynak, amig tudják, hogy az osztrák császár elhatározásainál különösen meghallgatja a magyar király tanácsát. Tisza Kálmán egyszer egy kevély szót mondott ki. »Az én beleegyezésem nélkül egy magyar katona sem fog masírozni.« A kérdés, hogy Tisza megadja-e e beleegyezését, nem sokára föl fog előtte merülni. Nem hiányzanak hangok, melyek azt állítják, hogy a »contra-actio« szóval lehet fogni párthíveket a megszállás mellett. Mi azt hiszszük, hogy Tisza oly contra-actioba, mely egyáltalán Boszniára és Herczegovinára vonatkoznék, soha sem adná beleegyezését, mert a contra-actio Boszniában, száraz szavakkal mondva, merő esztelenség. Bosznia megszállása a fölkelőket nem teszi békés parasztokká, hanem Ráczországba, Albániába, a miriditákhoz és Montenegróba űzné őket, s a törökök baját nem hogy fogyasztaná, de sőt szaporítaná. Ily lépés nem egyéb, mint Törökország felosztásának kezdete. Annexióval végződnék, s így a szláv elem erősbülését idézné elő. Ezt azonban Magyarország soha sem fogja békén tűrni, mert az a magyarság uralmát Pozsonytól Buziásig a legnagyobb mértékben kérdésessé tenné , e magyar uralmat pedig senki sem őrzi nagyobb aggálylyal, mint a mai miniszterelnök Tisza Kálmán. Egy orosz-osztrák szövetség Törökország ellen, azon állás értelmében, melyet Magyarország 1877-ben elfoglal, csaknem lehetetlenségnek mondható. A magyarok nem feledték el, s nem is fogják sohahogy 1848—49-ki szabadságharczukat az orosz túlerő verte le, s hogy Miklós czár segítségét a legkíméletlenebb osztrák katonai absolutizmus követte. A kiegyezés és az osztrákok. Az osztrák parlament egy 45-ös bizottsághoz utasíta a kiegyezésre vonatkozó öszszes javaslatokat; ennek feladata lesz, albizottságokban és plénumban előkészíteni a kiegyezést és megvitatni mindazon indítványokat, melyek e tárgyban fölmerülnek. És a bizottság kiküldését indítványozó Herbst maga is kilátásba helyezte, hogy lesznek más indítványok is, és nemcsak azok, melyek netalán valamely részletes módosításra vonatkoznak. Mi is ismerünk már kettőt, melyek osztrák parlamenti körökben élénk eszmecsere tárgyát képezik, és így megérdemlik figyelmünket. Az egyik — a Dumba-féle — a tárgyalások elnapolására vonatkozik; a másik melyet a haladó párt már régen portál, és melynek kezdeményezése Sturm nevéhez van kötve : a kiegyezésnek nemcsak közgazdasági és pénzügyi részét, de politikai alapját is vita alá akarja vonni, és így osztrák kiadásban akarja a közjogi harczot megindítani. Természetes, hogy az utóbbi törekvés csak külsőleg talál azon indítványnyal, melyet Simonyi Ernő tett volt a szélsőbal nevében, a quóta-bizottság kiküldése fölötti vita alkalmával , mert ha a magyar szélsőbal personáluniót, önálló vámterületet és független bankot követel, ezt csak az ország közös terheitől való szabadulás czéljából teszi, míg az osztrákok közül a szélsők csak az esetben lennének hajlandók a dualismus fentartására, ha lemondanának a centralisatióra való törekvésről, (mire még a personal unió is csak átmenet, sőt ürügy,) ha »egyenlő jogok és egyenlő kötelességek«-féle elvüket Magyarországra alkalmazhatnák, ha 30 százalék helyett 50 szálékot róhatnának reánk a közös terhekből. Az osztrákok a vámügyi, bankügyi és quóta-kérdést nemcsak egymással, de a delegáció sorsával is összekötni akarják, és ez csak azért van, hogy a nagyobb terhek vagy a centralizáció között engedjenek nekünk választani. Mondanunk sem kell, hogy a kérdés két része közt a kapcsolat sem törvényeinkben, sem érdekeinkben nincs meg; sőt a quótakérdés és vám- vagy bankügyi megoldás közt most sem ismerünk el kapcsolatot és a két utóbbi közt is, csak most, azon opportunitást, tehát ad hoc kapcsolatot ismerjük el, hogy most közös megoldásra, együttes szentesítésre vannak szánva, de bizony sem érdekünk, sem a bank- és vámügyben tervezett megoldás által biztosított előnyünk nem oly nagy, hogy miatta a quota-kérdésben a legkisebb concessióra is hajlandók lennénk; sőt ha lenne több előnyünk is, akkor sem fogadnék el, bármikor is, azt az álláspontot hogy bank- és vámügyi kedvezményekért tegyünk concessiókat a quótában, mert ennek nincs közgazdasági alapja, hanem tisztán a két állam fizetési képességének alapjára fektetendő, mely pénzügyi számítás dolga, és amint Ausztriára nézve igazságtalanság lenne, ha a közös terhekkel erején felül terheltetnék, úgy lenne veszedelem reánk nézve, a tényleges adóképességen fölül bárminemű tekintet vagy concessió alapján emelni quótánkat. Annál kevésbé fogadhatjuk el azt az okoskodást, hogy quótánknak megfelelő részben bírhatunk csak joggal a monarchia ügyeinek elintézésében, hogy tehát a dualismusnak részünkről 50°/onyi quota felelne csak meg. Aki ezt állítja, annak fejében a centralisatió van, mely előtt nincs: alkotmány és önállás, történelmi jog és erre fektetett szabadság — a monarchia egyik részére nézve sem. De Magyarország, törvényeiből és szerződéseiből, ellenkezőleg, épen az foly, hogy még a közös ügyekhez való hozzájárulást is, mint az 1867.12. törvénycikk is világosan mondja, csak méltányossági tekintetből vállaljuk el, és a dualizmus megteremtéséhez egészen önként, minden kényszerítő kötelezettség nélkül , szerződésszerűleg járultunk. Itt az egyenlő jogokkal is csak jogunk önálló kezeléséről részben való lemondás és a monarchia másik fele által soha nem élvezett jogok általunk történt biztosítása van kapcsolatban . Így tehát nagyon furcsa lenne, ha a mi joglemondásunkból és az alkotmányosságnak a monarchia másik része számára épen általunk történt biztosításából — az következnék, hogy a megmaradt jogok és a közössé tett ügyek élvezetéhez most Ausztria szabjon feltételeket és mert velünk egyenlő részt nyert a közös ügyek elintézésében, részben épen a mi küzdelmünk következtében, most e concessiónkból nagyobb teher származzék reánk.