A Hon, 1877. július (15. évfolyam, 166-196. szám)

1877-07-01 / 166. szám

166. szám. XV. évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1877. Vasárnap, julius 1. Kiadó-hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let földszint Előfizetni díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra...........................................6 írt — kb. 6 hónapra...........................................12» — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenként ... 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési iroda , Barátok­ tere, Athenaeum-épület A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­­­­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-építet) küldendők. Az olvasókhoz! Minden túlzás és piaczi lárma nélkül iparkodtunk a t. olvasó közönség igényeinek, minden tekintetben eleget tenni. A szüksé­ges térképekkel és alapos, gyors hírekkel elláttuk olvasóinkat és igyekezni fogunk ezen­túl még szaporítani és jobbakká tenni értesüléseinket, a­nélkül, hogy lapunk tekintélyét és elterjedését, híreit és tartalmát egyébbel, mint tényekkel akarnók bizonyítani. Politikánk függetlensége és mér­­sékeltsége, tárc­ánk tartalma sokkal ismere­­tesebb és kipróbáltabb, hogy sem fogadáso­kat kellene tennünk az olvasó előtt. Kérjük az előfizetési megrendelést minél gyorsabban eszközölni, hogy az érdekes hírek és közlemények e napjaiban, a lapküldésben semmi késedelem ne álljon be. Előfizetési árak: (A »Hon« megjelen naponkint kétszer.) .Julin« Kora ............................. ~ írt. Július-septemberre . . 0 » Julin»—decemberre . . 1*3 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés év­­negyedenkint 1 forint. BÉF“ Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre, a »Hon« kiadó hivatalába (Barátok-tere Athenaeum - épület) küldendő. A »Hon« szerk. ■ kiadó­ hivatala. Budapest, június 30. A külügyi vita vége és eredménye. Ma fejezte be a képviselőház a külügyi vitát. Múlt szombaton kezdődött az, Somogy­­megye azon kérvényének tárgyalásánál, hogy a kormány Törökország integritásának és a párisi szerződéseknek föntartását tekintse a külügyi politika feladatául. A dolog termé­szetéből folyólag, a parlament nem akart ad­ni ilyen vagy bármely más utasítást a kor­mánynak; mindenik szónok a kérvényi bi­zottság azon véleményét pártolá, hogy a kér­vény a többi törvényhatóság hasonló feliratá­val, átadassák a kormánynak, minden utasí­tás nélkül. Nem is a somogyi kérvény képezte a tárgyalás alapját vagy czélját, hanem alap­jául szolgált annak a keleti kérdés, egész ter­jedelmében és czélja volt, hogy a kormánytól kellő fölvilágosítás nyeressék; az országnak, a szétmenő országgyűlés által kellő biztosíték nyújtassék az iránt, hogy monarchiánk érde­kei, nemcsak határaink, de nemzetközi állá­sunk és a keleti fejlemények tekintetében teljesen megóvassanak és meg fognak óvatni. A tárgy eleinte szűk keretben, sőt, úgy­szólván hamis alapon jön tárgyalva, mert Si­­monyi Ernő, Kaas és Apponyi még csak Bosznia megszállása, a mozgósítás czélja és iránya iránt kívántak fölvilágosítást a kor­mánytól . Tisza nyilatkozata szabadítá ki a képviselőházat e zsákutczából és menti meg az országot e lidércznyomástól. A vita első eredménye tehát az, hogy most már tudja az ország, hogy a monarchiában senki sem táp­lál vágyakat keleten ,a birtoklási és hatalmi viszonyok megváltoztatására;­ tudja az or­szág, hogy mozgósítás ez ideig elrendelve nincs és legkevésbé lehet az Törökország el­len irányozva, pl. Montenegró megmentésére ; végül tudja az ország, hogy még a jövőre nézve sem vagyunk senkinek lekötve, annál kevésbé orosz szövetségben. Ha e nyilatkozatnak rögtöni hatása: a börzén h a u s s e t jelentett, az országban megnyugvást, a királyban helyeslést, »ha­za­fiúi örömet« keltett fel, — a képviselő­ház vitájának keretét is üdvösen alakitá az át, mert nyugodtabbá, átalánosabbá,úgyszól­ván európai érdekűvé tette ezt. És ezen a téren a vitának több üdvös eredményét konstatálhatjuk. Minthogy a keleti kérdés lényege, té­nyezői, nehézségei alaposan kifejtve lőnek és másfelől túlsúlyra emelkedett azon meg­győződés, hogy bármennyire óhajtandó is a sta­tus quo keleten, de Törökország szervezeté­ben okvetetlenül reformokra van szükség, melyeknél a mi fő érdekünk »a hatalmi és bir­toklási viszonyok« megváltoztatásának meg­akadályozása és legalább is Oroszország terjeszkedésének feltartóztatása: ezen nézetek által bebizonyítók, hogy senkit provokálni nem akarunk, dhalvinistikus tendentiáktól nem engedjük magunkat vezéreltetni, valódi osztrák-magyar érdekpolitikai szem­pontból fogjuk fel a kérdést. És az egész tár­gyalás menete oly szakavatott, méltóságtel­jes volt, hogy a külföldi sajtó teljes elismeré­sét vívta ki és Ausztriában is fölöslegessé tet­tük a vitát, úgy a kimerítő tárgyalás, mint a határozott kormánynyilatkozat által. Ha tehát a vita eredményei között fel­soroljuk azt, hogy a szélbal által bitorolt kül­politika — a kormánypárt színét ölte fel, hogy a külföldet és Ausztriát meggyőzzük politikai mérsékletünkről és tapintatunkról, hogy a monarchia irányadó politikája leg­először nálunk jön illetékesen kifejezve és ér­demlegesen megvitatva: azt hiszszük, hogy helyesen adtuk vissza annak eredményeit és, e tekintetben, valódi jelentőségét. És ha, még ezeken kívül, meg nem be­csülhető kincsképen tekintjük az ország visz­­szaszerzett nyugalmát, a kormány iránt, min­den körben növekedő bizalmat, akkor oly előzményeket is érintünk, melyeknek hasz­nos következményei lehetnek alkotmányossá­gunk hatására és kormányunk működésére nézve. Tagadhatatlan, hogy eltérő vélemények nyilvánultak a parlamentben ; nem annyira a kormány eddigi politikája és legköze­lebbi teendője, mint a jövő fejleményei és ezekkel szemben elfoglalandó állás tekinteté­ben. Mert, hogy a múltban egyebet tenni nem lehet­, azt mindenki elismeri, még azok is, a­kik többet kívántak volna úgy, hogy ha ma még Irányi is defavoyálta a harczias tendentiákat és megtagadta, mintha pártja helyesnek tartotta volna Oroszország megtá­madását ; ha csak tiltakozásra és egy figyelő hadtest fölállítására redukálta a legszélső követelést, akkor e követeléseket, provocatiónak tartók véleményével, körülbe­­lől egyetért Irányi is és mindenki; akkor, mikor a status quoval, diplomatiai értelemben megelégesznek. De az Oroszország részéről jöhető ve­szély és Törökország föntartásának lehetősé­ge iránt nyilvánultak eltérő vélemények. És mi ezt a vita egyik előnyének és ered­ményének tartjuk. Mert túlzás van Kállay állításaiban bizonyára, de figyelemre méltók ellenvetései azért, mert Európában sokan gondolkoznak így és ha mi reformképesnek, megmenthetőnek is tartjuk Törökországot, de nem szabad saját érdekeinket Oroszország mellett és oly kevéssé, mint Törökország miatt koc­káztatni. Antidotumképen ve­gyük az ellenvetéseket, melyek Törökország nehézségeiből származnak ; ne engedjük, hogy külhatalom a béke után vagy a háború kö­vetkeztében, hatalmába kerítse ez államot;de ismerjük el azt is, hogy nemcsak a harcrtéren, de a reformok terén is életképességét, kell, hogy bebizonyítsa Törökország, ha Európa gyanúját, kételyeit el akarja oszlatni és meg­bízható szövetséges akar lenni! ... A képviselőház szétmegy, hogy tisz­tult nézeteket vigyen a közvélemény elé, megnyugtassa az országot, a­ kormány pedig nyilatkozata következtében Inkább, mint valaha, kötelezve­­ az éberségre és a következetes csele­kvésre, érdekeink megóvására! Ez a külügyi vita jelentősége és ered­ménye ! — Milán fejedelemnek a czárnál tett látogatásáról ezeket sürgönyzik a »Daily Telegr.«-nak. A czár Milán fejedelmet fogadván, a következőket mondotta neki: »Óhajtom önnel tisztán megértetni, hogy Ausztriával kötött megállapodásaim Szerbiának semmiféle actiót meg nem engednek. Nyu­godtan, egészen nyugodtan kell maradni. Ne ringassa magát ez iránt semmiféle illusiókban! A legjobb a­mit ön tehet, ha visszatér fővárosába, és embereinek megmondja, a­mit önnek mondtam, é­s akkor nyug­ton marad, egészen nyugton. Ha ön ily eljárást kö­vet, akkor a békeföltételek tárgyalásánál talán meg­kapja ön a jutalmat helyes magatartásáért. Az alkal­mas pillanatban nem fogunk megfeledkezni Szerbiá­ról, de nem szabad számításunkat­­keresztül húznia.« Mint a levelező hozzá­teszi, a szerb fejedelem igen le volt verve e fogadtatás által. — Despotovics, bosnyák fölkelővezér, I. R­o­d­i­c­s dalmátiai helytartóhoz következő tar­talmú levelet intézett: »Dalmátia királyságának politikai és rendőri hatóságai a nemzetközi jognak ellenére megtiltják a gabonának kivitelét ezen királyságból a boszniai se­reg számára, mi több ezen tartomány lakosait is, kik a maguk számára visznek gabonát, gyanúsítják, hogy ők a katonaság részére szállítják azt, elveszik tehát tőlük a saját tulajdonukat különbség nélkül, akár liszt az, akár pedig szemes búza, s ugyanazt a határ­szélen, különösen Knintől Grabig, lefoglalják és se­­questrálják. Egyidejűleg azonban meg van engedve a gabona kivitele a török hadsereg számára a dalmá­tiai királyság összes átmeneti állomásain (révpart­jain), leginkább Dubrovsz­kből (Ragusából) és Split­­ből (Spalatóból.) Ezen alkalomból van szerencsém nagyméltó­ságodat egész tisztelettel­­megkeresni, méltóztatnék mielőbb intézkedni, hogy, miután a csász. kir. osz­trák-magyar állam a mostani körülmények között semleges, s ha a gabonának kivitele a török hadse­reg számára a dalmát királyságból megengedtetik, ugyanaz a boszniai seregnek és népnek ne legyen megtiltva. Egyúttal van szerencsém megjegyezni, hogy a­mennyiben a dalmát királyság politikai rendőri ha­tóságai részéről a gabona kivitele elé a bosnyák hadsereg és nép számára továbbra is akadályok gör­­díttetnének, tőlem se vegyék rész néven, ha én is megvonom részemről azon szolgálatokat a dalmát néppel szemben, miket annak eddigelé tettem, s a melyek ugyanannak nagy hasznára és előnyére váltak. A bosnyák hadsereg főhadiszállásából Rasze­­novcéból, 1877. évi junius hó 19-én. — Deszpo­­t­o­v­i­c­s, a bosnyák nép főigazgatója (kormány­zója) s a bosnyák hadsereg (!) főparancsnokló tá­bornoka. », — Montenegró — mint a »Köln. Zig«-nak jelentik — Angliához fordult interventióért.. Azon­­ban e hatalmasság is elutasító e kérelmet. Ugyan e lap bécsi értesülése szerint Ausztria semmi lépést sem teend Montenegróért, a­míg Törökország a területi viszonyokon nem változtat. Azon hírek, hogy Török­ország Montenegrót török provincziává akarja nyi­latkoztatni, alaptalanok. A Bocche di Cattaroban nagy izgatottság uralkodik, mivel a törökök, Cetti­­nye felé nyomulva, leégetik a falvakat, s azért továb­bi előnyomulásuk esetén félnek, bár az osztrák ha­tár mellett fekvő gazdag Zranicska is zsákmányukul esik. Budva, dalmát kikötőben, melynek területe Zranicskával határos, a csendőrséget megerősítik. Megjegyzendő, hogy e táviratok junius 28-ról keltek. Budapest, jun. 30. (Sz. Gy.) A kelet apró-cseprő népségei oly kevés respektussal viseltetnek monar­chiánk tekintélye és hatalma iránt, hogy ke­vesebbel már alig lehet. A szerbek megmacs­­kazenézték belgrádi konzulunkat, rálőttek a »Maros« nevű monitorra. És ha e tekintet­ben föl lehet hozni azt, hogy e két ad­us nem a szerb kormány és hatóság tudtával tör­tént, ott áll a másik eset, midőn a szerb h­a­­t­ó­s­á­g rendeletéből egyik dunai hajónkról a belgrádi kikötőben erőszakkal kiragadták és partra szállították a bolgár tolonczokat. Ilyen példák és praecedensek hasonló és tán még vakmerőbb lépésre bátorították a görög kormányt, mely az osztrák-ma­gyar Lloyd-gőzösön szállított 180 láda hadi szert Korfuban lefoglalta. Itt egy átaláno­­san elismert nemzetközi jogelv van a leg­­flagránsabbul megsértve, mely szerint a sem­leges lobogó fedezi az ellenséges portékát. És hogyan, hát Görögország a portával már­is ellenséges lábon állónak tekinti magát, hogy a hadiszert­ konfiskálja? De mindent megma­­magyaráz a kommentáló hír, hogy ezt a gö­rög kormány a muszka diplomátiai képvi­selő sürgetésére tette — semmi tekintettel arra, hogy o­s­z­t­r­á­k-m­agyar lobogó van szóban. Tehát már »barátunk«, a muszka sem respektálja lobogónkat! Jelentik Bécsből, hogy külügyi kormá­nyunk tiltakozott a muszka-görög impertinen­­tia ellen, de nézetünk szerint ez nem elég. — Határozottan követelnie kellene külügyi kor­mányunknak, hogy megsértett lobogónknak elégtétel adassék, s hogy a görögök szolgál­tassák ki a lefoglalt hadi szert. Egyébiránt, úgy látszik, hogy ezt maga a porta fogja eszközölni a mi közbelépésünk nélkül is, a­mit pedig saját tekintélyünk és méltóságunk érdekében meg kellene tennünk. A török kormány ugyanis hadihajókat rendelt Korfuba, hogy az albániai kikötőbe, Prevosába szánt hadiszert visszafoglalják. Ennek meggátlására viszont a görög kor­mány »Olga« és »Georgios« pánczéloskorvet­­teket küldötte Korfuba. Ebből igen könnyen komolyabb conflictus származhatik s nem le­hetetlen, hogy ezt Thessalia, Epirus, Ma­cedónia és Kréta jeladásnak veendik a már rég előkészített lázadás zászlójának kitű­zésére. És igy annak esélyével állunk most szemben, hogy a szerencsétlen s minden ol­dalról megtámadott ozmán birodalom Görögor­szággal is háborúba bonyolódjék. Nem bizo­nyos fénykép állítjuk mi ezt oda, minden­esetre mint egy valószínű s nem lehetetlen esélyt. Nem lehet kétség benne, hogy a dunai események bátorítólag hatottak Görögország­ra és fognak hatni a porta görög lakosaira is. Azonkívül, hogy az oroszok több ponton át­keltek a Dunán, a czárnak a bolgárok­hoz intézett proclamatiója is lází­­t­ó­­­a­g kell, hogy hasson Törökország keresz­tyén lakosaira. Mert a czár a bolgárokhoz czi­­mezi ugyan a kiáltványt, de valamennyi keresztyén néphez szól. A czár ki­mondja a proclamatióban egyenesen, hogy nemcsak a bolgárok, hanem a többi keresz­tyén népek érdekében is kelnek át az orosz seregek a Dunán. S midőn a czár a bolgáro­kat szen­g, fegyverre, intelem ez­t valamem­nyi keresztyén népiek, hogy ugyanazt te­gye, mint a bolgárok. Íme hová sülyedt le egy hatalmas állam uralkodója, a czár, a légió parancsnokok, l­á­z­­­t­ó ágensek színvonalára. Egy uralkodó, az orosz, proclamatiót bocsát ki, melyben lá­zadásra szólítja föl egy másik állam: Török­ország alattvalóit! Ezt tették más uralkodók is, így pl. I. Napoleon intézett a magyarok­hoz ily insurrectióra fölhívó proclamatiót; de hogy ugyanezt teszi a »békés« Sándor czár, ki eddig örökösen azt hireszteltette magáról, hogy perhorreskálja a lázadást; hogy a láza­dással a »hivatalos Oroszországnak« sem*' " köze, az egyszerűen a »nem hivatalos­an ország« műve; mindenesetre igen jellem. Épületes látvány nézni, mint halad a czár pánszláv komiték s a bolgár »ideiglenes kor­mány« által megkezdett utón; épületes dolog olvasni a czár proclamatiójában, mint akarja Európa legzsarnokabb uralkodója »fölszaba­­ditni« a bolgárokat a »török zsarnokság alól.« Mily találó válasz lenne erre, ha vala­melyik hatalomnak most az jutna eszébe, hogy pl. a lengyeleket szabadítsa föl az orosz zsarnokság alól. Mert itt már aztán vol­na értelme a fölszabaditásnak s itt a fölsza­­baditás nem volna hazugság és ámitás. Váj­jon mit szólna ehhez a felséges czár? A czár kimondá Moszkvában, hogy a »szláv ügyet« irja zászlójára. Hű maradt ezer programmhoz a kiáltványban is, hol a bolgá­rok nemzetiségéről beszél, sőt kiter­jeszti, szélesebb alapra fekteti a moszkva programmot, a­mennyiben most az összes ke­leti keresztyén népek felszabadítását hangoz­tatja. így lesznek az orosz törekvések és aspi­ratiók mind extensivebekké, így lett a neve sinjei csetepatéból orosz-török háború. Gortsakoff azt mondá nem­régiben, hogy a »szláv ügy« csak az orosz közvélemény sürgető követeléseinek tett engedménynek te­kintendő. »Az orosz kormány a közvélemény pressiója alatt állt.« Épen ilyen módon és ha­zudott »pressió« folytán történhetik meg a is, hogy Oroszország területeket fog annectál­ni, daczára, hogy most még »nem foglalun, nem hóditunk« a jelszó. A czár proclamatiója által le van rontv minden eddigi hazug distinctió »hivatalos és »nem hivatalos« Oroszország között. II. Sán­dor és Akszakoff, Csernajeff, Czárkoff közöl semmi különbség. A „HON“ TÁRCZÁJA. Görög, tűz. Elbeszélések. Mindenféle igazh­ivő népek történetéből, irta Jókai Mór. Samyl fiai. IV. Talapór khán. . (18 Folytatás.) Talapór khán egészen bizonyos volt a maga fiáról, hogy ez dicsőségesen fogja letenni a vitézi pró­bát a vad állat elleni harczban; az ifjú derék legény volt, s késsel és buzogánynyal jól tudott bánni; nem aggódott fölötte, hogy akár medve, akár sokatevő a felkeresendő davad, annak Irzambék fejedelemfs majd meg fog felelni. Hanem Arizme, az édes anyja féltette az egyet­len fiát s alattomban megbízta a szolgáját Tekuszt, Irzambéknek gyermekkori játszótársát, hogy minde­­nüttt a fia közelében tartsa magát, s ha veszélyben forogna, segítségére siessen. A davad ellen nagy hajtósereg indult ki, körül­fogták a bozótot, a­hová a vérnyomok vezettek, s mi­kor a vadászebek felfedezték a rejtekét, azt minde­nünnen körülállták, hogy a vad el ne illanhasson, s akkor azután a­hogy a törgauták szoktak medvére, sokatevőre menni, Izzambék fogta az egyik kezébe a hosszú kést, a másikba a buzogányt, s délczeg, neki­pirult arczával lépett be a sűrűbe, a­hol a fenevad lakott. Lehetett hallani a sűrü bokrok között, hogy ropogtatja a dúvad a fogai közt a csontokat. Még csak félbe sem hagyta a lakomáját a közeledő vadász­sereg nagy zajára. Rövid időn Izzambék herczeg futva rohant vissza a bozótból. Az arcza nem volt piros, hanem olyan színű, mint a sajt, s a kezében nem volt se kés, se buzogány, azokat eldobta. »Az én fiam megszaladt!« orditá dühösen Ta­laper­khán, s azzal leszökött lováról s fogta a hosszú szitostort, azzal rohant a fiának. — »Kés nélkül! Buzogány nélkül! Diadal nélkül! — Vissza kölyök! vagy korbácsot kapsz !« Most azután Izzambék még jobban megijedt a korbácstól, s visszafordult a bozótnak s fel akarta venni eldobott fegyverét, nyomában az apja a korbácscsal. De alig volt K­rambéknek a kezében ismét a fegy­vere, egyszerre csak lecsapta magát arczczal a földre, a fenevad ott állt előtte. Ez nem volt se medve, se sokatevő, hanem mindegyiknél rettenetesebb. Egy idegen szörnyeteg, a minőt törgauta vadász még soha sem látott. Másfél öl hosszú vadállat, négy lábon állva is oly magas, hogy a felemelt fejével az ember szeme közé néz. S minő fej, minő szemek azok. Fölnyitott állkapctája közé egy emberfej elfér, s fogai akkorák, mint a vad­kan agyara; vörös karikáju szemei zöldes-sárga ha­­ragtűzben égnek. S kigyóalaku farka oldalait korbá­csolja ; teste rőtbarna sávokkal van végig csíkozva; egész tekintete a kegyetlenség, a düh és zsarnokság maga. — Ez a királytigris. De ha királytigris volt is, Talaper khán mégis a szeme közé vágott hosszú szíj ostorával, fölgerjedt haragjában, annak az ellenségnek, a ki előtt az ő fia areára bukott és fegyvereit elejte. A korbácscsal megütött tigris e perezben hát­ra vonult, és hasra lapult , de úgy, mint az ugrásra készülő macska, négy lábát maga elé szedegetve, s az alatt azt válogatva, hogy melyikre rohanjon, az apára-e, vagy a fiúra. De mielőtt elhatározta volna magát, a ha Ta­­kusz kétségbeesett ordítással rohant előre s kópjáját ráhajtta a fenevadra. A hegyes vas csak fájdalmat okozott az állatóriásnak, de boszuját mégis a meg­­sebző ellen vonta; egy szökéssel rajta termett a szol­gán s átharapva az ember nyakát, megrázta azt a szájában, s aztán fölemelve a fejét, úgy tartá azt a fogai közt, mint a macska a patkányt, s a távoli mennydörgéshez hasonlaton morgást hallatva, nézett széjjel néhány pillanatig a körülálló vadászseregen, s akkor két óriási szökéssel visszarohant prédájával együtt a bozótba, s ott rákezdte rettenetes ordítását, a­minek a haragjától minden paripa megfordult­­ és elfutott a bozótból és futott oly meszsze, a meny­nyire ez a hang üldözé, s az elhangzik mértföld­­nyire. Ez volt az az ellenség, a kivel a kalmükök nem bírtak. A nyíl, kelevéz ezt meg nem öli, nekik pedig más fegyverük nem volt. Az önlövő gép, a­mivel a medve ki szokta végezni magát, ez ellen nem használt sem­mit , mert a tigris nem jár a tört csapáson. Ezt ve­remben sem lehet megfogni, mert nem fogadja el a csalétket. Ez kecskemekegés után nem indul. Ez vá­logatós. Embert eszik. Ha egyszer az emberhúsba belekóstolt, többet aztán mással nem is akar élni. Ha megkaphatja a lovast, a lovat otthagyja s a lova­got viszi el. Kegyetlensége, szörnyű ereje mellett még alattomos is. A tanyák körül ólálkodik, meg­húzza magát s egyszerre rohanja meg a gyanútlan közeledőt. S e tigris nem volt egyedül. Az Amur-menti kalmük telepekből mindenünnen jöttek a rémhírek, hogy soha nem látott óriási dúvadok pusztítják a népet és a nyájakat, senki sem tud ellenük tenni. A törgauták már fényes nappal sem mertek kevesedmagukkal járni az erdőn-mezőn, csak nagy csapatokban s éjjel mindenütt nagy tüzeket rak­tak és doboltak, hogy a tigrist elriaszszák. Az pedig oly vakmerő volt, hogy éjszaka be­ment a falvakba, s végig száguldozott az utczákon, míg el nem kaphatott valakit, s ordításával rettegés­ben tartott mindenkit. Hasztalan volt előle odább költözni: a tigris követte a vándorlókat, s a­hol letelepedtek, ott ütött tanyát ő is. Talapar­khán ez ellen az ördög küldötte ellen nem tudott semmi segítséget. A Lámák új áldozatokat indítványoznak a bálványnak, de az vagy nem bírt a tigrissel, vagy egyetértett vele. Utoljára már fényes nappal be mert sétálni a tanyára a rémállat, s végig sunnyogott a khán csor­dája előtt is, fel sem véve a jurtákból felé röpített nyilakat. Egy szép napon épen oda feküdt a khán sátora elé, csendesen veregetve a földet a farkával s koron­­kint egyet ordítva. Senki se mert kijönni, hogy őt elűzze onnan. Minden ember bezárta magára a jur­tája ajtaját. Ekkor a hosszú utcza végén, melyet az egy­forma kalmük jurták alkottak, egy magányos férfi közeledett lóháton. Öltözete idegen volt, sűrű szakálla, szőke haj­­zatú arcra mutatta, hogy nem e népből való. A jurták nyílásain át kiáltoztak a jövevényre, hogy forduljon meg gyorsan, és fusson, a­hogy csak tud, ott fekszik a tigris! Az idegen pedig, a­helyett, hogy megrettent­­ volna, levett a válláról valamit, a­mi hasonlít eg­y pásztorkürthöz, annak a bunkós végét az arczáb szok­ta, a lyukas végét pedig az előtte fekvő ugrás­ készülő dúvadra irányozta. Egyszerre csak a csőb tűz lobbant ki, füsttel vegyest, azt nagy dörgés­­ vette; erre az óriási vad nagyot ordított és nagy fordult, azután megint felszökött s egész tetten dühével rohant a lovas férfira. Az pedig még egysz felé irányozta a lyukas csövet; még egy tűz lobba ki, egy dördülés hangzott s arra az óriási szörnyet a négy lábát szétvetve terült el a földön, tehetetlen fetrengve, mint egy eltaposott féreg. A férfi pedig megszirogatta a lova nyakát, de sem a tigris-ordítástól, sem a dördüléstől még csí meg sem szökkent. Minden jurtából üdvkiáltással rohantak az id­­én elé. Talapar­khán maga volt az első, ki a j­övéré: kengyelvasát tartani előjött, a­míg az leszáll a lőre s nyakába borulva, testvérének nevezte őt, ha úgy­ nem Buddha küldötte egyenesen az égből. Az idegen pedig igen jól beszélte a kalmi nyelvet. Elmondta, hogy ő az orosz czár alattvaló,­ neve Tseremikoff. Egyenesen azért jött, hogy déli szomszédait, a nemes törganta népet megismerje. Azok tejben vajban fürösztötték a hősi vendég ki őket legnagyobb ellenségüktől megszabadító, ad­­­dig nem késett őket felvilágosítani, hogy hőstettén eszköze nem varázsszer, hanem egy tökéletesíti lőfegyver, mely biztosabbn lő, mint a kézifj és halál sabb sebet okoz. Ilyen lőfegyverrel bánó vitéze­­t az orosz czárnak annyi, a mennyi férfi, asszony gyermek együtt véve lakik a Sach­alim Ula őrsé­gában. (Folytatása következik.) A szerb metropolitatanács és a kirá­lyi jog. A következő sorokat vettük: Hogy az 1868. évi legfelsőbb k­­reskripta után felszentelt görög-keleti lelkészek nagyobb rész­tagjai a Miletics cotteriájának, ezt, úgy hiszszük, nem kell bizonyítgatni. És, visszont, hogy az öregek szerb papok, Magyarországnak hű és hazafias éra­mű állampolgárai, kik a szerb hazaellenes párttal sol semmi közösségben nem álltak: ennek legeklatánsab bizonyítékát adta maga a szerb metropolitai tanár most, mikor a legfelsőbb kir. rescriptumnak 30. §­­ önhatalmilag megváltoztatta oly értelemben, hogy megüresedett parochiákra azon »omladinista« rev­­endások is pályázhassanak, kik az 1868. évi kir. re­delet után lettek felszentelve. Az idők reménytelj­nek,­­ kellenek népvezérek. Tudva van, hogy az ör­gebb lelkészi kar tagjai nem vállalkoznak piszke gyalázatos szerepekre, tehát segíteni kellett a do­gon úgy, hogy a legfelsőbb k. szabályrendelet le megváltoztatva, így aztán minden megüresedett p­rocbia egy omladinista reverendás commendánss lett betöltve, ki híven a kapott lordre de batailk szerint fogja vezetni egyházhiveit!

Next